Az egyke 4. rész

Harc az egygyermekrendszer ellen.

 

És ha azt kérdezzük, hogy mit tettünk eddig az egygyermekrendszer terjedésének meggátolására, mit tett a társadalom, a kormány, a törvényhozás, azt kell felelnünk, hogy semmit vagy majdnem semmit. Igaz ugyan, hogy más téren is elmaradtunk, de bizonyos az is, hogy a legelső feladat lenne útját állani egy oly szokás terjedésének, amely a fajmagyarság szaporodását és ezzel nemzetünk jövőjét fenyegeti.

 

Néhány évvel ezelőtt a Dunántúli Közművelődési Egyesület akart ebben a dologban nagyobb mozgalmat indítani s az egyesület 1902. évi november hónap 26-ikán tartott közgyűlésén Rákosi Jenő hatalmas szózattal fordult a magyar közvéleményhez,

hogy az egygyermekrendszerre felhívja a társadalom figyelmét és élesen megvilágította a bajnak eredetét és azokat a feladatokat, amelyek e téren különösen a törvényhozásra várnak.

 

„A statusférfiak ajtaján kell dörömbölnünk, mondotta Rákosi Jenő, nem a szegény jegyzőkén; a törvényhozás kapuit kell bedöntenünk és nem a szegény parókiákét. Azok a törvények, amelyek a mi vagyonúnkról, a mi birtokunkról, a mi kezünkön levő földekről, a mi örökségünkről rendezkednek, azok ebben a dologban a bűnösök. Amíg ezen nem segítünk, addig semmi hathatós eszközünk nékük az orvoslásra nincsen. Régi törvényeink világát egy csapással ledöntöttük és magunk is elbukván, átmenet nélkül idegen jogfejlődés nyomán rendezték számos magánjogi viszonyunkat. Százados fejlődésből históriailag kialakult eszünk járásával, életfölfogásainkkal, megszokásunkkal, hagyományunkkal egyszerre egy ellenkező, vagy legalább is más világnézet által létrehozott törvények szerint kényteleníttettünk élni: az rendelkezett birtokunkról, a szerint örököltünk, a szerint osztozkodtunk és azt nem értettük meg, azt nem találtuk kedvünk, természetünk, szokásaink, vágyaink és érdekünk szerint valónak, tehát védekeztünk ellene, mert el kellett általa vesznünk. Ebben ment tönkre középbirtokos osztályunk, amely a régi rend védelmétől elesvén, prédája lett az új viszonyoknak és magának más védelmet nem talált, mint hogy az állami hivatalokra vetette magát, ahol elvérzik. Ebben megy tönkre köznépünk, mert a végtelenig osztható birtokát kiráncigálják alóla. Akinek pedig a kezén levő föld annyi, mint a tisztesség, becsület és tekintély, elvesztése pedig annyi, mint el lennie tisztesség, becsület és tekintély nélkül: az a rajta ily végzetes súlylyal levő törvény ellen menedéket keres, ha nem talál mást, hát a legtermészetellenesebbet, az íme legjobban terjedő egygyermekrendszert választja. Mert aki jó gazda, szorgalmas, ügyes és takarékos, az a legnehezebb viszonyok közt is megtartja birtokát. De jaj neki, ha egy gyermekénél többje van, mert akkor az örökösödésben szerte megy a birtoka foszlányokra és immár kisiklik örökösei kezéből. Ezért van, hogy a Dunántúl déli részeinek falvaiban anyagi jómód mellett is játszadozó gyermekek hiányában az utca szomorú, néptelen és nem egy községben immár becsukják az iskolát, nem lévén, aki beléje járjon, a tanító elé; azért van, hogy a mi gyönyörű fajmagyar határőrző telepeinken a Drávához közel, a lakószobából hiányzik a gyermeksírás és gyermekkacagás, a teremtő Istennek és angyalainak ez a legdicsőbb, legmegrendítőbb, szívdobogtató, szívemelő csoda muzsikája.”

