Dr Bucsay Mihály

A kultúrfölény és az irredenta, a fajmítosz és a pogrom, a rohamcsapat és a vezérelv családfájához

Sedan után a francia, 1919-ben a német református lelkipásztorok egynéhánya is hasonló módon reagált a nagy katonai vereségre. Sőt a nemzeti válság hatására felfokozott új nacionalista ideológia más területén is számos párhuzam kínálkozik. A kultúrfölény gondolata Sedan után francia földön vetődött fel. A francia nép - bár az erőszak és az ármány legyőzte, mondták - szellemi téren továbbra is a világ tanítómestere maradt. Ehhez azonban a nemzet pálfordulására van szükség, szakítani kell a fellazító, az individualista liberalizmussal, a racionalista gondolkodásmóddal, a pártok marakodásához vezető demokráciával, azaz a francia forradalom eszméivel. Helyettük a hősi, a lovagi, az egyetlen személyiséget követő, monarchikus középkori Franciaország érzésvilágát kell felújítani. Mintha csak de Gaulle-t hallanánk. Hazafias ünnepek sorozatában idézték fel az Orléansi Szűz alakját. Párizsban az elvesztett Strasbourgot jelképező irredenta szobrot állítottak fel. Taine nagy történeti művel élesztette a hőskultuszt27. Paul Derouléde „ a szenvedélyes nemzeti érzés ápolására" ligát alapított, és be tudta szervezni a szellemi elit jórészét. Nagy buzgalommal folyt a bűnbak-keresés: kik rontották meg a valaha a hazáért mindent áldozni kész, vitéz francia népet? A válasz: a zsidók. Ök az idegen test a nép biológiai és lelki organizmusában. Le Bon könyvet írt a tömegek lélektanáról, és elkezdte megkülönböztetni az értékes és a káros népeket. Vacher de Lapouge ezeket a gondolatokat népszerűsítette. Éduard Drumont 1886-ban megírta a „La Francé juive"-et, és Vacher de Lapouge most nemzetközi összefogást sürgetett a zsidó veszély ellen. Ilyen előzmények után került sor a Dreyfus-perre. Maurice Barrés szerint a nemzetet nem a gondolkodás, hanem a misztika élteti. A földnek és az ősök csontjainak tisztelete az a két bástya, amelyre egy nemzet lelkisége felépíthető. Az ateiste Charles Mauras beállt a római egyház soraiba, hogy az utóbbit tegye meg az új nacionalizmus keretévé. Szerinte az ifjúságot katonai formációkban kell felnevelni, és az ilyen csoportok eszméit rá kell diktálni a kívülmaradókra. Az Actíon Francaise-t, amelyet létrehozott, a szenvedélyes pártosság, a korábban erkölcsileg meg nem engedettnek tekintett propagandaeszközök használata, a családok életét feldúló személyes befolyásolás és bigottság jellemezte.

A háborúvesztésre a német polgári társadalom is a kultúrfölény hangoztatásával és új eszközeinek rendkívül gondos kiépítésével, azonkívül pedig misztikával, hőskultusszal, antiszemitizmussal és antikommunizmussal felelt. Vannak jó németek és vannak rosszak, az utóbbiak a szabadgondolkodók és a kommunisták - mondották. A neonacionalizmus szolgálatában létrehozott kutatóintézetek szorgalmasan gyűjtötték s propagálták az „adatokat", amelyek szerint Kelet-Középeurópában minden nagy dolgot a németek találtak fel, vezettek be, terjesztettek, és minden jelentős épületet ők emeltek. Ha terjeszkedésüknek valaki útjában állt, az a kultúrát tartotta fel, a barbárságot szolgálta.

