SZAKÁLY Ferenc

Szerbek a középkori Magyarországon

A történeti Magyarország – a Száva és az Al-Duna mentén – több száz kilométeres határszakaszon érintkezett azzal a térséggel, ahol a szerbség (már a magyar honfoglalást megelőzően) különálló néppé alakulása végbement, s ahol a területileg sűrűn változó államalakulatait létrehozta.

Értékelhető adatok híján nehéz volna egyértelműen eldönteni, hogy a honfoglaló magyarok által a Kárpát-medencében talált, jelentős számú szláv közt ott voltak-e a szerbek elődei is, illetve hogy a szerbek beszivárgása Magyarország területére már a magyar állam első századaiban is megindult-e vagy sem. Egyes jelek szerint a korai Árpád-korban keletkezett „Tóti” helységnevek szerb telepeseket rejtenek, pontosabban: egyéb délszlávok mellett rejthetnek szerb betelepülőket is. A forrásainkban fennmaradt 13 „Tóti” helységnév azon népekkel – a csehekkel (17 helységnév), a horvátokkal (12), az oroszokkal (17) – helyezi egy sorba az esetleges szerb szórványokat, amelyeknek nem volt különösebb szerepe Magyarország benépesítésében. Feltehető arányszámuk nem lehetett számottevő, hiszen a német betelepülés emlékét 35, a vallonét („latinét”) pedig 24 „Németi” illetve „Olaszi” helynév őrzi, s számban ezek is messze elmaradnak az egybefüggő tömböt alkotó szlovákok, ruszinok és románok mögött – ez utóbbiak csak a 12. században jelentek meg a Kárpátok innenső oldalán.

A jelentősebb szerb jelenlét ellen szól, hogy azon országrészek helynévanyaga is színmagyarnak tűnik, ahol jelenlétük a leginkább feltételezhető lenne. Jelen ismereteink szerint a Szerémség Száva menti részein is csupán a 13–14. században figyelhető meg a helynevek – ráadásul egyelőre lassú – „elszlávosodása”. Ugyanakkor viszont kézenfekvő a feltevés, miszerint a macsói, az ozorai és a sói bánság – vagyis: a Száva és az Al-Duna összefolyásától délre eső területek – megszerzésével jelentős számú szerb népesség kerülhetett magyar fennhatóság alá. Az ilyképp a magyar király alattvalóivá vált szerbek északabbra vándorlását aligha gátolta, hogy vallásukat tekintve nem a római, hanem a bizánci rítust követték, hiszen a Magyar Királyságban erős – a németnél és latinnál” is erősebb – muszlim kisebbség élt, s a magyar hatóságok nem akadályozták az úgyszintén ortodox vallású románok beszivárgását sem.

A magyarországi szerb betelepülés folyamata feltehetőleg a magyarokkal együttműködő Lázár kenéz 1389: június 15-i rigómezei veresége után gyorsult fel, amikor Szerbia erős török nyomás, sőt részleges török megszállás alá került, s területén keresztül kemény török támadások érték a Magyar Királyság déli és keleti határterületeit, főleg a Szerémséget, a Temesközt és Erdélyt. (A háborús pusztítások nyomán keletkezett üres területek vonzása a továbbiakban is a Magyarország felé irányuló szerb bevándorlás elsőrendű mozgatói közé tartozott.) De ezt a 14. és 15. század fordulóján bekövetkezett – inkább csak feltételezett, semmint bizonyított – népmozgás jelentőségét nem szabad túlbecsülni, hiszen I. Bajazid szultán 1402. évi ankarai veresége tehermentesítette Szerbiát. A törökök ilyen átmeneti meggyengülése indokolatlanná is tette, hogy a szerb lakosság tömegesen keressen biztonságosabb helyet magának.

Menekülés a török elől

Kétségtelenül sorsdöntő mozzanatnak kell viszont minősítenünk a szerb bevándorlás történetében azt, hogy Zsigmond magyar király a 15. század legelején hatalmas magyarországi birtokadományokban részesítette Stefan Lazarevićet, s Belgráddal együtt a kezére adta a macsói bánság maradványait. Az adomány célzatát jól mutatja, hogy az ország 1432–1433. évi védelmi tervezetében – az ozorai bánság védelmében – az uralkodó számol a deszpota nyolcezer lovasával is. Az adományok következtében a mindenkori szerb deszpota a magyar nagybirtokosok élvonalába került, s jelentős politikai befolyásra tett szert, ami kifejezésre jut abban is, hogy ott találjuk a magyarországi kormányzás „szereposztásában” oly nagy jelentőségű Sárkányrend (1408) alapító tagjai közt is. Lazarević utódja, unokaöccse, Djordje Branković – az 1426. évi tatai szerződés értelmében – csak azzal a feltétellel kapta meg e magyarországi birtokokat, hogy átengedte Zsigmondnak a macsói bánság várait – köztük székvárosát, Belgrádot is –, s Szmederevóba helyezte át udvarát.

