Közmondásos, hogy minden francia férfi igazi udvarló. Jean Calvinnek, azaz Kálvin Jánosnak erőteljesen kellett fáradoznia azon, hogy ennek a közmondásnak megfeleljen, s talán még akkor sem sikerült ez neki. 31 éves korában még ifjú magányos volt. Egyik levelében megjegyezte: ő nem azon beteges lelkű szeretők közül való, akik állandóan ölelgetik azok vállát, akit szeretnek, s ezt már az első látásra meg is teszik.
Luther Mártonnal együtt Kálvin kétségtelenül a protestáns reformáció legnagyobb szabású személyisége és teológusa volt, De míg Luther gyakran írt szenvedélyes kapcsolatáról Katájával, Kálvin inkább csendben őrizte ezt a szenvedélyt felesége, Idelette de Bure iránt. Ez az elmélyült, könyvekbe temetkezett tudós nem is nagyon szólt, írt személyes dolgairól.
Jóllehet Kálvin franciaországi nevelésben részesült, s nevet Genfben szerzett Krisztus ügyének, feleséget mégis a németajkú Strassbourgban talált magának. Még pontosabban fogalmazva: „feleség adatott neki”. Erről az amerikai tv-társaságok már korábban jó sztoris filmet készítettek.
Isten megállította
A lelki megtérését követően Kálvin gyorsan elhagyta Franciaországot, s a valamivel szabadabb Svájc fele indult. Amikor megállt Genfben, az ottani lelkész, William Farel prédikátor volt szolgálatra kérte. „Maradj itt, és segíts nekünk megreformálni ezt a várost” – invitálta őt Farel. Kálvin viszont úgy érezte, még nincs felkészülve a gyakorlati egyházi munkára, hiszen eddig kutató és oktató munkát végezett. De Farel nem tágított, míg ki nem csikart belőle egy ígéretet. „Mentségedre használod fel a tanulást, önző vagy és akaratos” – csattant fel az idősebb pásztor.
Így aztán Kálvin egy időre Genfben maradt. "Úgy éreztem, mintha Isten a mennyből rám helyezte volna magasságos kezét és megállított volna utamon/utamat állta volna” – nyilatkozta később. De Genf szűk volt ennek a két nagyformátumú személyiségnek. Alig két évvel később Kálvinnak és Farelnek azt mondták, kapnak három napot, hogy elmenjenek a városból. Elmentek. Állandó fejfájásra és gyomorpanaszokra hivatkozva Kálvin úgy döntött, soha többé nem avatkozik bele egyházkormányzati ügyekbe. Később akarata ellenére sem történ így…
Strassbourgi gondok és örömök
Martin Bucer, a strassbourgi reformáció feje meghívta Kálvint, hogy gondozza a városban a francia menekültek gyülekezetét. Lehet azért, mert ő maga is menekült volt, lehet azért, hogy a legfelsőbb hívásnak engedett, ami odavezette, mindenesetre Kálvin igent mondott. Így kezdődött a 3 éves önkéntes maradás. És még más is…
Miközben az egyházi munka szépen folyt, sokak vigasztalására és örömére, Kálvin pénzügyei egyre rosszabbak lettek. Nagy házat bérelt s abban diákoknak adott éjjeli szállást, s azt remélte, bérleti díjaikkal fedezni tudja a kiadásokat. Nem így történt. A pénzgondok naponta gyötörték. IV. Pius pápa nem véletlenül mondta: „Kálvin erőssége, hogy a pénz semmit sem jelent neki”. Igen, a pénz megvesztegető hatalmát semmibe vette, de hiánya sokszor belemart életébe. És emberi gondjai is meggyűltek. Ez újra komoly fejfájáshoz és gyomorpanaszokhoz vezetett.
Házvezetőnőt fizetett, akinek nagy volt a szája. