Írta Gróf Széchényi Imre †

1. rész   Gróf Széchényi Viktor előszavával

ELŐSZÓ.

Midőn Széchényi Imre tevékeny életét a kérlelhetetlen halál derékon ketté törte, éppen egy népszaporodási tanulmánynak statisztikai adatokból való fáradságos öszszeállításán dolgozott.

Mar évekkel ezelőtt feltűnt ugyan neki szűkebb hazája, Somogy megye lakosságának aránylag csekély szaporodása, de e kérdéssel való behatóbb foglalkozásra csak a legutóbbi népszámlálásnak a Dunántúlra kevéssé kedvező eredménye késztette. A református lelkészeknek a hozzájuk küldött kérdőívekre beérkezett válaszai meglepő helyzetet tártak boldogult bátyám szemei elé; a nemzetnek egy oly nyavalyájáról hullott le itt a lepel, melynek szinte észrevétlenül rágódó szája pusztulással fenyegetheti ezeréves múltunkat.

Az itt felismert állapot végtelen aggodalommal töltötte el hazafiasán érző keblét és lázasan sietett egy oly munkát közreadni, melyben a bajt a nemzet szeme elé tárva, a hivatott tényezők figyelmét reá felhívja és egyúttal annak orvosszereire is reá mutasson. Lázas sietséggel dolgozott rajta, mert félt, hogy e veszedelemnek a közvélemény által való késedelmes felismerése, máris nagy bajjal járhat a magyarságra nézve, vagy talán azért is sietett vele annyira, mert érezte, hogy saját testén is mindjobban elhatalmasodik a kór, mely oly rövid idő alatt állította meg a hazáért és fajáért buzgón dobogó szívét.

Bár szaporán dolgozott és a tollat halála előtt csak néhány nappal csavarta ki kezéből a fokozódó gyöngeség - mégsem bírta művét befejezni. Családunk a megboldogult nemes szándékait tisztelve, hazafias kötelességet vélt teljesíteni, midőn elhatározta, hogy az összegyűjtött adatokat nyilvánosságra hozza. Dr. Koffler Károly úr volt szíves ezen adatok rendezését és az egyes részek közti összefüggés létesítését elvállalni. Családunk intencióihoz képest a rendező inkább kész volt az összefüggés rovására hézagot hagyni, semhogy a szerző sajátos egyéni eszmemenetét idegen formákba sajtolja.

Midőn ezen egy nemzeti betegségünkre határozottsággal rámutató dolgozatot a család nevében útnak bocsájtom, nem mulaszthattam el, hogy köszönetet ne mondjak első sorban dr. Vargha Gyula miniszteri tanácsos úrnak, a magyar királyi központi statisztikai hivatal igazgatójának, aki lekötelező szívességgel vállalkozott a dolgozat előzetes átnézésére, továbbá dr. Koffler Károly úrnak szíves fáradságáért és azon derék magyar lelkészeknek, kik hazafias lelkesedéssel siettek az adatok beszolgáltatásával az ügy érdekében közreműködni.

Adja a magyarok Istene, hogy most, midőn közjogi harcaink szünetelnek és minden emberi számítás szerint országgyűlésünk egy áldást hozó szorgos munkásság időszakába lép, e kis dolgozat fel bírja rázni és rá tudja irányítani a vezetők figyelmét az „egyke”-rendszer rákfenéjére.

Mert kevés a magyar és „nálunk még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni!” Sárpentelén, 1906. november havában

Gróf Széchényi Viktor. 

BEVEZETÉS.

Már húsz éve annak, hogy figyelemmel kísérem azt az elszomorító szokást, amely némely vidéken éppen a faj magyar nép között kezdett lábra kapni és amelynek következménye a születések számának csökkenése. Még mint Somogy megye legelső közgazdasági előadója a megye közgazdasági viszonyairól kiadott jelentésemben is ismételve felhívtam e ragály terjedésére úgy a megyei közigazgatás, valamint a kormány figyelmét, lelkészi értekezleteken tanácskoztam az evangélikus református lelkészekkel, de, sajnos, nem voltam képes e rendkívüli fontosságú kérdés iránt szélesebb érdeklődést fölkelteni.

Figyelmeztetésem éppen úgy nem érdekelt senkit, mint ama derék lelkészek panasza, akik a magyar nép sorsát valóban szívükön viselik. Azok pedig, nálunk kevesen vannak ilyenek, akik e kérdések iránt némi érzékkel bírván, tudomást vettek panaszainkról, mosolyogva vállat vontak s vagy azt mondták:

Nevetséges ily csekély jelenségekkel foglalkozni! vagy pedig az akkori időben egyedül üdvözítőnek tartott manchesterianizmus vesszőparipájáról nézve le bennünket így szóltak: Laisser faire, laisser passer ...ami annyit jelent, hogy tenni úgy sem lehet semmit, ha pedig lehetne, nem szabad. Mert a liberializmus dogmája nem tűri, hogy akadályt gördítsünk az egyén szabad elhatározása elé, még akkor sem, ha saját kárát vallja is cselekedetének, mert mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.

