http://palheidfogel.gportal.hu
http://palheidfogel.gportal.hu

Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Kolossé1,12


         "Aki nem tud embereknek köszönetet mondani, ezzel leleplezi önmagát, hogy bizony Istennel szemben is hálátlan és nem tud Neki sem köszönetet mondani”. Kálvin: A Genfi Egyház Kátéja.


         … „amikor az ember Kálvint olvassa - akár egyetértően, akár fenntartásokkal - mindenütt és minden esetben úgy érzi, hogy egy erőteljes kéz megragadja és vezeti."  Karl Barth


          

Erőm és pajzsom az ÚR, benne bízik szívem. Zsoltár 28,7

.


Theológia, Történelem, Graduál, Zsoltár


Heidfogel Pál

lelkészi önéletrajz - 2015


Családi Honlapom:

http://heidfogel-domjan.gportal.hu

palheidfogel@gmail.com

 

 
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 

www.refzarszam.hu

shopify site analytics
 

Heidelbergi Káté 1563

 

II. HELVÉT HITVALLÁS

 

A GENFI EGYHÁZ KÁTÉJA

A GENEVAI Szent Gyülekezetnek CATHECISMUSSA Avagy A Christus tudományában gyermekeket tanító    FORMATSKÁJA melyet nagy theologus

CALVINUS JÁNOS …KOLOSVÁRATT M.Tótfalusi Kis Miklós által 1695 esztend

Partium Hasonmás Kiadás - A Genfi Egyház Kátéja   Misztótfalusi Kis Miklós 1695-ös kiadásanak hasonmás kiadása. Csak ismertető.

Kálvin János: A Genfi Egyház Kátéja Pápa 1907.  www.leporollak.hu - Németh Ferenc munkája

Hermán M. János: A Genfi Káté útja Kolozs- várig Környezetvizsgálati tanulmány

- Fekete Csaba Káté egyház tanítás Kálvin János A genfi egyház kátéjaPartium Kiadó Nagyvárad 2014

 

IRTA: Kálvin János

 

KÁLVINRÓL IRTÁK

 

Kálvin évfordulók

 

KARL BARTH 1886-1968

 

Bibó István

 

Biblia - Ó és Újszövetség Próbakiadás -

 

Bibliakiadások, könyvek
Magyar biblikus irodalom

 

Biblia év, évek után

 

Dr Csehszombathy László
szociológus 1925-2007

 

OSCAR CULLMANN 1902-1999

 

Egyházi Zsinatok és Kánonjai

 

FORRÁSMŰVEK

 

GALSI ÁRPÁD
Jakab, az Úr testvére

 

A Károli Református Egyetem Hittudományi karán 2009-ben megvédett doktori disszertáció átdolgozott formája...

Az ősgyülekezet vezetője, Jakab a születő keresztyénség egyik kiemelkedő alakja... fontos, hogy Jakab, az Úr testvére méltóbb figyelmet kapjon. A különböző Jakab-tradíciók felvázolása révén…elemzi Jakab teológiáját .

E könyv hézagpótló a hazai tudományos életben,  a nemzetközi ku-tatás viszonylatában is újat hoz ...azáltal, hogy újszövetségi teoló-giai szempontból kívánja újra-gondolni Jakab szerepét. L’Harmat-tan Kiadó, 2012 - 283 oldal


2. Evagéliumi kálvinizmus szerk Galsi Árpád Kálvin kiadó

 

 

Dr GÖRGEY ETELKA lelkipásztor, iró

 

1. Közösség az Ószövetségben

2. Biblia és liturgia

3. Pártusok és médek...

4. Isten bolondsága

5. Éli, éli, lama sabaktani?

6. Minden egész eltört?

7. Siralmak és közösség

 

HARGITA PÁL
református lelkipásztor


1924-1996

 

Keresztény filozófia

 

Dr (Kocsi) KISS SÁNDOR

 

Kommentár 1967 és

 

Dr KUSTÁR ZOLTÁN

 

MÉLIUSZ JUHÁSZ PÉTER
1532-1572

 

DR NAGY BARNA

 

Dr PÓTOR IMRE

 

Dr RAVASZ LÁSZLÓ püspök

 

SZEGEDI KIS ISTVÁN


1505-1572 REFORMÁTOR

 

SZENCI MOLNÁR ALBERT

1574 -1633

 

Theológiai irodalom

 

Temetési beszédek

 

DR TÓTH KÁLMÁN
theológiai professzor


1917 - 2009

 

DR. TÖRÖK ISTVÁN

 

Dr. VICTOR JÁNOS (1888-1954)

 

Régi magyar Irodalom

 

Régi könyvek és kéziratok

 

KARÁCSONY ÜNNEPÉRE

 

HÚSVÉT ÜNNEPÉRE

 

PÜNKÖSD ÜNNEPÉRE

 

Webem - itt

 
2. Dr Nagy Barna: Bevezetés a II. Helvét Hitval-
láshoz I. rész 1-8

 

BEVEZETÉS A II. HELVÉT HITVALLÁSHOZ I.rész. 1 -  8 . pont 


Bevezetésünknek hármas feladata van. Először is elvileg ki kell fejtenünk, hogy mi a hitvallás református egyházunk tanítása szerint. Azután a II. Helvét Hitvallás közelebbi megértése céljából vázolnunk kell annak történetét. Végül – tömör összefoglalás, vagy legalább is rövid utalások formájában – ki kell domborítanunk leglényegesebb tartalmi mondanivalóit. Ezt a hármas feladatot egyszerre, vagyis párhuzamosan próbáljuk megoldani. Mégpedig olyan formán, hogy először a hitvallás elvi meghatározását adjuk, azután e meghatározás részleteinek kifejtése során mondjuk el a legfontosabb történeti és tartalmi tudnivalókat hitvallásunkról. Így a hitvallás református theológiai fogalmát is nagyrészt a II. Helvét Hitvallásból olvassuk ki, vagy – ha úgy tetszik – a fogalmi meghatározást lépésről-lépésre a II. Helvét Hitvallás történeti és tartalmi tényeivel szemléltetjük. Az irodalmi és könyvészeti utalásokat s a fejtegetés folyamatosságával vagy arányosságával össze nem illő, de mégis fontosnak látszó tájékoztatásokat a dolgozatunk végére tett jegyzetekbe foglaljuk. Isten Igéje szerint reformált egyházunknak a hitvallásról vallott felfogását a következőképpen határozhatjuk meg: Az egyházi hitvallás Istennek Jézus Krisztusban a Szentlélek által egyszersmindenkorra kijelentett s hitelesen egyedül a Szentírásban tanúsított Igéjéből nyert hitismeret, melyet Krisztus egyetemes egyházának egyik része egy sajátos történeti helyzetben közmegegyezéssel megállapít, elfogad, s jobb okulásig – a Szentírás tekintélyének feltétele alatt – mérvadónak nyilvánít.

1. Isten kijelentett Igéjéből nyert hitismeret. Ez az első és a döntő tudnivaló a hitvallásról. Létét az egyházzal együtt Isten kijelentett Igéjének köszönheti. Mint ahogy az egyik legelső református hitvallási irat mondja: „A szent keresztyén egyház amelynek Krisztus az egyedüli Feje, Isten Igéjéből született, abban marad és nem hallgat idegen szóra.”1

Az egyházi hitvallás az Igéből és az Igéért van. Önmagában nincs értelme és nincs élete, hanem csak az Ige által, amelyből támadt, mint emberi visszhang az isteni szóra. A hitvallás éppúgy, mint maga a hit is, mindenestől tárgyából él. A hit tárgya pedig Isten Igéje. Isten Igéje Jézus Krisztusban a Szentlélek által egyszersmindenkorra kijelentett valóság és igazság, úgy amint erről isteni hitelességgel egyedül a Szentírás tesz bizonyságot, ugyancsak a szentlélek hatalmában. - A keresztyén hitvallás kezdettől fogva Jézus Krisztusról való vallástétel. Az őskeresztyén hitvallás nagyon rövid volt. Ennyiből állt: Jézus a Krisztus! vagy: Krisztus az Úr! vagy: Jézus Krisztus Isten Fia az Üdvözítő!2 Ebben a rövid hitvallásban minden benne van. Úgyannyira, hogy minden későbbi hitvallás voltaképpen ennek további kifejtése. „Mert Őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol. 2:9). Ő a testet öltött Ige, Isten kijelentésének teljessége. Ő az Úr: Isten beszélő, önmagát kijelentő, hozzánk forduló személye. Ő a kegyelem teljessége: az emberré lett Fiú-Úr-Isten. Az Ő titkának megismerésében van „a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve” Kol. 2:2,3).

