KARÁCSONY SÁNDOR:

Apró képek Árokháty Béla életéből.

»0lvas a nagyobbik, nem ügyelve másra: E fiúból pap lesz, akárki meglássa.« Arany Családi köré-nek igaza van", bár magában a versben, nyomban a következő két sorban a költő siet gyengíteni az igazát két nagy erejű szóval, mondván: »legalább« és »noha«. Csak megismerszik abból valami már jó korán, ha valaki gyerek létére mindig olvas, vagy mindig muzsikál. Mert kétfelé is árulkodik az ilyen szenvedély. Azt is mutatja, hogy "éri hozzá, aki mindig csínálja, meg azt is, hogy szereti csinálni a szíve szerint valót. Árokháty Bélában is korán megcsillant a kivételes zenei tehetség. Első gimnazista volt még, a sárospataki híres énektanár, Bathó kapatta zongorára. Haladt is szépen, mindössze egy kis baj történt vele mindjárt az év elején: elveszítette a zongora iskoláját és nem merte bevallani. Kénytelen volt tehát minden előző órán könyvnélkül megtanulni a kis darabokat, míg a többi gyerek kalimpált s úgy játszani el őket legközelebb cigányfülre, emlékezetből, így ment ez hónapokig, egyszer azonban mégis rajtavesztett a kis muzsikus. Kitört belőle a későbbi zeneszerző: megváltoztatta a »letétet« s kiderült, hogy nem a kottából játszik, hanem csak úgy »magától« fantáziál.

*

Persze, hogy megölelgette érte Bathó, ahelyett, hogy összeszidta volna. Persze, hogy örültek a szokatlan zenei tehetségnek a pataki öreg tanárok is: Buza bácsi, Tuberó meg a többiek. Tuberó nagyon szigorú görög-latin professzor volt, de azért még hetedikben, nyolcadikban is, ha nem sikerült Bélának a felelete, azzal küldte helyre: Nem baj, Béla. Zongorázz érte legközelebb valamit és kvittek vagyunk.

*

Igen ám, mert igényes múzsa a muzsikáé. Sok idejébe telik a néki udvarlónak, hogy minden kedvét kitölthesse. Másra, sürgősebb, pillanatnyilag fontosabb teendőre nem igen hágy még perceket sem. Bélánk csillaga is egyre feljebb hágott a zene egén, kollokviumait és vizsgáit azonban kissé késve teszegette le. Mikor aztán egyre többen csóválgatták ezen a fejüket, egyik angyali lelkű Lorántffysta »mamája« így oldotta meg a kényes kérdést: Azért van ez, tudjátok, mert Béla nem is egyszerű papságra, hanem püspökségre tanul s annak vizsgája sokkal nehezebb.

*

Megment azért a »püspöki« vizsga is szerencsésen s utána Edingbourghba "került az ifjú, most már okleveles lelkész. Mit tanult, mit nem a skótok között teológiából, az sokáig nem dérült ki, az se nagyon, milyen mértékben tanult meg angolul. Arról azonban igen hamar verni kezdett a hír, hogy orgonistájává és karnagyává lett az egyik ottani egyháznak, és a szép játékának, preciz kórusainak hétről-hétre örvendezhetnek a hívek a St. James templomban.

*

Nem tudom, mi az oka, talán gyökerében idegen nevelési szisztémánk, elég az hozzá: mennél tőrőlmetszettebb magyarsággal jelentkezik nálunk egy-egy fényes fehér nagy szellem, annál érthetetlenebbül szemléljük és Ítéljük meg. Árokháty Béla esete nagyon jó (és nagyon szomorú) példa erre. Hazajött, elskatulyázták, ő a muzsikus, a jó fiú, a bohém. Nem is Béla, hanem Lőrinc. (Tompa Mihálynak van egy hosszabb verse, az a címe: Árokháty Lőrinc.) Vannak egyházunknak nagyszerű koponyái, hatalmas fejek. A világ minden tudománya belefér ezekbe a pompás főkbe, az az egy nem, hogy Árokháty Béla nem »a Lőrinc«, akit nem kell azért olyan komolyan venni, hanem Isten kedves ajándéka az Ő magyar népe számára. Nem csak muzsikus. Hanem Lelkipásztor, aki tereli és vigasztalja nyáját. Teológus, aki egyedül, értsük meg egyesegyedül vitte be a gyülekezeti elvet következetesen kálvini alapon énekügyünkbe. Vallás pedagógus, aki míg vallástanár, módszertant épít tanításába, mikor meg már szakfelügyelő, egyrészt a rábízott tanoncok lélektanát kutatja, másrészt a vallástanítók továbbképzésének a problémáját próbálja megoldani. Nemcsak »muzsikus« a zenében sem, hanem a protestáns magyar himnológia tudós kutatója, a modern orgonaépítés alapos elméleti ismerője és hazánkban úttörője is, az orgona és egyházi zeneirodalom átfogó ismeretében évről-évre gazdagabb műélvező, művész és a végén (kongeniális, archaizálón-hű és mégis modern Psaltériumára gondolok) műalkotó is. Karmesteri pályája holtáig emelkedőben.

