Liturgiánk és irányzataink

FEKETE CSABA

Református hagyományaink része az apostoli egyszerűséggel érvelés. Ezzel együtt nem hiányzott soha nálunk a reformátori alapelvek emlegetése. Lehetőséget kínál hitvallásunk betűje is minden pompa, szertartási előírás, ritualizmus elhárítására. Mindazáltal, ha az alapjában helyes álláspont mellől hiányzik az értelmezésbeli óvatosság, az adódó kísértéseket nem kerülhetjük el. Önkritikus szemlélet (critica theologia) hiányában még azt hihetnők, hogy igazán és hiánytalanul apostoli meg reformátori törekvések netovábbja az, ahogyan nálunk az istentisztelet zajlik.

Pillantsunk vissza a kezdetekre, hisz érveinkben ezek hangsúlyosak.

Milyen is volt az apostolok korában az istentisztelet?

Tanultuk, tanítjuk: zsinagógai. No és a zsinagógai milyen volt? Erre már nem olyan készséges a felelet. Akkor pedig az sem lehet biztos, hogy mi valóban követjük az apostoli kor példáját, megvalósítjuk a korai egyházban kikristályosodott tennivalónkat. De még ha betű szerint másolni tudnánk, ami ott történt, még az is keveset oldana meg. Ugyanaz másként érvényesül távoli korban és minden ízében más társadalmi, történeti, művelődési környezetben. A lényegi egyezésnek ez nem akadálya. Az egység nincs külső egyformasághoz kötve. Avagy kimondhatnánk-e, hogy (ha a madáchi évmilliókig pörög is a világtörténelem kereke) nem változtatható meg gyökeresen a mostani magyar református ágenda? Mert reformátori?

A zsinagógai szertartás megítéléséhez szükséges megemlítenünk néhány mozzanatot.

A Szentírás felolvasása meg a Tóra és a próféták fordítása, magyarázása és a szertartás egészének felelőse nem egyetlen személy, azaz a rabbi volt, gondnokféle és kántor (chazán) is nélkülözhetetlen volt az imádság és szertartás végzésében. A felelgetős éneklés sok fajtája magától értetődött a régi keleti kultúrában, istentiszteleten a teljes gyülekezet, énekkar, előénekesek és a kántor váltakozva énekeltek. Nem hangzott, el sem hangozhatott a nálunk szokásos prózai felolvasás, mindent, ami szentítási, énekbeszéd illetett meg, nem közönséges beszéd. Aztán a jeruzsálemi templom éneklési hagyománya sem évült el az épület lerombolásával, hisz az áldozat sem (énekelt) imádságok nélkül zajlott. Sémi környezetben is hozzáadódott hamar a különféle nyelvű megkeresztelkedők saját kulturális hagyománya az istentisztelet méltó formáihoz, hellénizált környezetben fokozottan, többek között a szárba szökkent bizánci himnuszköltészet. Mindenfelé találkozunk hangszerek említésével, tehát a hangszerek használatát sem köthetjük kizárólag a templomhoz és áldozathoz, azaz az ószövetségi korhoz.

Az apostolok és az első gyülekezetek szertartásainak kifejlődése efféle összetett adottságokba illeszkedett, változatos módon. Amikor már nem volt tiltott a nyilvános keresztyén istentisztelet sem, ilyen szokásokból indult további fejlődésnek a középkori szertartás. Ehhez a Jelenések könyvének egyes liturgikus elemei már jelzik a kezdeteket, ezekre még nem esett hangsúly nálunk. Sem a hangszerek tiltása, sem a képtilalom nem tekinthető kétségtelennek, egyöntetűnek. Az utóbbi évtizedekben kiásott zsinagógák jelképes és alakos ábrázolásai nekünk már teljesen más képet sugallnak, mint ahogyan a zsinagógai istentiszteletet elképzelték hajdanán.