Azért ebből a Jézus Krisztusról való hitvallásból bontakozik ki a trinitárius, vagyis a Szentháromság-egy-Istenről való vallástétel is. Az Atya mindeneket a Fiú által a Szentlélek hatalmában visz véghez. Teremtés és gondviselés, kiengesztelés és megváltás, újjáteremtés és megdicsőítés – mind a Szentháromság-egy-Isten műve a maga titokzatos isteni rendjében. Ugyanígy a kijelentés is. Isten és az Ő akarata csak Isten által és csak Istenben ismerhető meg. Mert tetszett Őnéki, hogy Önmagát valóban és egyszersmindenkorra kijelentse, megismertesse a Fiú által Szentlelke hatalmában. Ezért csak a Fiú által van menetelünk az Atyához. „Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú… jelentette ki őt” (Ján. 1:18). Viszont a Fiút sem ismeri senki, csak az Atya és akinek Ő kijelenti. „Nem test és vér jelentette ki néked (hogy én vagyok a Krisztus, az Isten Fia), hanem az én mennyei Atyám” (Máté 16:17). „Senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szentlélek által” (I. Kor. 12:3). A Szentlelket arról lehet megismerni, ha valaki Jézust a testben megjelent Krisztusnak vallja (I. Ján. 4:2, vö. Ján. 14:26 és 16:12–15).

A hitben az a csoda megy végbe, hogy valóságos bűnös emberek valóban megismerik a valóságos Istent, még pedig annak az ismeretnek hasonlatosságában, ahogyan Isten ismeri önmagát: az Atya a Fiút, a Fiú az Atyát, a Szentlélek kötelékében. Azért a hitismeret nem puszta elméleti vagy észbeli tudás, hanem az egész embert igénybevevő és a kijelentés kegyelme számára feltáró isteni ajándék.

A hitvallásban olyan hitismerettel van dolgunk, amely mögött Istennek ez az önmagát kijelentő szabad kegyelmi ténykedése ért célhoz. „Hittem, azért szóltam”. „Hiszünk mi is, és azért szólunk”. Mint a hitnek minden igaz megnyilatkozása mögött, úgy a hitvallás mögött is ez az emberileg megmagyarázhatatlan isteni csodatétel adja a végső magyarázatot. A hitvallás nem is akar egyebet, mint Isten gyermekeinek a szabadságában, a Szentlélek szabadságában, örvendező engedelmességgel utánamondani Istennek azt, amit Ő Jézus Krisztusban mondott.

A II. Helvét Hitvallás szépen példázza előttünk, hogy ez mennyire így van. Eredetileg egyetlenegy embernek: Bullinger Henriknek volt a személyes vallástétele.3 Még 1562-ben megírta, 58 éves korában, összegezve benne a reformációban megújult keresztyén hitismeret fő pontjait. Nem sietett vele a nyilvánosság elé, hiszen szerényen inkább csak testámentumnak, végrendeletnek szánta. Bár egy barátjának: Vermilius Péternek megmutatta és vele minden pontját meg is beszélte. A hitvallás bibliai jeligéje: „Szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az idvességre”(Róm. 10:10) – az ő legszemélyesebb hitbeli megnyilatkozása mindazzal együtt, amit 30 fejezetben az igazsággal megteljesedett szív örömével, a Jézus Krisztusban való hit tárgyilagosságával elmond. Amikor két évvel később a pestis dühöngött körülötte, s egymás után családja több tagját elragadta mellőle és őt magát is ágyba döntötte: halála óráját várva, hitvallását a zürichi városi tanácshoz intézett végrendeletéhez csatolta, igazolni akarván hitének és igehirdetésének tisztaságát, amelyben közöttük egy életen át Urának szolgált. Ha úgy történt volna, ahogyan halálosnak hitt nyavalyájában gondolta: írásbeli hitvallása mint személyes végrendelete akkor is az lett volna, aminek minden igaz hitvallásnak lennie kell: az élet és a halál végső számadásával Isten és az Ő angyalai előtt, az egyház és a világ előtt, az élő igaz Isten tiszteletét teljesítő liturgikus aktus. Azért nincs is benne semmi szubjektivizmus, semmi szentimentálizmus. A hit és a hitvallás tiszta tárgyilagosságával szól elejétől végéig. „A keresztyén hit ugyanis nem vélekedés vagy emberi elhitetés, hanem a legszilárdabb bizodalom s nyilvánvaló és állhatatos szívbeli helybenhagyása, egy szóval a legbizonyosabb megragadása az Isten igazságának, amely a Szentírásban és az apostoli hitvallásban van előadva; sőt a hit magának Istennek, a legfőbb jónak, de különösen az isteni ígéretnek és Krisztusnak, minden ígéret beteljesedésének a legbizonyosabb megragadása.” (XVI. fejezet.) Itt olyan ember vallástételével van dolgunk, aki a hitet teljességgel Isten kegyelmi ajándékának tartja. Isten az, aki Jézus Krisztusban egyszersmindenkorra ideajándékozta magát s Szentlelkével alkalmassá tesz arra, hogy Őt magát megragadjuk.4

2. Isten Igéjéről egyedül a Szentírás tesz önmagában hiteles tanúságot. A kijelentés páratlan valóságának, egyszersmindenkorra érvényes igazságának megfelel a Szentírásnak, Isten írott Igéjének egyedülálló valósága. Minden írások közt egyedül ezt: az ó- és újtestámentumi kánont illeti meg a „Szentírás” név, mert ez a Jézus Krisztusban lett isteni kijelentés prófétai és apostoli bizonysága: azoké, akiket Isten arra választott ki s Szentlelkével alkalmassá tett és felhatalmazott arra, hogy kijelentésének közvetlen tanúi legyenek. Éppen azért az egyházi hitvallást a Szentírás kizárólagos normativitásának, vagyis legfőbb szabályozó tekintélyként való elismerése és érvényesítése jellemzi. „Tehát a hit dolgában – mondja hitvallásunk – nem fogadunk el mást döntő bírónak, mint magát az Istent, aki a Szentírás által jelenti ki, hogy mi igaz, mi hamis, mit kell követnünk, vagy mit kell kerülnünk” (II. f.). Mert „ebben a Szentírásban Krisztus egyetemes egyháza a legteljesebb mértékben kifejtve találja mindazt, ami egyrészt az üdvözítő hitre, másrészt az Istennek tetsző élet helyes alakítására vonatkozik” (I. f.).

Ezen a ponton már élesen elválik a reformáció hitvallásainak útja a római katholicizmusétól és a keleti orthodoxiáétól, amelyek az ún. „szenthagyományt” a Szentírással egyenrangú tekintélynek ismerik el s az isteni kinyilatkoztatást ebből a két forrásból származtatják. Ezzel szemben a reformáció hitvallása a Szentírást ismerte el a hit és élet egyedüli zsinórmértékének, s minden hittétel, dogma és egyházi tan egyedüli fundámentomának.5 A reformáció egyszerűen komolyan vette a kánont. Ennek tekintélyét nem emberektől, nem is az egyháztól, hanem magától a benne szóló Úristentől származtatta. Bízott a Szentírásban, mint Isten igaz beszédében, amely szabad kegyelme szerint maga bizonyítja meg és érvényesíti önmagát. A kanonizálás tényét puszta elismerési aktusnak fogta fel: az egyház, amikor a kánont megállapította, nem megteremtette, hanem csupán elismerte azt. Vagyis azok a prófétáai és apostoli iratok, amelyek a Szentírásban foglaltatnak, maguk szereztek érvényt maguknak kánonként való elismertetésük alkalmával. Annak bizonyítását, hogy a Szentírás valóban Isten Igéje, a reformáció végeredményében magára a Szentlélek Úristenre bízta. Éppen ezzel ismerte el, hogy az valóban Isten beszéde, amely mindenkor maga szerez magának érvényt szuverén kegyelemmel.

A II. Helvét Hitvallás mindjárt az első és a második fejezetében velősen összegezi a reformáció tanítását „a Szentírásról, Isten igaz beszédéről” s annak helyes magyarázásáról, valamint az egyházi atyák, a zsinatok és általában minden hagyomány fölött álló, páratlan döntőbírói tekintélyéről. Az a legjellemzőbb, hogy már ezt a Szentírásról való tanítását is magából a szentírásból meríti, abból és azzal bizonyítja. S ennek megfelelően minden ponton, minden kérdésben a Szentírásból merített, abból és azzal bizonyított tanítást akar nyújtani. Ugyanakkor, tudva a Szentírásnak, mint Isten Igéjének egyedülálló méltóságáról és kimeríthetetlen gazdagságáról („a legteljesebben tanít minden kegyességre”) és tudva minden emberi vállalkozás, minden emberi hitismeret és hitbeli engedelmesség fogyatékosságáról: egyenesen igényli is azt, hogy tanítása helyességét mindenki magán a Szentíráson mérje le, mint ahogy ő maga is azért és annyiban fogadja el az ó-egyházi hitvallásokat s az atyák írásmagyarázatait, mert és amennyiben megegyeznek a Szentírással.

