A kálvinizmus ma

                  -  Előadás lelkészeknek Tahiban, 1986. június 6-án -

   a) Mit értünk kálvinizmuson? Feladatom az, hogy beszámoljak a mai kálvinizmusról. Előbb azonban egyet kell értenünk abban, hogy mit értünk kálvinizmuson. Nyilvánvalóan a forrásánál kell megragadnunk ezt a jelenséget, azaz ott, aminek 450. évfordulóját ebben az évben ünnepli az egész református világ: Kálvin János Institutiojában. Csak néhány, de elhatározó jelentőségű mondatot idézek az Institutio első kiadásából, mindjárt a könyv elejéről, Vidor János szép fordításában:

    „Isten az égen és a földön mindent, ami csak van, a maga dicsőségére teremtett (Zsolt 148, Dán 3,17-18), és ezért joggal megköveteli, hogy a maga természetének módja szerint minden teremtmény Őt szolgálja, az Ő uralmához igazodjék, az Ő nagy fensége előtt meghajoljon, és engedelmességével elismerje Őt Urának és Királyának (Róm 1,20-25)... Ő irgalmas és kegyelmes: a nyomorultakat és ügyefogyottakat, kik az Ő könyörületességéhez menekülnek és magukat Őreá bízzák, jóságosan felkarolja; készséges megkegyelmezni és megbocsátani azoknak, akik bocsánatáért esedeznek..., és megtartója akar lenni mindazoknak, kik teljes bizodalmukat Őbeléje vetik és Őreá függesztik (Zsolt 103,8-13, Ézs 55,3-6, Zsolt 25,6 - Zsolt 85,2- 10)... Mindezeket a mi Urunkban, Jézus Krisztusban kínálja és adja nekünk az Isten: vagyis bűneinknek ingyen való bocsánatát, az Istennel való békességet és kiengesztelődést, a Szent Léleknek kegyelmi ajándékait... Ezt pedig sohasem érhetjük el másként, mint igaz és élő hit által. Viszont azok, akiknek nincs részük Krisztusban, bármilyenek is, bármit cselekesznek, vagy bármennyire erőlködnek is, mégis veszedelemre és romlásra, az örök halál ítéletére jutnak..."

   Az itt előtárt Isten-ismeretet rövidebben is lehet és szokták is össze-foglalni. Ezt a jellemzést néhány a latin solus melléknévvel összetett kifejezés foglalja magában. Ezeket legyen szabad akkor is megismételni, ha a konferencián esetleg már több ízben esett róluk szó. Ezek: solus Christus, sola gratia, sola fide, sola Scripíura. Mindegyikhez hozzá kell tenni, mert döntő jelentőségű tényező, egy ötödiket: testimonium internum Spiritus Sancti.

   Egyházunknak XX. századi nagy tanítója, másik jubilánsunk ebben az évben, Barth Károly mindezeket egyetlen mondatba foglalta össze: „Jézus Krisztus a mi Urunk". így folytatta: ,,Urasága alól nincs kivéve lényünk egyetlen része sem. Testünk és lelkünk megváltója."

   Ha valaki csak a belső élet titkairól prédikál, biztosak lehetünk, hogy Krisztus urasága elől menekül. Ez az uraság nem csupán a vallás területére vonatkozik - tanítja tovább Barth - ,,hanem magában foglal minden területet, beleértve a politika területét is, amely most olyan jelentős..„Nagyon fontos - folytatja Barth -, hogy ... megtanuljuk igazán mondani: nem én, hanem Ő az Úr. Meg kell tanulnom úgy élni, hogy mindig Őt keressem, Őt, Aki engem szeret és engem vezérel."13 Tehát Barth lényegre tapintó megállapítása szerint a református keresztyén hit személyes kapcsolat Jézus Krisztussal mint a világnak és életemnek szuverén Urával. A Jézus Krisztussal együtt úton járó ember, aki részt vehet és vesz is Urának egybeszerkesztő szolgálatában, ez a református keresztyén ember. Ehhez aztán a felekezettudományi kézikönyvek hozzá szoktak tenni külső ismertetőjegyeket is. Az oltár, a képek és a szobrok hiányoznak a templomban - bár a reformátusoknak nem hiányoznak -, ahol pedig már őseik vagy ők építették a templomot, ott a félkörben vagy körben elhelyezett ülőhelyek középpontjába az Úr asztala és a szószék kerül, többnyire egyetlen dísszel, a nyitott Bibliával. A református liturgiában háttérbe szorultak az esztétikai elemek a prófétai bizonyságtétel javára. Erre válaszol a gyülekezet zsoltárok és dicséretek éneklésével. Az úrvacsorai kenyeret a hívek nem térdelve kapják a lelkipásztortól, hogy még a látszatát is elkerüljék annak, miszerint a jegyek részesülnek imádásban, és hogy a kiszolgáltató lelkésznek valami lényeges szerepe lenne, nem pedig pusztán az Igének és a hitnek, a Szent Lélek munkájának.