*

És nem »bohém«, nem, nem. Csak szabolcsi magyar, aki a határtalan térben és az időtlen időben éli a maga megmagyarázhatatlan, csodálatos életét. Nem tud »nem«-et mondani, pedig olyan kevés az arató és oly sok az aratnivaló Isten búzaföldjének magyar „táblájában. Százfelé szakítják, százfelé szalad és száz kézzel szórja tálentomait, melyek közül aztán elásva igazán nem maradt egyetlenegy sem. Azt fel lehet jegyezni talán élete útjának a nyomán, hogy valahová öt, vagy tízperces késéssel érkezett. De arra nincs ugy-e bár műszer, amely kimutathatná, mekkora intenzitással ment végbe a megrövidült időben a munkája, míg száz más »pontos« ember esetleg halálosan szürke ténykedését korrektnek lehet és szokás is minősíteni.

*

De persze ez a százféleképpen betáblázott idő néha megmosolyognivaló példányait termelte a szórakozottságnak, íme egy, mutatóba, családi eset, senkit meg nem sérthet felemlegetése. Fiatal házasok vagyunk, telefonunk még nincs, se nekünk, se Béláéknak. Vacsora lesz nálunk, négy vendéget várunk, (Béláékat s egy másik művészpárt). Ülünk jegyben-gyűrűben, a vacsora romjain, éjféltájt megunjuk a várakozást, lefekszünk. Másnap kiderül a következő szituáció. A művészpár szintén éjfélig várt a kávéházban, akkor dühösen hazament. Béla felesége meg talán éjfélen is túl aggódott otthon eltűnt férjéért. (Ő t.i. nem is tudott a vacsoráról, a szórakozott főrendező elfelejtette megmondani neki.) Maga a szórakozott művész egy negyedik művészcsaládot ejtett zavarba vacsorára érkézésével, mert rémlett neki, hogy valahová vacsorára hivatalos s úgy rémlett, hogy éppen e rokonszenves családhoz.

*

Ám térjünk vissza elhagyott témánkhoz. Lehet, ismétlem, hogy a százfelé tépett ember öt perc késéssel érkezeit próbára, megbeszélt találkára egyházi vezetőhöz, vagy akár hittanórára is. De nagyon érdemleges időt tölthetett mégis, bizonyos áruló jelek legalább így mutatják. Erdélyi fürdőhely. Gyerekkocsit toló pár. Egyszercsak szaladni kezd a mama a papa kezébe nyomva a kocsi fogóját és már messziről kiabál: »Jaj, Béla bácsi! Kezét csókolom Béla bácsi!. Viszi magával, mutatja neki a kincseit: a kis urát, meg a kis gyerekét. Régi tanítvány? - gondolhatnók. De még csak nem is tanítvány. »Más vallású. Csakhogy Béla bácsi a »másvallásúaknak« is felejthetetlen, kedves élményük abban a leánygimnáziumban, ahol hittant tanít.

*

Készül a jugoszláviai magyar reformátusok énekeskönyve. A mi mostani zsoltárunkról az az anekdota járja, hogy a Hozsannák a szerint kerültek bele: ráütött-e helyeslőleg boldogult Baltazár Dezső csibukjával az asztalra, mikor egy jóhangú budapesti teológus elénekelte fülehallatára, vagy sem. Nos, a délvidékiek énekeskönyve egy kicsit más módszerrel készült. De azért itt sem volt közömbös a bizottság fülének s így kritikája számára sem: zongorázta-e az egyes darabokat Árokháty Béla bemutatáskor, avagy énekelte. (Gyönyörűen játszott és nem-éppen elragadóan énekelt.) Az általa elénekelt darabokat a bizottság többi tagjai minden egyes alkalommal kivétel nélkül, egytől-egyig leszavazták s az énekeskönyvből kihagyandónak ítélték. (Ha csak másnap valamilyen okadatolással el,nem zongorázta újból.)

*

Még szebb volt, ha elorgonázta. Olyankor mindig megállott az idő, ha orgonázott, nemcsak neki, azoknak is, akik hallgatták. Négy ilyen ad hoc orgonahangversenyre emlékszem, amelyen magam is résztvettem, mind "a négynek egyforma volt a lefolyása. Egymás keze alól kapkodták volna ki az orgonát, ha lehetett volna, a vendéglátó orgonista meg a vendégségben járó művész, Árokháty Béla. Felváltva szólt a hangszerek királya a két-két szakavatott mester megszólaltatására. Háttérben a megbűvölt közönség. Suttogni sem mert, hogy a szép »mesének« hirtelen vége ne szakadjon. Mindig akadt olyan hallgató is, akinek a hangverseny végén könny csillogott a szemében. Egyik alkalommal világos nappal mentünk be a templomba és setét este vezetett ki belőle bennünket.

