Prónai Csaba Egy újító utóélete

Wlislocki Henrik reneszánsza Nyugat-Európában

    Wlislocki Henrik (1856–1907) azért éli reneszánszát, mert kutatásai során közeli kapcsolatba került a cigányokkal, és mert nélküle a cigány kultúra nem írható le – írja Martin Ruch 1986-os tudománytörténeti doktori munkájában, amely az 1900-ig született, német nyelvű cigánytanulmányokat mutatja be. A közel ötszáz oldalas értekezésnek több mint nyolcvan oldala a 19. századi tudóssal foglalkozik. Mindez érthető is, hiszen Wlislocki Henriknek és terjedelmes munkásságának valóban központi és rendkívüli jelentőséget kell tulajdonítnunk a cigánykutatás történetében. Bár ehhez rögtön azt is hozzá kell tenni, hogy a tiszteletadás, ami járt neki, egyúttal a személye körüli legenda kialakulásához (is) vezetett. Empirikus munkamódszere egyfajta mítoszképződést indított el, ami már közvetlenül a halála utána megfigyelhető. 

    Például egy nekrológ úgy emlékezik meg róla, mint „a cigány lélek intim ismerőjéről”, aki kilépett saját kultúrköréből egy „mocskosnak és megvetettnek” tartott világ tanulmányozására. Ezekben a tudomány oltárán feláldozott években tanulta meg a cigány erkölcsi szokások féltve őrzött titkait, olyan makacs munkával áthatolva a hagyományos bizalmatlanság korlátain, amilyet korábban még senki sem végzett. 
    Ugyanakkor Ruch arra is felhívja a figyelmet, hogy Wlislocki ellentmondásos személyiség: cigányokkal kapcsolatos alapvető állításai egyszer romantikus elfogultságról árulkodnak, másszor arrogánsak, és munkáját és munkamódszerét is ennek fényében kell megvizsgálni.

    Kétségtelen, hogy Wlislocki sokat tett a nyelvészeti és folklórkutatások terén, és fáradhatatlanul dolgozott, ha arról volt szó, hogy meghallgassa az öreg cigányok halottbúcsúztatóit. Ugyanakkor azt is írta, hogy sok „börtöntöltelék” éppen a cigányok közül került ki, amiből számára az következett, hogy a cigányok jelleme nem örvendetes, mondja Joachim S. Hohmann, az első szerző, aki felhívja arra a figyelmet, hogy Wlislocki elítélő módon beszél a cigányokról. Ugyanakkor azt is írja, hogy figyelembe véve Wlislocki igazságtalan ítéletét, ami nélkülöz minden szimpátiát, felvetődik a kérdés, miért áldozott rengeteg időt a cigánykutatásnak? 

    Ennek a kérdésnek mindazokban fel kell merülnie, akik Wlislockit eredetiben olvasták, vallja Ruch. Szerinte eddig vagy az olvasmányok voltak nagyon hiányosak, vagy lehet, hogy az agresszív hangokat tudatosan nem vették figyelembe, mert ellentmondtak volna annak a megértő és intim képnek, amellyel korábban Wlislocki kapcsán találkoztak. Személyét és munkásságát a szakirodalom mind a mai napig egymásnak ellentmondóan ítéli meg. Jirí Lipa például Wlislockit olyan „gonosztevő áltudósnak” tartja, akinek „sikerült fenntartania a tudományosság látszatát”. Szegő László „olyan felelőtlen” írónak, aki – „a divatot kihasználva” – „tudománytalan horror-gyűjtemények sorozatát” alkotta meg a mágikus cigány szokásokról. Erdős Kamill viszont 1960-ban azt írja, hogy még ha Wlislocki hajlamos is a túlzásokra, „munkássága egészét tekintve, úttörő jelentőségét kiemelve, méltán tekinthetjük őt az eddig élt legnagyobb cigánykutatónak” (és ehhez hasonlóan például Vekerdi és Mészáros. 
    Mindenképpen alapos forrásfeltárásra és szövegkritikára lenne szükség ahhoz, hogy a kérdésben igazságot tehessünk. Minden bizonnyal nagy segítséget adnának azok a hátrahagyott iratok és levelek, amelyek segítségével talán többet megtudhatnánk Wlislocki életéről. Ezeknek a forrásoknak a keresése erdélyi irattárakban eddig sikertelen volt. A szegedi József Attila Tudományegyetem könyvtárában őrzött Herrmann Antal-hagyatékban azonban megtalálható 178 olyan levél, amely vagy Wlislockitól, vagy valamelyik családtagjától származik. Ezeket Joachim S. Hohmann adta ki, 1994-ben (l. Wlislocki 1994).