A prófétálásról, gyógyításról, karizmatikus jelenségekről se hallgassunk. Pál apostol óvását hangsúlyoznunk kell a szélsőségek elutasítása, meg a ma gyakori igen veszélyes praktikák (valláspótlékok) miatt, ez azonban nem lehet menlevele a kizárólag racionális megközelítésnek, vagy annak, hogy kodifikáljuk XIX. századi beidegzéseinket. Azért is elő kell vennünk a prófétaság kérdését, mert az egyház prófétai szerepének szocialista manipulációja, és a vele összefüggő gyakorlat, az állampárt hivatal és beépített emberek által való kontrollja után nem tisztáztuk még, hogy létezik-e az egyháznak a prófétai tisztsége? Ha igen, akkor milyen helyen van teológiánkban és liturgiánkban?

Sok körülményről sem a reformáció, sem a felvilágosodás vagy a racionalizmus korában nem lehettek tájékozottak az előző nemzedékek teológusai. De nekünk talán nem is szükséges eddig visszakanyarodnunk, elég a hazai örökség.

Mlyen is volt nálunk a reformáció istentisztelete?

Hazánkban a reformáció egyháza nem hullott szét, többek között azért, mert folytatta a középkort. Szervezetében is és szertartásában is. Megtisztítva mindattól, amit nem ítélt bibliainak. Ez azonban sem tévedhetetlen nem volt, sem pedig érvényét vesztettnek nem tekinthetjük. A katolicitás hitvallási és történelmi értelmezését is föl kell frissítenünk. Nem elhanyagolható örökség, hogy nem csupán a különbségeket élezték eleinte, hanem az összekötő örökséget természetesnek fogadták el még a hitviták korában is, és a reformációnak nem is csak az első nemzedéke remélte a szétszakadó egyház újra való egyesítését. Újfalvi Imre magától értetődő módon említette az örökség alapjaként az esztergomi rítust és missalét, kívánta a graduál kiadását meg a teljes Zsoltárkönyv strófikus átköltését, és ebben (bár a puritánság előfutárának kell tekintenünk) semmiféle ellentmondást nem látott. Ugyancsak ő volt, aki már 1602-ben (nem elsőnek) ajánlotta és várta az egységes liturgiát, az istentisztelet rendjének és az énekeskönyvnek is a zsinati jóváhagyását. Két, illetve több mint három évszázaddal korábban, mint ahogyan ez nagyjából megvalósult.

A korai formákra és felépítésre sem az ágendák (amelyek a dogmatikum mellett minden másról legtöbbször hallgatnak), sem a zsinati határozatok nem tartalmaznak elegendő adalékot, fő forrásunk a protestáns graduálok sorozata,1 amelyeket még a XVII. század közepén is tovább másoltak, és a reformáció után másfél vagy két évszázadon át intenzíven használtak, majd a tilalmak következtében fokozatosan elhagytak. Atyáink szertartásának gerince a megtisztított protestáns misézés és zsolozsmázás volt. Ez az örökség folytatódott-e később nemzedékről nemzedékre? Az óprotestáns szertartási gyakorlat, a zsoltározás többféle módja, meg a rendezett és igényes liturgikus éneklés jó példáit őriztük-e? Végül ennek révén egy folyton megtisztuló és gyarapodó spirituális örökség származott-e át a XXI. századra?

Tisztulási folyamatnak szoktuk mondani, és itt az apostoli kor egyszerűségéhez visszatérés a nagy érv. Nem ez történt. Az óprotestáns kor szertartása valóban megtisztult. Csakhogy nem lelki és szellemi gazdagítására törekedtek később, sem nem az örökség őrzésére, hanem visszafejlesztésére, redukálására. Sőt, másfél évszázaddal a reformáció után elhangzottak az első kárhoztatások, majd az 1700-as évektől ismétlődő tiltás és irtás következett. Tudjuk, hogy ettől a prédikálás sem kapott újabb lendületet, de elkezdődött a gyülekezeti éneklés sorvadása. A XVIII. században még a harmóniás énekkarok meg a Szőnyi és Ráday, valamint a Balassa-Rimai és hasonló énekeskönyvek mind az otthoni, mind a templomi kegyességben megóvták egyházunkat a végleges kegyességi kiszikkadástól. Volt háttere a templomi istentiszteletnek, voltak magános és házi áhítatok.

