Dr Bucsay Mihály:

A tarcali zsinatok és a Tarcal-Tordal Hitvallás jelentősége

A tarcali zsinatok és különösen az 1562, évi zsinaton elfogadott hitvallás fontos lépést jelentenek azon az úton, amelyen egyházunk haladt előre avégből, hogy a wittenbergi irány félségeit levetkezze és a teljes és következetes reformáció egyház legyen.

A wittenbergi, másként lutheri irány következetlensége és emiatti gyöngesége akkor derült ki, amikor 1547-ben V. Károly császár ellenreformációs hadai győztek és a diadalittas császár un. átmeneti intézkedéseket, interimeket léptetett életbe. E rendelkezések szerint tovább is szabad volt a lutheri reformáció tanításait hirdetni, de a templomi szertartások tekintetében- az úrvacsora két szín alatt vételét kivéve -vissza kellett menni a régi, középkori gyakorlathoz. Míg a wittenbergi reformáció táborának jelentős része, ha fájó szívvel is, de meghajolt ennek a parancsnak, sőt egyik vezető teológusuk közre is működött a lipcsei interim kidolgozásában, addig e tábornak másik, a Zwingli, Bullinger és Kálvin tanításai által már megérintett felét éppen ez a veszedelem ébresztette fel gyanútlanságából és késztette határozott döntésre. A császári interimeknek engedelmeskedő egyházakat az a veszedelem fenyegette, hogy előbb csak külsőleg, de azután, lassan és észrevétlenül, belsőleg is visszazuhannak a középkori állapotokba, tehát az interim ellenesek a reformáció következetes végrehajtását írták zászlóikra.

Három döntő kérdés

A szertartások kérdésében különös erővel figyeltek fel arra az igére, hogy hiába tisztelik azok Istent, akik emberek parancsolatait és tudományát követik. Eltávolították tehát a templomokból még azt a kevés oltárt, képet, ostyát és miseruhát is, amit a wittenbergi irány meghagyott, és amelybe fogózva most a császár az összes régi külsőségeket vissza akarta hozni.

Az egyházi tanban is maradtak fenn következetlén-ségek Luthernél, mégpedig az úrvacsoratanban és az isteni gondviselésről szóló tanításban. Az úrvacsora-tanban annak a bibliai igazságnak kellett érvényt szerezni, hogy a bűnbánó ember teljes és valóságos egyesülése az élő Jézus Krisztussal á sákramentum-ban nem dologi úton, hanem a hit csatornáján át, a Szentlélek Isten munkássága által megy végbe. Másfelől azt kellett kimondani, hogy üdvösségünk mindaddig bizonytalan, amíg magunkban és érde-meinkben, vagy akár csak tisztult vallási felfogásunk-ban is reménykedünk, és üdvösségünk alapját; nem Isten szuverén elhatározásában látjuk. Ez történt meg a kettős predestinációról szoló tan kidolgozásával.

Utoljára hagytuk az egyházi szervezett kérdését, amely azonban a reformáció megmaradását nézve nem volt- kevésbé fontos, mint az előbbiek. A wittenbergi reformáció meglehetős közönyt tanúsított ebben a kérdésben, nem alkotott saját egyházi szervezetet, hanem a fejedelmek és világi hatóságok, kormányzására bízta az egyházat. És bár ezek jó irányban is nagyon sokat tudtak tenni és tettek is a reformációért; de másfelől politikai és katonai megfontolásból, esetleg alku tárgyává tették az egészet, és elrendelték a középkori egyházi helyzet visszaállítását.

Ilyen lehetőség ellen védekezve írták zászlójukra mindazok, akiknek szíven feküdt a reformáció következetes végrehajtása, azt a kálvini tanítást, hogy Jézus Krisztus egyházának a világi magisztrátussal össze nem kevert és annak a belső egyházi kérdésekben alá nem vetett saját kormányzata kell, hogy legyen.

Ezek a törekvések Magyarországon is élénk vissz-hangot támasztottak. A három részre szakadt, déli és középső területein török iga alá került országban a reformáció egyet jelentett a nép és a nemzet belső megújhodásával és megmaradásával. Viszont a 40-es évek végén nálunk is munkába léptek Bécs és Róma sugallatára és támogatásával az ellenreformáció hatalmai.