    A holland Wim Willems, aki In search of the true Gypsies című könyvének Wlislockiról szóló fejezetében alapvetően Martin Ruch disszertációjára épít, igyekszik pontosan meghatározni az erdélyi kutató terepmunkáinak időpontjait. Arra a következtetésre jut, hogy Wlislocki „csak” néhány hónapot töltött a cigányok között, 1883 nyarán, és ezt „csak” néhány hét követte 1886 telén. 
    Wlislocki terepmunkája ettől függetlenül mégis vitathatatlan. Azt is hozzá kell azonban tenni, hogy nem egyedülálló, hiszen Michael Ivanovitch Kounavine „megelőzte” őt, és talán Sigismondo Caccini is. Előbbi 1840-től 1876-ig folytatott kutatásokat, a cigányokkal együtt vándorolva, ennek során 123 mesét, nyolcvan hagyományt és legendát, valamint százhúsz kisebb cigány költeményt gyűjtött. Utóbbi 1872-ben (15 évesen!) kezdte el tanulmányozni a rozengró szintókat. Nem tudni, hogy ekkor rendszeresen felkereste-e táboraikat, de 1893-ban már jól ismeri őket, és az ezt követő húsz éven keresztül tartotta velük a kapcsolatot.

    Wim Willems már említett könyvének egyik lábjegyzetében szereztem tudomást arról, hogy a német Kirsten Martins-Heuss azt tervezte, ír egy életrajzot Wlislockiról, de ebben halála megakadályozta. Így a kulturális antropológiai cigánykutatások előfutárának 1990-es évekbeli nyugat-európai reneszánszát Joachim S. Hohmann mellett csak Leonardo Piasere reprezentálja.

    Az olasz kutató Wlislockit egy franciaországi konferencián az első cigányokkal foglalkozó szociálantropológusnak nevezte, és ezzel kapcsolatos tanulmánya, amellyel explicite Wlislocki Henrik emléke előtt tisztelgett, a franciaországi Études Tsiganes-ban 1994-ben meg is jelent. Piasere mindezt nemcsak (vagy nem kifejezetten) Wlislocki terepmunkás hírneve (legendája?) miatt írta, hanem saját konkrét empirikus elemzéséhez is felhasználta a Wlislocki által gyűjtött adatokat, aki a téma tökéletes ismeretében – még ha hiányosan is, de – elsőként állította össze egy erdélyi cigány csoport rokonsági terminológiáját. Nyolcvan évnek kellett utána eltelnie – írja Piasere –, hogy valamely más kutató egy cigány csoport terminológiai rendszerét újra feldolgozza. És ehhez hasonlóan Wlislocki közléseit hívta segítségül az olasz kutató a cigány jelekről szóló tanulmányában is, amelyeket alapvető kiindulási és összehasonlítási pontnak tekintett. Szerinte a Wlislocki által gyűjtött adatok – például óriási dal-, ballada- és eposzgyűjteménye – azért maradtak évtizedekig „enigmatikus homályban”, mert nem határozta meg sohasem munkamódszerét, „személyes forrásait”, gyakran általánosította minden Balkán-vidéki cigányra azt, amit esetleg egy-egy jellegzetes csoportnál figyelt meg, ráadásul nem törekedett arra, hogy azokat elkülönítse a szóbeli állításoktól.