A neonacionalizmus e francia és német képződményeiről nem szóltunk volna ilyen részletesen, "ha nem tapasztalnánk ismételten is, hogy művelődéstörténészeink hajlandók teljesen elszigetelten nézni a hazai jelenségeket. Arra a párhuzamosságra akartunk rámutatni, amely bizonyos törvényszerűséget enged feltételezni, és amelyet más időszakok és áramlatok esetében sem tanácsos figyelmen kívül hagyni.

Nem lehet rendkívülinek tartani, hogy 1919 után a magyar polgári társadalomban is az új nacionalizmus képződményei jelentkeztek, de azt már igen, hogy azok egyházunk vezetésében szilárdan uralták a terepet még 1944-ben is. Persze nem szabad elhallgatni, hogy a mindenkori kormányok elvárták az egyházaktól politikájuk és ideológiájuk támogatását. A kétkulacsos Kállay Miklós is egyértelműen követelte felsőházi bemutatkozó beszédében, hogy az egész magyar közéletet az antibolsevizmus határozza meg. Ezt azonban talán nem kellett volna az Egyetemes Konvent elnöki székéből is nyomatékkal megismételni. A világi elnök 1943. május 19-én tartott megnyitó beszédében kijelentette, hogy a magyar honvédeknek azért kellett a távol Északon harcolni, hogy hazánkat megóvják a pánszláv és bolsevista hódításoktól. „E veszedelem miatt véreztek el a hősi halottak is ... Ök már bevonultak a dicsőség kapuján, nevük ott ragyog fényes példaadásul"28. Vajon „a dicsőség kapuja" kifejezés a nemzet emlékezetét jelenti-e csupán, vagy valamilyen vallási tartalma is van, vagy végül egyszerűen szóvirág? Minden esetre a Konvent következő ülését 1944. május 4-én már csak gyorsított menetben lehetett megtartani a bombázások miatt. Erdélyből nem is tudott senki eljönni. A református iskolai könyvtárak számára engedélyezett könyvek listáján azonban Bárdossy László mellett első ízben megtaláljuk nemcsak Ady Endrét és József Attilát, hanem a népi írók legjobbjait is: Darvas Józsefet, Erdei Ferencet, Illyés Gyulát, Németh Lászlót és Veres Pétert29. Íme, már voltak, akik sokak megítélése szerint helyesen állították fel az események mérlegét, és elkezdték a mások tanítását is. E kivételek, sőt a még ezután említendő szorosabban egyházi jellegűek sem változtatnak azon a képen, hogy közéletünk a nacionalista korszak végére az elmocsarasodás állapotába jutott. Ez nem hagyta érintetlenül egyházunkat sem, amely pedig az emberek ítéletében a régi időkben összefonódott a tudományos szellem szeretetével és a kérlelhetetlen becsületességgel.

Néhány református egyházi állásfoglalás

Ha előadásomnak ezt az utolsó fejezetét illendőképpen óhajtanám tárgyalni, az előadások egész sorára lenne még szükségem. Most nincs idő másra, mint a legfontosabb általános megállapításokra, és egy kevés illusztráló idézetre. Összefoglalóan azt kell megállapítani, hogy egyházunk 1918 előtt is, 1919-től pedig fokozottan a polgári nacionalista szemlélet talaján állt. Kritikai hangok nem hiányoztak ugyan már kezdettől fogva, de ez a kritika nem jutott túl az egyes tünetek számbavételén, és nem érkezett el az egész nacionalista ideológia szerves átpillantásához. A tünetek közül sem terjedt ki a bírálat mindegyikre. Az antiszemitizmus, az antikommunizmus, a magyarság túlzó értékelése ellen, a szociális kérdésben a fasiszta nacionalizmus jelenségei ellen hallatszottak bátor, de többnyire magányos hangok. Sajnos éppen a nemzetiségi kérdés etikus kezelését követelő kiállások voltak a légritkábbak. Ebben része lehet annak, hogy a reformátusság állt legmesszebb a nemzetiségi problémáktól, hiszen 1920-ban 99,5% vallotta magát magyar anyanyelvűnek.