   Elmondhatjuk ezek után, hogy a református keresztyénség a lényegére koncentrált keresztyén hit. Ez teszi ökumenikus szempontból is különösen jelentőssé. Boldog emlékezetű tanítónk, Sebestyén Jenő szavaival: „Kálvin nem világegyházat akart teremteni, csak az örök evangélium alapköveit akarta a maguk eredeti faragásában és tisztaságában újra összeszedni és a megfelelő helyre állítani."2

   Rá kell arra is mutatnunk, hogy egyházunk történelmileg hiteles neve nem az hogy „kálvinista", hanem hogy „református". Ez utóbbit a római katolikusok adták a francia hugenottáknak még a XVI. században, olyan formában, hogy „religion prétendu reformée" azaz „állítólag reformált vallás". A hugenották vállalták ezt a megjelölést, kihagyván a középső szót. így nevezték magukat azután a német reformátusok is, és semmi esetre sem kálvinistának. Nem akartak az ágostai evangélikusok útján járni, akik szívesen és gyakran nevezték magukat lutheránusoknak.

   Boldog emlékezetű egyháztörténészünk, ifjabb Révész Imre rámutatott arra, mennyire ellenére lett volna nemcsak Kálvin Jánosnak, hanem tanítványainak is, nálunk Magyarországon éppúgy, ha a reformált egyházat valaki kálvinistának nevezte volna. De ugyancsak ő mutatott rá arra is, hogy a református tanítások és egyházi élet nyomán olyan társadalmi kisugárzás támadt gazdasági, politikai, és kulturális téren, amelyet mint életstílust, értékrendszert, teljes joggal nevezett el a külvilág kálvinizmusnak.

   b) A mai világ uralkodó tendenciája; a szekularizáció. Ideje azonban, hogy komolyan vegyük előadásunk címéből azt a szócskát, hogy „mai". Előbb szóljunk egy szót a mai világ uralkodó szellemi tendenciájáról. Megállapíthatjuk, hogy ez egy ún. szekularizáció, más szóval az a törekvés, hogy az ember magából a világból, a friss tapasztalásból igyekezzék megérteni a világot, nem pedig a kijelentésből, vagy a hagyományokból, hogy azután abban a világban, amelyben magánál okosabbat és nagyobb urat nem ismer el, autonómiára, autarchiára rendezkedjék be. Jellemzésül legyen szabad felhívni figyelmüket egy a Gondolat kiadónál nemrég megjelent könyvre, amelyben ez a tendencia felülmúlhatatlan következetességgel érvényesül. Richárd Dawkins írására gondolok, amely Az önző gén címet viseli. A szerző darwinista, de megtoldja Darwint azzal, hogy nem az egész élőlény harcol a létért és fajának fennmaradásáért, hanem tulajdonképpen csak az életet a generációkon át hordozó és a tulajdonságokat átörökítő részecskéje, a kromoszóma lánc, vagy másként a gén. Ez rendeli alá magának az egész testet.