    Az, hogy ma Wlislocki „reneszánszát éli”, részben azért lehetséges, mert a társadalomtudomány mai álláspontja szerint pusztán azért, mert mindazokat, amiket Wlislocki a 19. század végén bizonyos cigány csoportokról lejegyzett, azóta sem tudta senki sem megerősíteni, még nem jelenti azt, hogy ne lett volna tényleg igaz. Mind a mai napig nem volt senki sem, aki ugyanazokat a csoportokat tanulmányozta volna, amelyekkel Wlislocki együtt élt. Ismereteink előrehaladtával pedig, úgy tűnik, hogy a közvetett bizonyítékok nem cáfolni, hanem inkább megerősíteni látszanak a legendás kutató állításait. Az a cigány panteon például, amelyről Wlislocki az egyik könyvében ír, nagyrészt megfelel az abban a régióban élő parasztok panteonjának, akikről ma a román etnológusok írnak. És nem a cigány népcsoportok sajátossága-e, hogy kultúrájukat a helyi nem cigányok kulturális elemeinek felhasználásával építik föl, ahogyan ezt már számos szerző kimutatta?

    Valószínűleg Joachim S. Hohmann is úgy gondolta, kevéssé valószínű, hogy Wlislocki egymaga találta volna ki mindazt, amit könyveiben közzétett, amikor 1994-ben arra szánta el magát, hogy – közel háromszáz oldalas terjedelemben – újra megjelentesse a 19. századi kutató német nyelvű, többnyire csak nehezen hozzáférhető folyóiratokban és gyűjteményekben megjelent tanulmányait (l. Wlislocki 1994). 

    A kortorárik (a Wlislocki által tanulmányozott cigányok) létezésében kételkedőknek hadd említsek meg két párhuzamot. Azok a bolgár cigány csoportok, akiket jó hetven évvel ezelőtt az angol Gilliat-Smith (alias ’Petulengro’) leírt, ma már nem léteznek. Ehhez hasonlóan eltűntek az úgynevezett rozengró szintók is, akik a 18. században még Közép-Olaszországban éltek, de aztán nyomuk veszett. Utóbbiak emlékeire azonban Leonardo Piaserének sikerült rátalálnia. Egy 1996-os olasz tanulmányában részletesen elmeséli, hogy milyen út vezette idáig, és hogy 1993 egy forró júliusi reggelén a Jesi Történeti Archívum és Könyvtár Colocci Vespucci-archívumában hogyan érte a villámcsapásszerű felismerés: kezében tartja annak bizonyítékát, hogy a rozengró szintók valóban léteztek. Sigismondo Caccini kiadatlan rozengró szintó–olasz szótárának kéziratában maradtak fenn, ha másképp nem is.

    Mi még nem tártuk fel kellő alapossággal mindazt, ami a rendelkezésünkre áll, és nem leltünk rá sok mindenre, ami Wlislockival kapcsolatos. Wim Willems hívja fel egy lábjegyzetben a figyelmet Martin Ruch egyik lábjegyzetére, miszerint Wlislocki egyik leveléből az derül ki, hogy élete során naplót vezetett. És arra is, hogy létezett „valamilyen hagyaték”: van olyan, Herrmann Antalhoz írott levél, ami Wlislocki hagyatékát is megemlíti. Alfred Wlislocki Herrmann Antalhoz azért fordult, hogy óvja őt attól, hogy ami fennmaradt, azt Wlislocki feleségére, Fanny asszonyra hagyják. Az azonban, hogy pontosan mi történt, ma már nem állapítható meg. 