Ma, hála Istennek, nálunk is lejárta magát ez a doktrinalizmus és a külföldi példa után (mert hisz, sajnos, függetlenül cselekedni nem szoktunk); végre mi is beláttuk, hogy a politika a közgazdasági téren is az exigenciák tudománya. Hiába írja elő a dogmám a szabad kereskedelmet, mégis csak a védővámhoz kell folyamodnom, ha összes szomszédaim elzárkóznak. Hiába bízom abban a kellemes példabeszédben, hogy mundas se expedit, amely annyi indolenciának volt a palástja és annyi mulasztásnak volt a szülőanyja, - ha egyszer valami magától meg nem tevődik, mégis csak irányítólag kell belenyúlnia annak, akit a közjó igazgatása illet. Gouverner c'est prévoir, ami körülbelül annyit tesz, mint az óvórendszabályokat idejében alkalmazni. Vajon alkalmaztuk-e ezeket?

Messze vezetne, ha e téren kiterjeszkedném Itt elég konstatálnunk azt, hogy bizony, ha gazdasági bajainkkal szemben az utolsó huszonöt évben az aktiv küzdelmet felvehettük volna, ahelyett, hogy passzív türelemmel vártuk azok jobbrafordulását, ma nem ott állnánk, ahol vagyunk. Mert amennyiben való igaz, hogy a közgazdasági erők - mint például a kereslet és a kínálat - zavartalan működésük mellett mindig egyensúlyba fognak egymással kerülni, aminthogy a vízcseppek is megtalálják a kellő nívót, épp úgy való, hogy ott, ahol a természetes evolúciót külső erők behatása zavarta meg, a megzavart egyensúly csakis külső erők ellen behatása által lesz ismét helyreállítható.

Elérkezettnek látom tehát az időt arra, hogy a magyarság szaporodásának csökkenésére újra felhívjam a közönség figyelmét, mert a doktriner elvi akadályok kimentek a divatból s mert, sajnos, elég alkalmam van számszerű adatokkal bebizonyítani, hogy ez a jelenség nem csekélység, hanem egy évről-évre terjeszkedő nemzetpusztító ragály, mely a megdöbbentő mértékben szaporodó kivándorlással egybevetve oly sivár képet nyújt nemzetünk jövőjéről, amely alkalmas mindazokat a nagyra törő reményeket meghiúsítani,amelyeket minden érző magyar szív jövő fejlődésünk iránt táplál.

Mit segít nagy örömünk, amelyet az utolsó népszámlálás eredménye okozott, a mikor végre sikerült számbelileg beigazolnunk, hogy a magyarság az ország lakosságának

nagyobbik felévé fejlődött? Mit segítenek a magyarság szaporodásának eddigi számadatai alapján való összes következtetések, ha ezek az eddigi adatok a jövőben megváltoznak, ellenünk fordulnak?

És nagyon elszomorító adatok utalnak arra, hogy megváltozhatnak. Az egy gyermekrendszer az ország egyes vidékein máris alapjában támadta meg a magyarság fejlődését és vannak törvényhatóságok, éppen az ország legmagyarabb vidékein ahol a magyarság stagnál, vagy éppenséggel fogy. Itt az ideje, hogy a magyar társadalom és az illetékes körök komolyan foglalkozzanak azzal a gondolattal, hogy miként lehetne e folyton terjedő nemzeti veszedelmet elhárítani, vagy legalább tovább terjedését megakadályozni. Az első lépés ahhoz, hogy az orvosságot megtaláljuk, az, hogy megismerjük e veszedelem természetét és nagyságát.

 Somogy megye lelkészeinek szíves közreműködésével összegyűjtöttem a megyében lábra kapott egy gyermekrendszer terjedésére vonatkozó adatokat abban a reményben, hogy azok közzététele alkalmat fog adni arra, hogy hasonló adatok az ország más vidékeire vonatkozólag is összegyűjtessenek. Talán e derék lelkészek panaszos feljajdulása képes lesz fölkelteni a társadalom és az illetékes tényezők érdeklődését e ragály iránt s megszűnik majd a közömbösség és nembánomság, amelyet a bajjal szemben évtizedek óta tanúsítunk. Mert e lelkészek a megtámadott vidékeken évek hosszú sora óta közvetetlen tapasztalásból tudják és látják, hogy községükben a faj magyarság évek óta fogy vagy a legjobb esetben stagnál s az évi születések száma a régi számnak jóformán egy negyedére redukálódott. Akik megfigyelik, hogy e veszedelem miként terjed az egyik községről a másikra s mint hal ki azokban is lassanként a gyermekek vidám kacaja s mint tűnik el az utcákról a játszadozó apróság serege. S rámutatnak arra is, hogy véleményük szerint minő feladatok hárulnak a társadalomra és a hatóságokra a nemzetölő veszedelem terjedésének megakadályozására. Vajha panaszaik termékeny lelkekre találnának, amelyek megértik és megszívlelik őket. Nekem szent meggyőződésem, hogy az egygyermekrendszer kérdését napirendre kell hozni és napirenden kell tartani, ha nem akarjuk kockára tenni fajunk és nemzetünk egész jövőjét.

