Ének és zene a  magyar protestáns egyházakban

 írta:  ÁROKHÁTY BÉLA

      A reformáció megújító lelke a középkori fényes  istentiszteleti liturgiát is teljesen átalakította, visszavitte ősi, egyszerű evangéliumi formájához. Ebben a megújult liturgiában az imádkozó és éneklő hívek serege gyülekezik az Ige és a Sakramentumok köré. Nemcsak értelmével van ott jelen, hanem az Ige lelkétől megihletve, érzelmeiben is megszentelődik, hogy akarata Isten dicsőségének a szolgálatára megacélozódva készüljön fel az élet mindennapi cselekedeteiben. A hívek gyülekezetének a lelke tehát egész teljességével rezonál a Szentlélek érintésére:  gondolataival, érzéseivel, elhatá- rozásaival.

      Az érzéseiben meggazdagodott lélek legnyilvánvalób-ban a közösségben, az ének közösségében jelentkezik külsőképpen is. Ezért az éneknek kezdettől fogva  rendkívül jelentős szerep jutott a keresztyénség életében. Természetes tehát,  hogy a  reformáció a  gyülekezet lelki élményeinek  ezt az önként kínálkozó s a  múlt hagyo-mányaitól  is gazdagon  megszentelt megnyilatko-zási  módját nagyon is megbecsülte és felhasználta az evangéliumi  építésre a megújult istentisztelet keretében és azon kívül, a keresztyén hívek magánéletében is.

      Mivel  pedig a  gyülekezeti léleknek ezt a megnyilatko-zását minél személyesebbé óhajtotta tenni,  ezért  a  közös hivatalos  nemzetközi nyelvben és  általában a szertartások külső  mozzanataiban és belső felépíté-sében megnyilvánuló egység feláldozásával az istentiszteletet nemzetivé is tette s így megelégedett a belső, lelki kapcsolatok  fenntartásával.  A reformáció gyülekezeteinek tehát nemzetivé lett az istentisztelete: a saját anyanyelvén imádkozhatott és énekelhette Isten dicsőségét.

Voltak  ugyan a  keresztyén gyülekezetek-nek a reformációt megelőzően is  gyülekezeti-,  népénekei,  de  a vallásos népének  kultúráját valójában mégis a reformáció teremtette meg, mert az tette azokat a liturgia hivatalos, elmaradhatatlan  alkotó részeivé.

      A  reformáció apostolai  felismerték a  gyülekezeti éneklés lelkeket megragadó erejét, missiói hatalmát  s  eleitől  kezdve a  legnagyobb gonddal látták el  a gyülekezeteket a szükséges énekekkel. A „Cantus CathoIici" (Kassa, 1674) előszava helyesen mutat rá: „A hívek nagyobb részét a római Szentszéktől az éneklésben zengéseknek édesgetése vonta vala el." Tény, hogy a magyar reformáció terjedésének hathatós eszköze volt a gyülekezeti  ének. Az  „isteni dicséreteknek  közönséges éneklése  által kezdetett az mi Országunkban először is a tanítással együtt, az  Evangéliumnak  tiszta tudománya az Istennek  igaz isméretivel  egyetembe  beszállani" - állapítja meg Gönczi Kovács György „Keresztyéni Énekek" c. gyűjteménye előszavában (1592).  Igy  nem  lephet  meg  bennünket,  hogy  a magyar  protestantizmus  történetének első százada (a XVI.  század)  olyan óriási énektermést mutat fel, amilyenhez foghatót alig találunk.

      Ebben  a  században  (XVI.) GraduáIok-ról és Cantionálék-ról szólhatunk.

      A  protestáns istentisztelet  ugyanis nem  szakadt el teljesen  zenei anyagában  a reformáció előtti  istentisztelettől. A középkori liturgia  zenei alkotórészei nagy számban jöttek át a protestáns liturgiába.  Invocatiók, responsoniumok,  antifónák,  passiók,  litániak,  versciculusok, benedictiók, zsoltárok élnek tovább a  megújult istentiszteletben, de természetesen magyar fordításban. A középkori keresztyén költészetnek ezek  az evangéliumi  remekművei építik a reformáció új lelkét s  ezeknek az anyagát foglalják magukba  a Graduálok, amelyek többnyire kéziratokban maradtak az utókorra. Hosszú időn át - még a XVII. század első felében is élnek ezek  egyes gyülekezetek  ajkán. Sőt 1636-ban Keserűi Dajka  János és Geleji Katona István szerkesztésében Rákóczi György fejedelmi ajándék-képpen adja az „öreg" Graduált az egyházak kezébe, hogy megkísérelje az ősi latin eredetű szertartá-sos énekeknek  átmentését  a  megújhodott keresztyén világ számára.  Ezek az ősi énekek azonban már nem tudtak megbirkózni az új idők dalaival: a Cantionálék anyagával, a psalmusokból vett isteni dicséretekkel és más, különböző alkalmakra  szerzett  énekekkel. 1

