A magyar városok XVI-XVIII. sz.-i etnikai viszonyai

Középkori előzmények

Az Árpádok-kori Magyarország sokáig viszonylag alacsony népsűrűségű, kis mértékben urbanizálódott ország volt, ezért korán megindultak a telepes mozgalmak és a spontán betelepedések. A ritkán lakott ország uralkodói szívesen látta a betelepülőket, akik a szélrózsa minden irányából jöttek: nyugatról franciák, olaszok, és elsősorban németek, északról csehek, keletről pedig elsősorban nomád népek töredékei: besenyők, jászok, kunok. Ők lettek a hospesek, vagyis vendégek. Valamennyien jobb megélhetést, illetve védelmet kerestek, és meg is találták számításaikat: erre az újabb és újabb betelepülések adják a bizonyítékot.

Mindkét esetben Szent István meglátása látszott beigazolódni, minden népesség hozott magával valamit régi hazájából, amit mi hasznosíthattunk. A nyugatiak fejlettebb jogrendszert és termelési módokat, s nem kevés nemzetközi kapcsolatot hoztak, a keletieknek pedig mint határőröknek és segédcsapatoknak vettük hasznát. Ezek mind kis tömbökben telepedtek meg, eredeti nemzeti identitásukat gyorsan elvesztették, de ellenkező esetben is maximális volt lojalitásuk a Magyar Királyság iránt. [1]

A török kori népesség

A török korra a nyugati irányú bevándorlás érthető okokból kifolyólag elapadt. A jog- és létbiztonság veszélybe kerülésével a fejlettebb olasz, francia, vallon, stb. nemzetiségű földművelők, kézművesek és kereskedők ugyanis nem kívántak egy megszállt és kizsákmányolt, képlékeny határú országrész lakosai lenni.

Más a helyzet a déli és a keleti irányból érkező betelepülő csoportokkal, amelyek bevándorlási kedve továbbra sem csökkent, hanem inkább erősödött. Jóllehet, ezt a „kedvet” a török előrenyomulás diktálta parancsoló szükségszerűség volt.

Ezeken beül is nagy mértékben növekedett a románok lélekszáma Erdélyben, különösen (Vitéz) Mihály havasalföldi vajda és Giorgio Basta császári tábornok garázdálkodása következtében 1603 nyarán. A Habsburg politika akkoriban úgy vélte, hogy a bevándorló román, és a hozzájuk csatlakozott rutén népesség veszélyt jelentenek Erdélyre. Bizonyára a délszlávok megbízhatatlan magatartását vették alapul, s ezért felsőbb utasításra Basta távol tartotta őket az erődítésektől. A betelepülők nagy létszáma megingatni látszik azt a nézetet, miszerint kizárólag a török fennhatóság elől menekültek Erdélybe, őket bizonyára az otthoninál kedvezőbb életkörülmények is inspirálhatták.

A városok erdélyi világában a XVI.-XVII. században minden fallal körülvett város körül hóstáttnak nevezett külvárosok voltak.2 Ez a korcs szó valószínűleg a német Hochstadt szerencsétlen ferdítése.

Bolgárok

A bolgárok betelepülése magyar területekre, ti. Erdélybe már az Árpád-ház idején megindult, I. (Nagy) Lajos alatt folytatódott, majd évszázadokkal később, az 1688-as csiproveci felkelés leverése után öltött nagyobb méreteket.3 Jelentős változást hozott még életükbe a török elleni felszabadító háborúk. Noha török vonzásban éltek, a keresztény hadak közeledtének hírére helyi felkelések keretében fegyvert ragadtak a megszállók ellen. A megtorlás sem késett sokáig, 1688-ban a törökök feldúlták és kirabolták a bolgárok lakta helységeket. Egyes csoportjaik ekkor Georgius Pejacsevics vezetésével Pétervárad és Eszék környékére húzódott, de vannak adatok, amelyek Budát és Baját említik. Az osztrákok védlevelet állítottak ki, a havasalföldi fejedelem pedig régi kiváltságaik ígéretével próbálta meg magához csábítani. Többen mégis inkább Erdélybe, ezen belül Brassóba, Nagyszebenbe, Gyulafehérvárra, és Alvincre mentek.4