Így a hitvallásban a legmagasabb igény és a legteljesebb igénytelenség ölelkezik egymással. Az az igénye, hogy „nem emberi bölcsesség hitető beszédét” szólja, nem emberi vélemények, elgondolások, eszmék megszólaltatója, nem az észből, nem a tapasztalatból, nem a természetből, vagy a történelemből veszi önkényesen Isten kijelentését, Isten valóságának és akaratának megismerését, hanem onnan, ahol Isten egyszersmindenkorra szóló kijelentése isteni hitelességgel, az első számú tanúk bizonyságtételében, a Szentlélek bizonyosságában hangzik hozzá: a Szentírásból. De ugyanakkor tudja, hogy minden erre irányuló igyekezete mellett is azt, amit mond, újra alá kell rendelnie az egyedüli döntő fórumnak: a Bíró szavának, aki maga ítéli igaznak vagy hamisnak tanúskodását.

Érdekes történeti vonása a II. Helvét Hitvallásnak, hogy írója eredetileg a maga testámentumának szánta. De sokkal fontosabb ennél, hogy ezzel a testámentommal végeredményében egy másik, az egyedüli és örök Testámentumról: Istennek az Ó- és Újtestámentumban szóló Igéjéről, az abban tanúsított kegyelmi szövetségről akart bizonyságot tenni.6

3. Voltaképpen az előbbiekből következik, de külön is ki kell emelnünk, hogy az egyházi hitvallásban (akkor is, ha az történetesen egyetlen egy ember személyes vallástételének készült), a Krisztus egyetemes egyházának: „az egy, szent, katholikus és apostoli egyháznak” a hangja szólal meg. Nem valamilyen „izmus” – tehát nem a „kávinizmus” vagy „zwingliánizmus” vagy „protestántizmus” – képviseletében lép fel. Nem a keresztyénség egyik lehetséges válfaját akarja megtestesíteni és érvényesíteni. Az olyan fajta elképzelés, mely szerint a római katholicizmus a Péter-féle keresztyénséget a keleti orthodoxia a jánosi keresztyénséget, s a protestántizmus a páli keresztyénséget volna hivatva képviselni: történetfilozófiai spekuláció, aminek semmi köze sincs a helyes hitvallásos gondolkozásmódhoz. Itt nem valamiféle sajátos „kegyessségi típus” ápolásáról, nem is valamilyen partikuláris érdek, irányzat vagy mozgalom ügyének a szolgálatáról van szó. Az egyházi hitvallás csakis az egyház: „az egy, közönséges, keresztyén anyaszentegyház” ügyét akarhatja szolgálni, az igaz és tiszta keresztyén hit igazságait megszólaltatni. Csak azt keresheti, ami az egyetemes érvényű krisztusi igazság, ami tehát „katholikus dogma”. Ezért a lényegre törekszik s lehetőleg egyszerűen, világosan és tömören fogalmaz. Nem mellékesnek vagy periférikusnak tekinthető dolgokkal foglalkozik, hanem sarkalatos, alapvető és középponti, az egész egyház létét egyetemlegesen és döntően érdeklő igazságokat ad elő, tart magasra. Katholicitásához, világosságához és határozottságához hozzátartozik, hogy a keresztyén hit főigazságainak pozitív kifejtése közben lépésről-lépésre elutasítja a szektás, szakadár és eretnek nézeteket, az igehirdetés, az egyházi tan és a keresztyén élet tisztaságát veszélyeztető tévhit tételeit és gyakorlatait.

A II. Helvét Hitvallás már a címiratában világosan megmondja, hogy „az igaz hit és a tiszta keresztyén vallás egyetemes dogmáinak egyszerű kifejtését” akarja adni. (Eredeti szövege szerint: „Confessio et expositio simplex orthodoxae fidei et dogmatum Catholicorum syncerae religionis Christianae”.) Tehát nem a „református tanrendszer” vagy „református világnézet” foglalata, hanem a katholikus dogmák előterjesztése. Egész tartalmával éppen azt akarja igazolni „minden hivő előtt”, hogy a mögötte álló lelkipásztorok és gyülekezetek „megmaradnak a Krisztus igaz és ősi egyházának egységében, nem terjesztenek semmiféle új vagy téves dogmákat s ezért nincs is semmi közösségük semmiféle szektával vagy eretnekséggel”. Innen érthető, hogy hitvallásunk olyan szorgosan ügyel az egyetemes ó-egyházi symbolumokkal, az úgynevezett ökumenikus hitvallásokkal való összhangjára.7 Ezért hivatkozik gyakran az egyházi atyáknak a Szentírással egyező nyilatkozataira is. S ezért olyan szorgalmas és a régi és újabb eretnekségek, szakadár és téves nézetek elősorolásában és elutasításában, mert ezzel is igazolni akarja a maga „orthodox” voltát, hiszen maga is „az orthodox hit egyszerű kifejtése” akar lenni.

A katholicitással a legszorosabban összefügg a hitvallás nyilvánossági igénye. Nemcsak hogy nem fél a nyilvánosságtól, hanem határozottan és egyetemlegesen igényli azt. Abban a pillanatban, amikor a II. Helvét Hitvallás Bullinger személyes hitvallásából a mögéje felsorakozó lelkipásztorok és gyülekezetek hozzájárulása révén egyházi hitvallássá lett, a címiratába is rögtön belekerült annak a szándéknak a kinyilvánítása, hogy „egyetemlegesen minden hivő előtt tesznek vallást” (universis testentur fidelibus) és a Krisztus egyetemes egyházával való azonosságukat és kontinuitásukat „minden hivőnek közös tudomására juttatják, hogy kiki önmaga meggyőződhessék róla”. A hitvallás katholicitásához hozzátartozik, hogy az egész egyház nevében az egész egyházhoz szól.

A reformáció idejében ez azt is jelentette, hogy a másfélezer év eltévelyedéseiben megromlott egész keresztyénséget újonnan kellett visszahívnia a „katholikum” igazi forrásához és a „katholicitás” újonnan való felismeréséhez. Mert kétségtelen, hogy idői, térbeli és tartalmi tekintetben egyaránt az az igazán „katholikus”, vagyis egyetemes érvényű módon és igazán krisztusi, ami a Szentírás, Isten Igéje szerint való. Katholicitás és biblicitás elválaszthatatlan egymástól. - Így értjük meg hitvallásunkban (különösen a XIII. fejezetben) annak kihangsúlyozását, hogy „az evangéliomi tanítás nem új, hanem a legrégibb tanítás” – „régibb mindenféle tanításnál a világon”. S akkor értjük meg igazán a református hitvallás katholicitását, ha elmélyedünk annak egyháztanában, közelebbről a II. Helvét Hitvallás XVII. fejezetében, az egyház egységéről, egyetemességéről, részeiről, egyedüli Fejéről, ismertető jeleiről és tagjairól szóló tanításában, el annak a tételének kifejtéséig, hogy „az egyházon kívül nincsen üdvösség”. Ezekkel itt részletesebben nem foglalkozhatunk, csak e szakasz összegezéséül megállapítjuk: A református hitvallás katholikus hitvallás. Ha nem az, akkor nem is református.8

4. Azonban nyilvánvaló, hogy az egyházi hitvallás mögött ténylegesen a Krisztus egyetemes egyházának csak egyik része áll. Ez bizonyos értelemben nincs ellentétben katholicitásával, bármennyi feszültséget jelentsen is azzal kapcsolatban. Mert a katholicitás voltaképpen sohasem mennyiségi, hanem minőségi jellegű. Döntő ismérve (amint láttuk) az, hogy valóban biblikus-e. Ha az, akkor katholikus – ha még oly kevesen állnak is mögötte; ha nem az, akkor nem katholikus – ha még annyi híve van is. Önmagában sem a régiség, sem az elterjedettség nem igazolja valaminek az egyetemes érvényű igazságát. Legfeljebb szemlélteti – de csak akkor, ha minőségileg igazolást nyer az Isten Igéje szerint való volta. A református hitvallásnak ezt a minőségi értelemben vett katholicitását mennyiségileg, területileg és lélekszám szerint az egyetemes keresztyénségnek csak egyik része ismeri el és képviseli. Ezt nagyon józanul és reálisan kell látnunk. Ebben a tényben tükröződik egyfelől a Krisztus egyetemes egyházának konkrét valósága, másfelől a keresztyénség fájdalmas szétszaggatottsága. Krisztus egyetemes egyháza konkrét helyi, tartományi, országos egyházakban, gyülekezetekben él, amelyek minőségileg az egész egyházat, a Krisztus testét jelenítik meg és képviselik. Az egyház katholicitásához hozzátartozik, hogy nincs helyhez és időhöz kötve; de mint ezen a földön élő egyház, mindig konkrét helyeken és meghatározott történeti helyzetekben jelenik meg, és gyakorolja funkcióit, így a hitvallást és a szükséghez képest a hitvallás-alkotást is. A hitvallás – mint hosszabb-rövidebb hitvallási szöveg vagy hitvallási irat – szerkesztése általában akkor válik aktuálissá, amikor az egyház körében felmerült tévtanokkal, az Isten igaz ismeretét és tiszteletét elhomályosító, megrontó tévhittel és eltévelyedésekkel szemben részletesen és határozottan fel kell mutatni az Ige igazságát. Így a hitvallás az Ige iránti engedelmesség aktusa a tévhitben és tévtanban jelentkező engedetlenséggel szemben. Ámde ezt a hitismeretet és engedelmességet az egyetemes keresztyénségnek csak egyik része vállalja és vallja a magáénak abban a formában, ahogyan azt egy-egy hitvallás megfogalmazza.