*

Az egyik ilyen ad hoc hangverseny alkalmából hallottam először életemben »igazi« orgonát is. Klosterneuburg-ban volt. Régesrégi, használatból jóideje kivont hangszert szólaltatott akkor meg a helybéli karnagy vendége kedvéért. Olyan ócska orgonát, hogy változatainak ,»kihúzgálására« alig volt elégséges egy ember ereje, pedig nemcsak kézzel kapaszkodott belé szegény egyházfi, hanem a lábával is rugott-kapált. Nem is tudta ez az öreg jószág a mostani orgonák kunsztstükkjeit, madárcsicsergés sem volt benne, vízesészuhogás sem, de még katonabanda csinadrattabumbumja sem. Elég volt azonban egy óra hosszat felváltva hallanom Bélának és házigazdájának a kezelésében, hogy megértsem a mai orgonareform törekvését és holtig katonájává szegődjem ennek a mozgalomnak. Az orgona - orgona, nem zenekar-utánzat.

*

Vissza a régi orgonához! - ez volt az alapelve annak a tevékenységnek is, mely Árokháty Béla orgona-építő munkásságát jellemezte. Bizony töretlen út volt ez, kivált eleinte. Képzelhetni a halasiak elképedését, lakik abban a hiszemben hívták meg egyszer Árokháty Bélát orgonaszakértőnek, hogy van egy ósdi, divatból kiment, »verkliszerű« kasztnijok, azt most kidobják s a híres művész tanácsai szerint modern, villamos-műre berendezett orgonával cserélik fel. Megérkezik a szakértő, nézegeti az öreg bútort, tapogatja, meg-megszólaltatja. »Csuszkaládás!« — kérdi csillogó szemmel. »Igen« — rebegik a helybeliek szemérmesen szégyenkezve. »Nagyszerű, éljen, remek, nem is reméltem! — lelkendezik a messziről jött ember. Alig akarják elhinni, neki, hogy értékes kincs van birtokukban. Hamisítatlan orgona, el ne herdálják. Ha tovább akarják is építeni, feltétlenül hagyják meg az eddigit - alapul.

Elárvult a józsefvárosi orgona, elárvult odahaza, lakásán, fekete zongorája, a két hűséges hangszer, amelyen annyit játszott. Zongorája érintetlen, "úgy hevernek rajta a kották, ahogy búcsúzáskor hagyta. Az egyik kinyitva fekszik a kottatartón, ezt játszotta legeslegutoljára földi életében. Jelképi ereje van, ideírom a cimét: Mind jól van, amit Isten tészen...

*

Maradt még valami emlékbe tőle. Néhány sor írás, kuszált betűkkel, metszésbe kívánkozó szép betűit elerőtlenítette már a belső fájdalom. »Életemet tettem rá a protestáns egyházi zene ügyére...« Ez a nagy mondás betű szerint igaz. Mennyit fáradt, mennyit talpalt, mennyit agitált, mennyit tanult, mennyit tanított, mennyit szenvedett és áldozott érte! Két évtizeddel ezéíőtt honosította meg nálunk a templomi Zenés Áhítatokat. Megszervezte a Korál Kamara Társaságot, sok felejthetetlenül szép zenei este forrását és eszközét. A XVI. és XVII. század kristálytiszta protestáns muzsikája lassan tért kezdett hódítani nálunk, akik bizony e tekintetben zenei óvodát is alig végezhettünk eddig. Fáradozásait az idén kezdte siker koronázni: a Székesfőváros 1942-ben először lépett a protestáns egyházi zene Maecénásai közé.

*

Eddig bizony nem is igen voltak Maecénásai ennek az ügynek. Egy Maecenás akadt csak: Árokháty (Béla személyében, aki évek során kerek 16.000 pengőt költött protestáns egyházi zenére nem túlságos magasan dotált vallástanító lelkész létére. (Nem sajtóhiba, betűvel is ideírom: tizenhatezer.) Szellemesen és találóan jellemezte a helyzetet annak egyik pontos ismerője, mondván: (Vagy hoztak a hangversenyei néhány pengőt, akkor az a szereplőknek és rendezőknek jutott, vagy deficitesek voltak: s akkor a deficitet Árokháty Béla viselte.

*

Három nagy látása vajjon megvalósulhat-e a közeljövőben? A protestáns egyházzenei tanszék a Zeneakadémián? A budapest székesfővárosi protestáns egyházzenei kórus és zenekar? Az új református Énekeskönyv? Mert szerényen fogalmazott utoljára. Hiszen mind a három nagy ügy áldozati oltárán ott égett az élete. Talán azért is égett el olyan fájdalmasan hamar...

Karácsony Sándor