Ebben a helyzetben, az 50-es évek elejétől kezdve a magyar reformáció munkásai közül is egyre többen győződtek meg arról, hogy a reformációt nálunk is csak annak következetes végrehajtása, a református reformáció útján lehet a magyar nép számára megőriz-ni.

Az udvari lelkészek fontos szerepe

Ez utóbbiak közül számosan éppen tiszáninneni' főúri udvarokban, várakban és gyülekezetekben munkál-kodtak. Ennek az egész tájnak még a középkorból származó igen eleven egyházi és művelődési kap-csolatai voltak lengyel, német és északolasz egyetemekkel. A felsőmagyarországi mágnások né-melyike várakat és nagykiterjedésű uradalmakat mondhatott magáénak az ország déli felében is. A Perényi család udvarában munkálkodó lelkészék egyikét-másikát felváltva látjuk tevékenykedni Sárospatakon, illetve a barányai Siklós várában. Ez azt jelentette, hogy ezek az evangéliumi munkások szemtanúkként élték át és mondták azután tovább, hogy mennyire a lét és nem lét kérdése elé állították a magyarságot a török háború testi-lelki megpróbál-tatásai.

Az ilyen körökben rendkívüli elevenséggel jelentkezett az egész ún. Mohács-probléma. Ebből a körből emelték fel szavukat azok az énekköltők, akik először látták meg Mohácsban a magyarság egyházi és erkölcsi eltévelyedésének isteni büntetését, és bűnbánatukban elsőnek ragadták meg a megtartás útját az élő Jézus Krisztusban és az Ő evangéliumá-ban.

Nem véletlen, hogy az ún. helvét irány éppen a Tisza jobb és bal partján tudott olyan mértékben tömörülni a wittenbergi irány mellett megmaradó lelkészekkel szemben, hogy a felső és alsó Partium lelkészeinek egy jelentős csoportja már 1557-ben helvét irányú álláspontot foglalt el az úrvacsora kérdésében. Alig két év múlva ez az egység már az ország egész északkeleti és keleti felére, valamint Erdélyre is kiterjedt. Mint az 1559-ig évi marosvásárhelyi hitvallás tanúsítja, ez az egységes állásfoglalás csak a központban álló kérdésre, az úrvacsoráról szóló tanításra vonatkozott.
1562-re azután elkészült; és sajtó útján nyilvánosságra is jutott a Debrecen-Egervölgyi Hitvallás, amelyekre szerzői, Méliusz Juhász Péter debreceni püspök és munkatársai, már a reformáció minden lényeges dogmatikai és etikai, szertartási és szervezeti kérdésében irányt mutatták, sőt még a lényegesnek nem tekinthető, de a nép mindennapi életében mégis fontossággal bíró egyéb kérdésekben is.
A Debrecen-Egervölgyi Hitvallásról, amely a refor-mátus reformáció egész szemléletét kifejtette, mégpedig a magyar előzmények, gondolkodásmód és környezet sugallta sok eredeti vonással, egyházunk két évvel ezelőtt emlékezett meg méltó hálaadással. Valóban, e rendkívül becses munkálat elkészültével olyan tisztázódás jutott nyugvópontra, amelynek alapján az egész országban megindulhatott a gyülkezetek nagyobb református egyháztestekké való egybefonódása.

  Miért nem a Debrecen-Egervölgyi Hitvallás?