Ez a „részlegesség” visszatükröződése annak a fájdalmas ténynek is, hogy az egyetemes keresztyénség a meghasonlottság, a hitvallásokra vagy felekezetekre szaggatottság állapotában van. A reformációnak az a kezdeti reménysége, hogy az egész keresztyén egyház az Isten Igéje szerint megújul, nem válhatott valóra. Sőt a római katholicizmus, kivált tridenti zsinatával, a legmerevebben elutasító álláspontra helyezkedett a reformáció idején újra felismert evangéliomi főigazságokkal szemben. (A reformátori íráselvvel szembeállította a Szentírással egyenlő tekintélyűnek elismert „hagyományt”, később pedig a „pápai csalatkozhatatlanság” dogmáját is; a reformátori kegyelemtannal pedig as Krisztus dicsőségét elhomályosító, a Szentírástól élesen elütő dogmáit és sákramentálizmusát helyezte szembe.) Úgyhogy az Isten Igéje szerint reformált egyház számára lehetetlenné vált az, hogy a római egyházat Krisztus igaz egyházának tekintse. Mindamellett a reformátorok és hitvallásaink sem vonták kétségbe, hogy amennyiben a római katholicizmus körében is hirdetik a Krisztus evangéliomát, s kiszolgáltatják a két igaz sákramentumot is: bár sok tévedéssel elborítva, de bizonyos mértékig ott is jelen van a Krisztus egyháza. A református hitvallás – minden szükségképpeni ellentét mellett is – egynek tudja magát mindazzal, ami akár a Tridentinum előtti, akár a Tridentinum utáni római katholicizmusban valóban a Szentírás szerint való igaz keresztyén tanítás és élet. De mindazzal szemben, ami nem a Szentírás szerint való, nem szűnhetik meg tiltakozni, felmutatva az Ige teljesebb és tisztább ismeretét, önmagára nézve is halálosan komolyan véve a „semper reformari” bibliai parancsát mind a tan, mind az élet szempontjából.9 Egészen új és sokképpen ígéretes stádiumba lépett az evangéliumi keresztyénség és a reformációt be nem vevő, de a „pápizmus” sok tévedésével szembenálló keleti orthodoxia közötti viszony különösen az ún. ökumenikus mozgalom megindulása óta. Jóllehet a keleti orthodox egyházak nem hagynak fenn kétséget az iránt, hogy messzemenő kizárólagossággal önmagukat tekintik Krisztus igaz egyházának, de az ökumenikus egységtörekvésekben való részvételük sok termékeny találkozásra és folytonos interkonfesszionális párbeszédre adott és ad alkalmat. Az Isten Igéje szerint reformált egyház bennük is olyan mértékben ismeri fel a Krisztus egyházának jelenlétét, amilyen mértékben tanításuk és egyházi életgyakorlatuk a Szentírás helyes magyarázásának és alkalmazásának bizonyul. Ami pedig az evangéliomi keresztyénségen belüli különbségeket illeti: a református egyház a lutheri és az anglikán keresztyénséget önmagával együtt egy egyháznak: a Krisztus evangéliomi egyházának vallja. Nem közömbös a reformáció e három különböző iránya közötti belső meghasonlások iránt sem, de ezeket nem tekinti egyházszakadás jellegűeknek, vagy eretnek tévelygéseknek. Sem tanításukban, sem egyházi életgyakorlatukban nem lát olyan mérvű eltávolodásokat a Szentírástól, amikre „damnamus”-t volna kénytelen mondani. Az egységet és békességet kereső testvéri párbeszéd viszonyában van velük.10 Isten kezében levőnek látja azt a lehetőséget, hogy a belső ellentétek valamikor egy olyan közös hitvallásban oldódhatnak fel, amely nem elhallgatását vagy elkendőzését, hanem egy magasabb szintézisben való feloldódását jelenti majd a köztük levő különbségeknek, úgyhogy mindegyik a maga addigi hitvallásának kiteljesedését találja meg az Isten újonnan meghallott Igéjére közösen ráfelelő új hitvallásban. Amíg ez el nem következik, a hitvallási különbségek az egy evangéliomi egyházon belül is megmaradnak, mint az Isten Igéje iránti engedelmesség konkrét formái, amelyeken csak a Szentírás iránti teljesebb engedelmesség feltétele alatt lehet majd túlmenni. Addig a református egyház hitvallása csak mint református hitvallás lehet evangéliumi és katholikus is. Ha nem volna református, akkor evangéliumi és katholikus sem lehetne.

A II. Helvét Hitvallás, amikor címirata szerint az „orthodox hit” és „a katholikus dogmák” kifejtését adja, címiratában azt is felsorolja, hogy kik állanak mögötte. Azok között a sajátos történelmi körülmények között, amelyekről majd a következő szakaszban adunk röviden számot, legelőször „a Helvetiában, Zürichben, Bernben, Schaffhausenben, Szentgallenben, a Rhaeti-Alpesek vidékén és a szövetséges kantonokban, valamint Mülhausenben, Bielben és a hozzájuk csatlakozott Genfben levő egyházak lelkipásztorai” tették magukévá, írták alá és adták ki „egyező értelemmel” 1566. március 1-i dátummal. Azután hamar felsorakoztak mögéje a többi országok református egyházai. A skótok már 1566. szeptember 5-én tartott zsinatukon aláírták. A mi atyáink Meliusszal az élükön az 1567-i debreceni zsinaton fogadták el február 24-én. A Tiszán túl és innen eső akkori 17 egyházmegye lelkipásztorai írták alá. Hamarosan bevették azután a dunamelléki és dunátúli tájak eklézsiái is, kivált a török hódoltság alatti területeken. Ez a hitvallás azután a magyarországi reformátusságnak olyannyira szimbolikus iratává lett, hogy századokon át (egészen 1881-ig) országos törvényeinkben is „elvét hitvallású evangélikusoknak” nevezték őket. A lengyel reformátusok csekély változtatással „lengyel hitvallás” (Confessio Polonica) névvel tették magukévá 1570-ben két tartományban, később egyebütt is. A franciák a maguk Kálvintól származó korábbi hitvallása (a Confessio Gallicana) mellett 1571-ben ismerték el. Bár ezekhez hasonló hivatalos nyilatkozat és formális elfogadás sem Anglia, sem Németország, sem az Északamerikai Egyesült Államok református egyházai részéről általában nem történt s bár egyházjogi értelemben sok országban, saját szülőföldjén is hatályon kívül helyezték: a Heidelbergi Kátéval együtt ez a legelterjedtebb és szellemi-lelki értelemben a legelismertebb református hitvallási irat, aminthogy már a dordrechti zsinat (1618–19.) is ezt a kettőt minősítette a legegyetemesebb református hitvallásnak. Külsőképpen sok országban háttérbe szorulhatott a hazai hitvallásokkal szemben, sőt a saját hazájában is hontalanná válhatott – lelkiképpen mégis mögötte áll, hite egyik legklasszikusabb kifejezésének tekinti és lényegében azonosítja magát vele a legtöbb református egyház.