A közéleti őrállói tiszt fogyatékos teljesítését nem lehet orcapirulás nélkül szemlélni. Ezt még akkor is meg kell mondani, ha maguk a marxisták jönnek a mentségükre azzal, hogy a nacionalizmus struktúráját csak az új osztály szemszögéből lehetett szervesen átvilágítani. Megint Andics Erzsébetet idézzük: ,,A nacionalizmus .. . történeti szerepének feltárását... csak annak az osztálynak az ideológiai képviselői tudták elvégezni, amely osztály alapvető érdekei és történelmi törekvései túlmutatnak a polgári renden .. ."30.

A korszak első felében még az is megfigyelhető, hogy a liberális-nacionalista ideológiának pusztán a megértése is milyen nagy feladatot jelentett sok egyházi ember számára. Szeremlei Sámuel, az 1870-es évek egyik legbátrabb egyház- és erkölcskritikusa elárulja, hogy a nők közéleti szerepéről még ő is a régi módon gondolkozik. Megbotránkozva panaszolja fel, hogy „a politikai szenvedély elragadt még az asszonyokra is, naphosszat ácsorognak az urnák körül, s előzőleg versenyt korteskednek a férfiakkal.. ."31. Sőt Szeremlei a politikai küzdelmet is kártékonynak tekinti, még a felvilágosodás iskolai intellektualizmusának a híve. „A pártok és osztályok - úgymond - valósággal úgy bánnak egymással, mint megromlottakkal, miáltal hihetetlen mértékben elő is idézik a romlottságot"32. Jó harminc évvel később Nóvák Lajos sárospataki teológiai tanár már azt ajánlotta, hogy az egyház „ne rettegjen a szocializmustól, hanem cselekedje az evangéliumot, szeressen". A meginduló konzervatív irányú egyháztársadalmi szervezkedést „erőpazarlásnak és önáltatásnak" nevezte33. A szociális kérdés megítélésében Péntek Ferenc érszentkirályi lelkipásztor is kiemelkedett pályatársai közül. 1889-ben mozgalmat szervezett a legrosszabbul ellátott lelkészek sorsa javítására, és megindította a Közpapok Lapját. A nacionalizmus szociális szempontból való éles bírálata, a munkásmozgalom pozitív értékelése azonban egyházunkban Jánosi Zoltán debreceni lelkipásztor igehirdetésében érte el a legmagasabb szintet. Mostani együttlétükön érdemes lenne egyik-másik prédikációját teljes terjedelmében felolvasni, de legalább azt tegyük meg, hogy otthon olvassuk el az itt megjelölteket34. Kisebb tehetséggel, de izzó szívvel állt ki a „kiváltságok rozsdás kapuit" döngető munkások és parasztok mellett Juhász Sámuel35, valamint a Jánosihoz hasonlóan szintén H. Kutter hatásait magán viselő Gergely Károly is36.

Némileg a nyereg túlsó oldalára esett át Ferenczy Gyula debreceni teológiai tanár, aki 1919. március 26-án, a kari ülésen, tanártársainak egyetértésétől kísérve azt javasolta, hogy üdvözöljék nyilatkozatban a „dolgok új rendjét", mint „a Názáreti által hirdetett, az emberiség által várt istenországát"37. Ugyanennek a karnak a tagja, Kiss Ferenc, az ellenforradalmi terror hullámai között mint képviselő nyilvánosan ítélte el a keresztyén kurzus haszonélvezőit, a doronggal vagy orozva támadó, felkapaszkodó kurzuslovagokat38. Ugyancsak az ellenforradalmi terror idején állt meleg szívvel „a csalódások hasznos iskolájában megedzett", de változatlanul a jövőben bízó és azért dolgozni kész szocialista kisemberek mellé Forgács Gyula és lapja, a Reformáció. „Mit akarnak? - kérdezi. - Azt, hogy a társadalom jobb legyen, hogy megszűnjenek a kiáltó ellentétek, hogy a munkának legyen meg a méltó jutalma. Az életet jobbá, szebbé, tisztábbá és boldogabbá tenni minden ember számára! Olyan cél ez, aminek ott kell élni minden jóra való ember szívében"39.