      A Cantionálék anyaga igen jelentős részben  a német népének gazdagsága nyomán termelődött ki.  Részben  fordításokban kerül  hozzánk számos jeles ének Luther és társai szerzeményeiből, részben pedig a hatásuk nyomán indul meg az a  nagyarányú termelés, amely  a XVI-XVII.  század énekeskönyveinek  nagy gazdagságá-ban áll előttünk. Egész hatalmas gárdája  áll  elő az énekszerző egyházi  és világi  íróknak.  Szegedi Gergely énekeskönyvének első kiadása 1562-ben jelenik meg, hogy majd a későbbi, 1569-ben napvilágra kerülő kiadásával együtt  irányt  szabjon a további fejlődésnek. Szegedi Gergely  énekeskönyve után több gyűjtemény keletkezik: „A keresztyén gyülekezetekben való isteni  dicséretek egybenszedegetődtek és mostan nyomattak, újonnan öregbíttettek és emendáltattak L. F. által . . ." (Váradon, 1566.). Gálszécsi  István (1536.), Székely  István (1538.), Kálmáncsei Sántha  Márton, Huszár  Gál  (1574.), Bornemisza Péter  (1582.), Sztáray Mihály,  Batizi András,  Szegedi Kis István és még  számosan mások járulnak hozzá ahhoz az énekkincshez, amely a  XVI. század  magyar termését adja.

      Legjelentősebbé vált azonban Szegedi  Gergely éne-keskönyve mellett az  1592-iki ú.n. „Gönczi Énekes-könyv"  Gönczi  Kovács (Fabricius) György  előszavával („Keresztyéni énekek, melyek az Graduál mellett, s a nélkül is, ahol  azzal  nem  élhetnek,  az magyar  nemzetben  reformáltatott ekklézsiákban  szoktanak  mondatni. Mostan  újonnan, de mértékletesen és teljesen többíttetett, és  illendőbb rendben, hogy nem mint annakelőtte kibocsáttatott. Nyomtatta Csáktornyai János"), Jelentősége abban  áll,  hogy már megjelenésétől kezdve „hivatalos" tekintélye  van, amint Újfalvi  Imre az 1602-iki kiadásának az előljáró beszédében meg is  mondja: „Zsinat és superintendes anthoritásával" rendelkezik  s így az énekeskönyvek további fejlődésére  iránytszabó  ereje  van egészen 1778-ig, amikor aztán az Egyház hivatalosan is  kezébe  veszi az  énekeskönyv-ügyet s  megállapítja  a  „debreceni formát", amelytől a kiadó nem térhet el.