 

Rákosi Jenő beszédének hatása alatt a Dunántúli Közművelődési Egyesület el is határozta, hogy e kérdést állandóan napirenden fogja tartani, de sajnos, közvetetlenül a közgyűlés után az újonclétszám tervezett fölemelésével a katonai kérdések kötötték le csaknem teljesen a közvélemény figyelmét és ismét évek múltak el anélkül, hogy ebben a dologban valami történt volna.

 

Meg kell még emlékeznünk arról a valóban önzetlenül hazafias mozgalomról, amelyet a barsi ev. ref. egyházmegye lelkészei Birtha József vezetésével kezdtek. Birtha Józsefnek rendkívül érdekes és alapos tanulmányával, amelyben a Dunántúl északi részében és Barsmegyének református községeiben elterjedt egygyermekrendszert ismerteti, fentebb már részletesen foglalkoztunk. A tanulmányt Patay László n.-szecsei év. ref. lelkésznek előszavával és Kersék János dr. ügyvéd, egyházmegyei tanácsbíró felolvasásával együtt a lelkészek értekezlete több ezer példányban kinyomatta és a nép között elterjesztette. Ugyanebben a dologban Birtha József lelkész felhívással fordult lelkésztársaihoz:

 

,.Mi lelkészek, tanítók, egyházak vezetői, gondozói”, úgymond, kiket őrtállók gyanánt hívott el az Úr a gyülekezetbe, nem nézhetjük tétlenül a pusztításokat, nem nézhetjük hazánk, egyházunk pusztulását. A felelősség minket terhel gyülekezetünk erkölcsi és anyagi romlásáért. Tennünk kell valamit, ha azt nem akarjuk, hogy elsorvadjunk, tönkremenjünk. Lelkünk nemesebb ösztönétől indíttatva, felelősségünk tudatában, látva e tiszta magyar faj pusztulását, a barsi ev. ref. egyházmegye lelkészi értekezlete elhatározta, hogy e bajon segítendő, vándorfelolvasásokat tart azokban az egyházközségekben, ahol ez a betegség pusztítja egyházunk testét.”

 

A nagy lelkesedéssel megindított akciónak helyenként volt is sikere s a lelkészek többször tapasztalhatták, hogy felolvasásaik hatása alatt a hívek magukba tértek és belátták, hogy bűnös útra tévedtek. De a lelkészek maguk is kénytelenek beismerni, hogy az állam és a társadalom hathatós támogatása nélkül csak egyes esetekben képesek valami eredményt elérni, de arról szó sem lehet, hogy a nemzetpusztító szokást megszüntessék. A hazafiasán gondolkozó lelkészek közreműködésére szükség lesz a jövőben is, de az államnak és a törvényhozásnak is meg kell tennie a kötelességét.

 

 Nemzeti politikánk eszközei.

 

Azt hiszem, hogy a Dunántúl eljutottunk immár addig a pontig, amikor az egy gyermekrendszer nagymértékű elterjedése már elkerülhetetlenné teszi, hogy a törvényhozás, a kormány és a társadalom e nagyfontosságú kérdést fokozottabb figyelemben részesítsék. Ha az itt közölt adatok alkalmasak lesznek arra, hogy a közvélemény, a törvényhozás és a kormány hamarabb ébredjen kötelességének tudatára, úgy teljes mértékben elértem célomat.

 

Nem azt akarom, hogy elcsüggedjünk, mert erre a magyarság általános fejlődése és terjeszkedése mellett e hazában, nincsen ok. De ne is bizakodjunk el, mert erre még a legutolsó népszámlálás fényes eredményei után sincs jogunk, amikor közel a veszedelem, hogy a bizonytalan jövő meg semmisíti összes reményeinket. Tehát ne csüggedjünk el, de ne is bízzuk el magunkat, hanem dolgozzunk és munkálkodjunk, hogy a messze jövőben is biztosítsuk a magyar faj jövőjét és hegemóniáját Magyarországon.