Közjogi helyzetükben kedvező változást hozott I. Lipót 1700-ban kiadott diplomája, amiben kiváltságos rétegnek ismeri el őket. Egy 1700-as, majd egy 1727-es oklevél megadta a bolgároknak a szabad kereskedelem jogát a Habsburg-tartományokon belül, és felmentést kaptak a lakosság nagy részét sújtó forspont és portio terhe alól, valamint szabadon gyakorolhatták vallásukat. Ez utóbbi nem túl nagy jelentőségű, mivel a bolgárok nagy része katolikus volt, bár egy 1739-es összeírás szerint Temesváron ortodox hitűek is éltek. Az erdélyi és magyarországi területeken működő bolgár un. kereskedelmi kompániák azonos státuszúak voltak a havasalföldiekkel; ti. évente fizettek adót, és szabadon kereskedhettek.

Az 1703-ban kitört Rákóczi-szabadságharc alatt a bolgárok a császári hadsereg hivatalos védelmét élvezték, de mégis jobbnak látták, ha odébb állnak Havasalföldre. Ez az óvintézkedés talán túlzott volt, hiszen a szintén Habsburg-hű szerbeknek sem esett komoly bántódásuk a kurucok részéről. Mindenesetre csak a szabadságharc leverése után indult meg migrációjuk, immár újult erővel. Az addig általuk belakott Alvinc és környéke után 1714-ben már Déva is büszkélkedhetett privilegizált bolgár közösséggel, 1727-ben pedig már Temesváron is tudunk bolgár populációról.

Délen, a Bánátban is találunk később bolgár közösséget, melyet 1744-ben Mária Terézia az erdélyiekkel azonos privilégiumokkal ruházott fel, s ezáltal biztosította számukra a közösségi jogaik elismerésével a nemzeti kisebbségi lét XVIII. századi garanciáit.

Cigányok

A török kortól kezdtek beköltözni hozzánk a cigányok is. Róluk általában a mai társadalom- és népiségtörténettel foglalkozó munkák még kevesebbet írnak, mint a zsidókról, az iskolai tankönyvek pedig meg sem említik őket. A források szólnak ugyan róluk, de ezek meglehetősen szűkszavúak. Érkeztek spontán módon, nomád életmódjuknak megfelelően is, de egy részük a hódító török hadsereget kísérte mint kuruzsló, mutatványos, kereskedő, zenész, stb. A magyarországi népesség is a legkülönbözőbb foglalkozásokat űzte, a fentiek mellett még kiegészültek teknővájókkal és vályogvetőkkel is. Eduard Brown angol utazó 1669-ből származó úti jegyzete arról számol be, hogy Magyarországon járta alkalmával rengeteg cigánnyal találkozott, és hogy ezek egy részét a magyar népesség a török javára való kémkedéssel gyanúsított. Ez utóbbi sem volt teljesen alaptalan, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy magyar részről is kihasználták mozgékony és szabad életmódjuk, valamint megfigyelőkézségük előnyeit.

A cigány csoportok kompániákba szerveződtek, melyek élén a demokratikusan megválasztott, bírói hatalommal felruházott vajda állt. Ezek a négy fővajda alá lettek rendelve, akik Győrben, Losoncban, Brassóban és Szatmárban székeltek. Az önszerveződés ezen fajtája teljesen törvényen kívül állt, mivel a magyar alkotmány nem ruházta fel őket ilyen jogokkal. A török kiűzése után az ország közigazgatási rendje is átformálódott, s ez véget vetett viszonylagos önállóságuknak is. Mária Terézia arra is tett egy elvetélt kísérletet, hogy jobbágyokká nevelje őket, de ez önmagában véve is lehetetlen vállalkozás volt. Létszámukról nem rendelkezünk megbízható adatokkal, a korabeli cigányösszeírások töredékes volta, valamint az etnikum vándorló életmódja miatt. Annyit szűrhetünk csak le, hogy helységenként mindössze néhány család telepedett meg. A zsidókhoz hasonlóan ők sem tudtak volna nagyobb létszámban megélni egy-egy helyen, mivel nem termelő, hanem legjobb esetben is kereskedő vagy kézműves tevékenységet folytattak. Ritkaságszámba ment a 10 családnál nagyobb létszám.5