Annak az érdekes és magyarázatra szorul jelenségnek vagyunk azonban tanúi, hogy az 1561. évben, Tarcalon összegyülekezett abaúji, zempléni és borsodi lelkipásztorok mégsem várták meg a debreceni munkálatok elkészültét, hanem azt tűzték ki saját feladatukul,, hogy egy vezető külföldi református személyiség Béta Tódor egy évvel előbb megjelent, de máris nagytekintélyű hitvallását készítsék elő az egyházvidék szükségeihez alkalmazott, rövidített szöveggel a következő zsinat elé: És bár a Debrecen-Egervölgyi Hitvallás 1562-ben, elhagyta a sajtót, az ugyanezen évben megtartott tarcali zsinat mégis a Béza-féle munkálatot emelte hitvallási tekintélyre és ugyanígy járt el az 1563. évi tordai zsinat is Erdély reformátusaira nézve. A Debrecen-Egervölgyi Hitvallás ilyesfajta mellőzésének okát főleg a következő két irányban kereshetjük:

Először: A nagy sietségben, ahogy Méliusz Juhász Péter hitvallása a szorongatott egri vitézek és polgárok oltalmazására elkészült, a szerzők a rendszerességre bizony nem sok gondot fordítottak. A még gyakorlatlan nyomdászok pedig akiket munkájukban, a hitvallás elöljáró beszédének tanúsága szerint, a „dühös török" betörése is zavart, annyi hibát vétettek, hogy végül egész „kijavító táblát" kellett a könyvhöz csatolni. Igy ez a simítatlan irányú, a kelleténél kevesebb idő és gond ráfordításáva megszerkesztett hitvallás nem számíthatott arra, hogy szimbolikus tekintélyre emelkedhet.

Másodszor: A Béza-féle hitvallás viszont minden tekintetben alkalmas volt, hogy ilyen tekintélyre jusson. Kristálytisztán tükrözte a református reformáció főleg Kálvin által kimunkált teológiáját, ezzel együtt a Magyarországon addig már elért teológiai eredményeket is. Ugyanakkor Béza hitvallása áttekinthető szerkezetű, világos fogalmazású és, csiszolatlan irodalmi stílusa mellett is, annyira sze­mélyes és pásztori hangú, hogy ebben csak a Heidelbergi Káté éri majd el, és múlja is felül. Tartalmiilag minden lényeges kérdésben annyira egyezik a Debrecen-Egervölgyi Hitvallással, hogy a tarcali atyák azokban a részletkérdésekben, ame­lyekben tovább akartak menni a Méliuszék hitvallásán, álláspontjukat Bézánál sem találták meg, hanem külön határozattal kellett azt leszögezniük.
Így határozták el, hogy kereszteléskor nem kell nevet adni a megkereszteltnek, továbbá, hogy a ­házasfelektől nem kell templomi, esküt kívánni és végül, hogy úrvacsoraosztáskor ostyát nem szabad használni. Az első két követelményt túlzott volta miatt a következő egyházi szokás és gyakorlat nem, is vette át..

Kínos vesszőfutás

I A Tarcalon összegyülekezett lelkészek nem valami veszélytelen dologra vállalkoztak akkor, amikor azokat az igazságokat, amelyeknek a felismerésére eljutottak, egyházi hitvallásukként kinyilvánitották. A vidék hatalmas földesura, Perényi Gábor, aki meg akart állni a türelmet élvező wittenbergi tanok és szertartások mellett kínos vesszőfutást rendezett a tarcali zsinatnak az ő birtokain lelkipásztorkodó résztvevői ellen. Ezek közül az egyik legképzettebb és legbátrabb, Thuri Farkas Pál, a Perényi lutheránus teológusaival vívott hitvita után tanácsosabbnak vélte megfogadni Méliusz Péter tanácsát és a veszedelem elől Biharba menekülni. De most már az üldözés sem tudta eltéríteni közös állásfoglalásuktól a Tarcalon egy értelemre jutott lelkészeket. Ha egy személy bajba került is, maga az ügy jól meg volt már alapozva. Mint láttuk, a Tarcali Hitvallás alapján ment végbe a következő 1563. évben Erdélyben is a református reformáció gyülekezeteinek különválása a wittenbergi iránytól és egyházzá tömörülése.