 

És ne gúnyolódjunk azok rovására, akik aggódó lélekkel sötét pontokat, sötét foltokat látnak nemzetünk jövőjében, ha a magyarság fejlődéséről elmélkednek. Mert e sötét pontok megvannak a Dunántúl és Erdélyben is, ahol az oláhság terjeszkedése, nemzeti öntudatra ébredése és ellenséges szervezkedése komoly veszedelemmel fenyegeti a magyarság fejlődését Tehát ne szépítsük a megcáfolhatatlan tényeket, hanem munkálkodjunk azon, hogy a sötét pontok eltűnjenek. Ajtay is beismeri, hogy csak a nagy tömegek tudnak asszimilálni és hiába létesítünk a nemzetiségi vidékeken állami iskolákat, a nemzetiségeket ezzel beolvasztani nem fogjuk.

 

De honnan vesszük a magyarság tömegeit, amelyek a nemzetiségeket beolvasztani képesek, ha a magyarság természetes fejlődésében stagnálás, vagy éppen csökkenés áll be az egygyermekrendszer szörnyű bűne következtében? Túlzott optimizmussal, a létező bajok eltitkolásával vagy szépítésével csak jóleső álomba ringathatjuk a társadalmat, de a bajokat megszüntetni nem fogjuk, sőt azok tovább fognak fejlődni addig, amikor késő lesz a felébredés, mert segíteni többé nem lehet.

 

 Erős, céltudatos nemzeti politikára van tehát szükség, annál erősebbre, minél érezhetőbbé válik a nemzetiségek partikularizmusa és szervezkedése a nemzeti állam és a nemzeti eszme ellen. Meg kell ragadni minden eszközt, amely alkalmasnak látszik arra, hogy a magyar faj természetes szaporodását és a nemzetiségi asszimilációt előmozdítsa. Az asszimilációt és ezzel hazánk jövőjét pedig csak úgy biztosíthatjuk föltétlenül, ha a magyar faj felsőbbségét minden eshetőség ellen biztosítani tudjuk. Ezért minden veszedelem, amely a magyar faj számbeli túlsúlyát fenyegeti, nemzeti veszedelem és ezért nemzeti veszedelem az egygyermekrendszer is, ha nem találunk ellene orvosságot és engedjük, hogy a ragály egyre nagyobb területen mételyezze meg a magyarságot és állja útját fejlődésének. Mind a két irányban, a magyar faj fejlesztése és a nemzetiségek asszimilációjának előmozdítása körül egyaránt számos akadálylyal és nehézséggel kell megküzdenünk, mert mindkét irányban sok mulasztás terheli lelkiismeretünket.

 

 Azok között a tényezők között, amelyek csökkentőleg hatnak a magyarság természetes szaporodására, első helyen említjük a gyermekhalandóságot, amely az utóbbi években némileg megjavult közegészségügyi viszonyok dacára még mindig igen nagy. A statisztika tanúsága szerint az utóbbt tíz év alatt a halálozások aránya állandóan csökkent és pedig 30,9-ről (1893-ban) 26,0-ra (1903-ban) ezer lélek után.

 

De a halálozások arányszámának ez a kedvező javulása jobbára a születések csökkenésére vezethető vissza, mert a hét éven aluli gyermekek még mindig felét, (1903-ban 49,3% át) teszik a halottaknak, s így a születések apadása természetesen hatással van a halálozások arányának csökkenésére is. Ennek a körülménynek tulajdonítható főképpen, hogy a Duna jobb partján a halálozások aránya az országom arányon alul maradt (1901-1902-ben átlagban 24,3). Mindenesetre örvendetes a statisztikai kimutatásoknak az az eredménye, hogy a halálozások tekintetében a magyarság aránya valamennyi nemzetiség között a legkedvezőbb, de már a gyermekhalandóság tekintetében a rutén és a német nemzetiség megelőzi a magyarságot.

 

 A gyermekhalandóság feltűnő nagy aránya azt mutatja, hogy e téren még sok a teendő. Ebben a tekintetben a legelső feladat az általános műveltség terjesztése, mert kétségtelen tény, hogy a műveltség hiánya egyik főoka a nagy gyermekhalandóságnak.