 A magyarság fejlődése.

 Azt, hogy mi maroknyi magyarok egy évezreden keresztül meg tudtuk óvni minden veszélylyel és viszontagsággal szemben államiságunkat, azt geográfiai fekvésünkön kívül kétségtelenül elődeink kvalitásának is köszönhetjük. De vajon a XIX. század nem változtatta e meg töviből-hegyire az uralkodás eszközeit? Hiszen már nem a kard markolata, a közjog, de a modern technika vívmányai, pénzügy, ipar és kereskedelem a hegemónia fegyverei akár háborúban, akár békében. Ezek kezelésében a magyar faj, - még ha hajlandósággal, annak előfeltételével bírna is, - még hosszú éveken át természetszerű inferioritásban lenne nyugati szomszédainkkal szemben. Hisz mi háromszáz évig testünkkel és vérünkkel védtük az ő békés fejlődésüket és eléggé bámulatos, hogy állami függetlenségünk restituciója óta a kényszermulasztásoknak oly nagy részét tudtuk mindeddig is helyrepótolni.

Nem csoda, ha sokat kell dolgoznunk, míg a szellemi paritást elérjük. Semmi okunk sincs tehát arra, hogy elbizakodva felkiáltsunk: A magyarság, amely ezer évig fenntartotta szupremáciáját, hasonló eszközökkel fenntartja majd továbbra is! Nem nyilt szemmel éli világát az, aki így mer beszélni és csak álomba ringatja keleti indolenciánkat, hazánk mérhetetlen kárára és fajunk vesztére! De nemcsak a magyarság felsőbbségének régi eszközei kezdenek berozsdásodni de a széthúzó és az egységes magyar állammal ellentétes felfogású csoportok mindinkább gyökeret vernek, szeparatisztikus tendenciákkal lépnek fel, sőt már helyenként ellenségesen szervezkednek. Oláhok, tótok, szerbek soha oly egységesen nem képviselték nemzetiségi különállásukat, soha oly akadályokat nem gördítettek a magyar nemzeti állam egységének tényleges keresztülvitele elé, mint a legutóbbi időben.

Annál parancsolóbb szükséggé válik tehát, hogy ma már ne elégedjünk meg, ne érjük be a kvalitás felsőbbségével, de feszítsük meg minden erőnket, hogy menynyiség tekintetében is biztosítsuk a magyarság számszerű szupremáciáját, mert maradandóan csak ez teremtheti meg alapját annak az egységes nemzeti birodalomnak, amely minden jó magyarnak legszebb álma.

Hisz nem tagadható, hogy ebben a tekintetben is van haladás, sőt a legutolsó népszámlálás számszerű adatainak közlése alkalmával egész ditirambusokat zengtek lapjaink a magyarság számszerű nagy diadaláról, amely újabb anyagot szolgáltatott a sovinizmusnak, hogy a nemzetet az imperializmus álomképébe ringathassa.

De vajjon miben állott a nagy diadal? Abban, hogy az 1900 -ik évi népszámlálás kimutatta, hogy a magyar anyanyelvűek elérték az abszolút többséget, 51,4 %-át a lakosságnak. De ezt is csak a Dráván innen számítva. Mert Szent-István koronájának területén a magyarság ma is csak 4 , 5 4 %-a a lakosságnak!

Tehát az anyaországban elértük a többséget, mert 1,1%-kal múljuk felül a nem magyarokat. Kétségtelen, hogy megnyugtató és lélekemelő eredmény ama kevesek szemében, akik ily kérdésekkel foglalkozunk és évek óta epekedve, mondhatnám elfojtott lélekzettel vártuk e pillanatot. De a nagyközönség a mi örömünket csalódott meglepetéssel fogadja, mondván: Hogyan, hisz ez annyit jelent, hogy a lakosságnak még mindig 48,6 %-a nem magyar! És ez úgy is van. De ennek nem szabad így maradnia. Ez legyen nemzeti politikánknak első és legfontosabb célja!

Ha azonban tovább is nyugodtan tűrjük és tétlenül nézzük, míg különböző nemzetiségeink

faji öntudata megerősödik, társadalmi összetartásuk megszilárdul, faji kultúrájuk kijegecesedik, oly ékek képződhetnek a hajdan egységes hazafias érzelmű magyar anyaország ősi törzsében, amelyek végzetes következményekkel lehetnek az egységes magyar haza konszolidációjára.

Tegyük tehát vizsgálódás tárgyává, hogy miként állunk ma a magyarsággal.

