Vértesy Miklós

Általános nyomdászattörténet XV. század

Az ősnyomtatványok

Ősnyomtatványnak vagy latinul inkunábulumoknak (=bölcsőnyomatoknak) nevezzük azokat a műveket, amelyeket 1500 végéig Európában szedésnyomással állítottak elő. Nem tartoznak ide a táblanyomatok és a Kínában, Koreában stb. sokszorosított könyvek.

A nyomtatás európai feltalálója, Johann Gutenberg új technikai eljárást talált a könyvek nagy példányszámban való gazdaságosabb előállítására, de a formát változatlanul hagyta. Ő is, utódai is eleinte mindenben a kódexeket utánozták; a külsőségek változását az új iparág technikája csak fokozatosan vonta maga után.

A kódexekhez való hasonlóság a legfeltűnőbb a betűk formájában. Gutenberg a gót misekönyvek betűtípusát vette mintának; példája a későbbi betűmetszőkre is erősen hatott, soká tartott, míg az önálló nyomtatott betűk stílusa kialakult.

1464-ben a strassburgi Adolf Rusch a másik kódex-betűtípust, az antikvát utánozta, s ezek a humanista betűk különösen az olasz nyomdákban lettek kedveltek. Az 1470-es évektől kezdve általában góttal szedték a bibliai és liturgikus tárgyú műveket, antikvával pedig a klasszikus latin szövegeket. A század végére új típusok keletkeztek: kerekített újgóttal nyomták az olasz nyelvű műveket, a többi nemzeti nyelv típusa a gótból származó cikornyás bastard lett, s ez csak 1530 körül adta át a helyét az antikvának.

Az ősnyomdászok átvették a kódexmásolók rövidítéseit is. Aki egy korai inkunábulumot el akar olvasni, annak paleográfusnak kell lennie. Az m és n betűket igen sokszor az előtte álló levő vonalka jelzi. Az usvégződést egy 9 alakú jel pótolta. A p szárán különböző alakú áthúzások a pro, prae és per szavat jelentik. Egyes gyakran ismétlődő szavakat (dominus, sanctus, omnia stb.) egy vagy két betűből álló rövidítések helyettesítenek.

A modern nyomdászok az egyes szavak közti hézag szűkítésével, illetve tágításával végzik a sorkizárás műveletét. Ötszáz évvel ezelőtt a szavakat elválasztó üres hely nagysága állandó volt, a szedők több vagy kevesebb rövidítés alkalmazásával érték el azt, hogy a sorok egyforma hosszúak legyenek.

Az abbreviatura (rövidítő) jelek száma elérte a hatvanat, nyolcvanat. Ehhez járultak a ligaturák, a közös matricára öntött kettős betűk és a rövidítést jelentő ékezetes mássalhangzók. Gutenberg 42 soros Bibliájához 290 betűt és írásjelet metszetett. Kisbetűinek száma megközelíti a kétszázat, így 5 ékezetes g-t és 6 ékezetes c-t használt. Ezeknek a betűféleségeknek, rövidítéseknek a száma az ősnyomtatványkor végéig csak lassan csökkent.

A kódexekhez hasonlóan az inkunábulumok többségének nincs címlapja, a későbbi címlapok is rendszerint rövidek, többnyire csak a címet és esetleg a szerző nevét tartalmazzák. A többi adat a könyv végére került a címlapot pótló kolofonba, amely felsorolja a szerzőt, címet, nyomdászt és esetleg megrendelőt, a nyomtatás helyét és idejét. Sajnos, az ősnyomtatványoknak csak mintegy kétharmadában találunk kolofont és ezek közül nagyon sok nem teljes, amennyiben nem közöl minden adatot, például kimarad belőle a nyomdász neve, a nyomtatás éve. A kolofon a könyvtörténeti kutatásoknál és az egyes könyvek meghatározásánál, azonosításánál így is megbecsülhetetlen szolgálatot tesz. Jelentősége csak a XV. század utolsó éveiben csökken, amikor a címlapok száma szaporodik és szövege bővül.