 

A higiénia általános ismereteinek terjesztésétől és az ingyenes gyógyítástól orvosi ösztöndíjakkal még sok eredményt remélhetünk a gyermekhalandóság csökkentése körül. A nagy gyermekhalandóság okai között szerepelnek az epidémiák is, amelyek ellen szintén csak a közegészségügyi viszonyok javulása nyújthat védelmet. A magyarság szaporodásának második nagy akadálya éppen a szaporodás mesterséges korlátozása, az egygyermekrendszer.

 

Ebben a tekintetben elsősorban ugyan csak a vallásos élet újabb föllendülésétől remélhetünk csak lényegeseb javulást, de fontos feladatok várakoznak a törvényhozásra és a hatóságokra is. Legelsőbben is meg kell változtatni az ősi magyar fölfogással, begyökerezett szokással ellenkező örökösödési és egyéb törvényeinket,amelyek sok helyen az első impulzust adták az egygyermekrendszer elterjedésére. Másrészről pedig meg kell szüntetni azt a képtelen helyzetet, hogy a törvény tulajdonképpen az egygyermekű családokat részesíti kedvezésben és éppen ellenkezőleg gondoskodni kellene arról, hogy a sokgyermekű családapák (ha magyar nyelvűek) adóelengedésben vagy adómentességben részesüljenek.

 

A harmadik veszedelem, amely népünk természetes szaporodásának útját állja, a kivándorlás, amely éppen úgy, mint az egygyermekrendszer, egyre fokozódó mértékben csökkenti a magyarság természetes szaporodását. Sok igazság van abban a felfogásban, hogy a kivándorlást hiába korlátozzuk, azt megszüntetni nem fogjuk tudni. De csökkenteni mindenesetre lehet, ha szigorán ellenőrizzük azokat, akik a népet mesterségesen a kivándorlásra csábítják. E mellett pedig gondoskodni kell arról is, hogy Amerikába szakadt véreink ott faji sajátságaikat megóvják és esetleg lehetővé kell tenni visszatérésüket, ha visszakívánkoznak elhagyott hazájukba. Hasonló módon kell a Szlavóniába kivándorolt magyarok érdekeit is felkarolni és magyar lelkészekkel és magyar iskolákkal kell lehetővé tenni nekik, hogy a testvérhazában faji jellegüket megőrizhessék. Napirenden kell tartani a székely kérdést is és székely ipar fejlesztésével útját állani a Romániába való kivándorlásnak, a székely megyék fölösleges emberanyagát pedig telepítésre kell felhasználni az oláhok között, az oláhság terjedésének ellensúlyozására. De a már Romániában levő székelyekről is gondoskodnia kell a magyar államnak, hogy állampolgárijogaikat el ne veszítsék és mindenféle kedvezésekkel, különösen pedig katonai kedvezésekkel kell őket a visszatérésre rábírni. Sokszor rámutattunk már arra a veszedelemre, amely a galíciai bevándorlás és az idegenek birtokszerzése révén fenyegeti a magyar faj felsőbbségét. Évek óta sürgetünk rendszabályokat, amelyekkel e bajnak útját lehetne állani, de különösen az idegenek birtokszerzése ellen még nem történt semmi. Pedig egyre szaporodnak a magyar föld oly birtokosai, akik még a nemzetiségeknél is idegenebbek a magyar állameszmétől s többnyire nem is Magyarországon lakva, a külföldön költik el a magyar föld jövedelmét. Javaslatok is merültek fel, amelyek alkalmasaknak látszanak arra, hogy az idegenek birtokszerzésének útját vágják, de a magyar társadalom csekélységnek tekinti ezt is, amelylyel nem érdemes foglalkozni.

 

Ajtay csodákat tud regélni a magyar faj hatalmas beolvasztó erejéről és habár a múlt század első feléről közölt adatait igazoltaknak és a belőlük levont következtetéseket mindenben helytállóknak nem is tarthatjuk, szívesen elismerjük, hogy bizonyos fokig joggal beszélhetünk a nemzetiségek beolvadásáról. Csakhogy a hiteles statisztikai adatok világánál ez a beolvasztás távolról sem oly nagymértékű, mint Ajtay kápráztató összeállításában.