 Az 1900. évi népszámlálás a következő képet tárja elibénk:

 A magyar birodalom lakossága:

1830-ben . . . . . . . . . . . . . .   13,191.003

1900-ban . . . . . . . . . . . . . .   19,254.559

Félszázados szaporodás . . . 6,063.006

Vagyis egy évben %-ban . . . . . . 0.76

ami nem nagy szaporodás, mert 14 európai állam között a tizedik helyen állunk. Elhagyva ebből a Dráván túli részt, ahol nyelvünk, sajnos, törvényesen is elveszítette uralmát, nézzük, hogy minő képét nyerjük a magyarság fejlődésének. Ebben a tekintetben csak 1880-tól kezdve támaszkodhatunk feltétlenül megbízható népszámlálási adatokra, mert 1880-ig a népszámlálás a nemzetiségi viszonyokkal nem törődött. Vargha Gyula a magyarság félszázados fejlődéséről írott tanulmányában, az 1869. esztendőből indul ki és Keleti Károlynak az iskolakötelesek alapján összeállított és Vízaknai Antal által helyesbített számításait veszi alapul. E szerint a magyarság fejlődésének következő képét kapjuk:

A magyar                                És nem magyar
Anyanyelvüek
Év	száma	Szaporodás számszerint	%	száma	Szaporodás számszerint	%
1869	6.027.385	-	-	7,551.744	-	-
1880	6,404.070	376.685	6,25	7,345.533	-206,206	-2,73
1890	7,357.956	958.886	14,89	7,805.052	459.514	6,28
1900	8,858.834	1.230.898	16,78	8,132.740	327.688	4,20

E kép kétségtelenül nagyon örvendetes és megnyugtató benyomást tesz, mert míg a magyarság évtizedről-évtizedre progresszív szaporodást mutat (6-14-16%-ot), addig a nem magyarok szaporodása inkább visszaesést (2-6-4%-ot) tüntet fel. S ha fel lehetne tenni, hogy ez a progresszió a jövőben is így fog haladni, bűn nélkül folytathatnék a manchesterianizmus elvét: laisser faire, laisser passer - ami kétségtelenül legkényelmesebb módja az ügyek vezetésének.

De éppen, mert az a meggyőződésem, hogy a jövőben nem így lesz, tartom kötelességemnek a hazafiasán gondolkozó intéző körök figyelmét oly fekete pontokra felhívni, amelyek aggályaimat keltették fel s amelyek, ha ellenük jókor nem védekezünk, mindig feketébb foltokká fejlődhetnek az egységes anyaország jövendő térképén.

Hisz már maga Vargha is elismeri, hogy a magyarság fejlődése az utóbbi két évtized alatt, 1880-tól 1900-ig nem volt egyenlő az ország egész területén, sőt ebben a tekintetben feltűnő eltérések vannak az egyes országrészek között. Míg ugyanis a Tisza-Maros szögében húsz év alatt 51,91%-kal, a Duna-Tisza közén 51,64%-kal gyarapodott a magyarság, a Duna jobb partján ez a gyaropodás mindössze 17,44%, Erdélyben pedig 27,90% Különösen a Dunántúl állandó a magyarság fejlődésének hanyatlása. Míg ugyanis 1880-tól 1890-ig 9,02%-ot tett ki a magyarság gyarapodása, addig a következő évtizedben már csak 7,72%-ot.

A XX. század első évtizedében a Dunántúl még kedvezőtlenebbül fog alakulni a magyarság fejlődése éppen a faj magyar lakosság között pusztító egygyermekrendszer miatt. Vargha Gyula joggal rámutat, mint feltűnő jelenségre, hogy amíg például Hunyadmegyében az 1890-ben még csak 17.167 lelket számláló magyarság egy évtized

alatt közel 15 ezerrel gyarapodott, Somogymegyében a magyaroknak 300.000 körül járó tömege csak ugyanannyival szaporodott.

Aggodalmas jelenségnek tartja Vargha egyebek között azt is, hogy két határszéli székely vármegyében, Csíkben és Háromszékben az oláhság folytonos terjeszkedését lehet tapasztalni. A legutolsó évtized alatt is a nem magyar ajkúak mindkét vármegyében erősebben szaporodtak a magyaroknál, sőt Háromszékben a magyarság számaránya a legutóbbi két évtized alatt közel másfél százalékkal esett vissza.

Szomorúnak mondja Vargha a magyarság állását a görög-keleti egyházban, a hol két millió lélek között mindössze 31 305 magyar ajkút talált a népszámlálás, vagyis a görögkeletieknek csupán 1,43%-a magyar. S egyenesen nemzeti létünket fenyegető veszedelem gyanánt állítja oda azt a tényt, hogy az oláh intelligencia feltűnően növekedik. A középiskolai tanulók között 1881-ben még csak 2.419 az oláh ajkú, 1901-ben ellenben már 3.582. Ez az idegen ajkú intelligencia azért jelent komoly veszedelmet, mert amint Vargha mondja, „a nem magyar ajkú népesség tömegét nem összekapcsolni kívánja a magyarsággal és a magyar állameszmével, hanem minden eszközzel azon munkál, hogy eltávolodást, szakadást idézzen elő.”

Oly komoly jeleknek tekinti ezeket Vargha, amelyek kétségessé teszik, hogy a jövőben számíthatunk-e a magyarság oly örvendetes gyarapodására, mint az elmúlt pár évtized alatt. „A születési arány, írja Vargha idézett tanulmányában, csökkenőben van, mit részint gazdasági, részint szociális, részint erkölcsi bajok idéztek elő. Népességünk egészséges továbbfejlődését csak anyagi haladásunk s gazdasági újjászületésünk biztosíthatná. Ezen általános népesedési bajok a magyarság fejlődésére is káros visszahatást gyakorolnak.