1567-ig a Tarcal-Tordai Hitvallás számított irányadónak a magyar református gyülekezetekben. Az 1566. évi gönci zsinat nemcsak a Tarcal -Tordai Hitvallás szimbolikus tekintélyét újította meg, de arra is felszólította a lelkészeket, hogy ismerkedjenek meg Kálvin kátéjával is, mely már a megelőző zsinatban egyetemes szavazattal bevétetett. Látjuk tehát, hogy eleink ezekben az években Bézát, illetve mesterét, Kálvint tekintették a Szentírás leghűbb tolmácsainak és az ő irányításukat fogadták el.
A soron következő lépés érdekes módon mégsem Béza vagy Kálvin nevét emelte még magasabbra, hanem helyettük a Bullinger Henrikét a zürichi reformáció vezéralakjáét, aki Zwingli Ulrich örökségét őrizte és ápolta. Az 1567, évi debreceni zsinaton nemcsak a Tiszántúli reformátusság, hanem a tarcali hitvallást aláíró abaúji, borsodi és zempléni egyházmegyék kénviselői is Bullinger Henrik művét, a II. Helvét Hitvallást emelték most már évszázadokra szóló és máig tartó érvénnyel egyházunk szimbolikus könyvévé.

Nagy hiba lenne ebben a döntésben teológiai irányváltózás jelét látni, vagy akárcsak gyanítani is. Mert hiszen a Debrecenben összegyűjt atyák nem Béza ellenére, hanem egyenesen az ő kezdeményezésére és az ő közvetítésével tették magukévá a II. Helvét Hitvallást, mégpedig csak azután, hogy azt a genfi lelkipásztorok, élükön Bézával, aláírták. A genfi lelkipásztorok éppúgy mint a debreceniek és a tiszáninneniek, de Európa más református egyházai is, joggal üdvözölték Bullingernek ebben a hosszú időn át egybeérlelt és kikristályosított munkálatában a. végleges összekötő kapcsot a református reformáció zürichi és genfi ágai között.

Béza és a magyarok

De a Tarcal-Tordai Hitvallás sem került teljesen a feledés homályába. Ha tekintélyben már nem mérkőzhetett is a II. Helvét Hitvallással, de joggal tekinthették azt a tiszta református teológia tanulmányozásra érdemes tükrének még a következő században is, úgy hogy 1655-ben latin és magyar nyelven új kiadása készült el Sárospatakon, Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony költségén.

Béza Tódorról (1519-1605) emlékezetbe idézzük életének azokat a fontosabb mozzanatait, amelyek hatása megmutatkozik a Tarcal-Tordai Hitvallásban is. Életútja sokban hasonlít a Kálvin Jánoséhoz.
Neki is meg kellett hoznia azt a döntést, hogy feladja a számára szülei által megszerzett pápás egyházi javadalmat. De Béza még nagyobb ellentétek legyőzése árán találta meg helyét az evangélium szolgálatában, mint Kálvin. Míg ez utóbbit családja, atyjának halála után, már kevéssé gátolta, addig Bézának hosszasan kellett küzdenie atyja ellenkezésével. Végül is a nagymüveltségü, rokonszenves külsejű, párizsi születésű és szellemi arisztokrácia legbelsőbb körében forgolódó, ifjú inkább a bujdosást és a szegénységet vállalta, csakhogy az evangélium ügyének szolgálhasson. 1548-ban Genfbe menekült, majd a Lausanne-i iskolában vállalt mint görög nyelvtanár kenyérkereső állást. A következő években egyre megbecsültebb segítőtársává növekedik a Genfben harcoló Kálvinnak. Nagy bibliai és patrisztikai tudása, küzdelmekben és áldozatokban izmosodott személyes hite, írói és szónoki képességei kezdenek gyümölcsöket teremni.
Már az elsők között áll ott Kálvin oldalán a Bolsec és a Sérvet elleni küzdelmekben. Nemcsak a hittani distinctiók mestere, de egyéniségének talán még megfelelőbb teret hódít meg a Zsoltárok gyülekezeti énekekké való verses átköltésében, to­vábbá a bizonyságtevő és építő vallásos dráma művelésében. De rendkívül használható diplomáciai jellegű szolgálatokra is. Az 50-es években több ízben tett fontos utakat Németországban azért, hogy politikai és pénzügyi segítséget eszközöljön ki az üldözött francia és olasz reformátusoknak és hogy ezek misszióinak keretében megkísérelje közel hozni egymáshoz az úrvacsora kérdésében eltávolodott lutheri és református irányt. 1558 őszétől Genfbe költözött át, és 1559-ben ő lett a genfi Akadémia első rektora: Kálvin halála után Bétára maradt a nagy örökség, az akkor már sok országban élő, szenvedő és harcoló reformátusok irányítása. Működött Béza az egyháztörténet terén, ő írta meg Kálvin János életrajzát. Kiváló érdemeket szerzett a bibliai teológiában is. Az egyik legrégebbi és legfontosabb újszövetségi-szövegforrás, a Codex Cantabrigensis-Claromontanus, a Béza nevét viseli.