 

Azt hisszük, hogy minden esetre helyesebben fogunk eljárni, ha inkább a statisztika által igazolt adatokat tesszük vizsgálódásainknál a kiinduló ponttá, még ha ezek az adatok nem is oly örvendetesek, mint ha messzebb nyúlunk viszsza a múlt homályába. Említettük, hogy Vargha Gyula dr. szerint Magyarország lakosságának szaporodása 1850-1900-ig évi 0,76%-ot tett ki. Ha mi ezt az arányszámot alkalmazzuk a magyarság természetes szaporodására is, könnyen kiszámíthatjuk, hogy a magyarság szaporodásából mennyi esik a természetes szaporodásra és mennyi az asszimilációra. Egybevetve ugyanis a magyarság számát 1869-ben és 1900-ban, azt látjuk, hogy a magyarság 31 esztendő alatt 2,561.449 lélelekkel szaporodott, ami évi 1,37%-os szaporodást jelent, amelyből tehát 0,76% a természetes szaporodásra, 0,61% pedig az asszimilációra esik. A valóságban azonban jóval kisebb irány esik a szaporodásból az asszimilációra, mert a magyarság természetes szaporodása az elmúlt évtizedekben felülmúlta a nemzetiségek szaporodását s az 1872-73-iki kolera is leginkább a keleti nemzetiségi vidékeken pusztított, ami nagy mértékben befolyásolta a nemzetiségek szaporodási arányát. Azonban még így is kielégítő eredménynek mondhatjuk ezt, és habár túlzott reményekre nem is jogosít fel, mégis bizalommal tekinthetnénk a jövő elé, ha garanciát látnánk arra nézve, hogy az idegen nemzetiségek beolvadása hasonló mértékben fog tovább folyni a jövőben is. De komoly jelek utalnak arra, hogy a nemzetiségek szervezkedése és nemzetiségi intelligencia fejlődése miatt a beolvasztás egyre nagyobb akadályokba fog ütközni és ha idejében nem látunk a munkához, ebben a tekintetben is könnyen csökkenés, vagy éppen stagnálás állhat be. Meg kell tehát ragadni minden eszközt, amely alkalmasnak látszik arra, hogy a nemzetiségek beolvasztását elősegítse. Ez a nemzeti politikánk második követelménye.

 

Ebben az irányban mindenekelőtt szükséges a nemzetiségi törvény, az 1868. évi XLIV. törvénycikk módosítása, hogy ne legyen törvény a gátja a magyar állameszme hatalmas kibontakozásának. A ma érvényben levő nemzetiségi törvénynyel oly fegyvert adtunk nemzetiségeink kezébe, amelylyel könnyen visszaélhetnek és mint a jelek mutatják, máris visszaélnek a magyar állameszme rovására. A választói jog reformjánál is kiváló figyelemmel kell lenni a nemtzeti érdekre és ki kell mondani, hogy új választó csakis magyarul tudó polgár lehet.

 

 A nemzetiségek beolvasztásának eszköze legyen továbbá a magyar nyelvű hadsereg is. Hozzuk be a nemzeti inkomptabilitást és mondjuk ki, hogy a ki magyarul nem tud, vagy a magyar állameszme ellen izgat, nem lehet tagja a képviselőháznak. Mert ha a magyar állameszme nyílt vagy titkos ellenségeit bebocsátjuk a képviselőházba, az izgatás, amelyet ott kifejthetnek a magyar állameszme ellen, kész veszedelem, mert nagy mértékben elősegíti a nemzetiségek ellenséges szervezkedését. Principiis obsta, mondja a latin közmondás és ez a szabály sehol sem annyira megokolt, mint a nemzetiségek ellen való küzdelemben. Ne feledjük, hogy milliókra rúg nemzetiségeink száma és kockára tesszük nemzetünk egész jövőjét, ha megengedjük, hogy külön állammá szervezkedjenek a magyar állam területén.