De aztán az orgonák már a hanyatlás korszakában terjedtek el rohamosan, amikor a kihunyó lelkiséget is az orgonák meg dalárdák divatjával pótolták volna. Az alkalmatlan kántorok, a liturgikus éneklés és énekkar megszűnte, majd az újabb ízlésbeli, nem csupán teológiai irányzatok egyre szaporították az aggasztó jeleket. Ez az idő világszerte a liturgikus hanyatlás kora volt, amelyből már a XIX. század végén próbáltak fölemelkedni más protestáns felekezetek. Nálunk ekkor a további leépítés volt a cél. A liturgika, a történeti kutatások is ekkor alapozódtak meg. Református egyházunkban nem.

Ma ebben a helyzetben hiábavaló olyan vágyálmot dédelgetnünk, hogy egyetlen huszárvágással szinte végleges megoldásra jutunk újabb javaslatunkkal. Nem végkifejletté, hanem megújulási folyamatnak legfeljebb ígéretes kezdetévé fejlődhet törekvésünk, hogy a régen esedékes szemléletváltás állapotába fokozatosan eljuthassunk. Ennek egyes elemeihez fontoljunk meg néhány adottságot.

Az elvi megközelítés igénye ellenére soha nem született nálunk olyan kísérlet, amely (például a Das Heilige igényességével) feltárta volna, hogy mi tehát a mi történelmi sajátosságaink között a mi szertartásunk értelme; továbbá az ágenda és liturgia terminus technicus használatától kezdve az egyes elemek funkcióján át a szertartás egészének egybeszerkesztéséig voltak-e, vannak-e követelményei, vagy csak amúgy találomra következtek, alakultak így, és csupán a megszokás vagy a prédikátor önkénye diktált? Elsőnek ezt az ágendáinkból és reformjainkból is mindenkor hiányzó (még közönséges per definicionem kísérletig sem jutó) láncszemet illik pótolnunk, ha gondolkodásunk valóban történelmi távlatú. Egyúttal azonban tudatában kell lennünk a következőknek.

(1) Reformtörekvéseket illetően nyilvánvaló tanulság, hogy önmagában valamely logikus követelményrendszer előzetes összeállítása, majd az annak megfelelő szertartás (vagy szertartási változatok) kidolgozása nem is az egyetlen, nem is a kizárólagosan sikerre vezető megoldás. Ennek kritikai (episztemológiai) vizsgálata sem késhet. Kell a tudatos szerkesztés, kell az elemek egybeszerkesztésének, a jó felépítésnek a logikája. Ámde egészen más mélyrétegei is vannak a liturgiának, ahol a kétszerkettő és a hétköznapi gondolkodás nem döntőbíró.

(2) A liturgia változtatására irányuló törekvések mellől többnyire (vagy szinte teljesen) hiányzott a próba. Olyan értelemben, hogy ne néhányszor vagy egy helyen és egy alkalommal, hanem a gyülekezetek több típusában és huzamosabb ideig folyó kísérletezésnek született volna elméleti igényű összegzése a végleges döntés előtt. A Makkai Sándor köré gyűlt teológusok kísérletének jól áttekinthető és kellően részletes összegzése, Ravasz László kései törekvéseinek összegzése szintén késik.

(3) Mai prédikálásunk és gyülekezeteink mai éneklése nem azonosítható gépiesen a 16. századival. Hatása akkor sem volna ugyanolyan nóvum, ha azóta tartó töretlen és egyenes vonalú történelmi fejlődés tanúi volnánk. Ezzel együtt, bár az imádkozás nem volt mostohagyerek, de a tudatosságról készséggel megfeledkeztünk. Még jobban életbe vágó (a keresztelés és a konfirmáció válságjelei miatt akár megmaradásunk kulcsa), hogy változatlan a Sákramentumok mellőzése – Barth által ismételten hangsúlyozott jelentősége ellenére. Most már van Barth Intézetünk, eldönti jelentőségét hamar, hogy revideáljuk-e szentségtanunkat, és ennek lesz-e hatása az istentiszteletről való gondolkodásunkra? Vészjel a terminológia keverése. Több évszázados szokásunk ellenére manapság Úrvacsora helyett kezdünk idegen szót használni. Az Eucharisztia pedig ma sem értelmezhető másnak (akár a pápai megnyilatkozásokat, akár a keleti teológia álláspontját tekintjük), csak miseáldozatnak.