Belgrád magyar kézre vétele (1427) tehát már az ismét veszélyesen felújult török támadások elleni óvintézkedések közé tartozott. Nem indokolatlanul, hiszen a törökök – kihasználva Magyarország belső problémáit – 1439-ben bekebelezték Szerbiát, amelyből csupán Belgrád környéke maradt keresztény kézen. A deszpota magyarországi birtokaira menekült, s belevetette magát az itteni belpolitikai küzdelmekbe. Témánk szempontjából azonban fontosabb, hogy áttelepedése példájának követésére ösztönözte azon alattvalóit is, akik nem tudtak vagy nem akartak együttműködni a muszlim megszállókkal. E népmozgás részletei ezúttal is homályba vesznek, csupán azt tudjuk bizonyosan, hogy a deszpota messze a déli határoktól távol fekvő birtokaira, például Debrecen környékére, valamint a világosvári uradalomba is telepített szerb parasztokat, s joggal feltételezhető, hogy határközelibb, szerémségi birtokain is így cselekedett.

Különös figyelmet érdemelnek a kevei (Kovin, Keve m.) rácok esetéből levonható tanulságok, akiket I. Ulászló király 1440-ben – éppen a török veszedelemre hivatkozva – áttelepített a Csepel-szigetre, a mai Ráckeve (Pilis m.) területére. Ebből ugyanis kitűnik, hogy a szerb betelepülőkön nem szabad szükségképpen a befogadó társadalomhoz képest erősen visszamaradt parasztnépséget érteni. Az al-dunai Keve ugyanis olyan széles körű privilégiumokkal rendelkezett, hogy azokból a városfejlődés előrehaladott fokára, magas fokú belső szervezettségre és – mivel a ráckeveiek új helyükön is buzgón kereskedtek – arra kell következtetnünk, hogy eredeti lakóhelyük is a balkáni kereskedelemben játszott szerepének köszönhette felemelkedését. Igaz, hogy az általánosítás túlzás volna, hiszen a Magyarországra települt szerbek jelen ismereteink szerint vajmi kevés szerepet kaptak az itteni városfejlődés következő, dinamikus szakaszában. Imitt-amott felbukkan egy-egy magasabb képzettségű szerb kézműves, de úgy tűnik, hogy a mezőváros-fejlődés a túlnyomórészt szerbek lakta országrészekben is inkább a magyarokhoz kötődött. Így volt ez például a Szerémség egyik legjelentősebb mezővárosában, Újlakon is, amely 1525-ben megkapta Buda kiváltságait.

Hazátlanul

Szerbia második, immár végleges bekebelezése (1459) után a szerb deszpotacsalád – rövid törökországi, itáliai, albániai és ausztriai hányódás után – ismét csak Magyarországon talált menedéket, s ez természetesen újabb lökést adott a szerb betelepülésnek. Eddigre Djordje Branković utódai már elvesztették az ország belsőbb részeiben birtokolt fekvőségeiket – nagyobb részüket még maga Djordje engedte át Hunyadi Jánosnak, úgymond, az országa visszaszerzése érdekében tett erőfeszítéseiért –, s Mátyás 1458. decemberi országgyűlése még maradék szerémségi birtokaitól is megfosztotta őket. Ezeket az 1460-as évek közepén csupán részlegesen kapták vissza, amikor a család visszatért Magyarországra. Igaz, ez sem volt kevés, hiszen 1490 táján – időközben újabb adományokat is szerezve – hat uradalom birtokosaként még mindig az első negyedszáz legnagyobb nagybirtokos közé tartoztak.