A díszesebb kódexekben legalább két különböző személy dolgozott, a másoló, aki a szöveget írta és a miniátor, aki az üresen hagyott helyekre díszes kezdőbetűket festett. Az első nyomdászok csak a másoló munkáját vállalták. A fejezetek elején üres helyet hagytak, számítva arra, hogy oda a miniátor színes iniciálét fog festeni. Az üres tér egyik sarkában néha egy kis betűt találunk: így utasította a nyomdász a miniátort, hogy milyen betűt fessen oda. Egyes kiadóvállalatoknál szinte iparszerűen készültek az aranyfüstös, virágokkal ékes színes kezdőbetűk - természetesen kézzel festve - így a nürnbergi Koberger nyomdában. Az inkunábulumok jelentős részében azonban csak az üres helyet találjuk, költségkímélés miatt nem adták oda miniátoroknak. A XV. század vége felé azután az iniciálékat is nyomtatják, fametszetes, gyakran virágokkal vagy puttókkal díszített nagybetűk kerülnek a fejezetek élére.

A díszítés másik formája a rubrumozás volt. A kódexek példájára a bekezdések, mondatok kezdőbetűjét piros tintával áthúzták, hogy az olvasónak jobban a szemébe tűnjék.

Az ősnyomtatványokkal kapcsolatban levelekről szoktunk beszélni és nem lapokról. A levél első lapját rektónak, a hátsót verzónak hívjuk és röviden v és r vagy pedig a és b betűvel jelöljük.

A XV. században a nyomtatáshoz elegendő papír készült Európában, bár eleinte - ez is kódexkori hagyomány - pergamenre is nyomtak. Misekönyveknél előfordult, hogy a legtöbbet használt részt, a kánont, pergamenre nyomták, a többit papírra.

A XV. századi papír sárgás vagy sárgásszürke színű (a mészfehér papír későbbi eredetű vagy mesterségesen fehérített). Alapanyaga jól összezúzott, gondosan kidolgozott gyapjú-, len- vagy kenderrongy. Rendkívül erős, tartós, ha nedvesség vagy egyéb károsodás nem érte, ma is sértetlen állapotban van.

Az európai papírmalmok kétféle nagyságú papírt gyártottak, a nagyfóliót vagy forma regalist és a kisfóliót vagy forma communist. Előbbi mérete 50 x 70, az utóbbié 30 x 50 cm körül mozgott, de ettől mindkét irányba sokszor erősen eltért, nem volt szabványosítva.

Az inkunábulumok jelentékeny része ívrét vagy fólió alakban jelenik meg, azaz a malomból kapott ívet a nyomdában csak kettéhajtották, s így egy-egy ívből két-két levél keletkezett. A negyedrétforma jóval ritkább, ilyenkor hajtogatással egy ívből négy levelet nyertek. Ezért a könyvek jelentős része tekintélyes nagyságú. A nagyfólió ívrétje fél méter magas! Csak a századforduló idején lett uralkodóvá a nyolcadrét alak.

A könyv méretéből nem lehet biztosan következtetni a rétalakra, hiszen nagyfólió negyedrétje nagyobb a kisfólió ívrétjénél. A vízjel azonban biztos útmutató, ennek helyzetéből könnyű megállapítani a hajtogatások számát: ívrétnél középre került, negyedrétnél a levél felső szélére. A papír egészén végigfutó vonalas vízjelek, a merítőháló drótjainak nyomai még könnyebben felismerhetővé teszik a rétalakot: ívrétnél és nyolcadrétnél vízszintesek, a nyomtatott sarokkal párhuzamosak, negyedrétnél pedig függőlegesek.

A vízjelek egyébként nemegyszer segítenek a nyomtatás helyének vagy körülbelüli idejének megállapításában.

A Gutenberg-féle fasajtókba egyszerre csak egy, legfeljebb két lap került. Ha ezzel elkészültek, a nyomdafestéktől nedves papírt kiszárították, megfordították, újra betették a sajtóba, s így nyomtak a verzójára.

A könyvek fűzésénél több ívet fogtak össze, rendesen 6 vagy 8 levelet, néha 4-et, de esetleg 12-t is. Így keletkeztek az ívfüzetek. Az egyes levelek sorrendjét eleinte a lap aljára kézzel írott betűk jelezték - ez a szignatúra -, de a papírnak azt a részét, ahol a jelzés állt, kötés alkalmából levágták. Először 1472-ben nyomtatták a szignatúrát, s ez a szokás hamar elterjedt. Erre a célra rendesen a nyomtatáshoz használt legkisebb betűtípust választották ki. A nyomtatott szignatúrát magasabbra helyezték, ezt már nem vágták le kötéskor.