A továbbiakban még látni fogjuk, milyen egyéb korlátai is vannak a református hitvallásoknak általában, a II. Helvét Hitvallásnak különösen. Itt még csak annyit jegyezzünk meg, hogy ebben a vonatkozásban is megismétlődik, helyesebben visszatükröződik a legmagasabb igény és a legteljesebb igénytelenség találkozása. A református egyház – eltekintve bűnös mulasztásaitól és vétkes elfelejtkezéseitől, amik szintén minden időben közrejátszhattak abban, hogy sokszor nem becsülte meg kellőképpen atyái vallástételét – azért is kezelhette sokszor jobb sorsra érdemes és igen értékes hitvallásait is bizonyos nagyvonalúsággal, mert nem a maga fogalmazásainak, hanem egyedül Isten Igéjének akart érvényt szerezni. Viszont hitvallásos megújulásai idején, így hihetőleg a jelenben is, új örömmel és bűnbánattal eszmél magára, újra megtanulja helyesen értékelni és használni hitvallásait is, mint amelyekben a Krisztus egyetemes egyháza egyik részének (annak a részének, amelyik ő maga!) éppen az Isten Igéje iránti konkrét engedelmessége jutott példaszerű kifejezésre s kiált ma is a mi mostani, az akkorihoz hasonlóan konkrét engedelmességünk után.

5. Minden egyházi hitvallás egy sajátos történeti helyzetben keletkezik. Általában olyankor, amikor a tévhit, a tévtanok és tévelygések az egyházon belül jelentkeznek s velük szemben az egyházi igehirdetés, tanítás és élet tisztasága érdekében elkerülhetetlenül szükségessé válik a hit igazságainak határozott, világos felmutatása; amikor a hit egységének, tisztaságának megromlása folytán az egyház-szakadás veszélye fenyeget; amikor meg kell mutatni, hogy a tan és élet szempontjából mi az Isten Igéjének legfőbb üzenete s mi a helyes engedelmesség az elhatalmasodott vagy kísértésként jelentkező engedetlenséggel szemben. Általában minden hitvallás ilyen harci helyzetben születik: a hitbeli engedelmességnek a hitbeli engedetlenséggel vívott harcában. A hitvallás mindig kiemelkedő egyháztörténeti dokumentum is: az egyház felelős döntése egy meghatározott történeti helyzetben. Így azután mindegyik hitvallásnak megvannak a maga különleges történeti körülményei, amelyek keletkezését és konkrét célját megvilágítják, sajátos tartalmi és formai alkatát közelebbről meghatározzák s a hitvallást egészében és részleteiben történetileg érthetővé teszik, érthetővé annak a sajátos hitvalló helyzetnek a feltárásával, amelyben keletkezett. De ez egyúttal azt is jelenti, hogy mindegyik hitvallás magán viseli kora bélyegét, mindegyiknek megvannak a történeti korlátai.

A II. Helvét Hitvallásról ebben a vonatkozásban a következőket kell röviden elmondanunk: III. Frigyes pfalzi választófejedelem (akinek a Heidelbergi Káté keletkezése körül is oly nevezetes szolgálat jutott osztályrészül) 1560-ban a reformáció kálvini iránya felé fordult. Így hitsorsosaival együtt maga is hamarosan abba a fenyegető helyzetbe került, amely az akkori német birodalomban mindazokra a protestánsokra várt, akik nem voltak hajlandók a lutheri úrvacsoratant elfogadni.11 Fájdalommal látta, mennyi méltatlanság, szenvedés és üldöztetés éri a reformátusokat amiatt, hogy az 1555-i augsburgi vallásbéke csak a lutheránusokra és a római katholikusokra terjed ki, mert csak ezeket ismerte el a maga területén. Már attól lehetett tartani, hogy az 1566-ra egybehívott birodalmi gyűlés a pfalzi fejedelmet is kirekeszti a vallásbéke oltalmat adó hatálya alól. Tehát III. Frigyes igazolni akarván a birodalmi gyűlés előtt, hogy a református egyház és tanítása megegyezik az apostolokéval s nincs köze semmiféle szakadársághoz és eretnekséghez: 1565 vége felé a genfiekhez és Bullingerhez fordult, ennek a célnak megfelelő, tételek és ellentételek formájában szerkesztett iratot kérve tőlük. Ekkor vette elő Bullinger a maga évekkel azelőtt megírt hitvallását12 s azonnal elküldötte Heidelbergbe, ahol az rendkívül lelkes fogadtatásra talált, úgyannyira, hogy német nyelvre való lefordítását és kinyomtatását szorgalmazták. Ez a meglepően kedvező fogadtatás egy csapásra eldöntötte azt a kérdést, amelyben addig a svájciak nem tudtak dűlőre jutni. Ugyanis a reformáció századának hatvanas éveiben Helvéciában már egész sor hitvallási iratra lehetett visszatekinteni, amelyekben az előretörő és megszilárduló reformáció – a fennforgó körülmények és szükségletek szerint – az evangéliomi hit igazságait összegezte.13 Ezek közül azonban egyik sem látszott alkalmasnak arra, hogy a birodalmi gyűlés előtt a helvét reformátusok közös hitvallásaként bizonyítsa a református egyház igazát. Bézáék egy református zsinat összehívására gondoltak, amelyik hivatva lett volna azt megszövegezni. Mások, így maga Bullinger is, arra gondoltak: elég sok régebbi hitvallásuk van már s ezek valamelyikét vegyék közös alapul. Minthogy azonban Pfalzban olyan nagy elismeréssel fogadták Bullinger addig még nyilvánosságra nem hozott iratát s ennek a helvét egyházak részéről való megerősítése és publikálása is kívánatossá vált: ez adott közvetlen indítást arra, hogy bullinger hitvallását a zürichi után a többi szövetséges kantonok egyházai és behatóan megvizsgálván, a magukénak fogadják el. sietni kellett: a pfalzi fejedelem kancellárja a birodalmi gyűlés közeledte miatt különösen sürgette a dolgot. Zürich és környéke után Bern és környéke zárkózott fel. A genfiek (Béza és Colladon) személyesen mentek Zürichbe, hogy aláírásukkal hozzájárulásukat adják. Schaffhausen és Mülhausen csatlakozását lovas küldönc (Zwingli veje) hozta. Szentgallen, Chur és Biel szintén levél útján fejezte ki egyetértését. Csak Bázel ellenkezett: vezető lelkésze a lutheri irányhoz húzott s elegendőnek tartotta az 1536-ból való I. Helvét Hitvallást. (Bázel formális csatlakozása nem is történt meg hamarább, mint 1642-ben.) De a helvét reformátusok túlnyomó többségének hozzájárulása biztosítva volt. Ami pedig a többi országokat illeti, Bullinger már korábban is méltán utalhatott a pfalzi fejedelemhez írt levelében arra, amit azután a kiadott hitvallás előszava is megismételt, hogy ez a hitvallás megegyezik nemcsak az apostoli egyházéval, hanem Krisztusnak Németország, Franciaország, Anglia és más országok összes egyházaiban élő, igaz hitvallóinak vallástételével. Messzemenően igazolja ezt az a valóságos diadalmenet, amelyet a II. Helvét Hitvallás a megjelenése után oly rövid idő alatt megtett.

A II. Helvét Hitvallás keletkezéséről mindenesetre találóan mondja Böhl, hogy „nagyszerűen református módon” történt.14 E hitvallás történetének és jelentőségének legutóbbi méltatói pedig joggal állapítják meg, hogy „bizonyára egy másik hitvallásnak sincs ilyen különös története”.15 De tegyük mellé még Courvoisier-nek az 1566-i francia fordítás mostani új kiadójának ezt a meggondolkoztató nyilatkozatát is:

Mint minden más hitvallás, a Helvét Hitvallás is magán hordja kora bélyegét. Az egyháznak arra az időre vonatkozó vallástétele, amikor megjelenik. Az akkor feltörő gondok vetületeképpen úgy proklamálja az örök evangéliumot, ahogyan azt abban a korban az akkor élők hallották és proklamálták. Ez teszi a hitvallásokat oly könnyen bírálhatókká. Nem nagy fáradságba kerül sem a gyönge pontjaik kimutatása, sem annak bizonyítása, hogy dátumhoz kötött dokumentumok. A hitvallások alapján meg lehetne írni az egyház gyöngeségeinek és nyomorúságának történetét! De ez nem sokat számít annak, aki Pál apostollal együtt tudja, hogy Isten ereje az erőtlenségben végeztetik el… A hitét megvalló egyház kompromittálja magát: teljesen elkötelezi magát vallástételében. Már pedig a hitünket nem vallhatjuk meg anélkül, hogy a bűnünket meg ne vallanánk… Nyilvánvalóan van egy módja annak, hogy ne tévedjünk – s ez az, hogy semmit sem mondunk. Nem hisszük, hogy ilyesmi lehetne az egyház eszményképe. S felvethetjük magunknak azt a kérdést: hol volnának a mi egyházaink, ha a XVI. században nem tettek volna vallást hitükről s nem hagyták volna ránk annak bizonyságát – hozzászámítva mindazokat a vitatható elemeket is, amelyek ezzel együtt járnak.”16