Nem szabad említés nélkül hagynunk végül azt sem, hogy Béza melegszívű, búzgó és áldozatkész barátja volt a magyar reformáció munkásainak.

Ebben a vonatkozásban egy sorban áll Melanchhonnal és Bullingerrel. Mint kiadónak, neki köszönhetjük Szegedi Kiss István több nagy teológiai műve megjelenését. Ugyarcsak kiadás céljából behatóan foglalkozott Méliusz kézirataival is. Segítette Szikszai Hellopaeus Bálint De sacramentis c. művének megjelenését és előszót írt hozzá. Magyar tanítványai és levelezőtársai közül idézzük fel még Thuri Mátyás, Paksi Mihály, Amicinus Titus, Laskói Csókás Péter és Károlyi Péter nevét. Skaricza Máté 1570 végén hat napot töltött környezetében és Béza a genfi temetőben elvezette őt Kálvin jeltelen sírjához. De negyedszázaddal később szeretettel fogadta Szenczi Molnár Albertet is.

Az első szövegezésben Béza a Tarcal-Tordai Hitvallást azzal a céllal vetette papírra, hogy édesatyja előtt igazolja nagy elhatározását, sőt hogy atyját is megnyerje az evangéliumnak. Ezen a szövegen évek folyamán sokat bővített és csiszolt. Beleépítette abba mindazt, ami hitében a Kálvin oldalán vívott szentháromságtani, predestinációs és úrvacsoratani viták során kikristályosodott.
Benne vannak saját egyeztető kísérleteinek eredményei, de az egyházkormányzás és az egyházi fegyelmezés terén szerzett tapasztalatai is. A hitvallás első ízben 1560-ban jelent meg ilyen címmel: Confessio Christianae fidei, et ejusdem collatio cum Papisticis haeresibus. Ebből a szövegből a tarcali zsinati atyák kihagyták az egész hetedik fejezetet, valamint az ötödik fejezet több "mint tucatnyi cikkét. Az előbbi cikkek a pápás tévélygésekkel, az utóbbiak pedig az egyetemes zsinat szervezetével foglalkoznak.

A kritika

E. F. K. Müller, aki a Tarcal-Tordai Hitvallás latin szövegét református hitvallásgyűjteményében közölte, téved abban, hogy a tarcali zsinat azért folyamodott Béza szövegével szemben kihagyásokhoz és változtatásokhoz, mert „sok presbiteriánus tételt a magyar mágnás-rendszerrel szemben nem lehetett keresztülvinni" (Ide Bekenntnischriften ser reformierten Kirchen. Lipcse. 1903. XXXVIII.) A kihagyások valódi indoka sokkal egyszerűbb, ahogy ezt a tarcali atyák meg is mondották. Szerintük ,.brevitatis vausa", azaz a rövidség kedvéért történtek a kurtítások. (E. F. K. Müller idézett műve 430:19 és máshol.) Az eredeti és a Tarcalon bevett szöveg összehasonlítása után nincs okunk szavukban kételkedni. Sem hittani, sem Egyházszervezeti kérdésekben nincs a két szöveg között tartalmi eltérés. Ezt meg kell állapítani Révész Im­rének egy odavetett megjegyzésével szemben is (Magyar Református Egyháztörténet, 1520-1608. 188.), amely szerint Béza hitvallása presbiteren laikus presbitert értett, míg a Tarcal-Tordai Hitvallás ezt az elnevezést „lelkészi tanácsbíró" értelemben használja. Valójában azonban mindkét szöveg egyaránt a kormányzás és fegyelmezés teendőiben munkálkodó egyházi szolgát ért presbiteren, anélkül hogy akár az egyik, akár a másik még csak sejtené is, hogy laikusokra vagy klerikusokra gondol-e?