      Az énekeskönyv történetébe  azonban mégis  a legelhatározóbb befolyással Szenczi  Molnár Albert 1607-ben megjelent  „Psalterium Ungaricum"  című zsoltár könyve játszik  bele. Ez  a tudományszomjas vándor-poéta ugyanis  Heidelbergben, Strassburgban  megis-merkedik  a genfi reformáció csudagazdag zsoltárgyűjte-ményével,  Kálvin  1539-1562-ig készült világhírű zsoltá-raival.  A bibliához ragaszkodó reformátori hűség terem-tette meg ezt a pompás énekgyűjteményt. Kálvin, miként Luther is, azon az állásponton álltak, hogy az Isten a Szentírás nagyszerű zsoltáraiban megajándékozta az emberiséget a legméltóbb énekekkel, hogy az Ő világkormányzó, szuverén hatalmát zengedezhessük, ezeket a zsoltárokat szedette remek modern francia versekbe Theodor Bezá-val  és Clement Marot-val. Majd  kora legkitűnőbb zeneköltőivel szereztetett  hozzájuk dallamot, hogy a református gyülekezetek istentiszteleti  énekszükségletét  kielégítse. A magyar  tudós poéta, Szenczi Molnár Albert szívét megejtik  ezek  a lendületes  énekek  s elhatározza, hogy „magyar  zubonköntöskébe" öltöztetve,  hazahozza  őket a magyar gyülekezetek  építésére. Bár összehasonlítva ezeknek  a  francia ver-seknek  a  pompás költői technikáját  a  XVI.  századbeli  magyar  énekversek faragatlan, csupa „vala-vala"-rímű,  döcögő soraival,  a  magyar énekköltészetet „paraszti"-nak, darabosnak, művészietlennek találja, mégis meg-mondja, hogy nem szándéka, hogy ezeket kiszorítsa a használatból  az idegen dallamokkal  és idegen  versekkel.  Azonban  mégis úgy lett, hogy  a XVII—XVIII. század a Szenczi-féle zsoltárok mellett döntött. Pompás magyarsága, költői elsőrendűsége s ezenfelül az erőteljes, nemes genfi dallamok meghódítják a magyar eklézsiák szívét s a magyar gyülekezetek legkedvesebb énekei a genfi zsoltárok lesznek. A használat koptatja dallamukat, elsorvasztja  ritmusukat, de  a  zsoltárok lelke összeölelkezik a magyar hívő lélekkel s nem tud tőle elszakadni. Akadnak lelkes, képzett zenészek, így a XVIII. század derekán a debreceni Maróthi György búsong és harcol az elkopott  szépségekért,  próbálja   a nagyszerű   Goudimel-féle   hármóniás (énekkari)  kia-dás  révén  restaurálni az  eredeti  szépségüket.... Hiába, a kálvinista 2 gyülekezetek  megelégszenek  Szenczi  Molnár magyar  verseivel és  a már teljesen hozzájuk tapadt kiegyenlített dallammal, -  a  gyönyörű, eleven, kifejezésteljes zenei ritmust rejtett erők, más értékek pótolják: Szenczi Molnár zsoltárai élnek, harsogva zengenek és hódítanak. Mellettük az ú.n. „dicséretek" az énekeskönyv századokon át tartó alakulásában kicserélődnek, változnak, Szenczi  Molnár zsoltárai egyre súlyosabb, tekintélyesebb zenei anyagává lesznek  a református istentiszteleti életnek.

       Az  1806- (1808-)iki  kiadása az énekeskönyvnek több mint  száz esztendőre  látja el a  szükségletet.  Ez a kiadás még  legalább  kótában őrzi a régi magyar istenes énekek, himnuszok  ritmusát éppúgy, mint a genfi zsoltárok ősi  dallam-  és  ritmusbeli  eredeti  szépségeit is. De a  XIX.  század utolsó negyedében a hivatalos Egyház maga is a leromlott, elszegényedett állapotban  élő gyülekezeti énekléshez igazodik, feláldozza a kálvini hagyaték  zenei értékeit  és  hivatalos  énekeskönyvben szentesíti a  gyülekezet elszegényedett, ősi szépségeiből kifosztott éneklését.

       Ez énekeskönyv megújításának a  kérdése évtizede-ken keresztül foglalkoztatta a református Egyházat.  A hosszas vajúdás után  - több, „próbaénekeskönyv" nyomán végül a Református Zsinat 1918-ban döntött s kiadta a ma [1936 !] használatos  énekeskönyvet.  Ebben teljesen figyelmen  kívül hagyva a komoly egyház-zenei alapelveket, a zenei részt teljesen profanizálta; mit sem törődve a már akkor megindult külföldi egyházzenei reform-mozgalmakkal, olyan formában  bocsájtotta közre az  ősi  magyar énekanyaggal együtt a genfi zsoltárokat  is, hogy  ezzel  minden komoly egyházzenei fejlődésnek útját  vágta. A  reformátusok mai  énekeskönyvéből ez a  „reform" száműzte az ősi, nemes zengésű „egyházi" hangfajokat, kiirtotta még az emlékét is az ősi, eredeti ritmikai szépségeknek,  tulajdonképpen eltékozolta benne azt, ami - zene, ami -  egyházi.  És  szomorúan  jellemző a református Egyház  zenei viszonyaira nézve, hogy ezt az irtó, romboló munkát az ősi  genfi  zsoltárok (és az ősi ritmusú, eredeti magyar dicséretek) „megmagyarosodá-sának" a  komikus hangoztatásával  végezte. . . . Nem maradhatott utána semmi más, mint sivár, letarolt ugar. . .