6. További fontos jellemvonása a református hitvallásnak az, hogy közmegegyezéssel nyer megállapítást, illetve elfogadást. Ha egy-két ember írja is: nem az ő személyes vagy hivatali tekintélyük emeli írásukat a hitvallás rangjára, nem „hivatalból” deklarálják dogmáikat, nem felülről lefelé erőszakolják rá a hitvallást az egyházra, a gyülekezetekre, hanem a lelkipásztoroknak és gyülekezeteknek, illetve a gyülekezetek kiküldötteinek önkéntes, közös, egy szívvel és egyező értelemmel való ténykedése, közreműködése által jön létre, így válik egyházi hitvallássá. A „consensus ecclesiae” elengedhetetlen a „szentek egyességében” valósuló hitvalláshoz. Mert ahhoz, hogy a hitvallás valóban egyházi legyen, szükséges a szentek egyességének részvétele, közös felelősségvállalása és felelősséghordozása – a kegyelmi ajándékok mértéke szerint, a hit és a hitben nyert ismeret mértéke szerint. Krisztus feltétlen egyeduralmának az egyházban a kegyelmi és hitbeli ajándékokat respektáló s azokat tevékeny szolgálatba állító közösségi, kollegiális, demokratikus intézkedési forma felel meg. Barth Károly szavaival szólva: „Ha rendjén folynak a dolgok: a zsinat nem egyéb, mint a református gyülekezet meghatalmazottja. Hiszen formai arisztokráciája csak reprezentatív keresztyén demokrácia, a Krisztus autokráciájának velejárója. Semmiféle hivatal, semmiféle klérus sem tolakodhatik Krisztus, a mennybeli Imperátor és a földön szuverén keresztyén gyülekezet közé. A zsinatnak a dogma proklamálására való illetékességét református felfogás szerint annak reprezentatív jellege nem hogy kirekesztené, hanem annak alapját… emberileg-jogilag éppen ez a keresztyén-demokratikus jellege veti meg.” „A református nép nem hagyja magát csak úgy felülről lekezelni. Vagy maga tesz vallást, vagy egyáltalán nem tesz vallást.”17 Ez nem azt jelenti, hogy a hitvallást okvetlenül zsinaton és okvetlenül közös együttlét formájában kell megvitatni, és úgy megszerkeszteni. De egyházi jellegéhez hozzátartozik, hogy többen képviseljék az egyház közmeggyőződését, amelynek a hitvallás kifejezője kell legyen és önként: a hit megvallásának örömével és szabadságával járuljanak hozzá, így állapítsák meg, fogadják el s nyilvánítsák a maguk közös vallástételének.

Amikor Bullinger a maga hitvallását írta, az egyház felelős szolgájaként ezt a közös hitbeli meggyőződést tartotta szem előtt. Hiszen éppen az összefogó, az egyesítő igazságot kereste a szeretet és békesség, a kiegyenlítés és engesztelés lelkével. Ökumenikus theológus volt: azon fáradozott, hogy egyrészt a lutheránusok és zwingliánusok közti ellentétet áthidalja, másrészt Kálvinnal megtalálja a minél teljesebb összhangot. Mindenkinél többet tett a zürichi és a genfi reformáció egyesítése érdekében. Érdemes azt is megjegyeznünk, hogy a berniek kedvéért, akik az úrvacsoráról szóló rész befejező szakaszát kifogásolták, egyszerűen törölte ezt a szakaszt. Ebben az úrvacsoránál használatos öltözet és edények egyszerűségéről volt szó s így az nem is került bele a hitvallásba.18

De még ennél is fontosabb az, amit a helvét hitvallók az előszóban mondanak: „bizonyságot teszünk mindenki előtt a közöttünk meglevő teljes egyezőségről, amelyet adott nekünk az Úr, hogy egyházainkban, amelyekben minket az Úr szolgálatra rendelt, mindnyájan ugyanazt hirdetjük és nincsenek közöttünk versengések, sőt ép test vagyunk, ugyanazon értelemmel és ugyanazon véleménnyel.” Valóban concorditer, egy szívvel sorakoztak fel mellé először a helvét egyházak (előbb lelkipásztoraik révén, azután maguk a gyülekezetek is), majd pedig nagy lelkesedéssel, meglepő gyorsan és önként a külföldi református egyházak hosszú sorban. Így lett a református keresztyénség összhangja, egybecsendülő hivallása századokon át.

7. A hitvallás emberi, történeti korlátozottságával szorosan összefügg az az alázatos felismerés, hogy nem végérvényes, hanem csak ideiglenes, nem feltétlen, hanem csak viszonylagos az a hitismeret, amelyet nyújt és ahogyan nyújtja. Ezért érvényessége is csak jobb okulásig: az Isten Igéje által jobbakra taníttatásig áll fenn. Az önmagával tisztában levő református hitvallás sohasem igényelheti azt, hogy mindenkor, minden későbbi nemzedék számára egyaránt kötelező érvényű hitvallás legyen.

Mindennek – a hitvallásoknak is – rendelt ideje van. Nem „időtlen igazságok” képzelt örökkévalóságának a birodalmához tartoznak, hanem valóságos életfunkciót töltenek be az ecclesia militans útján. Az úton levő egyház élettevékenységei s mint ilyenek: magukon viselik az ideiglenesség, a viszonylagosság, a mulandóság bélyegét. Verbum Dei manet in aeternum – Isten Igéje marad meg örökké – a hitvallás nem! Nem is akar ebben sem vetélkedni Isten Igéjével! Éppen mulandóságával, elavulásával, letűnésével is beszédes bizonyságává válik az Ige örökkévalóságának, amelynek szolgált a maga helyén és idejében.

A hitvallás döntően nem hátrafelé, hanem előre akar mutatni. Amikor megmutatja, hogyan engedelmeskedtek atyáink ott és akkor Isten Igéjének, arra ad példát, hogy mi is vele együtt s hozzá hasonlóan engedelmeskedjünk itt és most Isten Igéjének. Nem akarja helyettesíteni, vagy feleslegessé tenni a mi itteni és mostani, a Szentírásra hallgató, azt magyarázó és alkalmazó engedelmességünket. Sőt éppen ennek akar szolgálni. Nem szégyenli a maga konkrét korlátait, hanem látja és beismeri azokat s arra szólít fel, hogy mi is lássuk. Egyenesen provokálja a bővebb kifejtést, a kiegészítést, az elmélyítést és a bírálatot. Azt, hogy tőle is okulva törekedjünk mindig teljesebben és tisztábban meríteni a kimeríthetetlen forrásból.

Pál apostol arról tesz bizonyságot, hogy rész szerint való az ismeret, rész szerint való a prófétálás is. A teljesség az egyháznak csak a színről-színre látáskor adatik (I. Kor. 13:8kk.). Addig a hitvallásban is a részről-részre mindjobban előre haladó ismeret és engedelmesség a kiszabott útja. A tökéletes hitvallás a „diadalmaskodó egyháznak” a dicsőség országában osztályrészül jutó megtiszteltetés: az új ég és új föld világában, a mennyei Jeruzsálemben folyó liturgia, tehát eschatologikus mennyei valóság. De éppen mert afelé halad az egyház: kötelessége hitvallását szüntelenül nyitva tartani a jobb okulás, a jobbakra taníttatás előtt, bízva Ura ígéretében, aki Lelke által el akarja vezérelni minden igazságra.

A II. Helvét Hitvallás ebben a tekintetben is nagyon világosan beszél előszavának híres és sokszor idézett soraiban: „Mindenekelőtt bizonyságot teszünk arról, hogy az általunk itt előadottakat, egyenként és összesen, készek vagyunk mindig, ha valaki kívánja, részletesebben kifejteni, sőt azoknak, akik az Isten beszédéből jobbakra tanítanának, köszönet kifejezésével engedünk is, engedelmeskedünk is az Úrban, akinek dicséret és dicsőség.”

Említsünk fel itt néhány példát arra, hogy különösen milyen pontokon látjuk fontosnak az Isten Igéje iránti felelősséggel és az általa való jobbakra taníttatás irányában a jobb okulás szükségességét. Távol áll itt tőlünk, hogy ezzel a hitvallások olykor divatosan emlegetett „revíziója” irányába akarnánk könnyelműen vagy könnyedén utalgatni. Tudnunk kell, hogy a hitvallás revíziója nem kisebb feladat, mint egy új hitvallásnak a megalkotása. S példaszerűenk kell tartanunk ebben a vonatkozásban a németországi „hitvalló egyház” magatartását, amely a maga valóban hitvallásnak beillő vallástételeit is szerényen nem nevezte hitvallásoknak, hanem csak nyilatkozatoknak, illetve a reformátori hitvallás theológiai értelmezésének. az új hitvallás alkotása, vagy a réginek a revíziója Isten ritka kegyelmi ajándékaihoz tartozik. Csak ha az Ő Igéje iránti engedelmesség parancsolata ellenállhatatlanul jelentkezik, úgyhogy nem csupán óhajtás tárgya már, hanem a konkrét új mondanivaló is a szánkban és szívünkben van már, mint valóban az Isten kijelentéséből, a Szentírásból vett hitismeret, amelyet az Una Sancta hangjaként az egész egyházhoz (s az egyház által a világhoz) intézve kell hitvallásként megszólaltatni: akkor szabad, mert akkor már elkerülhetetlenül kell is, nemcsak beszélni róla, hanem már véghez is vinni. Így tehát csak szerényen, a helyes theológiai értelmezés, a ma szükségesnek látszó elmélyítés, helyes kifejtés és kiegészítés irányában teszünk néhány konkrét utalást.