A Hitvallás értékelése

A Tarcal-Tordai Hitvallás legkiemelkedőbb tartalmi jellemvonása a bibliai-reformátori megigazu-, lástan mélysége és tisztasága. Béza annaka hangsúlyozását tartja legfontosabbnak, hogy nincs a keresztyén ember életében, a neki osztályrészül jutott vigasztalásban és reménységben semmi, amit önmagának, érdemeinek köszönhetne. A megérdemeletlen, egészen ingyenvaló isteni kegyelem emberi csatornája, a hit sem valamiféle emberi buzgólkodás terméke, hanem a Szentlélek ajándéka és nevelő fáradozásának gyümölcse. Ebben a kérdésben a választékos stílusú író nem idegenkedik még az ilyen erős kifejezéstől sem: „Szinte oly nehéz minekünk a magunk akaratából hinni, mint a dögnek repülni." (Kiss Áron: A XVI, században tartott magyar református zsinatok végzései. Bp. 1881. 311, lap. A következőkben Kiss.)

A legújabb kutatások szerint a Heidelbergi Káté egyik legfőbb forrása éppen Bézának ez a hitvallása. Nem is annyira tartalmi vonatkozásban szembeötlő ez, hanem ezen túlmenően a személyes, az átéltséget tükröző, bizonyságtevő és építő hangban: A Tarcal-Tordai Hitvallás egyszerű, nyugodt mondatai mögött belső harcok, az egész embert mérlegre tevő meditációk állnak. Szinte utolérhetetlenül éles és finom az az önvizsgálat, amely a III. fejezet 15. cikkében tükröződik.
Augustinusi mélységekben jár Béza, amikor arról szól, hogy „Miképpen él Isten az embernek bűnével az ő dicsőségére?" (III. fejezet 16. cikk.) Emlékezetbe vésődő mondatokban világosodik meg előttünk a pápás érdemteológia felszínessége és azzal szemben az ingyenvaló kegyelem evangéliumi tudományának eligazító és szolgálatra indító ereje. (Kiss 332, 334, 339, 356, 377, 382.)

További jellemvonásai a Tarcal -Tordai Hitvallásnak az ökumenicitásrá való törekvés és az okos, józan mértéktartás. Béza úgy fogalmazott, hogy Luther és Melanchthon (Kiss 363), vagy Zwingli és Bulling (Kiss 366) megszokott, kedvelt kifejezéseiből ott legyen a hitvallásban mindaz, ami annak szerves egységébe beépíthető. A békesség és az. egység érdekében a hitvallás ilyen ökumenikus szívbeli tágassággal íródott. Még a római katolikus teológiának is elébemegy kissé Béza a Mária-tanban, másfelől viszont annál nagyobb nyomatékkal állapítja meg, hogy a sákramentumokban nem mi adunk valami ajándékot Istennek (Kiss 367), tehát, hogy az ezt az igazságot visszájára fordító pápás mise nem más, mint iszonyatos bálványozás" (Kiss 364).

Józan és okos mértéktartás szólal meg az egyházszervezetről (Kiss 391, 401), az egyházi fegyelmezésről (Kiss 399), a szeparatista „újkeresztyénekről" (Kiss 410) és a chiliazmusról szóló cikkekben.