Kováts J. István, a budapesti Teológia tanára, 1933-ban testes kézikönyvet írt „A kereszténység és a társadalmi kérdések" címmel. Szerinte „a magántulajdont nem ismerő társadalom megvalósíthatatlan", de a gyöngébbeket meg kell védelmezni az erősebbekkel szemben. Ezért azonban nem kell letérni a nemzeti és vallási alapról. Bár az olasz fasizmus és a német nemzeti szocializmus - írja - erőteljes nemzeti és vallási alapokon állva igyekszik megfékezni az egyént a közösség érdekében, de még jobban megfelelnek Kováts eszményi társadalmának, amely a korlátozott liberalizmus, „a vallásos és nemzeti alapon álló munkásszervezetek''40, mert ezek állnak a középúton a két szélsőség, a bolsevizmus és a fasizmus között41. „A nemzeti gondolatnak el kell veszítenie imperialisztikus törekvéseit, és több krisztusi erkölcsi gondolattal kell megtelítődnie"42. Megrajzolja egy, a keresztyén érzület által korlátozott kapitalizmus képét43, de a megvalósulásnak az a ki nem mondott feltétele, hogy ez a kderesztyén érzület a vagyon és a hatalom birtokosaiban általánossá és uralkodóvá váljék. Kónya Istvánnak erről a könyvről az a véleménye, hogy „a kálvinizmus is kidolgozza saját szociális programját, amelynek minden lényeges tétele... az imperializmus ideológiai véelmét és a forradalmi munkásmozgalom erejének a megbénítását szolgálja. Ebben a szociális programban a kálvinista egyház úgy állítja be önmagát, mint az egyetlen erőt, amely képes megmenteni a pusztulásra ítélt burzsoá társadalmi rendet". Kónya Kovátsnak eszményi társadalmát és a feladatok kijelölését nem tartja sem elégnek, sem őszintének, hanem demagógnak, illetve taktikusnak45. Azon a bázison, amelyen Kováts J. István korszakának köz- és egyházi gondolkodása állott, nem lehetett a szociális kérdést a marxizmus energiájával megközelíteni. Viszont Kováts érdemének kell betudni, hogy elítélte a sovinizmust és a fajmítoszt, és kimondta, hogy a hitlerizmus „tartós berendezkedésre éppúgy nem számíthat, mint... olasz mintaképe"40.

A fasiszta nacionalizmus egyes tüneteinek bátor megbélyegzésével vált ki a már említett debreceni teológiai tanár, Csikesz Sándor is. Az 1937/38. év egyetemi rektoraként élesen támadta „a Führer-jelöltek, Duce-miniatűrök, Boncok, Táltosok, vezérek és főkapitányok" porból előcsúszó siserehadát47. Sürgette a kijózanodást, a kritikai magatartást, „a szív legbelsejéig ható" revíziót, önmagunk revízióját. Leleplezte azoknak a közélet előterében nyüzsgő fontoskodóknak a képmutatását, akik „egyes vidékeken születési iramot szeretnének diktálni", és ugyanakkor „Tiszántúl, Hajdú, Szabolcs, Békés és Csongrád megyében, ahol a megszületett színmagyar gyermekek száma szinte versenyre kél a búzakalászt ringató holdföldek számával, ahol gyermek minden esetre több nő, mint élő fa, engedjük, hogy ezek a tüdővész, lues, járványok, mindenek felett pedig az elégtelen táplálkozás martalékai legyenek." A debreceni egyetem történésze helyesen következteti az ilyen megnyilatkozásokból, hogy Csikesz szólamai ellenére sem lehetett meggyőződéses híve Horthy politikai rendszerének, és így magának Horthy-nak sem48.