       A  magyar evangélikus gyülekezetek hosszú időn át a  reformátusokkal közös énekeskönyvet használtak. Az első,  tisztán evangélikus gyülekezetnek szánt énekeskönyvet Breuer Lőrinc nyomatta Lőcsén, 1672-ben. De  az idegenajkú  hazai evangélikusok számára külön  jeientek  meg  énekgyűjtemények. Leghíresebb  ezek  között  a tótnyelvű  Tranoscius (Tranovszky) György Cithara Sanctorum  című hatalmas  gyűjteménye (1636.) s emellett említésreméltó  Pilarik  István  „Lelki égi  lajtorja és imák" című énekese (1693.), továbbá Herrich János,  Silvanus János, Bánovszky György, különösen pedig Lányi Illés énekei.

       Nagy elterjedtségnek örvendő, két énekeskönyvük  a győri „Keresztyén Énekeskönyv" (1811.), és a mai hivatalos, 1911-ben, Sopronban kiadott Dunántúli Énekeskönyv. Újabban  azonban Zalánfy Aladár  és Jánosy Lajos professzorok történeti kutatásai nyomán mozgalom indult meg az ősi evangélikus  liturgia felújítása és az ősi  lutheri liturgia zenei anyagának a  restaurációja érdekében, amely tudományosan igazolt történeti értékeket óhajt az evangélikus liturgia meggazdagítására  visszamenteni az  elmúlt századok távolából. Meg  kell itt említenünk Raffay Sándor püspök  reform-munkáját is; amelynek a célja szintén az evangélikus liturgia meggazdagítása (V.ö. Dr.  Raffay S.: A  magyarhoni evangélikus  liturgia történetéhez című tanulmányával.)

    Az  istentiszteleti  célra  szánt énekeskönyvek  mellett  a  protestáns hívek számára nagy számban  jelentek meg  családi  és magányos használatra szánt  énekgyűjtemények  is. Ráday  Pál: „Lelki  Hódolás" (Debrecen, 1711.),  Sartorius: „Lelki Óra" (Wittenberg, 1730.), Ács  Mihály: „Zengedező mennyei kar" (Frankfurt,  1770.), Losonci István: „Éneklésben tanító mester" (Pozsony, 1752.), Szőnyi  Benjámin: „Szentek Hegedűje" (1762.) stb.

   A templomi, gyülekezeti és a hívők magános,  családi áhítatára szánt vallási  énekek mellett az  egyházban a zenének és az éneknek más  műfajai is virágzásnak indultak. Bár az evangéliumi puritanizmus jelszava alatt a prédikátorok földi  hívságnak, üres világi  szórakozásnak bélyegezték sokszor a  zeneszámokat s a világi dalokat, azért mégis,  főként a kollégiumok  diákságának az élete megteremtette a maga sajátos zenekultúráját. A protestáns iskolák már a XVI. században gondolnak a rendszeres  zenetanításra, különösen a  német  kultúrával   kapcsolatban  élő evangélikus  intézetek, amelyek  énekmestereiket is  gyakran külföldről hívják  be.  De  éppen  a puritán  evangéliumi  felfogás   következtében   ez az ének-zenei oktatás  eleinte csupán az egyházi szükségletekhez   igazodott, tehát  első-sorban  a zsoltárok, dicséretek és temetési énekek gyakorlására szorítkozott. Bár  a magasabbfokú zenei nevelésben3 elsősorban  az  evangélikus  iskolák vezetnek, mégis van adat arra  is, hogy a sárospataki református  kollégiumban már a XVII.  század elején  megjelenik a polifon  énekes zene  is. Comenius 1651-iki tanításrendjében már nemcsak az  egyházi énekeket kívánja „Dávid példája" nyomán, hanem a hangszeres muzsikát sürgeti.