Hitvallásunknak az Istenről szóló tana (eltekintve attól, hogy az Isten egységéről és a Szentháromságról szóló tanítást az egyetemes keresztyén hitvallásoknak megfelelően, tömören és híven előadja) megkívánja azt a kiegészítést, hogy Isten tulajdonságait ne elvontan, filozófikusnak látszó modorban soroljuk fel, hanem biblikusan: a Jézus Krisztusban lett kijelentés tartalmi gazdagságában s az isteni tulajdonságok egymást megvilágosító, kölcsönösen magyarázó összefüggésében tárjuk fel. Világossá kell tennünk azt, hogy Istennek mindegyik tulajdonságában magával a Jézus Krisztusban önmagát kijelentő Úrral van dolgunk, az Ő tökéletes isteni valóságának teljességével s nem elvont eszmei tulajdonságokkal, amelyeket filozófikus úton vezetnénk le vagy tulajdonítanánk Istennek, mint „legfőbb lénynek”. Nem állítjuk, hogy a II. Helvét Hitvallás ezen a ponton eltávolodik a szentírásbeli kijelentéstől; de látva azt, hogy az Istenről szóló tan mindjárt a reformációt követő orthodoxia idején hova siklott le, és hogyan tette maga is lehetővé a racionalizmusnak a Szentírástól idegen spekulációit, szükségesnek tartjuk annak kiemelését, hogy az Isten tulajdonságairól szóló tant is nyilvánvalóan és minden ízében át kell hatnia a Jézus Krisztusban lett isteni kijelentés konkrét tényeinek és igazságainak, ha azt akarjuk, hogy eleve el legyen vágva az útja az emberi spekulációnak, amely mindig a maga fogalmait szeretné átvinni Istenre, vagy pedig egész triviálisan a maga igazság- és szeretet-fogalma alapján merészeli Istennek hol igazságosságát, hol pedig szeretetét kétségbevonni. Isten „tulajdonságai” sem kevésbé tartoznak a kijelentés tartalmához, mint például az Ő szentháromságos személyének vagy Jézus Krisztus istenemberi személyének titka.

Ugyanígy kell gondolkoznunk a „a természeti törvény” kérdéséről. (Lásd a hitvallás XII. részének elejét!) A reformáció – amellett, hogy felejthetetlenül hangsúlyozta az íráselvet s az egyedül Krisztus által való megigazulást – helyenként megengedte magának azt, hogy a természeti istenismeret és a természeti törvény, illetve természetjog nem biblikus, hanem filozófikus és skolasztikus gyökerű elméletének is juttasson némi szerepet. Ma már az evangéliumi keresztyénség ezen a ponton a jobbakra taníttatás útjain halad előre, hasznosítva a németországi „hitvalló egyház” új hitvallásszerű megnyilatkozásaiban is kifejeződő felismeréseket és okulva a reformáció óta eltelt négyszáz esztendő súlyos leckéiből, amelyek a reformátori alapintenciók még következetesebb érvényesítésére kötelezik.19

Hiányolnunk kell, hogy a II. Helvét Hitvallás nem szentel külön fejezetet a Szentlélekről és a végső dolgokról szóló tannak. Az ide tartozó ismeretek más fejezetek egyes szakaszaiban szóhoz jutnak ugyan, de korántsem oly mértékben és módon, ahogyan azt egyfelől a mindjobban feltáruló bibliai igazság, másfelől az ezzel szembenálló téves felfogások szükségessé teszik.20

A hitvallás sok pontján, de legszembetűnőbben a világi felsőbbségről szóló (XXX.) fejezetén látszik meg az, hogy mennyire jellegzetesen kispolgári környezetben született: a középkori feudális társadalmat leváltó nyugati polgári társadalom légkörében, amelyik – általában az egész reformáció szemléletének megfelelően – a maga módján tovább folytatta a „corpus christianum” eszméjének, helyesebben: illúziójának ápolását, miszerint egyház és társadalom, egyház és nép, egyház és állampolgárok összessége, voltaképpen egy „keresztyén testet” alkotó azonos valóság: a szó komoly és szoros értelmében „keresztyén társadalom, keresztyén nép, keresztyén állam”. Ez pedig igen veszedelmes határelmosódáshoz vezetett: egyfelől az egyház (a „corpus Christi”) és a világ, másfelől az egyház és az Isten országa közötti határok elmosódásához, ami a Szentírás szerint, a Krisztus mennybemenetele és visszajövetele közötti időben megengedhetetlen.

Nyilvánvaló, hogy az Isten országának evangéliumát hirdető egyház egészen más szituációban: nevezetesen a misszió szituációjában tudja magát, nemcsak az őskeresztyénség idején, hanem minden időben s nemcsak az úgynevezett külmissziói mezőkön, hanem mindenütt. S amikor annak szolgál, hogy Isten országának evangélioma „az egész tésztát megkelessze”, ezt nem valami merev, statikus, polgári vagy rendi társadalom kiépítésében látja, hanem az Isten evangéliomának és törvényének szabad hirdetésében. Tehát pozitíven értékelve és értékesítve mindazt, ami hitvallásunknak ebben a fejezetében is a Szentírás szerint való igazságot tolmácsolja, ma már – éppen a Szentírás alapján – sok mindent másképpen kell mondanunk, hasznosítva a bibliai és theológiai kutatás ide vonatkozó, a krisztológiai összefüggéseket feltáró eredményeit.21

Mindezzel csupán arra akartunk utalni, hogy voltaképpen a hitvallásnak nincs egyetlen pontja sem, amelyiket ne abban a mozgalmas elevenségben kellene – igazi intenciója szerint! – értékelni, amelyet a jobbakra tanító Ige összefüggésében kap! Enélkül, önmagában véve, mindegyik fejezete és szakasza végeredményében értelmetlen és élettelen maradna. Az itt és most újra szóló Ige hallásában, magyarázásában és alkalmazásában elevenedik meg és utal önmagán túl a Lélek teljesebb világosságára. Teszi ezt olyan kérdésekben is, amelyekről teljességgel hallgat. Így hiányosságaival is ösztökél: arra serkent, hogy ezeken a pontokon – a hitvallás szellemének és színvonalának, biblikus magatartásának és irányának megfelelően – a Szentírás alapján keressük a helyes és tiszta egyházi tanítást. Így értelmezve még hiányaival is jótékony funkciót gyakorol. Mert nem múzeális darab akar lenni, hanem az Isten élő Igéjéből élő egyház engedelmességének, önfegyelmének és szabadságának eszköze.

De azt se felejtsük el: a leghozzáértőbbek véleménye szerint a II. Helvét Hitvallás alapos theológiai feldolgozása máig sem történt meg.22 Holott az egyház minden nemzedékének a hitvallásaival való komoly és állandó párbeszédben kell keresnie az Ige és a Szentlélek előrevezető útját, aminek egyik legfontosabb formája a hitvallásokkal való beható és részletes theológiai foglalkozás.

Az is bizonyos, hogy aki valóban a Szentírástól tanul, azt fogja tapasztalni, hogy hitvallásainkban mindig több a tanulni, mint a kritizálni való.