Mindez távolról sem merő általánosság. Mégis, ha a jövendőt keressük, és a régen esedékes változtatásokra nem megalapozás (kellő kutatások és megfelelő megfogalmazás) nélkül akarjuk rászánni magunkat, akkor a föntebb említettekből tételezzünk, konkretizáljunk néhány témát és tényt (részben kutatási területként, részben pedig az ígéretes továbblépés váradalmával).

Hagyomány. Szó sincs nálunk a Sola Scriptura kizárólagos érvényéről a gyakorlatban. Dogmatikai kijelentéseinkben lehet, hogy ez szerepel. Ámde törvényeink is vannak, azokban egyebet találunk. Úgyszintén egyházunk kormányzásának mindennapjaiban. A gyülekezeti életben szintén. Kegyességi szokásainkban szintén. Miként várhatnók, hogy ez az istentisztelet formájában és tartalmában ne bukkanjon elő, ott ne legyen semmi más, csak olyan elemek és felépítés, amely szentírási?

Hagyományaink keletkeztek, léteznek, döntenek. Sokszor nem teológiai alapelvek, nem ésszerű meggondolás vagy tudományos vizsgálódás eredménye valamely elhatározásunk, vagy éppen előre mutató javaslatok elutasítása. Nem az a baj, hogy van hagyományunk, hanem az, hogy érvényének és funkciójának a tisztázása hiányzik – liturgiánkban teljesen.

Hagyományainkat nem elvetnünk kell, hanem becsülnünk (mert megtartó erőnek bizonyultak válságos történelmünk folyamán), helyüket kell megtalálnunk, értéküket, egyben határaikat is megfogalmaznunk.

Ószövetség. Tévedett a reformáció kora, midőn mindenben lezártnak tekintette az ószövetségi időket. Szertartási meg instrumentális zenei elemeket örökre elmúltnak és fölöslegesnek nyilvánított, mint a megszűnt áldozati praxist. Ugyanakkor az újkori filozófia és intellektualizmus meg a didaktika túlhangsúlyozásáról azt vélte, hogy magasabb színtű, szellemibb keresztyénség és erkölcsiség biztosítéka. Tabula rasa semmilyen tekintetben nincs. Jézus sem szakított a templommal, a próféták sem. Középkor és újkor között sincs éles határ. Csak mi jelölünk ki utólagosan dátumokat, fordulópontokat. Folyamatokról, hosszú átmenetről, néhol átbillenésről beszélhetünk. Kálvin teológiájának voltak középkori vonásai is, mi is őrzünk XIX-XX. századi beidegzéseket.

Újszövetségi gyülekezet mivoltunkban sem elégedhetünk meg azzal a gyakorlattal, és nem ideologizálhatjuk meg gyakorlatunkat az ószövetségi idők elmúltával, hogy elegendő, ha van élő szóval hirdetett ige, az összes többi szertartási elem mellőzhető, esetleges, függelékes. A szentségekben való részesülés sem kivétel.

Dekalógus. Kálvin és a mi magyar kálvinizmusunk miatt nem hallgathatunk arról sem, hogy a Tízparancsolat soha semmiféle szertartásunknak nem volt állandó és elhagyhatatlan eleme, mint például zsoltározásban a doxológia, a Sanctus a misében, vagy a Miatyánk. Ajánlottként is csupán a XX. században bukkant föl, de sem a ’85-ös, sem a ’98-as ágenda nem talált számára rögzített liturgikus helyet. Nem tudunk arról, hogy például a debreceni lelkészek javaslatára (1910 táján) bárhol állandó szokássá vált volna, hogy legalább bűnbánati héten felolvassák a Tízparancsolatot.

Protestáns testvéregyházak gyakorlatának meggondolása kínálkozó példa. Náluk volt liturgikus helye a Tízparancsolatnak. Voltak (és vannak is még) gyülekezetek, ahol a vasárnap délelőtti istentiszteleten a gyülekezet négy szólamra énekli a Dekalógust.