S a mi ránk végzetessé válhatik, e bajok éppen a Dunántúl, a magyarság erejének egyik főhelyén nyilatkoznak meg igen erősen, továbbá a Nagy-Alföldön, amely az oda települt idegen elemekre nézve a magyarság olvasztó kohója, a magyarságnak pedig dús termőtalaja volt. Ha a városok fejlődése megáll, ez szintén a magyarság gyors növekedésének megakadását jelenti. Kárpótlásul nem remélhetjük a vidéki népesség magyarosodását sem, mert ott az eddigi lassú folyamatot valószínűleg még lassúbbá teendi a féktelen nemzetiségi izgatás, mely idegen ajkú honfitársaink lelkét megmételyezni igyekszik.”

Vargha aggodalmaival szemben azonban Ajtay József dr. „A magyarság fejlődése” című művében a magyarság fejlődéséről oly kápráztató számadatokat hoz fel, amelyek kábítóan hatnak minden magyarul érző lélekre és hivatva vannak minden hazafias tépelődésünket megszüntetni, mindinkább megerősítvén azt az indolenciát, amely eddig is jellemezte nemzeti irányit politikánk szervezetlenségét. Ajtay dr.-nak érdekes és kétségkívül hazafias törekvéstől áthatott munkája oda törekszik, hogy különböző segédeszközökkel a magyarság arányát oly korábbi nép összeírásokból is megállapítsa, amelyeknél e fontos kérdést, sajnos, mellőzték. Ezt árulja el füzetének a címe is: A magyarság fejlődése az utolsó kétszáz év alatt, míg Vargha csak a magyarság félszázados fejlődését merte ismertetni. Tudvalevőén az 1850-iki népszámlálás volt az első, amely a nemzetiséget is kutatta. De még ez is a mai szokással homlokegyenest ellenkező rendszert követett, amennyiben a nemzetiséget tudakolta, míg ma az anyanyelvet kérdezzük. De még nagyobb baj, hogy 1850-ben az izraelitákat mint nemzetiséget és nem mint felekezetet vették fel. Ez az oka, hogy Vargha még az 1850-iki népszámlálás adatait sem állítja direkt szembe az utóbbi népszámlálás adataival, hanem e helyett az 1869-iki állapotból indul ki.

Egészen másképp Ajtay; ő visszamegy pár századdal s minden adatot felhasznál, amit csak talál, kritika nélkül, nem egyszer félreértve s merésznél merészebb következtetéseket vonva belőlük. Kiindulási alapul Acsády Ignácnak „Magyarország népessége a pragmatica sanctio korában” című munkáját veszi, mely az adóháztartásoknak 1715 és 1820-ban történt összeírása alapján próbálta rekonstruálni Magyarország népességét a Rákóczi-korszak küzdelmeit követő évtizedből.

Ez a becses népesség- és gazdaság-történeti munka, mely nagy fáradsággal állíttatott össze az egykorú összeírások hatalmas folió-köteteiből, kétségkívül elsőrendű forrásmunkául kínálkozik azoknak, akik amaz érdekes kort megismerni kívánják, de hogy akár a népesség összes számát, akár a nemzetiségi megoszlást tekintve a mostani népszámlálásokkal egyértékű s így teljesen összehasonlítható anyagot nyújtana, az ellen magára a mű előszavára hivatkozhatunk, mely világosan kimondja, hogy a népesség összes számát becslések alapján hozzávetőleg igyekszik megállapítani. Még nehezebb volt s apodiktikus bizonyosságra még kevésbé tarthat számot a nemzetiségi arányszámok megállapítása, mely a névszerint összeírt családfők nevének alapján történt, amint erről maga a forrásmunka lelkiismeretesen beszámol. Ajtay az 1720-ra megállapított - helyesebben kiszámított - népességet hitelesnek fogadja el. Miként Acsády a Rákóczi-féle fölkelés után maradt adóköteles lakosságnak 1715-ben megkezdett és 1720-ban kiigazított összeírásából indul ki. És miután az adóháztartások ott vezetéknév szerint vannak felsorolva, azok hangzásából következtet az adófizető nemzetiségére. Azt mondja, hogy kétszáz év előtt a nemzetiség és a nyelv sokkal inkább fedték egymást, mint most s így ezen összeírásokból szerinte egészen pontosan megállapítható a magyarság száma. E szerint hoz ki az akkori két és fél millió népességből 1,160000 magyart (46%), 338.000 németet (13%), 455.000 tót-rutént (17,8%), 109.000 szerb-horvátot (4,2%) és 490.000 oláhot (19%). A magyarság számát azután öszszeveti a Schlöser német író által közölt, 1785-ben II. József által megejtett népszámlálás adataival, mondván: „vajjon az 1787-ben talált nyolc millió lakosságból mennyi lehetett a magyarság?” Miután pedig fel szokták venni, hogy a népesség 70-80 év alatt megkétszereződik, „a magyarság természetes szaporodását 67 év alatt 100%-ra becsüljük, - e szerint Magyarországon 1787-ben a magyarság száma kitett 2320.000-et.” „A természetes népszaporodás útján a népesség e 67 esztendő alatt semmi esetre sem emelkedhetett többre 4 - 5 milliónál s így e korszakban bevándoroltak számát legszigorúbb számítással is legalább 3,5 millióra kell becsülnünk. 1787-ben a magyarság Ajtay szerint kitett 2.320.000 lelket, vagyis 29%-ot, a nem magyar ajkúak száma 5,680.000-et, vagyis 71%-ot. Horvátországgal és a Határőrvidékkel együtt a magyarság aránya lehanyatlik 25%-ra, vagyis az egész lakosságnak egy negyedére.