A XVIII. századi Erdély városaiból viszonylag gazdag forrásanyag maradt ránk erről a meglehetősen nehezen megfogható népességről. A nagyszebeni Gubernium több utasítást küldött Sepsiszékbe, melyben hivatkozik az 1787. július 30.-i 7551. számú utasításra, mi szerint a felbukkanó cigány csoportokat Moldvába és Havasalföldre kell visszatoloncolni.6

„Görögök”

A török hódítás nyitott utat hazánk területére az un. görögöknek. A megkülönböztető jelzés nem véletlen, a „görögség” akkoriban főként görögkeleti vallást, balkáni származást, és kereskedelmi tevékenységet jelzett. A névadó, és valóban jelen lévő görögök közt voltak szerbek, örmények, bolgárok, és makedónok is. Foglalkozásukra nézve szinte valamennyien kereskedők, elsősorban a bor és szarvasmarha üzletágakat tartották ellenőrzésük alatt.7 Gazdasági szempontból komoly konkurenciát jelentettek a magyar kereskedőknek, valamint a termelők egy részének is, mivel a hegyaljai görög kereskedők a méltán híres bort hamisították.8

A görög kereskedők előőrsei már a XVI. század második felében megjelentek Brassó városában, s ettől kezdve folyamatosan szivárogtak az ország egész területére. Lélekszámukat tekintve nem képeztek nagy tömeget, de ehhez mért gazdasági befolyásuk jelentős volt. A nagyobb múltra visszatekintő szászok, és az új jövevény balkániak között már a kezdet kezdetén nagy feszültségek vibráltak. A brassói kereskedők 1545-ben arra kérték Radu Paisie havasalföldi uralkodót, hogy tiltsa meg a „görögöknek” az Erdélyen keresztül folyó kereskedelmet. Az erdélyi elöljáróság is igyekezett megfékezni a görögök betelepülését. A marosvásárhelyi országgyűlés megengedte a havasalföldi román kereskedőknek, hogy Erdélyben kereskedjenek, ugyanezt viszont tiltotta a „görögöknek”, amit ők viszont úgy játszottal ki, hogy közös kereskedelmi társaságokat hoztak létre. Az 1559-es gyulafehérvári országgyűlés már mérsékelte a „görög” kereskedőket sújtó rendelkezéseket. A továbbiakban csak azoknak tiltották az erdélyi tevékenységet, aki nem Erdélyben lakott.9

Lélekszámuk egyes becslések szerint a XVIII. században sem voltak többen kétezernél. A gazdasági - ti. kereskedelmi – törvényszerűségeknek megfelelően nem telepedtek egy tömbbe, hanem szórtan, a kisebb településekre akár csak 1-2 családonként telepedtek meg. Még az olyan nagy regionális központokban is, mint pl. Debrecen, mindössze 30 görög családot tartottak nyilván a XVII. században. Debrecen 1693-ban megkapta a „szabad királyi város” rangot, és ettől kezdve a „görögök” jogait korlátozták, hiába voltak azok törvénybe iktatva (1667, 1690). A város elöljárói nem túl barátságosan viszonyultak hozzájuk, ezért 1708-ban a debreceni kolónia felkerekedett, és Tokajban telepedett meg. 1725-ben itt is privilégiumot kaptak, aminek segítségével itt is kereskedelmi kompániát alapítottak.10

Jelentősebb központjaik továbbra is Erdélyben voltak: Gyergyószentmiklós, Csipszépvíz, Erzsébetváros, Szamosújvár. Önálló nemzetiségi életük meglehetősen rövidnek bizonyult, a XVIII. század második felében lezárult. Jóllehet a felszabadító háborúk során jelentős népesség utánpótlást kaptak, de éppen kis lélekszámuk és szórt elhelyezkedésük miatt beolvadtak a magyarságba. Irányukba a Habsburg államhatalom kétarcúan járt el. Mária Terézia 1759. Szeptember 4.-én aláírta a váradi kereskedők új privilégiumait. Ez 13 pontból állt, ami de tartalmazott egy olyan kitételt is, ami kiszorította azokat a „görög” kereskedőket, akik török területről hozták portékáikat.11 1774-ben viszont már hűségeskü letételére kötelezte őket, az addig érvényben lévő török állampolgárságukról le kellett mondaniuk, valamint a magyar király főségét kellett elismerniük. Akik ezt megtagadták, azoknak fél éven belül el kellett hagyniuk az ország területét. Az itt maradottakkal szemben II. Lipót már toleránsabb politikát folytatott. 1790. évi rendelete szerint már a görögök is vásárolhattak birtokot és viselhettek hivatalt. A különösen szerencsések közül mintegy százan nemesi armálist is szerezhettek.