Zürich. Erasmus individualista és éneklés-ellenes nézetei hatottak Zwinglire leginkább, meg az ókori filozófusok; és nem bibliai hatásra tiltott el mindennémű éneklést. A II. Helvét Hitvallásban ennek következtében vannak ünneplést, szertartást, liturgiát és liturgikus éneklést lenéző szakaszok. Ezt a közömbösséget atyáink a reformáció századában egyáltalán nem követték. Feloldotta a gyakorlat nálunk is a hangszerellenesség hitvallási kötelezését. Századokkal később, mint Zürichben. Ott az orgonát visszaépítették, bevezették a gyülekezeti zsoltáréneklést. Hitvallásunkban eufémizmus, hogy vannak, akik nem énekelhetnek. Réges-régen meg kellett volna a helyesbítést fogalmaznunk, ismételten kertelés nélkül kimondanunk, hogy ez az eufemizmus filozófiai hatást és kategorikus tilalmat takar. Mindkettő tévesnek bizonyult.

Lavater könyve, és a zürichi példa nem hatott istentiszteletünkre. A hiányzó egység megteremtése érdekében kért tanácsot Huszár Gál. Az óprotestáns liturgia a Deutsche Messe magyar vonalát követte. Napjainkig ismétlik, akik Huszár Gál graduálját (1574) meg a graduális éneklést nem ismerik, hogy ennek a Komjáti graduálnak a liturgiája svájci hatást tükröz.

Mi sem jellemzőbb ránk, mintsem az, hogy háromszáz esztendő kevés volt egységes magyar református liturgia érvényesítésére, noha ismételten elhatározták, szorgalmazták testületileg, egyéni kezdeményezésként is képviselték.

Tanulságos ezzel szemben, hogy a régire alapozva központi szabályozás nélkül voltak széles körben azonos vonások, ameddig tartott az örökségből, Huszár Gál, Melius Juhász Péter, Újfalvi Anderkó Imre, Alvinci Péter, Szenci Molnár Albert, Milotai Nyilas István, Geleji Katona István és társaik idején.

Gyónás (úrvacsorai). Hazai gyakorlatból merítette Milotai Nyilas István a pfalzi gyónó vecsernyének (vesperás) vasárnap délelőtti úrvacsorás szertartásunkba való beiktatását, amelyre sehol másutt nincs példa. Diákkorában ezt a kialakult szertartásrendet tanulta Debrecenben és másutt. Nem ismerjük a kialakulását, állomásait, érveit, előzményeit. Viszonylag (máig) állandó szertartási rendünkben csupán az úgynevezett Pataki Ágenda (1658) képviselt a hagyományostól gyökeresen eltérő irányzatot.

Honnan eredt puritánjaink sajátos úrvacsorai tana és gyakorlata?

Báthori Zsófia áttérését az öreg fejedelem katekizáltatással munkálta. Eközben tetszett meg neki az úrvacsora új módja. Erdélyből Patakra ez az udvari gyakorlat került. A tiszáninneni hagyománynak napjainkig része - tetemes módosulással. A szent jegyek egykor bálványozásnak mondott felemelése általános ma is. Az eredeti imádságok is kivétel nélkül elmaradtak. Megmaradt máig, hogy külön fohász hangzik el mind a kenyér, mind a pohár nyújtása fölött. Nem maradt meg a kommunió közbeni éneklés tilalma.

Inkább ott alkalmas a szertartásnak ez a megoldása, ahol lehetetlen a mozgó úrvacsorázás, mert a prédikátor az egyetlen liturgus. - A pataki skóla és a reformátusság üldözője, azaz Báthori Zsófia életében nem volt hatásos az úrvacsora új rendje.

Keresztelés és konfirmálás. Inkább népszokás nálunk, mintsem hitvalló betagolódás a gyülekezetbe a két avató szertartás. Időnként vitatjuk, de néhány részletkérdésnél elakadva el sem jutunk a lényegi kérdésekhez,2 hogy tudniillik a kettő szétszakítása miatt egyik sem érvényesülhet igazán. A konfirmáció nem a keresztség kiteljesítése, ezért a sákramentum mintegy lefokozódott. Ez az egész európai keresztyénség gondja, mi sem lehettünk sikeresebbek a szertartás kérdéseinek megoldásában. Sok helyen ma elsősorban felnőtteket keresztelünk, mégis, marad a régi értelmezés sok évszázados torzulása, amely előbb a csecsemők keresztségét szertartásilag felnőttek keresztségeként igyekezett értelmezni. Majd attól fogva, hogy kizárólagossá vált a néhány napos csecsemők megkeresztelése, a gyermekkeresztség módjára kezdte átértelmezni (és értelmezi mindmáig) a felnőttek keresztségét.