   ,,A test valójában önző génjei által vakon programozott gép" (184. lap). így van ez a növényektől az emberig mindenütt. A testet nem is tekinti Dawkins egyébnek, mint,.túlélőháznak", amelyet a gén épít fel magának, hogy a szaporodást biztosítsa, hogy azután a szaporodásra szánt idő lejárta után a testet lebontsa és kiselejtezze. A lényeges, az igazán fontos elem tehát a gén, amelynek még az ember esetében sincs tudatélete. Csupán a gén túlélését biztosító „túlélőház", az ember esetében játszik jelentős szerepet a tudat, nem a géné, ilyen nincs, hanem a testé, de csak mint eszköz a gén szolgálatában. Átmeneti rendeltetésű felépítmény, és ugyanaz vele együtt az egész kultúra, a tudomány, a művészet, a politika, az erkölcs, a vallás.

   c) A szekularizáció ellenére is erősen növekszik a reformátusok világlétszáma, főleg a színes bőrű népeknél.

   Amikor így a szekularizáció úttörő képviselőiben véleményünk szerint ad absurdum vitte a maga immanentizmusra, autonómiára irányulótörek-vését, akkor szintehihetetlen, de tény, hogy egy nem autonómiára törekvő és nem naturalista, hanem sarkítottan teokratikus hitforma és magatartás, mint amilyen a református keresztyén hit, nemcsak hogy nem elenyészőben van, mégcsak nem is zsugorodóban, hanem erősen terjedőben,bár ez nem mindenhol egyforma mértékű. A több száz éves múltra visszatekintő református egyházak inkább csak stagnálnak, de nem terjednek. Bomlasztja ugyan őket az egyik oldal-ról a biblicista fundamentalizmus, a sok különböző denomináció, másfelől pedig az iméntjellemzett szekularizáció, de maga az egyház népe zömében őrzi a folytonosságot az Ige hallgatásában, a ma kérdéseinek hordozásában, feladatainak áldozatos munkálásában.

Viszont annál számottevőbb a református keresztyénség terjedése a színesbőrű népek világában. Elég Dél-Koreát és Afrikát felhozni. Koreában e század 30-as és 40-es éveiben olyan mértékben terjedt el a reformátusság a japán idegen uralom elleni szellemi ellenállásban, mint nálunk a XVI. században. Nemzeti érzés és reformátusság ott a lakosságnak csaknem egynegyedénél egymásba forrt. Ma a koreai reformátusok a világ egyik legnépesebb református csoportja. Kiváló iskoláik vannak. Teológiájukon, ha jól vagyok értesülve, 500 diák tanul. Az augusztus végi debreceni kongresszusnak négy Kálvin-kutató koreai vendége lesz, köztük Chung elnök előadást is tart.

A május közepén lezajlott nagyszabású genfi reformációs jubileumnak számos afrikai vendége is volt, úgy tűnik, hogy az egyházi küldötteknek jó része az volt.

   Természetesen az ilyen feltűnő gyarapodásnak megvannak a maga sajátos okai. A legfontosabb Isten Szent Lelkének az a munkája, hogy az évszázadok során a református egyházak, népek, intézmények, beleértve például a Koreában működő presbiteriánus misszionáriusokat is, vonzó kisugárzást és tekintélyt tudtak biztosítani a református hitnek és egyházi berendezkedéseknek. Az előnyös megítélés alapja az a bizonyára egymással összefüggő két körülmény: egyfelől a lelki és gyülekezeti élet intenzitása, másfelől az egyházi közösség részvétele az emberiség, a kor irányadó társadalmi törekvéseiben.

