Nyeste Zoltán:

R E C S K

Emberek az embertelenségben

Faludy György: RECSKI EST

Leoltották a villanyt. A többség alszik. Gyertek

a szalmazsákra, Dosztál, Vér, Nyeste, Berzsenyi,

Sípos, Györgyey, Egri, B. Rácz, Földváry, Csendes,

Gábori, Garamvölgyi! Lehet-e kezdeni?

Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet.

Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül:

Görgey a Monté Christó-t mondja ott éjről-éjre,

és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül.

Mit kívántok? Plátóról, Erazmusról beszéljek?

Einsteinről szóljon Nyeste? Plótinosz istenét

mutassam be, az Egyet? Melyik tudja betéve

Jónás könyvét? a Toldit? Mindegy, hogy ki beszél.

Mindegy! S nem baj, hogy ülve is majdnem összeestek:

kezdjük, s mindjárt erőre kapunk az esteli

agytornától. A szellem megmozdítja a testet:

Európa hány ezer év óta keresi

e titkot! Plátót mondjam ? Csuklóm, térdem elvásott,

üres léggömb a gyomrom; oly jó, hogy veletek

vagyok, akik segíttek, védtek s jobban vigyáztok

reám, mint magatokra. Egy egész keveset

tudok most én is adni. S szerelmemet, mely nappal

— csepp csepp után, éreztem — kicsordult s összegyűlt

bennem. Estére tartály vagyok, amely megpattan,

ha tartalmát nem osztom most észrevétlenül

szét köztetek. S mit mondjak néktek a Lakomáról?

Könnyű a dolgom, mert rejtett forrás fakad

ilyenkor az emberben ! Kedvem fáklyája lángol;

levetkezett kígyóbőr mélyen gégém alatt

a testem. Ez volnék én ? Eldobtam minden terhet,

s nehezebb lettem. Milyen reális és tömör

az immateriális! A világ transzcendensebb,

semhogy képzeltem volna. S az érzéki gyönyör

itt vibrál a fejemben. Ki nem érti a leckét?

Boldogság, hogy így élek vagy halok köztetek.

Egyszerre lett itt kínzóbb s gyönyörűbb a mindenség.

Megérte a tanulság? Avagy nem érte meg?

(Recsk, 1951)

Faludy György: A FELSŐBBRENDŰ EMBER

Pompás beosztást kaptam mára:

a gyilkos kőtörés helyett

virágok közt, a domboldalban

egész nap kertészkedhetek.

Itt állok hát s rögtön megértem,

amit nem tudtam soha m ég:

hogy tizenkét órát kapálni

langyos napfényben: semmiség.

Szekfűk közt én, a rózsabokrok

mellett Sárospataki György

professzor dolgozik. A dombon

csoportban ácsorog a törzs:

táborparancsnok, bányamester,

meg négy altiszt. Mind ideges.

Vendéget várnak. Jeep fordul be,

s kiszáll egy szovjet ezredes.

Kerek fejő, kissé már őszes,

gyorsan mozgó és nagy darab

orosz. A túróscsusza-képű

sofőr a volánnál marad,

s kiköp. Az ávósok nem tudják:

hányszor s hogy tisztelegjenek

a földre szállott, felsőbbrendű

embernek. De az ezredes

nem kíváncsi a fogadásra,

csak tányérsapkáján pöccint

egyet és szalad le a lejtőn.

Az ávósok utána mind.

A ruszki Sárospatakihoz

siet és nyújtja a kezét:

— Jónapot! Újból rózsacsokrot

akarok! — Magyarul beszél,

és jól. Mögötte a hat ávós

topog, figyel, izzad, liheg:

hogy szolgálhatnák a vendéget?

Csak Sárospataki hideg:

Mohi! Mohács f gályarab ősök !

kazamaták ! Habsburg bitók !

— Vegyesen ? — kérdi. Ügy, mint mindig ?

— Vegyes rózsákat. Két kilót.

— M arhák! — Most végre elemében

a táborparancsnok s fehér

a dühtől. — Mindig elfelejtik!

Nyomás a konyhamérlegért I

A professzor a rózsát vágja.

Hogy mit gondol, nem tudni, csak

szép hemyóbajsza rezdül olykor,

mint Móricz Zsiga bácsinak.

Szemköztről a kőbánya jajgat,

sivít. A lencsefőzelék

bűzét hozza a rabkonyháról

a nyári szél. A völgyben két

csontváz vánszorog el a lajttal.

Hat vállon hoznak valakit.

A ruszki csupa derű. Szétnéz:

ez már az ő világa itt.

Futásban jön a konyhamérleg.

Sztálin ! Franklin D. Roosevelt I

Ilyen a felsőbbrendű ember

s a rózsa-rózsa-rózsakert.

(Recsk, 1951)