Gönczy Béla vésztői lelkipásztor 1938-ban a következő három pontban foglalta össze a fasiszta nacionalizmus mibenlétét: 1. Középszerű képességekkel rendelkező emberek szövetkezése arra, hogy a vezetést kezükbe kaparintsák. 2. A német imperializmus szolgálata. 3. A keresztyén erkölcsi elvek félretolása49. Bibliailag és etikailag gondosan megalapozott és kidolgozott munkákkal egyházunk teológusai már csak akkor álltak elő, amikor a német hitvalló egyház harca ismertté vált, Barth Károly teológiája pedig annak a német közviszonyokra való alkalmazásával együtt vált útmutatóvá. Tehetséges fiatal teológusok kértek szót, hogy új irányt jelöljenek. Török István pápai teológiai tanár azt tartotta szükségesnek hangsúlyozni 1935-ben, hogy „az egyháznak nem elsősorban magyarnak, hanem elsősorban egyháznak kell lennie"50. Márkus Jenő pápai teológiai magántanár rámutatott a liberalizmus lényegére és döntő belső ellentmondására. Lényege az ember megistenülési törekvése. „A liberális teológia az ellenkezőjét mondja, mint amit szeretne mondani: kérését az adás, szegénységét a gazdagság formájában mondja el... Inkább kis-istennek teszi magát, és annyiszor ismétli el a maga értékét, hogy végül komolyan elhiszi"51.

Ifj. Czeglédy Sándor, aki akkor a budapesti Teológián tanított, egyik igen jeles művében hangsúlyozta, hogy „a megismerés útja az Isten igéjéből vezet a mi népünk felé és nem megfordítva"52. Nem a magyar nép kiválóságainak felsorolását tartotta 1940-ben a feladatnak, mint annyian mások, hanem a nemzeti bűnbánat ébresztését. „Meg kell látnom népem bűneit, és tudnom kell azt, hogy azok az én bűneim"53. A magyar nép történetében azoknak a férfiaknak a hazaszeretete volt a legmélyebb és a legtisztább, akik a legjobban érezték a magyar nép bűneit." „A józanabb, az építőbb hazaszeretethez az út az igazi, Isten előtti bűnbánaton át vezet."54 Az egyház igehirdetése alapozza meg igazán azt a transzcendens tekintélyt, amely nélkül igazi népi törvényről nem lehet szó"55. „Igehirdetésében tárul fel a nép teremtési rendjének igazi értelme, rendeltetése és méltósága, úgy, hogy az emberek megtanulják igazán becsülni, tisztelni, ápolni népiségüket, és felismerni a belőle adódó kötelességeket"56. Ugyancsak bibliailag mélyen megalapozva foglalt állást Czeglédy 1940-ben a zsidókérdésben is: „A világ történetének kulcsnépe Izrael, és a népek történetének titka a zsidók titka. Az emberiség differenciálódása Istennek azzal a szelektáló tevékenységével kezdődik, amellyel magának egy népet akar kiválasztani, hogy ez az egy nép minden nép számára közvetítse az üdvösséget"57.

Ezek a teológiailag jól megalapozott és gondosan kimunkált állásfoglalások sem vették azonban bonckés alá a nacionalista ideológia egészét, és így kimaradtak a kritika reflektorfényéből olyan fontos és a keresztyén etika szempontjából megítélésre váró kérdések, mint pl. a nemzetiségi probléma vagy az antikommunizmus. Elsősorban azonban az volt a baj, hogy a felsorolt barthi teológiai irány hívei nem tudták átvenni a lelkek irányítását sem a református egyházban, sem annak valamilyen jelentékenyebb csoportjában, és így nem folyhattak be az események menetébe. A döntést a történelem hozta meg, ítéletes, de kegyelmes döntést. A történelem Ura áll mögötte. Olyan kibontakozást adott, olyan új rendet, amelyben a privilégiumok korlátozása elmegy a jelentősebb termelőeszközök magántulajdonának megszüntetéséig, és amely a nemzet, mint legfőbb integráló elv fölé egy még átfogóbbat állított, a szocialista integrációt. A hazafiság termékeny egynesúlyba került a nemzetköziséggel, a nacionalizmus legfeljebb hazajáró kísértet.