A szignatúra az ívek első levelén a rektó jobb alsó sarkára került, az első ívfüzet első levele az a1 jelölést kapta, a második levél az a2-t stb. (Vagy A1, A2 stb. jelölést.) Az ívek második leveleire nem került jelzés, legfeljebb a középső ív második levelére. A további ívfüzeteket hasonló módon az ábécé egymás után következő betűivel jelezték. Néha a 23 betűhöz egyéb jelek csatlakoztak (pl. Px), ha ez sem bizonyult elégnek, a nagybetűs ábécéhez folyamodtak vagy a betűk kettőzéséhez (aa, bb). Az index, a bevezetés többnyire a szövegrésztől eltérő szignatúrát kapott (pl. * **) vagy semmilyent.

A kötetek végén registrumot találunk, ez is útmutatást ad az ívfüzetek sorrendjére. Mikor még nem használták a szignatúrát, az ívfüzetek kezdő szavát nyomtatták ide, hogy a könyvkötő munkája közben ellenőrizhesse a helyes sorrendet. Később csak a szignatúra betűit sorolták fel és az ívfüzetek terjedelmét, végül még jobban lerövidítették ilyesféle alakra: "Omnes sunt quaterni, praeter c, e, qui sunt quinterni." A registrum olasz újítás, Németországban nem terjedt el, ott a tartalomjegyzéket, névmutatót stb. nevezték így.

A kódexek leveleit néha megszámozták. Ezért feltűnő, hogy a nyomtatott könyvek levélszámozása aránylag későn kezdődött és csak a század végére lett általános. Olasz földön általában arab, Németországban római számokat használtak. Lapszámozásra csupán egy példa akad.

Az inkunábulumok közt gyakori a csonka példány. Ezért minden kötetet, ami a könyvtárba kerül, levelenként kell ellenőrizni: nincs-e hiány? Ez a kollacionálás. A szignatúra vagy a regisztrum segítségével könnyű ez. Több fáradtságot igényel az az eset, amikor nincs szignatúra. Ilyenkor az ívfüzetek közepét összefogó fűzésre kell támaszkodni a kollacionálás közben.

Az egyes kiadások példányszáma az ötszázat ritkán haladta meg. A kelendőbb művekből azonban a nyomdászok újabb és újabb kiadásokat nyomtak, s ezeket néha nehéz egymástól megkülönböztetni. Az ősnyomtatvány-katalógusok ezért betűhíven írják le az egyes kiadások kezdő, záró sorait és egyéb részeit. Azonosítás esetén vigyázni kell, hogy minden rövidítés, minden sormetszet egyezzék.

Nem ritkák egy és ugyanazon kiadásnak a variánsai sem. A korrigálás ugyanis gyakran még a nyomás alatt is folyt, esetleg száz példányt kinyomtak már az ívből, amikor rájöttek egy hibára. Ilyen esetben kijavították ezt - a javítás esetleg két-három sor újraszedéséből állt - s úgy folytatták a többi példány nyomását.

Az ősnyomtatványok címleírását nem lehet a rendes könyvek mintájára elkészíteni. Sokszor nincs címlapjuk, amivel a leírást elkezdhetnénk. Nehéz a különféle kiadások megbízható szétválasztása. Ezért és más okok miatt külön szabályokra van szükségünk. Általában kétféle címleírást használunk, egy teljeset és egy rövidítettet.

A teljes címleírás a szerző nevével kezdődik, ha ismerjük azt. A nevekkel kapcsolatban a gyakorlat elég ingadozó. Többnyire a keresztnevet tesszük előre, s ehhez járul valamilyen származásra, méltóságra stb. utaló jelző (Thomas de Aquino, Albertus Magnus, Janus Pannonius stb.). Sok nevet viszont a családnév alapján katalogizálunk (Trottus, Albertus Hund, Magnus). Még a nemzetközi bibliográfiákban sem azonosak mindig az alakok. Ezért, ha keresünk valamit, tanácsos mindkét változatnál megnézni. Sok régi nyomtatvány egyáltalán nem tünteti fel a szerzőt, gondos utánjárással kell kinyomozni kilétét.