Ha a Brankovićokkal átmenetileg szigorúan bánt is Mátyás (1458–1490), elődeihez hasonlóan birtokadományokkal igyekezett Magyarországhoz kötni a védőszárnyai alá menekült balkáni – köztük szerb – előkelőket. Branković egykori hadvezérének, Jakfia vajdának fiait, a Jakąićokat, például akkora uradalmakkal jutalmazta a Maros mentén, hogy a magyar nagybirtokosok rangsorában alig szorultak a deszpoták mögé. Ha nem is jutott nekik ekkora birtok, hasonló elbánásban részesültek a Mátyás-kor végén és a Jagelló-korban (1490–1526) Magyarországra érkezett szerb urak – így Miloą Belmogević, majd Pavel Bekić is –, s a kisebb súlyúak is számíthattak néhány falura.

A befogadás és az adományok fejében azonban a király jóval nagyobb katonai erőfeszítéseket várt tőlük, mint a magyar nagyuraktól. II. Ulászló király 1498. évi dekrétuma szerint a deszpotának ezer, Miloą Belmogevićnek pedig „összes huszárjával” kellett hadba vonulnia; sajnos, a számukat nem ismerjük, ám aligha lehetett jelentéktelen. A 16. századi kincstári kimutatások szerint a deszpota és a Jakąić fivérek közel másfélezer könnyűlovast tartottak fegyverben, részben saját jövedelmeik terhére, részben a kincstár zsoldján. (Összehasonlításul: ugyanekkor a horvát–dalmát–szlavón bán alatt hadakozó mozgó és várvédő lovas alakulatok összlétszáma alig haladta meg ezt a számot.) Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy a szerb előkelők nyilván eleve jelentős kísérettel települtek Magyarországra, s folyamatos utánpótlási bázissal rendelkeztek ide menekült honfitársaik körében, ami önmagában is sejteti az 1459 után bekövetkezett újabb szerb menekülőhullám méreteit.

Egy 1463. évi levél egyenest a török portyák által alaposan feldúlt Szerémség megújulását remélte ettől: „Rácország pusztulásából fog megújulni a szerémségi tartomány, mivel a rácok a Száva innenső oldalára jönnek és megszállják az elpusztult helyeket” – olvassuk benne. A jelek szerint a levélíró reményei tökéletesen beváltak: vélhetőleg mindegyik előkelő beköltözése újabb mozgalmakat indított el a határ menti szerbiai területekről, s szakadatlanul folyt kisebb csoportok spontán átköltözése is. A 15. század végén és a 16. század elején, amikor a szerbiai török uralom már jócskán konszolidálódott s a nép kezdett beletörődni alávetett sorsába és igazodni új uraihoz, az ide betört „magyar” – köztük szerb származású – hadvezérek tízezerszámra hajtották át a határ túlsó oldalára erőszakkal a szerb parasztokat.

A kényszer-áttelepítésről beszámoló forrásokban olvasható 50–200 ezer közt mozgó számadatok az első pillantásra ugyan eltúlzottnak tűnnek, de az érintett területről készített korabeli összeírások azt mindenesetre igazolják, hogy e támadások valóban széles rendet vágtak a településhálózatban. A szerbek körében – a gyakori török beütések miatt – nagyobb pusztulással kell számolnunk, mint az ország belsőbb, védettebb részeit lakó, más etnikumoknál. Nem felejthetjük viszont, hogy a betelepedett szerbek eleve harcedzettebbek voltak, mint a magyar társadalom egyéb összetevői, amelyekre a tárgyalt időszakban az erős demilitarizáltság a jellemző. A szerb hadszervezet a népfelkelés intézményére épült, s az áttelepült szerbek java része otthon is, új hazájában is afféle fél-paraszt, fél-katona életmódra kényszerült, hiszen időről időre meg kellett védelmezni önmagát – és ezzel a mögötte fekvő országot is – a végvárak résein át sűrűn betört törők portyázóktól. Ez – ahogy ma mondanánk – állandó tréningben tartotta a határszéli szerb lakosságot.

Magyarok között

Így aztán egyáltalán nem véletlen, hogy a későbbi magyar hadszervezet meghatározó elemeinek – a később jellegzetes magyar fegyvernemként egész Európában elterjedt könnyűlovas huszárságnak, a sajkákon a Dunát és a Tiszát őrző naszádos flottának és talán a részben lovon, részben gyalogosan harcoló irreguláris hajdúságnak – a gyökerei egyaránt a balkáni délszláv miliőbe nyúlnak vissza. Legénységük hosszú ideig főleg délszlávokból – elsősorban szerbekből állott, s csak azután „magyarosodott” el, miután a szerbek már nem a magyarok, hanem a törökök oldalán keresték boldogulásukat. Mindebből arra is következtetünk, hogy a beköltözött szerbség arányszámát messze meghaladó mértékben vette ki részét a 15. századi Magyarország törökellenes küzdelmeiből és ennek arányában vérveszteségeiből is.