8. A Szentírás tekintélyének feltétele alatt. Nem felesleges ismétlés, ha ezt mégegyszer aláhúzzuk. Eleitől végig erről van szó. Az egyházi hitvallás nem keresi másutt Isten kijelentését, hanem csak a Szentírásban. Az Írás a forrás, a szabály és a zsinórmérték. A hitvallás azért és annyiban „katholikus” vagyis az Una Sancta hangja, mert és amennyiben az Írás üzenetét tolmácsolja. Ez teszi hitelre és figyelemre méltóvá akkor is, ha az egyetemes egyháznak csak egyik része áll mögötte és akkor is, ha magán hordja az emberi, történeti korlátozottság minden bélyegét, mert ott, akkor abban a helyzetben, azoknak a hitvallóknak így kellett hitök szerint engedelmeskedniök, az Írás konkrét parancsai iránt. Közmegegyezésük összhangjában a szentírás közösen meghallott szava vitte a vezérszólamot, azért tudtak egyező értelemre jutni. S a hitvallás azért nem tekinti magát lezártnak és tökéletesnek, mert az Írás kötelezi erre, az Írás, amely felé nyitottnak kell maradnia, hogy szüntelenül annak eleven áramkörébe kapcsolódjék, annak világosságát sugározza tovább. Azért mutat előre, önmagán túlra, mert a Szentírásban azt ismerte meg, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz, és mert Ő nemcsak az, aki volt és aki van, hanem az is, aki eljövendő. Ennek az élő és mindenható Úrnak engedelmeskedik a hitvallás, amikor a Szentírásnak veti alá magát. Ennek az élő és ható Igének adja a dicsőséget, amikor keresztelő János mozdulatát és vallomását követi: „Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” A hitvallás legfőbb funkciója, hogy túlutal önmagán a forrásra, a szabályra, a bíróra: a Szentírásra. Nem akar mellé, vagy éppen a helyére tolakodni, nem akar vele vetélkedni, hanem szolgálni akar neki. Csak annyi hitelt igényel magának, amennyire ezt a bizonyságtevő szolgálatot tényleg és helyesen ellátja.

A Szentírás tekintélye tehát feltétlen, a hitvallásé pedig feltételes és viszonylagos. Találóan lehet úgy szemléltetni a kettő viszonyát, mint a Tízparancsolat első és ötödik parancsolatának: az Isten szava iránti feltétlen engedelmesség és a szülők iránti engedelmesség viszonyát. Isten feltétlen parancsolata kiterjed a szülők iránti tisztelet és engedelmesség parancsolatára is. Nem engedelmeskednék Istennek az, aki szülei iránt tiszteletlen és engedetlen volna. Viszont a szülők iránti tiszteletnek nemcsak alapot ad, hanem korlátot és határt is szab az Isten iránti tisztelet és engedelmesség parancsolata: ha a szülő olyasmit kívánna gyermekétől, ami nyilvánvalóan ellenkezik Isten akaratával, akkor „Istennek kell inkább engedelmeskedni, hogynem embereknek”. Hiszen a hitben előttünk járt atyák és testvérek hitvallásukkal nem önmagukhoz akartak kötni minket, hanem a Szentíráshoz, az abban hangzó Igéhez, Isten élő beszédéhez. Önmagukhoz csak annyira, amennyiben hitvallásukkal valóban a Szentírásnak engedelmeskedtek.

A II. Helvét Hitvallás korántsem áll egyedül ebben az eleve, állandóan és végtére is önmagán túl: egyedül a Szentírásra mutató alázatával. Egész sorát idézhetnénk a régebbi és újabb református hitvallásoknak, amelyek nemcsak belső tartalmukkal és magatartásukkal, hanem határozott felhívás és felszólítás formájában ugyanezt teszik. Csak kettőt idézzünk: már Zwingli úgy vezeti be 67 tételét, hogy világosan különböztet az Istentől ihletett Szentírás és abból merített tételei között s kinyilvánítja azt a készségét, hogy ahol az Írást nem helyesen értelmezné, hajlandó – de ugyancsak az Írásból! – jobb értelemre vezettetni magát.23 Különösen erőteljes az 1532-i berni zsinat hitvallásának bevezetése: „Ha pedig lelkipásztoraink vagy mások olyasmit adnának elénk, ami közelebb vezet minket Krisztushoz és Isten Igéje szerint jobban előmozdítja a közös barátságot és keresztyén szeretetet, mint az itt feljegyzett vélemény, azt szívesen elfogadjuk és nem akarjuk gátolni a Szentlélek futását, aki nem hátrafelé mutat a testre, hanem mindenkor előretör a mi Urunk Krisztus Jézus képmása felé”.24

 

 

Üdv a Olvasónak! Regards to the reader! Grüsse an den Leser!

 

Szabolcska Mihály Uram, maradj velünk!

Szabolcska Mihály:

Uram, maradj velünk!

Mi lesz velünk, ha elfutott a nyár?
Mi lesz velünk, ha őszünk is lejár?
Ha nem marad, csak a rideg telünk…
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz velünk, ha elfogy a sugár,
A nap lemegy, és a sötét beáll.
Ha ránk borul örök, vak éjjelünk:
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz, ha a világból kifogyunk?
S a koporsó lesz örök birtokunk.
Ha már nem élünk, és nem érezünk:
Uram, mi lesz velünk?

tied a tél Uram, s tiéd a nyár,
Te vagy az élet, és te a halál.
A változásnak rendje mit nekünk?
Csak Te maradj velünk!

 

 

 

Istvándi történetéhez

 

Gyerekeknek - Bibliai Történetek
másolható, nyomtatható és videó is

 

ÁROKHÁTY BÉLA 1890-1942

 

Dr. LAJTHA LÁSZLÓ
1892-1963

 

Protestáns Graduál

 

Dr FEKETE CSABA

 

 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok egy zsoltárpárjának tanulságai
 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok és a viszonyítás megoldatlanságai (délvidéki graduálok: bélyei, kálmáncsai, nagydobszai)


látogató számláló

 

Zsoltár és Dicséret

 

Dr BUCSAY MIHÁLY
1912-1988

 

Egyháztörténet

 

Tóth Ferentz

 

Történelem

 

Történelem. Török hódoltság kora

 

Dr SZAKÁLY FERENC


történész 1942-1999

 

XX. század Történelméhez

 

Világháborúk - Hadifogság
Málenkij robot - Recsk

 

Keresztyén Egyházüldözés
Egyház-politika XX.század

 

Roma múlt, jövő, jelen

 

PUSZTULÓ MAGYARSÁG - EGYKE

 

 

A református keresztyénséget úgy tekintjük, mint a lényegére redukált evangéliumi hitet és gyakorlatot. Ez a szemünk fénye. De mint minden magasrendű lelki tömörülés, ez sem mentes a deformálódás és a korrumpálódás veszélyétől, amint továbbadja azt egyik nemzedék a másik nemzedéknek, egyik nép egy másik népnek. A Kálvin-kutatók kongresszusai arra hivatottak, hogy segítsenek megőrizni és megtisztogatni a református teológiát és a református egyházat az elmocsarasodástól. Dr Bucsay Mihály Előre Kálvinnal                      Oldal tetejére          látogató számláló

 

Várjuk a lelkes szerepezni vágyókat aktív játékkal és jó közösséggel! Csatlakozz te is!    *****    Asztrológiai kislexikon    *****    Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lor    *****    Lakatos munka- Haidekker kerítés- www.farkasmetal.hu - Úszókapu- www.farkasmetal.hu - Terasz korlát - www.farkasmetal.hu    *****    KOSEMBLOG.GP//A MAGYAR "A SZULTÁNA" RAJONGÓI OLDAL//BY: KÖSEM// KOSEMBLOG.GP//MINDEN, AMI KÖSEM...    *****    Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lor    *****    Mályva és Pipitér visszatért! A két virágmanócska most megmutatja nektek a rét legszebb madarait! Gyertek a Mesetárba!    *****    KÖSEMBLOG.GP//VIHAR VAGYOK, A PERZSELÕ NAP, A GYILKOS JÉG...//BY: KÖSEM// MINDEN AMI BLOG ÉS A SZULTÁNA C. SOROZAT...    *****    Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lor    *****    Kredit nyeremény! Jelentkezz a honlapversenyre és nyerd meg az 50gkr-es fõnyereményt! Kredit nyeremény! 50gkr!    *****    Támogassa egyesületünket adója 1%-val:19108780-1-80    *****    KATT KATT KATT Ashley Tisdale és Gardróbcsere oldal KATT KATT KATT    *****    Rendszeres havi stabil jövedelmet biztosító internetes otthoni munkák!    *****    DIGITALMEMORIES - történetek az életemrõl, rengeteg képes tartalommal - DIGITALMEMORIES    *****    Gréti. 23. Egyetemista. HalálosIramban. Toretto. Izomautók. Chevelle. Rap. Beavatott. Négyes. Írás. Olvasás. Blog. (:    *****    Damon, Elena - Nina és Ian ~ Tudj meg minél többet róluk! Középpontban a TVD két sztárja!    *****    NFfriend! Két különc lány youtube csatornája. Gyere less be ha van kedved!    *****    JROCK FANFICTION FANSITE ~ Yaoi, shounen-ai történetek kedvenc jrockkereiddel! Gyere, regisztrálj és olvass nálunk! ;)    *****    Az egyetlen magyar oldal a RIVERDALE címû sorozat szereplõjérõl, COLE SPROUSE-ról!    *****    Ha még nem tetted túl magad a Twilight iránti rajongásodon és írni is szeretsz, gyere! MO egyetlen Twilight FRPG-je!