      Szabolcsi  Bence:  A 18. század magyar  kollégiumi  zenéje  (Magyar Zenei Dolgozatok,  8. szám, Budapest, 1930.) című értékes tanulmányában élénk képét rajzolja meg  annak a  szerepnek, amelyet a protestáns kollégiumok a magyar zene ápolásában betöltöttek. Látjuk, hogy mennyi küzdelem teremti  meg a  „hármóniás éneklést"  a  18. század folyamán, amely az iskolai  kántusok megszervezése nyomán általánossá válik. Maróthi 1739-ben megalapítja  a Debreceni Kántust, amely az  1743-ban  megjelent Goudimel-féle  harmóniákkal énekli már  a  genfi zsoltárokat. Sáros-patakon  1752  óta művelik „összhangzatosan" a zsoltá-rokat,  Udvarhely, Szatmár, Enyed, Pápa nyomán a  protestáns kollégiumokban mindenütt áldásos, gazdagon megtermékenyítő  zenei  élet indul  meg,  amelynek a  magyar zenei  dallamkincs számtalan dokumentumát köszönhetjük a  könyvtárak Melodiáriumaiban.

      A hangszeres zene azonban nehezebben talál talajra a protestáns kollégiumokban. A reformáció korából  eredő animózitással  fordulnak a  kollégiumok minden olyan  zenei  apparátus  ellen,  amely a katolikus ritusra emléke-ztet.  Az  1562., 1567. debreceni zsinatoktól kezdve, az  „öreg  Graduál"-ig számtalan tiltakozás hangzik el „a  nagy tömlőjű furullyák  és  sok süvöltőjű fúvók" ellen s ezért nem csodálkozhatunk, ha az első orgona csak 1753-ban épül meg Sepsiszentgyörgyön s hogy 1830  előtt még seholsem tanítottak orgonát. A hangszeres muzsikát, a hegedűt és más  hangszereket pedig  a  leg-szigorúbb törvények  üldözik  eleinte. Nagyon találóan jegyzi meg Szabolcsi Bence, hogy „virágzó karének-kultusz  és teljesen parlagon hagyott hangszeres muzsika sajátságos kontrasztként állnak egymás mellett" (i.m. 47. o.).

Bár nagyon  tanulságos  lenne  végigvonulni a protestáns egyházak  zenei életének egész folyamán, itt nincs most terünk arra,  hogy a fejlődést  a részletekbe benyúlóan vizsgáljuk.  Egyébként  is egész sereg kérdés  vár  itt  még felderítésre. Ki mondhatná meg, hogy  mennyiben lehet vádolni a  nemzeti  küzdelmek nagy harcait, a törökdúlás  keserűségeit azzal, hogy a magyar egyházi zenei  kultúra nem mutat fel olyan termést a négy-százéves  történelem egész folyamán, amely a nyugati nagy  protestáns közösségek  zenei kultúrájának a gaz-dag világához kapcsolhatná hazai  kultúrvilágunkat? A reformátusok kálvini  szigorú  gondolkodása -  amely erkölcsi és hittani  kérdésekben tényleg szigorúan bib-likus volt mindig  -  elfogadható magyarázata-e  annak a merev  elzárkózásnak,  amellyel  a ref.  egyház a  leg-újabb  időkig is szembefordult  azzal  a komoly zene-művészettel, amelyet  éppen Kálvin  maga is  az Isten oly kivételesen  áldott kegyelmi ajándékának tartott?

      A zenei  fejlődés azonban  mégis egyre újabb igé-nyeket támasztott. A kollégiumok énekkari szükségletét  kielégítették  a  „praecentorok", a „cantus praesesek". Az egyes  helyeken fellépő,  magas  követelmények meg-oldására mindig akadtak  kiváló  férfiak.  így  pl. Sopron  evangélikus  kántorai valóban elismerésreméltó zenei evangélikus tevékenységet fejtettek  ki:  Grönder Gottlieb, Seybold István  kantátákat, áriákat írtak,  Wohlmuth János  kiváló orgonista és  zenepedagógus  volt.  Altdörfer  Keresztély 1874-ben jeles orgonáskönyvet bocsájt közre, fia, Viktor szintén kiváló orgonaművész volt.