A cím gyakran változik, néha hosszú, bőbeszédű, néha semmitmondó. A felvételre ezért nem a könyvön szereplő, hanem az irodalomtörténetileg elfogadott alak kerül, de zárójel nélkül. Természetesen ez azonos is lehet a könyvön szereplő formával.

A címet az impresszumadatok követik: hely, nyomdász, évszám. Ha a kiadó nem azonos a nyomdásszal, az ő neve is rákerül a katalóguslapra "impensis", vagy "pro" megjegyzéssel. Lapszám helyett összevont levélszámozást adunk, és utána kollacionálást, jelezve, hogy az ívfüzetekben hány levél van. Formája: a⁶, b⁶, c⁸, d⁶... Ha az ívfüzetek levélszámai azonosak, összevont szignatúrát is lehet adni, pl.: a-o⁶, p⁸, q-x⁶. Ha a könyvön nincs szignatúra, a kollacionálás szögletes zárójelbe kerül: [a-e⁸, f¹⁰]. Ha az incunabulumban van levélszámozás, ezt is jelezzük. Utána rétjelzést kell adni, jelezni az egy lapon levő hasábok és sorok számát, esetleg a betűtípusokat is.

A címfelvétel második részében betűhíven (rövidítések, sormetszetek feltüntetésével) leírandó a nyomtatvány címlapja, a nyomtatást tartalmazó első lapnak, a bevezetésnek és a tulajdonképpeni szövegnek az első sorai, a második ívfüzet első sora, a kolofon és esetleg egyéb részek is. Jelezni kell, ha a mű csonka, ha bejegyzések vannak benne, ha egykorú kötése van, végül pedig fel kell tüntetni a rá vonatkozó irodalmat, ha nem is valamennyit, de a legfontosabbakat.

Még ma is a legnélkülözhetetlenebb incunabulum-bibliográfia Ludwig Hain 1826 és 1833 közt négy kötetben kiadott "Repertorium bibliographicum"-ja. Az utolsó kötet halála után jelent meg, némileg megcsonkítva, ugyanis a V betűvel kezdődő szerzők közül néhányan (Jacobus de Voragine, Vergilius stb.) kimaradtak.

Hain 16.299 incunabulumot ír le, elég röviden, de minden lényeges adatot felsorol (formátum, betűk fajtája, levél-, sor- és hasábszám, szignatúra stb.) és megadja a kezdés, befejezés és egyéb fontos részek betűhív leírását. Hibája, hogy ritkán ad nyomda- és évjelölést - amennyiben ilyet nem talál a könyvön - s ha ad, ez nem mindig megbízható.

Újítása a sormetszet jelölése. Csillaggal jelzett leírásai teljesen pontosak, minden tekintetben kifogástalanok. Ezeket valószínűleg saját maga látta, kézbe vette és így írta le. A csillag nélküli leírások közt is akadnak teljesek, nagyobb felük azonban nem betűhív, s így azonosításra alkalmatlan.

Hain a felsorolt műveket megszámozta. Azonosításra elsősorban az ő számait használjuk, előrevéve nevének kezdőbetűjét (pl.: H 4578).

Hain munkáját Walter Arthur Copinger folytatta. Bibliográfiájának első része helyesbíti és kiegészíti elődje adatait, második része pedig 6619 kimaradt és újonnan felfedezett ősnyomtatványt ír le. Pontossága szempontjából az utód elmarad, sok másutt leírt adatot vett át minden kritika nélkül. Munkája második kötetének része Konrad Burger indexét tartalmazza, amely nyomdászok szerinti sorrendben sorolja fel az 1902-ig ismert incunabulumokat.

Sok Hainnál szereplő téves adat helyesbítése mellett közel kétezer addig nem regisztrált ősnyomtatványt sorol fel egy másik kiegészítés, Dietrich Reichling összeállítása.

Az 1500 előtti művek azonosítására Copinger és Reichling művét is felhasználjuk. Jelzésük C, illetve R, ahol pedig Hain adatait helyesbítik, ott mindkét, vagy mindhárom betű (pl.: HC 1929).