 

A magyar államnak számos eszköz áll rendelkezésére a nemzetiségek beolvadásának  előmozdítására, csak okosan kell élni tudni ezekkel az eszközökkel, így ama felekezetek lelkészei, akik a magyar kultusz-rítust elfogadják, nagyobb kongruát és a tanítók nagyobb fizetést kapjanak azoknál, akik nemzetiségükhöz ragaszkodnak.

Feltétlenül igazat adunk Ajtaynak abban, hogy a nyelvhatárokon kell a magyarságot megerősíteni s állami iskolákkal ott kell útját állani a nemzetiségek terjeszkedésének. A pénzügyek terén is sok fontos feladat vár a nemzeti politikára. Magyar bankokat, földhitelintézeteket és szövetkezeteket kell alapítani oly vidékeken, ahol a magyarság gazdaságilag veszedelemben van és különösen Erdélyben az Albina és egyéb oláh pénzintézetek tervszerű eloláhosítása ellen. A nemzetiségi vidékeken magyar parasztokat kellene telepíteni a felszabaduló nemzetiségi kézben levő birtokokra és gondoskodni kellene arról, hogy a magyar telepesek ott gazdaságilag megállhassák a helyüket. A magyar agráriusok régóta sürgetik a céltudatos földbirtokpolitikát, de nézetem szerint ezt is elsősorban a nemzeti politika szolgálatába kellene állítani. Járadék-birtokokat kellene alakítani a magyar földbirtokosok részére, különösen középbirtokokat a nemzetiségi vidékeken, hogy ott a magyar intelligencia terjesztője legyen a magyar nyelvnek és a magyar állameszmének. Az Alföldön terjeszkedő hatalmas hitbizományokat lehetőleg a perifériákra kellene áthelyezni és elő kellene mozdítani a községi birtokok parcellázását.

A holtkézi birtokokon, különösen azokon, amelyek a nemzetiségi vidékeken vannak, farmbérleteket kellene létesíteni a magyar parasztok részére.

 

Csak nagy vonásokban jeleztem a nemzeti politika fontosabb föladatait, minthogy e tárgy túlhaladja kitűzött föladatomat és csak rá akartam mutatni arra, hogy e téren mennyi rengeteg teendő vár a magyar államra és a magyar társadalomra egyaránt.

 

Befejezésül még csak egyet.

 

Minden túlzás nélkül el lehet mondani, hogy a szabadelvű rendszer uralma alatt édes kevés volt az, ami e téren a magyarság érdekében történt. Nem mondjuk, hogy nem történt semmi. A rutén akció és a székely akció vezetősége, bár elsősorban gazdasági célokra törekszik, sokat tehet ebben a tekintetben. De semmi esetre sem eleget és e kettős akcióval semmiképpen sem merítettük ki az állam föladatait a nemzeti politika terén. Mindenekelőtt pedig szükségesnek tartanám egy külön miniszteri osztály szervezését az egész nemzeti akció vezetésére, hogy az egységes, céltudatos és következetes legyen. Ne függjön a nemzeti politika sorsa a mindenkori minisztertől és annak esetleg rapszodikus intézkedéseitől. A magyar faj jövőjéért folytonosan, következetesen és szünet nélkül kell munkálkodni, tekintet nélkül a változó kormányokra.

 

 

TARTALOM.

 

 

Előszó................................................................

 

Bevezetés .........................................................

 

A magyarság fejlődése .....................................

 

A születések apadása........................................

 

Az egygyermekrendszer Franciaországban .....

 

Az egygyermekrendszer Magyarországon .......

 

Az egygyermekrendszer Somogyban ...............

 

Lelkészek az egygyermekrendszerről...............

 

Az egygyermekrendszer okai ...........................

 

Harc az egygyermekrendszer ellen...................

 

Nemzeti politikánk eszközei ..............................

 

 

 

Vargha Gyula: A magyarság félszázados fejlődése. Közg. Szemle 1902 januári füzet.

 

Nagy Orbán: Az egygyermekrendszer a Dunántúl. Bud. Hírlap 1902 jul 15.

Milhofíer Sándor: Az egygyermekrendszer Magyarországon. Budapest, 1903.