Horvátok

A horvátok telepítse a XVI. század első évtizedeiben még magyar földesúri kezdeményezésre folyt. Ez alatt elsősorban horvátországi birtokosokat kell értenünk, akiknek az anyaországban is voltak birtokaik. A Zrinyiek,12 - határőrzésre - Frangepánok, Batthyányak, Erdődyek, Nádasdyak az állandósuló török betörések és sarcolások elől a Dunántúlra menekítették horvát származású jobbágyaik egy részét. A XVI. században a becslések szerint kb. 60-100 ezer horvát került így Magyarországra, többnyire földművesek.

Németek

A német etnikum betelepülése már a kezdetekkor is jelentős volt, több magyar város polgársága német, és identitását hosszú időn át megőrizte. A betelepítés a törökellenes felszabadító háborúk után szervezett formát és még komolyabb méreteket öltött. A hagyomány szerint az első sváb letelepülők – ez a később jövő németekre is átragadt – Badeni Lajos katonái voltak Buda környékén.

A Békés megyei Gyula városába 1723-ban érkeztek az első német telepesek Harucken báró hívására. A környékbeliek középkori szokásokat idézve összefoglaló névvel látták el őket, frankoknak nevezve. Állítólag a Rajna vidékéről jöttek, de mivel a telepesek általában több helyről toborzódtak, joggal feltételezhetünk itt is egy területi sokszínűséget.

Első csoportjuk az 1738. évi pestisben súlyos veszteségeket szenvedett. Néhány évvel később érkezett ugyan utánpótlás, ezek származási helye azonban ismeretlen. Nyelvjárásuk tanúsága szerint bajorok és osztrákok voltak köztük többségben.13

A német városi lakosság elhelyezkedéséről Erdély területén rendelkezünk a legpontosabb adatokkal Binder Pál kiváló feldolgozása révén. E szerint Beszterce, Szeben, Szászsebes, Medgyes, Segesvár, Brassó belvárosa szász lakosságú, Kolozsvár belvárosát együtt lakták a magyarokkal.14

Románok

A korai, középkori román betelepülések még korántsem a városokra koncentrálódtak a románok pásztorkodó életmódja miatt. A XVIII. századra itt is változást figyelhetünk meg, a betelepülők új hulláma Gyula városát célozta meg. A Gyulára betelepülő románok elődeinek lakóhelyéről keveset tudunk. Az első családok a XVII. században a török megszállás elől szivárogtak be. Egy részük a vár őrségével szövetséges, majd császári zsoldban álló szerbekhez kapcsolódott felszabadítása után. Az 1718-as pozseraváci béke után a katonai szolgálatot ellátó szerbek nagy része délre vándorolt az újonnan kialakított határőrvidékre, a helyben maradt szerb családok a románokkal olvadtak össze. A románok családneveik alapján a szomszédos, keletre és délre eső román lakta vidékekről származhattak.15

Erdély városai közül Gyulafehérvár, Beszterce, Szeben, Szászsebes, Medgyes, Segesvár külvárosait lakták románok. Érdekes módon a belvárosokban sehol sem vertek gyökeret, valószínűleg az ottani kereskedő-kézműves foglalkozásokhoz való fel nem zárkózás miatt.

Szerbek

A Magyar Királyság területére a határai mentén élő valamennyi népből, népelemből érkeztek betelepülő csoportok a Mohácsot követő 500 év során. Különösen vonatkozik ez a legnagyobb délszláv etnikumra, a szerbségre. Beszivárgásukat nyilvánvalóan elősegítette, hogy a két ország háborúi nyomán egyes észak-szerbiai területek is magyar fennhatóság alá kerültek. A szerbek – a korabeli forrásokban „rácok” – sokáig szinte észrevétlenül húzódtak az ország déli területeire. Ebből a szempontból a Száva sokáig határfolyóként funkcionált.