   d) A református egyházak társadalmi jelenlétének néhány jellemző esete. Az emberiség közös problémái közül említsük elsőnek a fejlődésben lemaradt népek és társadalmi csoportok felsegítését, az éhség, a járványok, az iskolázatlanság, a politikai szabadság hiánya elleni küzdelmet, továbbá azt a ma elsőrendűvé vált feladatot, amslyet az emberiség puszta fizikai fennmaradásának a problémája vet föl: a béke védelmét. Időnk nem engedi meg, hogy az egyes feladatokkal részletesen foglalkozzunk, de legyen szabad érdeklődésünk fényszóróját a segítés egy-egy jelentős és jellemző református eszközére irányítani. Ilyen a zömükben református svájci protestánsok közös segélyszervezete a HEKS. Ennek a munkának az az egyik nagyszerű vonása, hogy az ínségbe jutottak, néha, millióinak nemcsak eleséget és gyógyszert oszt szét, hanem ipariskolákat és munkapadokat állít fel és lát el pedagógusokkal, folyamatos anyagi forrásokkal. Szerte az egész világon végzi ezt a munkát. A mi magyar református egyházunk is elég gyakran megtapasztalta a HEKS segítő kezét, amikor erejét meghaladó, de fontos és elodázhatatlan feladatokkal találta magát szemben. Említsük meg azt is, hogy egyházunk is szervez gyűjtést és oszt szét szeretetadományokat, például az afrikai ínségesek és éhezők, továbbá leprások megsegítésére. Persze a hit gyümölcsei nemcsak azok, amelyek a kerítésen kívülre esnek, ha ugyan keresztyén ember ilyen vonatkozásban kerítésről egyáltalán beszélhet, hanem azok is, amelyek diakóniai intézményeinkben érlelődnek. A hit meglétének és erejének a legjobb mércéje az áldozatkész szeretet.

   A békéért folyó nemzetközi méretű református egyházi munkáról annak szintén csak egyetlen jelenségét kiemelve szólok, mint ami jellemző az egészre. Ilyen volt a német reformátusok közös ünnepélyes állásfoglalása az atomfegyverek megsemmisítése, a háború mint megoldási kísérlet elutasítása és az emberi nemzetség egymásért való szolidaritása előbbre juttatása mellett. Isten iránti hálával gondolok arra, hogy egyházunk a béke ügyének munkálásából igen értékes módon veszi ki a maga részét az által is, hogy a Keresztyén Békekonferencia elnöke egyházunk egyik püspöke. Éppen ennek az atyánkfiának immár két könyve is az igazságosságért és a békéért folyó harc bibliai gyökereinek, mai helyzetének és tennivalóinak szinte tankönyvszerű feltárása.

   e)  Egy igen fájó pontunk; Dél-Afrika. A református egyházak társadalmi szolgálata áttekintésekor van egy igen fájó pont, amelyet nem szabad megkerülni. Ez a dél-afrikai holland református egyházak igen negatív szerepe a faji megkülönböztetés kérdésében. Ezeknek az egyházaknak egyes teológusai azzal a rossz hírű igyekezetükkel léptek színre, hogy a bibliai teremtéstörténetből kiokoskodják: Isten nem egyenlőnek teremtette az embereket, tehát a feketéknek nem jár állampolgári jogegyenlőség. Fájdalmamat, amit emiatt a szörnyű teológusi félrecsúszás miatt mindig éreztem, némileg enyhíti az, hegy a Református Világszövetség dél-afrikai elnöke, Boesak, milyen hitvalló szilárdsággal tűrt el fogságot és magánzárkát. Rendíthetetlen bátorsággal, Isten áldotta nagy szónoki tehetséggel képviselte a megalázott dél-afrikaiak jó ügyét a börtönből való kiszabadulása után is, többek között a reformáció genfi emlékünnepén.

   f) Néhány szó a református ökumenizmusról. Ebben a kérdésben szintén csak arra tudunk előadásunk keretében időt szakítani, hogy egyes, az irányt híven jelző, példaadó tényekre mutassunk rá. Ilyen az, hogy a Református Világszövetség igen messze tudott elmenni tárgyalópartnereivel, a római katolikus egyház illetékeseivel az eltérő hagyományok, az elválasztó különbségek, a közös feladatok tisztázásában anélkül, hogy a református keresztyénség evangéliumi értékeiből bármit is feladott volna. A német reformátusok és a német római katolikus püspöki konferencia közötti tárgyalások eredményeként a református moderámen (egyházvezetés) elrendelte, hogy a Heidelbergi Káté 80. kérdéséhez a következő lábjegyzetet kell függeszteni: „A Heidelbergi Káté itt annak a kemény harcnak a nyelvén szól, amelyet a XVI. században a tan tisztaságáért kellett viselni. A római katolikus mise és az evangéliumi úrvacsora megítélésében ma is fennállnak még az ellentétek. De az átok helyére az egyházak közötti ökumenikus eszmecsere lépett."3

