SZAKÁLY Ferenc

Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái (1570)

A nálunk oly gyakorta pusztító történelmi viharok egyenes következménye – de egyben a pusztulással dacoló törekvések jele is –, hogy a történeti-művelődéstörténeti kútfőink jelentős része szerte a világban szétszórva található. Ezeknek a kézírásos, illetve nyomtatott forrásoknak – közös nevükön Hungaricaknak – és tárgyaknak a számbavételére az előttünk járó nemzedékek, kivált a dualizmus korában, oly nagy energiákat fordítottak, hogy úgy tűnhet: minden érdemlegeset felkutattak már. Valójában azonban a Hungarica-kutatás munkája nem fejeződött s nem is fejeződhet be soha; hiszen állandóan gyarapszik a feltárandók száma is; nemcsak olyképpen, mint az első világháború után, amikor a magyar közgyűjtemények jelentékeny hányada egy csapásra külföldre került – anélkül, hogy a helyéről akárcsak egy jottányit is elmozdult volna –, hanem olyképpen is, hogy a határainkon túl is naponta keletkeznek olyan munkák (pl. emlékiratok), amelyek eleve a Hungaricák közé számítanak.

Bár a Hungarica-kutatás napjainkban közel sem folyik a kívánatos rendszerességgel és intenzitással, szorgos és áldozatos kutatók erőfeszítései szinte minden évben hoznak valami szenzációszámba menő felfedezést. Az elmúlt évtized felfedezései közül – hogy csak a korábbi századok anyagánál maradjunk – időrendben is, értékrendben az első helyre kívánkozik az a 942. évi arab nyelvű levél, amelyet egy 10–11. századi mór krónika őrzött meg számunkra a rabati királyi könyvtárban. E levél az ibériai kalandozások során fogságba esett magyar harcosok vallomásai alapján számol be a magyar viszonyokról, köztük arról, hogy honfoglaló őseink hét vezér parancsnoksága alatt élnek és hadakoznak. Noha az arab betűkkel, jócskán eltorzítva leírt vezérnevek azonosítása körül nyilván még sokáig folyik majd a vita, e híradás jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Egy londoni árverésen vásárolta meg az Országos Széchényi Könyvtár azt a 13. század első felében keletkezett kéziratot, amely Magyarországi Szent Erzsébet szentté avatási jegyzőkönyvét s benne az azzal kapcsolatos tanúvallomásokat tartalmazza, amely az 1235-ben felvett pápai jegyzőkönyv egyetlen fennmaradt másolata. Csak az utóbbi években kezdett hozzá a magyar történetírás Capestrano-i Szent János († 1456) Rómában és Párizsban őrzött kanonizációs jegyzőkönyveinek feldolgozásához is: a tanúk vallomásai páratlanul értékes adatokat közölnek a 15. századi Délvidék társadalmi és gazdasági viszonyairól. A legnagyobb magyar humanista költő, Janus Pannonius verseit már a 16. században is többször kinyomtatták; ki gondolta volna, hogy egész sor ismeretlen verse lappang, amíg a spanyolországi Sevillából elő nem került egy műveit őrző kódex. Huszár Gál 1560/61-ben Óváron, Kassán nyomtatott Énekeskönyve – az első magyar protestáns énekgyűjtemény – első példánya 1975-ben Stuttgartban bukkant elő; eddig is könyvtárnyit írtak róla, anélkül azonban, hogy 1602 óta bárki is látta és tartalmát ismerte volna.

Nem annyira forrásértéke, mint inkább érdekessége emeli a fentebb említettek mellé azt a kis török miniatúrás könyvet, amelyet kiváló irodalomtörténészünk, Varjas Béla lelt fel a nyugat-németországi Wolfenbüttelben, s amelyből e számunk címlapképe is való. A 14 – önmagában is értékes – színes képet a címlap felirata kapcsolja a magyar történelemhez, miszerint „Ez[en] könyv irattatott Konstantinápolyban, az kapitány Ali basa portáján, szigetvári Csöbör Balázsnak keze által, ezerötszázhetven” . A benne található figurák nyilván Ali kapudán pasa (= tengernagy) sztambuli udvartartásának jellegzetes alakjait ábrázolják, s mivel a kötet csonkítatlanul maradt ránk és egyébként csak üres lapokat tartalmaz, kézenfekvő, hogy a miniatúrák, részben vagy egészében, a szigetvári Csöbör Balázs alkotásai. Az, hogy egy magyar ember Isztambulban török miniatúrákat fessen, csak az első pillantásra tűnhet hihetetlennek és érthetetlennek. A szultáni szeráj számadáskönyveiből ugyanis tudjuk, hogy az ezer meg ezerszámra Törökországba hurcolt magyar rabszolgák között akadtak olyanok is, akik – kitanulván e mesterséget – a szultáni szeráj festőműhelyében dolgoztak. (Nyilván az ő kezemunkájuk nyomán sikeredtek egyes, magyarországi hadműveleteket megörökítő török miniatúrák – pl. a mohácsi csata jelenetei – olyannyira hitelessé.) Amennyiben feltételezésünk helyes, s a miniatúrákat valóban Csöbör festette, úgy megtaláltuk az eddig csak török nevükön ismert magyar származású török miniátorok egyikének magyar nevét is. (A kötet hasonmás kiadása a következő esztendőben jelenik meg nyomtatásban az Európa Kiadónál.)

A nyomtatott Hungaricákból felbukkanhat még egy-egy, magyar közgyűjtemények által megvásárolható példány, a külhoni közgyűjteményekbe sodródott darabok azonban nyilván sohasem kerülhetnek „haza”, mint ahogy csak mikrofilmen lehet Magyarországra „telepíteni” a szomszédos országokbeli, a bécsi és a római levéltárak gazdag magyar vonatkozású anyagát is. Feltárásukkal mégis gyarapodik legnagyobb és legfontosabb „közgyűjteményünk”, a múltról való kollektív ismeretek kimeríthetetlen tárháza.