A Magyarországra húzódott szerb előkelők egy része nálunk is birtokossá vált, akik – gazdasági helyzetük megerősítendő - tudatos betelepítési akciókat is szervezek. A telepesek eredeti lakhelye ismeretlen. A fokozódó török támadások miatt ugyanakkor a Magyar Királyság is jó hasznát látta a népesség utánpótlásnak, mind katonai, mind gazdasági szempontból. Az adón túlmenően ütőképes katonai erőt is képviseltek mozgékony könnyűlovasságuk révén, amit sokan a későbbi huszárság magvának tartanak16.

A település lehetőségek adottak voltak, ám egy idő után az önkéntes betelepülés nem fedezhette a felmerülő igényeket. Magyar hadvezérek – nyilvánvalóan a telepítésben érdekelt déli birtokosok – ezért szabályosan erőszakot alkalmaztak az igények kielégítésére. A források meglehetősen elrugaszkodott. 100-200 ezres kényszerbetelítettről számolnak be, ami nehezen képzelhető el rövid időn belül. Az azonban biztosra vehető, hogy az erőszakos telepítések kisebbfajta demográfiai robbanást idézett elő a magyarországi szerbség körében.

Az áttelepítettek tulajdonképpen nem jártak rosszul új lakhelyükön. Jó minőségű földeket kaptak művelésre, jobbakat, mint amik otthon jutottak nekik. Görögkeleti vallásuk gyakorlásában nem akadályozták őket, s ez a vallási különállás időnként még gyakorlati hasznot is hajtott: mivel nem a római egyház hívei voltak, nem mindig kötelezték őket tizedfizetésre.

A XVI. századra Magyarországon élő szerb népesség létszámát török és keresztény források alapján 100-150, vagy akár 200 ezer fősre becsülhetjük. Ez a Mohács előtti Magyar Királyság 4 milliós népességlétszámának mintegy 5%-a.

 A megtelepülő félparaszti-félkatonai életmódot folytató szerb tömegek gyakorlatilag kényszerpályán mozogtak e téren, mivel ők estek legközelebb a török támadásokhoz. Katonai erejüket mind magyar, mind török részről felhasználták, részben önként, részben kényszerítő körülmények alkalmazásával. Az általuk benépesített déli területek a középkor végén még szabályozatlan területekként tartották számon, s ez nem sokban változott a későbbi évek során sem. Az itt rekedt szerbek jelentős része az országos szintnél jelentősen elmaradottabb volt, ami részben a fent vázolt mostoha körülményeknek is betudható volt. A nem szerb többségű mezővárosokban fel-felbukkanó szerb kézművesek ugyanakkor azt tanúsítják, nem teljesen volt idegen a polgári létforma.

A tizenöt éves háború (1593-1606) jelentősen megritkította a középkorból még épségben fennmaradt magyar településhálózatot. A legnagyobb károkat a peremvidékek szenvedték, alig volt olyan mezőváros vagy falu, amit ne kellett volna legalább egyszer újratelepíteni.

Azok a szerencsések, akik ki tudtak térni a háború pusztítása elől, Szlavóniba és Boszniába húzódott, majd 1609 után megkezdte az elpusztult területek újranépesítését. Városaink közül egészen Buda vonaláig jutottak, a Rábaközben pedig olyan nagy számban jelentek meg, hogy az 1613-ban országgyűlés külön volt velük kénytelen foglalkozni.

Annak jeleként, hogy a szerbek és a magyarok igyekeztek lakóterületileg is elkülönülni egymástól, a török helyőrségek előterében sorra alakultak az un. Rácvárosok. Talán védelmet is reméltek a törököktől, de lehet hogy gazdasági szempontok is motiválták őket Mindenesetre tény, hogy sokszor megtalálták számításaikat. Ahol a különválás nem következett be, ott sokszor összetűzésekre került sor.17

Szlovákok, rutének

Történelmi múltjuk homályos és ellentmondásokkal teli, de mindenesetre az egykori Felvidék releváns etnikumának tekintendők. Asszimilációjuk az összes etnikum közül a leggyorsabb, bizonyára a vallás és életmódbeli azonosságok, illetve hasonlóságok miatt.