Ez az elrendeződés a hívő református ember számára nem lehet új. Már az Ószövetség Istene is a zsidó népet a fogságból kiszabadító Isten volt, de ezt a népet azért választotta ki, hogy a népek világosságává tegye. Jézus Krisztus sírt hazájának előrelátott romlása felett, Pál apostol erős nemzeti érzésű zsidó volt, az evangélium mégis mindenkit magához ölel, és Pál a pogányoknak is hirdette. A sok keresztyén tanúságtétel közül, amelyek ebbe a jövőbe, a mába mutattak, most csak a mi Jánosi Zoltánunkét idézzük fel: „Nemzetköziség és hazafiság két kör - úgymond -, egy nagyobb és egy kisebb kör - egy közös középpont körül. Ez a közös középpont a szeretettől izzó és ragyogó szív... Óh, mi Urunk, Jézus Krisztus! Jövel hozzánk! Szülessél meg a szívünkben. Taníts minket világszeretetre, hazaszeretetre. Csak Te lehetsz nekünk ebben is mesterünk"58.

A keresztyén emberszeretet nem partikuláris korlátok között, de mégis a nemzet, a haza konkrét valóságára első helyen irányulva munkálkodik mint az istentisztelet és emberszeretet elválaszthatatlan egysége, mint a Jézus Krisztussal való közösség köteléke és ajándéka.

A nemzet és az emberiség érdekeinek egybelátása csak a nacionalizmus szűkkeblű világában halványodhatott el egyházunkban. Az olyan mesterkéletlenül és gazdagon formálódott lelkivilágban például, mint a Csokonai Vitéz Mihályé, mind a kettő ott volt a maga helyén. Az ő egyik versének hangulata legyen ihletőnk a haza és a nagyvilág egy szívvel, egy indulattal való szolgálatára: Marosvásárhely vidékén

E felséges vidék úgy magával ragadt, / Hogy szűk elmém éppen a felhőkig dagadt; / Színültig tölt édes hazámnak képével / És a történetek zajgó tengerével; / Sőt kíjebb csapongván a népek sorsára, / Hol örült, hol búsult, mint világ polgára.