1925-ben kezdték kiadni a "Gesamtkatalog der Wiegendrucke"-t, ezt a teljesség igényével fellépő ősnyomtatvány-katalógust, amely egyúttal bibliográfia is. Szerzők szerinti betűrendben a legteljesebb részletességgel írja le az összes ismert 1500-ig megjelent nyomtatványt. Közli a korrektorokat, ajánlásokat, szignatúrákat, típusokat, lelőhelyeket (olykor harminc-negyvenet is), a szerzők rövid életrajzát. Pontos átírással annyi sort reprodukál, hogy az azonosításnál a kétségnek még nyoma se lehessen. Felhívja a figyelmet a variánsokra. A csonka példányok meghatározását azzal segíti elő, hogy leírja a második ív első sorát. Rövidítése: GW.

1940-ben jelent meg a 8. kötet első füzete, amely eljutott a Federicis névig és a 9370. ősnyomtatvány leírásáig. Folytatását most tervezik, de lehet, hogy egyszerűsített címleírással.

Gyakran használják a British Museum katalógusát is, amely pontosság, rendszeresség szempontjából megközelíti a GW-t, sőt bizonyos vonatkozásokban (tükörméret, hasonló típusok közlése) felül is múlja. Országok és nyomdahelyek rendjét követi a felsorolás. Rövidítése: BMC.

Ezeken kívül sok katalógus van, amelyek a fentiek szerinti teljes leírást adnak. Ez természetesen nagyon megnöveli terjedelmüket, a különleges jelzések használata, a betűhív leírások pedig a szedést teszik költségessé. Ezért az újabban kiadott könyvészetek - ide tartozik a magyar könyvtárak 1970-ben megjelent közös katalógusa - csak az addig ismeretlen vagy addig hiányosan leírt műveknél követik ezt a módszert, a többinél - ilyen általában az anyagnak legalább 95%-a - megelégszenek a rövidített címleírással. Ez csupán a címet, szerzőt, impresszumadatokat tartalmazza, továbbá a leírt példányra vonatkozó egyedi tulajdonságokat (esetleges csonkaság, különleges kötés, művészi iniciálék, egykori tulajdonos neve) és a H, C, R, GW, BMC számot, vagy egyéb katalógusra való utalást, ahol az érdeklődő megtalálhatja a teljes leírást.

Említettem, hogy a XV. századi könyveknek kb. harmadrészében nem találunk kolofont, a kolofonok egy részénél pedig nincs meg minden adat, hiányzik pl. a nyomdász neve, a kiadás éve. Enélkül nehezen dönthető el, hogy egy könyv ősnyomtatvány-e vagy sem és nehezen illeszthető be a nyomdásztörténet megfelelő fejezetébe.

A nyomdászt a betűk jellegzetessége alapján már régóta próbálták meghatározni egyes szakemberek, de ezek a kísérletek bizonytalan alapon, az emlékezeten alapulnak. Századunk elején azután Henri Brodshaw és Robert Proctor elgondolásait tökéletesítve Konrad Haebler tudományos alapon nyugvó vizsgálati módszert dolgozott ki.

Az első nyomdászok egyéniségek voltak, arra törekedtek, hogy az általuk használt betűfajtáknak egyéni, iparművészeti jelleget adjanak. Betűiket maguk vésték vagy vésették a maguk számára, s így ezek egymástól meglehetős élességgel elütnek. A gót betűknél különösen az M-et metszették a legváltozatosabb formában. Haebler ezért típusrepertóriumában eszerint csoportosította a különböző típusokat. Az M-nek 101 alapformáját különböztette meg, s ezeket 1-től 101-ig terjedő számokkal jelölte meg.

A további útbaigazítást a sorok nagysága adja, mégpedig a nagyobb pontosság kedvéért nem egy, hanem húsz sor mérete. Meg kell mérni azt a távolságot, amely az első sor felső végét elválasztja a 21. sor felső végétől. Címtípusoknál, olyan nagyméretű betűknél, amelyekből nem szoktak hosszabb összefüggő szöveget szedni, a kiinduló pont tíz vagy öt sor egymástól való távolsága.