1850-ben 11,312.000 főnyi lakosságból 5 millió, tehát 442% mondotta magát magyarnak és csak 6,312.000 más nemzetiségűnek. Ajtay számítása szerint tehát hatvan év alatt „a magyarság 115%-kal, míg ugyanazon idő alatt a nemzetiségek csak 11, 1%-kal szaporodtak”. Az egész felállítás már maga jellemző! A statisztikai hivatal még az 1850. évekből sem tartja megbízhatónak a kiindulást, amikor a nemzetiség kérdését hivatalosan

tudakolták. Ajtay pedig százharminc esztendővel azelőtt kezdi, - amikor e kérdéssel senki sem törődött. Vajjon e megállapítás tudományos értéke iránt lehetünk e feltétlen bizalommal? De még jellemzőbb az eredmény, amely azt bizonyítaná, hogy az alatt a hatvanhárom év alatt, amelyből hatvanegy éven át - 1787-től 1848-ig - állami önállóságunkat hiába iparkodtunk elérni, - és még hozzá ama két év alatt, amikor a magyarság egy nagy része a szabadságharcban áldozta fel az életet, amikor tehát éppen a magyarság fogyott óriás mértékben, - hogy ebben a hatvanhárom évben a magyarság tízszer jobban szaporodott volna a nemzetiségeknél. Holott a nyolcvanas évek óta, a legnagyobb nemzeti és közgazdasági fejlődésünk korszakában, állami függetlenségünk teljes élvezetében a magyarság a nemzetiségeknél a legjobb időkben csak négyszeresével tudott szaporodni. Hisz ebből joggal lehetne következtetni, hogy a Bécstől való függés félszázada a magyarság fejlődésére és a nemzetiségek elnyomására sokkal üdvösebb volt, mint a XIX. század második fele!

Azért nagyon objektíveknek és óvatosaknak kell lennünk e számszerű bizonyítékokkal szemben, amelyek könnyen a legjobb akarattal is helytelen következtetésekre vezetnek. De kivált ezen a téren. Mert mi a célja a számvitelnek akár magán-, akár államgazdasági téren? Ugyanaz, ami a tüköré: elibénk tárni a meztelen igazságot. Olyan tükör, amelyik szebbnek mutatja azt, aki belenéz, - veszedelmes eszköz, - kivált, ha olyannak tartjuk elébe, akinek ugyanis az a hibája, hogy hiú, öntelt, hibáit látni nem szereti, sőt megutálja azt, aki azokra őszintén figyelmezteti. Pedig ilyen a magyar nemzet, csak azt tűri, aki tömjénez neki. De éppen ezért teljesít kötelességet az, aki a kellemetlen valóságot is nem átalja feltárni, legyen bár jutalma az, amitől a magyar legjobban fél, a népszerűtlenség. Vagy talán az tesz szolgálatot fajának, aki azt mondja: Jól van kedves magyarom, úgy ahogy van! Nem kell törődnöd a magyarság kérdésével, mert hegemóniánk napról-napra növekszik, a nemzetiségek fogynak, összetartásuk lazul, beolvadásuk napról-napra halad, - maradhatsz nyugodtan indolens, - aminő voltál eddig, azért a te uralmad e földön biztosítva van! Vondd be az őrszemeket, aludjál nyugodtan az ellenségtől, - nem kell félned tőlük! Nem állítom, hogy Ajtay e szavakat használja, de ez a hatás, amelyet a magyarul érző lelkekre gyakorol. Sőt azt is elhiszem, hogy szándéka nem ez volt. Szándéka nyilván az volt, szembeszállani azokkal a tendenciákkal, amelyek váltig lekicsinylik a magyarság számát, azért, hogy hegemóniánk jogosultságát kétségbe vonhassák és azt alapjában alááshassák. Szándéka volt megmutatni, hogy mi magyarok nemcsak mindig joggal voltunk urak e földön, de azok is maradunk, mert a magyarság terjeszkedik a más nyelvűek rovására. Tehát ne alkalmatlankodjanak ők, mi pedig ne legyünk kishitűek, - ne veszítsük el önbizalmunkat a jövő fejlődésünk iránt.