Bucsay Mihály

JEGYZETEK

1. A német katolikusok lexikonában pl. nem volt cikk a nacionalizmusról, hanem csak utalás a „Vaterlandsliebe" címszóra, mint amely a kérdést tárgyalja. Lexikon für Theol. Und Kirche, 2. kiad. 1935. 2. Ady Endre: A nacionalizmus alkonya. Bp. 1960. Pártmunkások könyvtára, XV. lap. - 3. Uo. 45. - 4. Andics E.: Bevezetés „A magyar nacionalizmus kialakulása és története" c. kötethez. Bp.1964. V. - 5. Uo. XII. lap. - 6. PEIL IX. (1869) 1137. - 7. PEIL XVIII. (1877) 341., 413., 481. - 8. Márkus J.: A liberális szellem a református egyházban. (A magyar református liberális teológia). Pápa, 1939. 95. - 9. PEIL XVIII. (1877) 1. és köv. - 10. Lelkészegyesület XXI. (1928) 39. sz. (szept. 29.) 296. - 11. Zoványi J.: Vallás és egyház, egyház és állam, állam és iskola. Egyetértés, 1910. karácsony. - 12. PEIL XI. (1869) 877. Márkus Jenő mutat majd rá, hogy mennyi túlzás van ebben az állításban. I. m. 95. - 13. „Zeitgemasse kirchlich-politische Andeutungen für Ungarn." Emlékirat a császárhoz. Országos Levéltár - G.i. 4619/1849.sz. - 14. Magyarország története. Szerk.: Molnár Erik stb. II. kötet, 1964. 220. - 14/a. Uo. - 15. Így volt ez máshol is. Polányi Imre alapos tanulmányban mutatta ki a szlovák szociáldemokrácia és támogatója, a Oláh szociáldemokrácia nacionalizmusának és szeparatista törekvéséinek gyökereit. Különnyomat a Szegedi Tanárképző Főiskola Tud. Közleményeiből. Szeged, 1963. 213-235. - 16. Az első kettőt megszavazta református zsinatunk két elnöke is. Vö. Kónya I.: A magyarországi református egyház felső vezetésének politikai ideológiája a Horthy-korszakban.Bp. 1967. 189-192. - 17. Felsőházi Napló 1927. II. köt. 103. - in. Theol. Szemle XII. (1936) 162. - 19. Bereczky Albert: A magyar protestantizmus a zsidók üldözése ellen. Bp. 1945. - 20. Andics E:. I. m. VI-VII. lap. - 21. Ravasz L.: A gyülekezeti igehirdetés elmélete. Pápa, 1915. 370. - 22. „Legyen világosság!" I. Bp. 1938. 352. Kónya Istvánnak a szerző más nyilatkozataival is könnyű volt cáfolni az itt élénk rózsaszínűre festett képet. I. m. 175. - 23. Eugen Lemberg: Nationalismus. Rowohlt 1964. I. 206. - 24. Horst Zillessen: Volk-Nation-Vaterland. Gütersloh, 1970. 148-149. - 25. Fr. Daab: Paul de Lagarde. Deutscher Glaube, deutsches Vaterland, deutsche Bildung. Jena, 1919. - 26. Lukácsy Imre: Hát az Isten nem áll-e bosszút? 1921. 3. - 27. H. Taine: Les origines de la Francé contemporaine. 1875-1893. - 28. Az Egyetemes Konvent Jegyzőkönyve, 1943. máj. 19. 2. sz. 5. - 29. Uo. 1944. máj. 4. 4., ül. 358-59. - 30. Im. VI. lap. - 31. Szeremlei S.: Valláserkölcsi és társadalmi élet 1848 óta Magyarországon. Bp. 1874. 78-79. - 32. Uo. 82. - 33. A Budapesti Ref. Theol. Akadémia története 1855-1955. Bp. 1955. 105. Vö. PEIL 1906. 21. sz. 322. - 34. Jánosi Z.: Papi dolgozatok III. 240-253. X. 142. (1912) - 35. Debreceni Lelkészi Tár. 1916. 275. - 36. Uo. 1917. 305. - 37. Varga Z - 38. Uo. 100-101. - 39. Egyházunk és a szocializmus. Reformáció 1922. jan. 15. - 40. Uo. 237. 1. - 41. Uo. 240. 1. - 42. Uo. 432. 1. - 43. Uo. 436-437. 1. - 44. Kónya I.: I. m. 52-53. - 45. Uo. 48. - 46. Kováts J. I.: I. m. 263-264. - 47. Varga Z.: I. m. 107. - 48. Uo. 108. - 49. Ref. Közélet IV. évf. (1938) 4. sz. (dec.) 26. 1. - 50. Török István: Egyház és politika. Pápa, 1935. 14. - 51. Márkus Jenő: I. m. 116-117. - 52. Ifj. Czeglédy Sándor: A választott nép. Bp. 1940. 5. - 53. Uo. 103. - 54. Uo. 104. - 55. Uo. 116. - 56. Uo. 133. - 57. Uo. 56. - 58. Jánosi Z.: Papi dolgozatok III. 253. „Nemzetköziség és hazafiság", II

   269. ThSzemle XVI. Új évfolyam 1973