Szintén örvendetes tény a mi magyar református egyházunkban is a meghitt, testvéries viszony az Ökumenikus Tanács tagegyházaihoz, továbbá a dialógus készsége és folytatása az orthodoxiával, az izraelitákkal, a marxistákkal. Az erdélyi Református Szemle szép meghatározása szerint a református egyház az ökumenizmus holnapi útját nem az egyház közös nevezőn történő felduzzasztásában, hanem a „megbékélt különbözőség" alapján nyugvó minőségi közösségben látja."4

   Persze ezekhez a döntésekhez az kellett, hogy nyitva álljon számunkra a társadalmi és az ökumenikus szolgálat örök forrása, a személyes Isten-hit és a gyülekezeti közösség, azaz Jézus Krisztus Űr voltának és a Jézus-ügynek mint saját ügyünknek imádkozó és engedelmes vállalása. Hogyan állunk ebben a kérdésben?                                           

   g) A helytelen és a helyes református önkritika. Az önkritika a Szent Lélek egyik drága és fontos ajándéka. Egyik jellemzője volt a református magatartásnak az elmúlt évszázadok során és az ma is. Nos, ha körülnézünk korunk református önkritikái megnyilvánulásai között, találunk olyanokat, mégha igen tekintélyes helyen fejtik is ki, amelyekről nyugodtan lemondhatunk, mert túlzónak minősíthetjük. Közismert dolog, hogy a túlzás bagatellizálja önmagát. De vannak olyan önkritikák is, amelyeket meg kell hallgatnunk a magunkbaszállás és a másképpen csinálás készségének lelkületével.

   Szóljunk előbb néhány szót a hyper-kritikákról. Egy gyűjteményes műben, amely a kálvini szellemnek a nyugati világ református egyházaira és közéletére tett hatásaival foglalkozik.5 találtam rá a holland munkatársnak arra a megállapítására, hogy „Hollandiában a szigorú, orthodox kálvinizmus teremtő ereje a társadalom számára elhanyatlóban van, mert a hollandiai református egyházak nem szándékoznak megőrizni eddigi tanbeli standardjaikat" (120. lap). A szerző többek között abban véli fellelhetni ennek a hanyatlásnak jelét és bizonyítékát, hogy az egyik legolvasottabb és leghatásosabb holland teológus, G. C. Berkouwer (szül. 1903), az amszterdami református szabadegyetem rendszeres teológiai professzora, egyre több engedményt tesz a modern áramlatoknak, a szerző szerint a liberalizmusnak. Ilyen meg nem engedhető megalkuvásnak tekinti a bíráló, hogy a holland professzor elismeri Barth Károly tanítói érdemeit, sőt - Uram bocsa! - még a II. Vatikáni Zsinat egyik-másik döntéséről is némi örömmel szól. Ugye, igen tisztelt Hallgatóim, hogy megtenni Barth Károlyt a teológiai liberalizmus képviselőjének több annál, amit akár a legharsányabb furor theologicus megengedhet magának? De ugyanilyen terméketlen ultrakritikát gyakorol ugyanebben a kötetben a francia fejezet írója, Pierre Courth teológiai dékán is. Szerinte Franciaországban 1633 óta már nem található igazi kálvini református tanítás, legfeljebb nagy ritkán és kivételképpen. A szerző szerint ugyanis 1633-ban megkezdődött a francia kálvinizmus romlása. A saumur-i református teológiai intézet tanárai ugyanis, élükön A/nyrauttal, behódoltak a holland Arminius befolyásának. Közismert, hogy az utóbbinak az iránya a kálvini predestinációs tanítással szembeni engedmények miatt került Dordrechtben a vádlottak padjára. De hogy azután 1633-tól kezdve tényleg elkezdődött-e és tartana-e mindmáig a francia református teológiai és egyházi élet hanyatlása, ez az állítás megint az ultrakritika egy esete. Mi magyarok is bizonyítékokkal szolgálhatunk az ellenkezőjéről. A francia teológiákon^továbbtanuló magyar diákok, köztük ifjabb Révész Imre, tettek arról tanúságot, hogy éppen francia tanáraiknak, köztük Dou-mergue Emilnek, köszönhették lelkiségük evangéliumi református szellemű formálását.