Ez mind szép és dicséretreméltó. De azt hiszem, hogy ha az egyik vagy másik célt nem sikerül elérnie, ez nem oly veszedelmes, mintha kápráztató számadataival tétlenségbe ringatja azokat, akikben érdemes íróink fáradságos és folytonos munkájukkal fölkeltették az aggodalmakat, kikben fölébresztették a lelkiismeret szavát, miáltal őket a magyarság védelmére és terjesztésére serkentették. Éppen amikor ez az üdvös hatás már mutatkozni kezd a lelkekben, agyakban, - jön Ajtay és azt mondja, hogy az aggodalmak mind fölöslegesek, tout est aux mieux dans les mellieurs des mondes. Fölösleges a fáradtság, a munka, a gyümölcs úgyis ölünkbe hull. Vagy nem a nemzeti lelkiismeret elfojtására visz-e az, ha a magyarság terjeszkedésének két legnagyobb nemzetiségi akadályát, az oláhságot keleten, a tótságot északon, mint quantité negligeable-t állítja elibénk Alaptalannak tartja Kőrösi, Beksics, Vargha aggodalmait a magyar elem eltótosodására és eloláhosodására vonatkozólag.

Azt állítja, hogy a magyarság nem veszti el nyelvét és faji jellegét - ez csak optikai csalódás. Mert szerinte a dolog úgy van: A nagy magyar Alföld, amelynek széle a dombos vidék felé egyszersmind gazdasági határt alkot, az a középpont, amely felé a népvándorlás mindig folyik. Először a törökök kivonulása után a magyarság, vándorolt oda északról, azóta keletről tart a beszivárgás a mai napig. Innét magyarázható, hogy a tótság és az oláhság között megfogyott a magyar. Tehát nem a nemzetiségek szívták fel, hanem elvándorolt onnan. Sőt az eloláhosodásnak annyiszor felhozott bizonyítékát, hogy Erdélyben számtalan község van, amelynek lakói mind magyar nevűek, de egyik sem ismeri már nyelvünket — ezt sem fogadja el Ajtay bizonyítéknak, hanem a következőképp igyekszik megmagyarázni a dolgot: Régente, amikor az oláh községeket összeírták, minden lakos moldovánnak mondotta magát, mert Moldovából vándorolt oda. A magyar összeírók tehát magyar neveket adtak nekik s így írták be őket az adófizetők lajstromába.

Az oláhságnak a Királyhágó felől a magyar síkföldön való lassú, de biztos terjeszkedésétől sem fél semmit Ajtay. Sőt ezt üdvösnek is mondja, mert a magyar sík föld az asszimilációnak, a beolvasztásnak oly kohója, amely előbb-utóbb mindent magyarrá tesz.

Ajtaynak az eloláhosítás veszedelmének megcáfolására felhozott adataival és argumentumaival e helyen nem szándékunk részletesen foglalkozni. Csak rá akartunk mutatni arra, az első tekintetre is megokolatlannak látszó optimizmusra, amely Ajtay egész könyvét jellemzi. Kár, hogy Balogh ellen csak iróniával dolgozik Ajtay és semmibe veszi Baloghnak az oláhság terjedésére vonatkozólag összegyűjtött adatait, amelyek pedig feltűnően egybevágnak az Erdélyből és az oláhság lakta egyéb vidékekről egyre sűrűbben felhangzó komoly panaszokkal. A magyarság fejlődése és hegemóniája szempontjából csak kívánatos lenne, hogy a jövő igazolja Ajtay jóslásait, bár a magunk részéről nem tudunk osztozni túlzott optimizmusában.

 A születések apadása.

De dr. Ajtay József még a legegyszerűbb és kétségbe nem vonható népszámlálási adatokat, mihelyt azok elszomorító következtetésekre adnak alkalmat, rózsás színben tudja feltüntetni. Akár csak az ismert osztrák Beschwichügungs-Hofrat recipéje szerint, így vagyunk nála a születések számának apadásával is, ami nagyon szomorú és megszívlelendő tünet, amelyen könnyen átsiklanunk nem szabad. Ajtay és vele mások szépíteni tudják a statisztikának idevágó adatait is. Mert, hála Istennek, nem jutottunk odáig, ahol a kihalás útján levő francia nemzet van, mert a kivándorlás dacára az ország lakossága örvendetesen szaporodik, tehát aggodalomra nincs ok és ki törődne azzal, hogy a születések országos aránya évről-évre szinte matematikai pontossággal csökken. Pedig a születések számának apadására nézve megdöbbentő képet nyújtanak a következő statisztikai adatok:

1000 lélekre esett élve született:

 1881-1890-ig átlagban  44,1

1891-1895-ig                  41,7

1896-1900-ig                 39,2

1901-ben                        37,6

1902-ben                           8,4

1903-ban                         36,3

Az országos statisztikai hivatal közleményei szerint ha a csökkenés ily arányban folytatódnék (tíz év alatt 41,3-ról 38,5-re) a jövőben is, úgy ötven év alatt Franciaország születési arányához jutnánk le. Hogy a születések arányszámának csökkenése minő veszteséget jelent, arra nézve utalunk az alábbi táblázatra:

 Az élve születettek száma:

 1881-1891-ig átlagban  636.627

1891-1895-ig                    648.300

1896-1901-ig                    642.830

1901-ben                           636.692

1902-ben                           658.240

1903-ban                           628.524

1903-ban tehát körülbelül nyolcezerrel kevesebb volt az élve születettek száma, mint 1881-1891-ig átlagban, holott a lakosság száma 1900-ban mintegy három millióval volt több, mint 1880-ban.