    Annyi bizonyos, hogy a mai napig Wlislocki Henrik egyetlen kiadatlan kézirata sem került elő. És nagy a valószínűsége, hogy több anyag valóban nem maradt fenn, hiszen Herrmann Antal biztosan publikálta volna azokat az akkoriban ismert folyóiratokban. A Zeitschrift der Deutschen Morganländischen Gesellschaftban (1897a), az Österreichisch-Ungarische Revueben (1897b) és az Am Urquellben (1897c) megjelent utolsó publikációk Wlislocki tudományos és publicista tevékenységének végpontját képezik. Később még dolgozott a Világtörténelem számára (l. Wlislocki 1905, 1907), ebből arra lehet következtetni, hogy betegsége ellenére néha voltak olyan kedvező órái, amikor világosak voltak a gondolatai. Azt azonban nem tudjuk, hogy pontosan milyen betegségtől szenvedett. Ez a rejtély éppen úgy fennáll, mint néhány nyomkereső azon feltételezése, mely szerint valamely archívum vagy könyvtár szegleteiben valószínűleg még találhatók olyan rejtett kincsek, melyek új megvilágításba helyezik Wlislocki életét és munkásságát: jegyzetek, feljegyzések, levelek és – mindenekelőtt – kéziratok. Lehetséges. Egy dolog azonban biztosan nem fog megváltozni: Wlislocki Henrik a cigánykutatások jelentős alakjainak egyike. Tanulmányait megélt tapasztalat alapján írta. A kor és az életkörülmények arra kényszerítették, hogy szinte kitaszítottként éljen. És mégis volt mersze azt állítani, hogy a cigányokhoz fűződő kapcsolata a legszerencsésebb dolog, ami csak történhetett vele. Lehet, hogy azért hallgatott a cigányokhoz fűződő barátságáról, mert sátraikban és barlangjaikban, tábortüzüknél több jóindulatot kapott, mint bárhol máshol a világon?

Felhasznált magyar nyelvű irodalom: 

Erdős, Kamill: Cigánykutatók. In Erdő Kamill cigánytanulmányai. Szerk. Vekerdi József. Gyulai Erkel Ferenc Múzeum, Békéscsaba, 1976, pp. 107–110. 
Piasere, Leonardo: A matrilineáris cigányság mítosza. In Cigányok Európában 1. Nyugat-Európa. Szerk. Prónai Csaba. Új Mandátum, Budapest, 2000, pp. 394–408. 
Szegő László: Babonaság és vallásosság a magyarországi cigányoknál. Világosság 14 (1): 44–48., 1973. 
Vekerdi József: A magyarországi cigánykutatások története. KLTE Néprajzi Tanszék, Debrecen, 1982. 

Forráshivatkozások: 

Wlislocki, Heinrich von: Vom wandernden Zigeunervolke. Bilder aus dem Leben der siebenbürger Zigeuner. Verlangsanstalt und Druckerei Actien-Gesellschaft, Hamburg, 1890 
Wlislocki, Heinrich von: Das sogenannte Pharaonslied der Zigeuner. Zeitschrift der Deutschen Morganländischen Gesellschaft (51): 485–498., 1897 
Wlislocki, Heinrich von: Die Stellung des Weibes bei den ungarländischen Wanderzigeunern. Österreichisch-Ungarische Revue (19): 91–107., 1897 
Wlislocki, Heinrich von. 1897c. Sprichtwörter muslimischer Zigeuner. Am Urquell (1): 251–253. 
Wlislocki, Heinrich von: Die Zigeuner. In Weltgeschichte. 5. kötet. Szerk. Hans F. Helmolt. Lipcse, 1905, pp. 406–414. 
Wlislocki, Heinrich von: The story of the Gypsies. In History of the world. 4. kötet, London, 1907, pp. 3104–3112. 
Wlislocki, Heinrich von: Zur Ethnographie der Zigeuner in Südosteuropa. Tsiganologische Aufsatze und Briefe aus dem Zeitraum 1880–1905. Szerk. Joachim S. Hohmann. Peter Lang Verlag, Frankfurt am Main, 1994 

http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_09/024.htm