A szlovákok külön névvel illetett nép- és nyelvi csoportjaként szokás emlegetni a Nyíregyháziakat. Szabolcs megyében ma is él a „tirpák” gúnyos fogalma, ami kezdetben csak az ide betelepülő szlovák népesség magyarosított megnevezése lett a szlovák nyelvben gyakori mássalhangzó torlódás miatt.

A rutének a szlovákoknál ugyan homogénebb népcsoportot alkottak, és mérsékeltnek tűnik vándorlási hajlamuk is, mégis jelentősebb kirajzásukra került sor. Főként a hozzájuk közel eső területeket szállták meg Borsod, Abaúj, és Zemplén megyében, de a távolabbi Szabolcs és Szatmár megyéket sem hanyagolták el. Egyes csoportjaik Békésig is elvetődtek, ld. Békéscsaba. Csak jelzésszerűen utalhatunk arra, hogy másodkirajzással a Nyírségből Makóra is vándoroltak a helybeliek által oroszoknak nevezett rutének. Egy  XVIII. századi összeírás viszonylag pontos képet ad a kivándorolt 7 éven felüli rutén népesség létszámáról. Az összeírás tanúság szerint 1751-ben Szabolcs megyében 9432, Beregben 11845, Abaújban 5020, Borsodban 1740, Zemplénben pedig 26421 személyt írtak össze.18

Zsidók

A hazai kisebbségek közül egyedül ők vállalták a török megszállókkal való teljes kollaborációt. A hódítók nem maradtak hálátlanok, fokozott jogokkal jutalmazták kiszolgálóikat. 1526-ban a budai zsidók küldöttséget menesztettek Jószéf ben Slómó vezetésével a Földvárra érkező Szulejmán szultánnak. A meghódolás jeleként átadták neki a város kulcsát, és kijelentették a török területekre való kivándorlás szándékát. Ez utóbbi mozzanatot egyes szerzők a török önkénynek állítják be, aminek szögesen ellentmond az a tény, hogy Jószóf ben Slómó törökországi utódai még a XIX. században is kiváltságokat élveztek. Valóban, a budai zsidók elszállítását a török források a szürgün szóval jelölik, ami száműzést jelent. Valószínűbb hogy csak részben volt szó kényszer kitelepítésről, ami valóban bevett gyakorlat volt.

A török fennhatóság alatt élő zsidók egy idő után már meglehetősen merészen aknázták ki az irányukba megnyilvánuló toleranciát. A kezdeti tilalmakat gyorsan semmibe kezdték venni, azaz elkezdtek lóháton utazni és fegyvert viselni, valamint ha turbánt öltöttek, a muszlimoknak fenntartott fehéret viselték. Fejadót a keresztényekkel ellentétben csak rendkívüli esetben fizettek, azt is közösségenként, ami jelentős könnyebbség volt a belső elosztás miatt.

Ennél a kérdésnél azért is érdemes egy kicsit elidőzni, mert egyes vallásfilozófusok szerint ennek – ti. a keresztények fejadójának – valláselméleti okai voltak.19 Annyi bizonyos, hogy az iszlámhitű törökök szilárdan vallották saját vallásuk tökéletességét, így a Mohamedet megelőző vallási tanítókat és prófétákat – ti. Zarahustra, Mózes, Jézus – csak előhírnököknek, így alacsonyabb rangúaknak tekintették. A keresztények által befizetett fejadó tehát ezzel is elismerik vallásuk miatti alacsonyabb rangjukat. A janicsárok sorait közülük nem töltötték fel, mivel rájuk nem vetettek ki gyermekadót.20

Az elmélet azonban több oldalról is támadható. Létezhetett ugyan egy vallási felsőbbrendűségi tudat is a törökökben, erre számos szövegemlék szóvirágai utalnak. A fejadó akkor is pusztán gazdasági haszonszerzési célokat szolgált – mint azt a kimutatások mutatják – nem túl sok sikerrel. Az elméletet tovább gyengíthetjük, ha belegondolunk, hogy Mózes sok száz évvel Jézus előtt élt és működött, így – a török logika mentén haladva –a keresztényeknél is alacsonyabb fejlődési szintet képviselt a Mózeshitű zsidóság. Az ország három részre szakadása a magyarországi zsidóság életlehetőségeit is alapvetően megváltoztatta. A királyi Magyarország sávjáról, valamint az Oszmán Birodalom territóriumáról érkező zsidó „utánpótló” csoportok hamar újjáélesztették a budai gyülekezetet, amely roppant fontos szerepet játszott a nyugati és a török területek közti kereskedelmi forgalom lebonyolításában.