       Különösen jelentős szerepet  tölt be Kapi Gyula  (1850-1923.), a  soproni evangélikus tanítóképzőintézet igazgatója és zenetanára. Ő alakítja meg a Dunántúli Evangélikus Ének- és Zenepártoló Egyesületet. Fövenyessy Bertalannal együtt adja ki a Protestáns Zeneközlönyt (1902-1907), amelynek a  zenei  munkatársai közül  megemlítjük  Keviczky Gyula, Kirchner Elek, Kovács Dezső  nevét.  „Magyar Éneklő Kar", „Pálmaágak"  címen (1886., 1888.) férfikarokat ad ki, orgonaiskolát ír, „Daloskönyvecské"-t, „Gyermek lantot" szerkeszt, zsoltárokat, korálelőjátékokat stb. ír.  Legjelentékenyebb  műve  a  Luther-Társaság kiadásá-ban  megjelent Korálkönyve,  amelyet  az  evangélikus egyetemes egyház 1908-ban  hivatalos használatra  fogadott el.4

       A református korálkönyvek közül legkiválóbb becsű  zenei   munka  Szotyori Nagy Károly (1821-1897.) orgonakönyve, amelyben a kiegyenlített ritmusú genfi zsoltárok és  dicséretek komoly stílusú  feldolgozásait  adja a református kántorok kezébe; Vargha József korálkönyve a mai énekeskönyv  dallamait  látja el orgonakísérettel, egyszerű, megalkuvó, igényekhez  alkalmazkodó harmóniákkal.  Csak éppen  megemlítjük Szügyi  József,  Borsodi Samu,  P.  Nagy Zoltán  orgonakönyveit, valamint a  Hódossy Béla szerkeszté-sében Magyar Református  Kántorkönyv  címen meg-jelent orgona átiratokat, amelyek a kántorok gyakorlati  szükségleteit  igyekeznek kielégíteni komolyabb  stiláris  szempontok nélkül.

      Az  egyházi zene valóban tudományos és művészi kérdéseivel  szakszerűen foglalkozó  protestáns zenei folyóirat ezidőszerint nincs. Különböző irodalmi folyóiratok nyitják meg hasábjaikat az egyházi zene  tudományos  megbeszélésére   („Protestáns   Szemle",   „Evangélikus   Népiskola").   A  Hódossy Béla szerkeszté-sében  megjelenő „Zeneközlöny", a Magyar  Református Kántorok Egyesületének  a  hivatalos lapja elméleti  részében inkább  a kántorok társadalmi érdekeit szolgál-ja, gyakorlati (zenei) részében pedig  a mindennapi iskolai és egyházi élet  zenei  szükségleteihez alkalmaz-kodik.

      A  világháború  utáni években  többféle komolyabb irányba  próbál igazodni az egyházzenei élet. Az iskolák, kollégiumok énekkarai a  romantikus XIX. századi  dalárda-irodalom helyett itt-ott már komoly  kórusműveket szedegetnek  elő, az egyházak keretében ének- és zenegyesüietek alakulnak,  amelyek az egyházi zeneirodalom igazi remekműveit viszik a művészi igényeiben egyre jobban emelkedő  hallgatóság elé. Ilyen megmozdulások a budapesti protestáns egyházban a Lutheránia  Énekkar (karmester  Kapi-Králik Jenő),  a  Goudimel-Énekkar (karmestere Lajtha László dr.), a  Korál Kamaratársaság ének- és  zenekari együttese (karmester Árokháty Béla), a debreceni Szenczi Molnár Albert ének- és zeneegyesület s ezek mellett az egymásután szervezkedő gyülekezeti énekkarok.

      A gyülekezetek templomaikat  orgonákkal igyekeznek  ellátni. Sajnos,  a magyar  egyházak orgonái már az orgonaépítés hanyatlásának  a szomorú  korában épültek s azok  a  nagyszerű  eredmények, amelyeket  a nyugati - főként németországi orgona-reform-mozgalom hozott, csak nagynehezen  jelentkeznek és érvényesülnek az anyagi  nehézségekkel  küzdő egyházi  kultúrában. Pedig a jó orgonásokat  csak  a  jó,  komoly  hangszerek nevelhetik.

      A külföldi protestáns  egyházi  zenei reformmozgalom  egyre több és nagyobb  eredményeket  hozott a  külföldi egyházak kultúrájának a dicsőségére.  Ennek  a mozgalomnak a hullámai  lassanként bizonyára  elérik majd a mi magyar protestáns  egyházaink zenei életét  is.  Várjuk a  jobb jövő hajnalhasadását: a múlt igazi  művészi értékeinek a meglátását s azok megtermé-kenyítő, megihlető varázsát.5

(Molnár Imre szerk. A magyar muzsika könyve Bp. 1936. 27-32 oldal)