Béza a Debrecen-Egervölgyi Hitvallás szerzőihez hasonlóan nagyra értékeli a tapasztalást. Az ember vegye komolyan azt, amit érzékeivel megfoghat és okuljon belőle. ,A szemlátomásból" tanulni kell - írja (Kiss 404). Egyháztörténetileleg előremutatónak tekinthető az is, hogy a szertartások kérdésében következetesen ragaszkodik az újszövetségi egyszerűséghez (Kiss 382), továbbá, hogy az egyházkormányzás terén nagyon határozottan foglal állást a külön egyházi szervezet, az egyházi autonómia mellett (Kiss 382, 396). De nyilvánul ez a haladó vonás, mint a legszélesebb, a társadalmilag mellőzött rétegekkel való szolidaritás, az azok érdekeit magáévá tevő állásfoglalás, olyan részletekben is, mint amikor pl. leszögezi, hogy Isten megcsúfolása az olyan papi imádság, amelyet a hívek nem értenek, vagy amikor követeli, hogy a Szentírást és a hit dolgairól szóló tanításokat oly módon kell közreadni, hogy hozzá tudjanak jutni azokhoz a nők is és általában mindenki (Kiss 325. 351, 353). Leginkább előremutató azonban az a hitvallás etikai gerincét képező és ennek megfelelő minduntalan visszatérő tanítás, hogy az istenfélelem és a felebaráti szeretet, a hit és a belőle fakadó jócselekedetek elválaszthatatlanok egymástól, kölcsönösen, tanúsítják egymás meglétét és valódiságát.

Ha mégis látunk a Tarcal-Tordai Hitvallásban a Debrecen-Egervölgyi Hitvallással összehasonlítva visszafelé tett lépést is, akkor azt, olyan kevésbé lényeges vonás, mint pl. a korábban itthon kibontakozott isten-kép teológiai háttérbeszorulása mellett, abban állapíthatjuk meg, hogy a Debrecen-Egervölgyi Hitvallás nemcsak teológiailag és elvben állapítja meg az istenfélelem és a felebaráti szeretet egybetartozását, hanem nagy bőkezőséggel alkalmazza is ezt a tételt a korabeli magyar élet testi-lelki, kulturális. és gazdaságetikai problémáinak az oldozgatására, az emberi boldogulás és békesség munkálására. Ez egyben azt is megmutatja nekünk, hogy mikor élünk helyesen azzal a, teológiai tisztázódássál, amely a korábbi magyar eredetű kísérletekkel szemben a Tarcal-Tordai Hitvallásban, a II. Helvét Hitvallásban és a Heidelbergi Kátéban jelentkezik. Akkor, ha az egyházi élet legfontosabb tartalmát, a napi felebaráti problémák oldozgatását, a hitvallás megvilágítja és segíti, nem pedig ezeknek a feladatoknak a helyére tolakszik egy, a szavakban kimerülő, a formulákat ismételgető, azokon vívódó gyümölcstelen konfesszionalizmus formájában. Jézus Krisztus nem hittani formulákhoz akarja elvezetni az övéit, hanem elsősorban a bajokkal küzdő emberekhez. Az egyház minden ízében gyakorlati életútján olyan a hitvallás, mint egy széles, termékeny vízjárásnak a mély és egyenes medre. amely az áradat irányát őrzi és mutatja. Egyházunk éppen azért emlékezik meg méltó hálaadással történeti hitvallásairól, mert azokban Isten Igéjéből felismert szolgálatához talált és talál biztos irányítást és gazdag erőforrást. Református Egyház XVI. 1964. 149-152 dr. Bucsay Mihály

JUBILEUMI ÜNNEPÉLY TARCALON Június 21-én a tarcali templomban hálaadó istentiszteletet és emlékünnepélyt tartott a Tiszáninneni Egyházkerület, az 1561-1564. évi tarcali zsinatokra . és az 1962. évi Tarcali Hitvallásra emlékezve, azok 400-ik évfordulóján. Az ünnepi istentiszteleten igét olvasott Keresztry László lelkipásztor, igét hirdetett Rásky Sándor egyházkerületi főjegyző. Az ünnepi közgyűlést de. Újszászy Kálmán, a kerületi főgondnok helyettese nyitotta meg. Előadást tartott dr. Bucsay Mihály, a budapesti Teológiai Akadémiai professzora. Énekelt a taktabáji vegyeskar és Iszlay Jenő karcsai lelkipásztor (Némethy Ferencnek, a zsinat patrónusának a dicséretét 273.) Az ünnepséget Komjáthy Aladár esperes, püspök helyettes záróbeszédé rekesztette be.