Ha nem hatolunk le egészen a mindennapi élet szintjéig, az a benyomásunk támadhat, hogy a szerb urak rövid időn belül teljesen hasonultak a befogadó közösség megfelelő társadalmi szintjén élőkhöz. Ugyanúgy részt vettek a legfőbb törvényhozó szerv, az országgyűlés munkájában és az ezzel járó csoportharcokban, mint magyar társaik, s a törvényekben sincs nyoma annak, hogy másként kezelték volna őket, mint emezeket. Csapataikat nemcsak a déli hadszíntéren, hanem másutt: így az ausztriai és csehországi harcokban, a betört idegen hadak ellen az északi határ védelmére is felhasználták. Az ország egyéb nemzetiségű fegyvereseitől csupán még az ezekét is felülmúló vadság és kíméletlenség különböztette meg őket. Inkább a hasonlóságok, semmint az eltérések jellemzik gazdálkodásukat is, s általában nem rínak ki környezetükből.

Összetartozás-tudat

A részletekhez közelebb hajolva azonban szembetűnnek az eltérések is, kivált ha a deszpoták kölpényi (Kupinovo, Valkó m.) udvarát vesszük szemügyre. A deszpota méltóságban egymást követő Brankovićok – Vuk (1471–1486), Djordje (1486–1496), Jovan (1496–1502) – váltig reménykedtek abban, hogy visszakerülhetnek országuk, Szerbia élére, s mindent megtettek, hogy népükben – beleértve az eredeti területen maradtakat is – fenntartsák az elveszett államiság emlékezetét. Ennek érdekében udvari tisztviselőiket ugyanazokkal a címekkel ruházták fel, mint egykor a belgrádi, majd a szmederevói udvarban; ez azonban – mivel feladataik azonosak voltak egy magyar nagybirtok udvari tisztviselőinek funkcióival – csupán elnevezésbeli különbség.

A szerb udvarokat az tette Magyarországon belül mintegy külön világgá, hogy életük a görögkeleti egyház ünnepeihez, normáihoz és szokásaihoz igazodott. Mivel a szerbség összetartozás-tudatát – miként az a Balkánon általános szokássá vált – a nemzeti egyház tartotta fenn, a deszpoták nagy gondot fordítottak ennek támogatására. Környezetükben sorra létesültek a görögkeleti monostorok, s tüntetőleg támogatták a szerbiai egyházat is. A magyarországi szerb előkelők igyekeztek saját, zárt körükből házasodni. Jellemző apróság, hogy amikor Beatrix királyné össze akarta házasítani nővérét Djordje Branković deszpotával, a terv azon hiúsult meg, hogy a férjjelölt ragaszkodott hozzá, hogy arája térjen át a görögkeleti vallásra. Még jellemzőbb, hogy ugyanezen Djordje 1496-ban lemondott méltóságáról, Maxim néven szerzetessé, majd Havasalföld metropolitájává lett.

Bár Giovanni da Capestrano 1455-ben a szerbek között is igyekezett „téríteni” – erőszakkal –, nincs jele, hogy a beköltözők vallási elkülönülése bárkinek is ellenére lett volna, s például monostoraik elszaporodását gátolni igyekeztek volna. Az 1481. évi és 1495. évi országgyűlés azzal is ösztönözni próbálta a szerbek átköltözését, hogy mentesítette őket a katolikus klérusnak fizetendő egyházi tizedek alól.

A deszpotaság meglehetősen sajátos, körvonalazatlan tisztség volt. Vitathatatlan, hogy a Brankovićok jogszerűen használták. A magyar királyok azonban az egykori uralkodóház kihalta (1502) után is neveztek ki szerb deszpotákat, jóllehet az új deszpota, Ivan Berislo (Berislavić) horvát származású volt, s feleségének, Jovan Branković özvegyének kezével nyerte el azt a méltóságot. Ezzel nyilván azt kívánták jelezni: szükségesnek érzik, hogy legyen, akit a magyarországi szerbek vezérüknek tekinthetnek. Jelentősebb volt az a politikai hatás, amelyet – puszta létezésükkel is – a megszállt balkáni területek felé sugároztak, ahol segítettek fenntartani a felszabadulás lehetőségének tudatát, növelték Magyarország hitelét, s mellesleg komoly kémtevékenységet is megszerveztek.