Ha egy incunabulum nyomdászát keressük, először az M betűt határozzuk meg: a 101 típus közül melyikre hasonlít a legjobban? Utána megmérjük húsz sor távolságát, majd a típusrepertóriumban megállapítjuk, hogy például az M⁵⁶ típusban melyik nyomdák használták a 20 sor = 78 mm sortávolságot. A repertórium feltünteti néhány más betűnek, a kötőjelnek a jellegzetességét, hogy ezzel is elősegítse a tájékozódást.

Ezután a valószínűnek gondolt típust, vagy típusokat (mert többnyire több megfelelőnek látszót találunk), meg kell keresni egy hasonmás kiadásában, vagy a nyomda másik kiadványában és betűről betűre összehasonlítani a kezünkben levő könyv betűivel: egyezik-e valamennyinek az alakja?

Antikva típusoknál nehezebb a hasonlítás, mert itt az egyes típusok közt sokkal kevesebb az eltérés. Kiindulópontul a Qu betű szolgál. Az első elkülönítés aszerint történik, hogy a Q és u közös matricára van-e öntve vagy sem. (Ha a Q alsó szára az u alá nyúlik, akkor közös a matrica.) Ez alkotja a két fő csoportot, a harmadikban vegyesen szerepel mindkét fajta Qu. A repertórium a különleges formákkal együtt húsz féle Qu-t különböztet meg, és megadja a h, y, 3 betűknek és néhány különleges jelnek jellegzetességét. A további eljárás ugyanaz, mint a gót betűknél.

A hasonmások közül a legfontosabb a "Veröffentlichungen der Gesellschaft für Typenkunde des XV. Jahrhunderts" című nagyszabású kiadvány. 32 kötete jelent meg, s ebben 2400 táblán mutatja be a különféle betűtípusokat. Az eligazodást városok és nyomdák szerinti regiszterkötet segíti elő. A könnyebb összehasonlítás kedvéért a szövegrészek mellett a betűket alfabetikus csoportosításban is bemutatja. Típusmegállapításra használható a British Museum ősnyomtatvány-katalógusa is. Minden kötet végén sok hasonmás tábla található.

A típusmeghatározásból a könyv megjelenési évére is lehet következtetni. A BMC az egyes nyomdákról szóló bevezetésben közli azt is - a keltezett nyomtatványok alapján -, hogy az egyes típusokat melyik évtől melyik évig használta a nyomda. Ennek alapján többnyire 3-4 esztendei pontossággal meg lehet mondani a kiadás idejét.

A típusmeghatározás nem ad feltétlen bizonyosságot. Általában jól használható kb. 1480-ig. Ekkor is előfordult ugyan, hogy egyes műhelyek mások betűkészletét vették át, de ezeket többnyire átöntötték, s ilyenkor a sorméret már eltér pár milliméterrel. A figyelmes vizsgálat egyéb eltéréseket is felfedezhet (új betű egy megsérült helyett stb.). A XV. század végén a betűkészletek átvétele egyre gyakoribb, szaporodnak az egymáshoz szinte megtévesztésig hasonló típusok. Ezért a vizsgálati eredményeket célszerű egyéb módszerekkel ellenőrizni, például a felhasznált papír vízjelével, a tartalmat összevetni a nyomda egyéb kiadványaival, adott-e ki hasonló jellegű könyveket. A példánytörténet is segíthet, melyik országban maradtak meg példányok a vizsgált könyvből.

Az ismert ősnyomtatványok száma nem sokkal marad a félmillió alatt. Ez valamivel kevesebb, mint negyvenezer kiadást jelent. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az 1500 előtti nyomtatványok jelentős része - számbelileg talán a nagyobb fele - nem maradt korunkra. Áll ez különösen az egylevelesekre (naptárak, búcsúlevelek), amelyeket nem tartottak megőrzésre érdemesnek. Ezért minden ősnyomtatvány nagy érték, még a töredékek is. Ha tehát akár ép példány, akár kötéstáblából kiáztatott töredék, vagy bármely olyan könyv kerül a kezünkbe, amelyről fel lehet tételezni ősnyomtatvány voltát, ne hajítsuk félre, ne hagyjuk porosodni, hanem vizsgáljuk meg különös gonddal.