Az országos statisztikai hivatal azzal magyarázza a születések számának feltűnő apadását, hogy a szülésre alkalmas korban levő nők kisebb százalékát teszik ki az ország lakosságának, mint a múlt évtizedben. Kétségtelen, hogyha a születések számát a szülésre alkalmas korban levő nők számával hasonlítjuk össze - és tagadhatatlan, hogy ez az összehasonlítás inkább szolgálhat alapul a születések csökkenésének kiszámításánál, - az apadás nem oly abnormis, mint ahogy a fentebbi számok mutatják. De bizonyos az is, hogy a születések száma még így is apad. Ajtay igen érdekesen azzal magyarázza a születések számának csökkenését, hogy a kilencvenes évek végén lépett a nemzőképes korcsoportba az a generáció, amelyet a hetvenes évek gyermekragályai erősen megtizedeltek és így átmenetileg aránylag kisebb a nemzőképes korban levő lakosság száma.

Míg ugyanis 1890-ben 28%-át tette a lakosságnak, addig 1900-ban már csak 25,3%-át. Ez a magyarázat alapjában véve azonos a statisztikai hivatal magyarázatával, de nem igazolja a születések számának oly nagymértékű apadását, mint a minőt a statisztikai adatok feltüntetnek, annál kevésbé, mert az idézett számokban Ajtay itt is téved, a helyes arányszám ugyanis 1900-ban nem 25,3, hanem 27,3. Még kevésbbé oszthatjuk Ajtay optimizmusát, ha kutatjuk, hogy az egyes nemzetiségek szerint miként apad a születések szám:

 Élve-született ezer lélekre számítva az anyaországban:

              1896-1900-ig

magyar           39,2

német             38,9

tót                    43,6

oláh                 36,9

horvát              45,0

szerb               43,3

rutén                43,2

 

1901

magyar 37,6

német   35,2

tót         41,9

oláh      35,8

horvát   38,3

szerb    39,4

rutén     40,3

 

             1902

magyar 38,3

német   35,6

tót         41,9

oláh      37,3

horvát   41,2

szerb   40,7

rutén    43,3

                      1903

magyar      36,1

német        33,6

tót              39,2

oláh           35,2

horvát        38,7

szerb         40,5

rutén          38,5

 A szaporodás ennek megfelelően kedvezőtlenül alakul a magyarságra nézve.

A szaporodás volt ugyanis ezer lélekre számítva:

               1896-1900            / 1901 /           1902    /       1903

magyar       13,0                     13,7                12,5            11,2

német         11,8                     11,7                11,6            10,2

tót               13,8                     13,9                 12,0            11,7

oláh              5,8                        8,7                  8,3               6,9

horvát        11,3                      11,5                 13,7            13,2

szerb           8,2                      10,0                   8,9               7,5

rutén           15,5                     14,4                 14,0             10,7

A szaporodás tehát a magyaroknál három éven át fokozatosan csökkent, míg például az oláhoknál növekedett (6-7-8).

Az egygyermekrendszer hatását a születések országos arányának csökkenésénél élesebben megvilágítja a magyarság hanyatlása azokban a törvényhatóságokban, ahol az egygyermekrendszer a magyar református lakosság körében befészkelte magát.

Erre vonatkozólag itt közöljük a statisztikai hivatal fentebb idézett közleményeinek alábbi táblázatát:

Magyarság aránya

Az elveszett területekből az 1900.évi népszámlálás a magyarságra esett % szerint                             1900               1901           1902

Bars             31,7                           26,0                25,9             25,4

Esztergom  79,2                            78,4               78,6              78,8

Baranya      51,3                            42,3                41,9             42,2

Tolna           68,3                            65,1                68,9             66,4

Bereg          44,7                            41,1                40,5             40,6

Gömör        56,4                             51,4                51,1             51,3

Háromszék 85,1                            82,4                82,1              82,1

Természetes, hogy e megyékben a nemzetiségek a magyarság rovására erősbödnek, sőt kettőben közülök, Esztergommegyében és Háromszékmegyében a magyarság aránya még csökkent is. Bereg- és Gömörmegyékben csak azért nem csökkent a magyarság aránya, mert az idegen nemzetiségű lakosság egy része kivándorolt. S jellemző, hogy amíg például Barsmegyében, ahol a lakosságnak csak egy harmada magyar, a magyar lakosság között elterjedt egygyermekrendszer dacára a megyében ezer lakosra 1901-ben 401, tehát az országos átlagnál több születés esett, addig a felében magyar lakosságú Baranyamegyében ugyanakkor ezer lakosra 32,7, tehát az országos aránynál jóval kevesebb születés esett.