Figyelmeztessen bennünket, hogy a keresztyénség egyes ágai gyakorlatilag is vagy legalább elméletileg választhatónak jelentik ki a bemerítkezést vagy meghintést, tehát nem követelik kizárólagosként egyik gyakorlatot sem, ezzel is igyekeznek elkerülni a reformáció korának eretneküldözését. Barth Intézetünknek itt ismét kínálkozik egy szép feladata: pótolnia nem lehet évtizedekkel megkésve, de tanulságos az okok kutatása, hogy Barth vélekedéséről miért volt olyan nagy hallgatás a magyar református teológiában, hogy voltaképpen az általa (meg fia által) fölvetett problémáknak még az ismertetése is hiányzik nálunk.

Gyülekezetszerűség? Klerikalizmus és hatalmaskodás is jellemzi liturgiánk vélt és állított kálvini irányú fejlődését, egyszerűsödését. Nem a gyülekezetek, hanem velük szemben egyes püspökök vagy lelkészek hatalmi és önkényes döntése munkálta a leépítést, a szertartás redukálását prédikálásra és némi esetleges függelékre. Valamennyi gyülekezeti elem is csak függelékként csatlakozik néhány bibliai vers olvasásához, magyarázásához. Rögzített rend nélkül. A Miatyánk elhangzása kötött, vagy az Apostoli Hitvallás (volt idő, hogy elhagyták, például Göböl Gáspár az úrvacsorás ágendából). A lelkész tetszésétől függ a (később csak rögtönzött) papi és prófétai imádság milyensége, a gyülekezeti ének megválasztása is lelkészi privilégium.

Részt vállalhatnának és kaphatnának liturgiánkban a presbiterek és a gyülekezeti tagok a Biblia olvasásában, sőt a gyülekezeti imádságok istentiszteleti elmondásában. Ez külföldi protestáns testvéregyházakban régi és általános szokás. Az énekkar (liturgikus énekkar, nem alkalmilag »fellépő vagy vendégszereplő« énekkar) és a kántor liturgikus funkciója szemléleti változás nélkül nem tisztázódhat. Alkalmilag (a léviták szolgálatán túl is) mindig volt vagy lehetett fakultált gyülekezeti tag kis gyülekezetekben, aki a lelkésszel együtt úrvacsorát osztott. Szórványban, mozgó úrvacsorázás érdekében nincs-e ideje, hogy ezt visszaállítsuk? Általában az egyetemes papság gyakorlatilag létezhet-e nálunk ilyen lépések nélkül?

Bibliaolvasás. Nem elég a prédikáció rövid (esetleg pár szavas) textusának, és szövegkörnyezetének elhangzása. A Bibliának folyamatosan el kellene hangoznia templomainkban, amint a XVII-XVIII. században ez még folyamatosan történt.

Kompetencia. Kálmán Farkas volt talán az egyetlen református lelkész, akinek lehetett volna fogalma az óprotestáns istentiszteleti örökségről. Ő ajánlotta zsinatunknak, hogy legyen zeneértő is az énekeskönyvi bizottságban, ne úgy, mint a XIX. század elején, amikor nem volt. Kutatott, mást talált a graduálokban, mint amit keresett. Csodálkozáson meg értetlenségen alig jutott túl. Népszerűsítő írásaiban tudóshoz méltatlan kijelentések árnyékolják szorgoskodását. Jártasság nélkül becsmérelte csupán azt, amit kora már elfeledett, neki is felesleges cirkalom és ceremónia volt. A graduálokat nem tudta értelmezni. A lamentációból kihüvelyezett annyit, hogy a kántor a közepét meg a végét a sornak kegyetlenül megcifrázta. Mások eddig sem jutottak. Érthető, ha érdemben semmit nem tudott a magyar református szakirodalom felmutatni, miközben készült ágendánk egységesítésére, és ehhez az illő történeti alapozás hiányzott. Geleji Katonáról az idejét múlta megjegyzések máig ismétlődnek, liturgusi feldolgozására nem akadt hozzáértő méltató.