A XVI-XVII. század az Erdély politikai körülményei is kedveztek a zsidók megtelepedésének, főleg Bethlen Gábor fejedelem toleráns politikájának köszönhetően. Bethlen természetesen a zsidó kereskedők üzleti kapcsolatait akarta országa hasznára fordítani, s az eredményeket látva feltételezhetjük hogy jól számított. 1623-ban fejedelmi székhelyére, Gyulafehérvárra telepített spanyolországi zsidókat, akiket szabadkereskedelmi joggal ruházott fel. Erdély fővárosában is magukon hordták viszont sorsuk sajátos bélyegét; a gyulafehérvári várban is gettólakókként éltek.21

A királyi Magyarország szabad királyi városai azonban a mohácsi vereség utáni zűrzavaros helyzetet zsidó lakosainak kiűzésére használta fel. Elsők közt pont a nagyobb városok; Pozsony, Sopron, Nagyszombat eszközölte ki a királynál, hogy távolítsa el az adott zsidó népességet. Példájuk nem maradt követetlenül. A városokból ily módon kiszoruló zsidóság elköltözött az országból, az erősen megcsappant maradék populáció pedig a nyugati országrész – talán toleránsabb – nagybirtokosainak védelmét vette igénybe.

Nagyobb méretű zsidó betelepülés csak a török magyarországi kiűzése után, a XVII. századi újratelepítések alatt volt megfigyelhető. A török pusztítás alatt elnéptelenedett ország újra magához vonzotta a zsidókat, noha a katolikus betelepítést szorgalmazó bécsi udvar igyekezett ennek gátat vetni. A betelepülők döntő része északi irányból, cseh-morva és lengyel területekről érkezett.

A XVIII. századból ránk maradt adatok jól szemléltetik gyors számbeli gyarapodásukat: 1735-38-ban összeírás az ország területén 18 ezer főt mutat ki, 1787-ben viszont már meghaladta a 83 ezret.22

Összegzés

A kutatók közül többen jutottak arra a következtetésre, hogy a XVIII. század elején a magyarság aránya a középkor végi 80%-ról 50%ra zuhant, s az ország lakosságának fennmaradó hányada a különböző nemzetiségekből tevődött össze. Számszerűen ez annyit tesz, hogy a 2 milliónyi magyar ajkú lakosságot kb. ugyanennyi délszláv, német, román, szlovák, ruszin, stb. egészítette ki. Ők már viszont nem elszórtan, hanem egységes tömböket alkotva telepedtek le, asszimilációjuk így gyakorlatilag megszűnt. Mintegy 30%-os növekedésük értelemszerűen a bevándorlásból származott, de az országon belüli földrajzi elhelyezkedésük oly kedvező volt, hogy a török uralom okozta vérveszteség jóformán csak a magyarlakta részeket érintette, s így természetes szaporodásuk jóval gyorsabb volt. Az etnikumok (vagy inkább nemzetiségek) XVI-XVII. századi gyarapodása területi elhelyezkedésekben is változást idézett elő. A török hódoltság előtti színmagyar területeken is megjelentek, s különösen a Pécs, Mohács, Szeged vonalától délre eső területeken kezdtek „osztozkodni” a magyar lakossággal, s ekkorira már több helyen túlsúlyra jutottak velük szemben.

Magyarország etnikai viszonyainak megbomlásában elsődleges felelősség terhelte a Habsburg-kormányzatot. Ezt különösen a német telepesek esetében nem is titkolták, amikor Kolonits érsek a „rebellis magyar vér hűsítését” germán vérrel célozta elérni. A többi etnikai elemre szükség volt természetesen az adófizető népesség szempontjából is, s egy idő után már nem éltek a katolikus vallás melletti kardoskodás luxusával sem (ld: bolgárok, zsidók, stb.). Éppen ezért téves Gorun-Kovács Blanka Sidonia azon megállapítása, miszerint I. Lipót több bevándorló csoportot keresztényi szeretetből fogadott be23.