   A mai kálvinizmus tárgyilagos megítéléséhez nem ezek az ultrakritikák segítenek el ben­nünket, hiszen ezek még mindig a confessionális orthodoxia követelményeit óhajtanák újra érvényesíteni, hanem más élő református teológusok önkritikája. Ezek közül egyet bővebben szeretnék felidézni. G. V. Locher berni református egyháztörténészre gondolok, aki Amszterdamban egy előadásában rajzolta meg ezt a képet már jónéhány évvel ezelőtt, a Kálvinkutatók Nemzetközi Kongresszusán, de szerintem ma is az igen mélyen járó és aktuális, előbbrevivő önkritika szép példája.

   Ma a kívülállók egy része hajlandó Kálvint megdicsérni, mint a XVI. század legmodernebb emberét. Előbbre vitte a társadalmi és erkölcsi, a politikai, tudományos és gazdasági életet egyaránt. Viszont sokkal többen vannak azok, akik Kálvint kemény vádakkal illetik. A politikai baloldal Kálvint teszi felelőssé a kapitalizmus kialakulásáért, a proletariátus nyomoráért, a háborúkért és a gazdasági válságokért. A politikai jobboldal viszont azt veti Kálvin szemére, hogy felrobbantotta a középkori társadalmi élet békés csendjét és nyugalmát, utat nyitott a kritikai szellemnek, az individualizmusnak. Tulajdonképpen Kálvin lenne az atyja a modern kor technokratáinak, a gépi haladás megszállottjainak és menedzsereinek. A környezetvédők ehhez még hozzáteszik, hogy a Kálvin sugalmazta Isten-gyermeki öntudat és agilitás ma már odáig fajult, hogy a világot telerakják atommáglyákkal és más természetellenes, életveszélyes monstrumokkal, immáron kiirtottak egy sor állati és növényi fajtát, sőt újabb és újabb találmányaikkal halálos fenyegetést idéztek fel az egész emberi nemzetség ellen. De ne feledkezzünk meg néhány pszichológus és pszichiáter kemény vádjáról sem! Ezek a Kálvin által tanított és megélt puritán életvitelt ültetik a vádlottak padjára, nem annyira a gazdasági kihatásait, hanem - ezzel összefüggésben - a lelki életre nehezedő következményeit. Tudós könyveikben, de filmekben és színdarabokban is sejtetik, vagy egyenesen azt állítják, hogy a kálvini puritán értékrendszer felelős a modern ember lelki rendellenességeiért, mert az önfegyelmezést, a természetes hajlamok elnyomását követeli, és kifejleszti az ún. represszív erkölcsöt, amely tele van népboldogító mezbe öltöztetett uralomvággyal és képmutatással. Locher azonban megállapítja, hogy a ma reformátusai számára nem ezek a vádak jelentik az igazi bajt, mert ha van is némi alapjuk, nem tartalmazzák a teljes igazságot. Arra sincs különösebben szükség, hogy megálljunk az egyes vádak mellett és bizonyítgassuk, hogy tévednek, vagy erősen túloznak. Maga a református keresztyén életfolytatás, a gyülekezeti és családi közösség ezeknek a vádaknak a helyreigazítója, vagy eleven cáfolata.