A XX. század közepe óta folyó egyházzenei kutatások feltártak egész sor olyan magától értetődő szertartási sajátosságot, amely ma már akkor is újraíratná a liturgiai szakirodalom illető fejezeteit, ha ilyenek szép számmal lettek volna nálunk magyar reformátusoknál. A református teológiai köztudatba igen kevés hatolt még bele abból, ami evidencia volt atyáinknak, és református volt, ameddig ki nem irtottuk. Ma annyi az álláspontunk summája, hogy ami most nem szokásos nálunk, az nem is református, nem is volt az, meg ne is legyen.

Vegyünk még itt szemügyre az előzőkhöz kapcsolódva két adottságot, amelynek megoldására bizonnyal nem kinevezett bizottság hivatott, azonban minden körülmények között szembesülnie kell vele.

Liturgikus fegyelem. Kegyességi típushoz való tartozás és az általános szabadosság egyaránt részes abban, hogy szoros értelemben nincs liturgiánk. Aki csak az imaközösségi hangulatot és technikát véli helyesnek és keresztyénnek, próbálja a nagy gyülekezet ünnepi istentiszteletét is ennek módjára vezetni. Mások gyermekcsoportok műsorát (így mondják ma már, minden aggály nélkül!) konferálják, vallásos estélyek elemeit meg mindenféle köszöntőket kevernek a szertartásba, ezt egyáltalán nem is tartják helytelennek.

Énekköltészet. Áprily Lajos gyülekezetben élő és kiváló költő volt. Ma, ha énekreformra gondolunk, nincs megnevezhető költőnk, aki tudna gyülekezeti éneket írni. A sekélyes és kommersz könnyűzene (ha egyházinak mondják, akkor is az) kárait csak jó, sokkal jobb énekek mai példái ellensúlyozhatnák. Csakhogy verselő lelkészeink olyan költeményt is igen keveset írnak, amelyet jó volna elmondani. Elszoktak az élőszótól. Énekelni való, megzenésítésre alkalmas versük sincs. Énekfordítások sem születnek. Ez egyházunk életerejének elapadása.

Csikesz Sándor egykor hiába emelt szót a miatt, hogy a 19–20. században egyre-másra született ágendákon egyáltalán nem látszott „annak az óriási terjedelmű kutatómunkának a hatása, mely az egész világon járványként végighúzódó liturgiareformot kísérte és megelőzte”.3 Halála után hosszú évtizedekig nem javított ezen az állapoton ama (jórészt nem tudományos, nem teológiai, hanem inkább egyházpolitikai) folyamat, amely megteremte az 1985-ös és az 1998-as ágendát.

Buzdítson ez bennünket, mert ha csak keveset sikerül is tisztáznunk a közeli jövendőben, ha csak néhány lépést teszünk is szemléleti változás irányába, már leróttunk valamit több évszázados adósságunkból, és valamennyit változtattunk a sivárságon,4 közönyön.5

JEGYZETEK

1. Karasszon Dezső 2000-ben fogalmazta meg, hogy az istentiszteleti éneklésnek a főforrása nem a gyülekezeti énekeskönyv, hanem a graduál. – 2. Fekete Károly joggal összegezte ennyiben a legutóbbi vitát is a keresztségről. (Ifj. Fekete Károly: A keresztséggel kapcsolatos tanulmányok kritikai összefoglalása. Theologiai Szemle 1995/6. 363-371. Uő: A keresztség problematikája gyakorlati teológiai szemszögből. Collegium Doctorum 2007/1. 110-120.) – 3. Csikesz Sándor emlékkönyvek. 5. kötet. Sajtó alá rendezte Módis László. Debrecen, 1943. A magyar református theologiai irodalom. 21. illetve 26. lap. – 4. A XX. század elején, első egységes liturgiánk megszületését munkálva nevezte a protestáns egyházak liturgiái között a legsivárabbnak a magyar református liturgiát Nánássy Lajos. – 5. A II. Helvét Hitvallás közömbösségét az énekléssel és szertartással kapcsolatban Nagy Barna hangoztatta, mint helyesbítendőt. Ilyen soha nem történt.