    A baj azonban az, hogy a szekularizmus egyre erőteljesebben kikezdte a református életfolytatást is, egyre inkább a közösségromboló hatásai jelentkeznek. Kálvin idejében is létezett a szekularizációhoz hasonlítható dezintegrációs törekvés, humanista mezbe öltöztetve, vagy sima libertinizmus formájában. Például Genfben is összeütköztek a keresztyén teokrácia igényei és a születőben levő szekuláris abszolutizmus ambíciói. Kálvin nagysága azonban éppen abban rejlett, hogy egybe tudta látni és egészen az ügynek áldozott életküzdelmeinek az árán meg tudta valósítani, azután pedig megőrizni Genfben az ember két hazájának az egységét, az állam által rendezett corpus humánumnak és a láthatatlan, lelki, de az egyházban megjelenő corpus Christinek az egységét. Kálvin tudta és tanította, hogy a világi felsőség a legnagyobb jóakarattal sem tudja egymaga biztosítani az emberi társadalom igazi belső közösségét, amely az Isten-félelem és emberszeretet közössége. Ennek a közösségnek a meghirdetése és a világ elé élése Isten népének, az egyháznak pótolhatatlan közösségi szolgálata.

   Locher szerint ma az igazi krízis abban áll, hogy ez a közösség a hirdetett Ige nyomán mint látomás talán még kialakul, de annak illusztrációja már ott sincs meg, ahol feltétlenül meg kellene, hogy legyen. Felbomlóban vannak például a családtagok közös étkezései még a lelkészi otthonokban is. Hogyne mennének hát feledésbe a családi áhítatok? Marxisták és egyéb aktivista csoportok képesek igen szoros közösségeket teremteni, de a református keresztyének meghitt családi és gyülekezeti közösségeit szinte már lámpával kell keresni. Azért baj ez, mert hiányzik a befogadó talaj az Ige és annak kicsengései számára, az a visszhangzó közeg, amely a kívülállóknak önmagáért beszél. Még nagyobb baj - folytatja Locher az önkritikát - hogy sokszor csak úgy csinálunk, mintha még mindig keresztyén család és keresztyén gyülekezet lennénk. Már az intézményes diakónia intézetei sem mindig a Krisztussal és egymással belső közösségben járó életegységek.

Mindennek láttán nem kell-e kétségbeesnünk egyházunk jövője felől? - kérdezi végül Locher és kérdezzük vele mi is. Nem kell - ez Locher válasza -, mert Isten akarata nem változik meg, Ő pedig Krisztusban kijelentette, hogy az emberért mindent megtesz azért, hogy a Krisztus ügy előhaladása folytán az embervilág teljes összhangjában és szépségében kibontakozzék.

   Ma, amikor egyszerűen az emberiség túlélése vált kérdésessé, Kálvin tanítása a fokozódó kétségbeesés állapotában érkezik hozzánk. Az egyház megújulásában azonban - az akkoriban és a szükséges mostaniban - Istennek olyan művéről van szó, amely éppoly kevéssé függ az emberi vállalkozástól, optimista vagy pesszimista mérlegeléstől, akár a halottak feltámadása. A keresztyén embernek éppen ezért „per mediam desperationem prorumpere convenit" (a kétségbeesés kellős közepén kell áttörnie) - idézi Locher Kálvint. „A siker felől kérdezősködni nem tartozik hivatásunkhoz - folytatta a reformátor - hanem csak az, hogy engedelmeskedjünk Urunk parancsainak és oda menjünk, ahová Ő küid.'"

    Azt hiszem, hogy ez a kálvini megállapítás tökéletesen érvényes a mai kálvinizmus helyzetére és teendőire nézve is.

JEGYZETEK

1. és 1/a Karl Barth: La Confession de Foi de l'Eglise (Kálvin Kátéjának magyarázata egy francia lelkészkonferencián) Paris, 1946. 10. kiadás, 38. lap. -2. A Kálvin Szövetség 1916. évi lelkészkonferenciájának emlékkönyve. Budapest, 1916. 47. - 3. Reformierte Kirchenzeitung. 1983. N° 3. 88. lap. (Interjú H. H. Esser münsteri professzorral.) -4. Református Szemle, Kolozsvár, 1985. 41. lap. - 5. Szerkesztette W. Stanford Raid. Grand Rapids, 1982. - 6. Corpus Reformatorum, 34. 510.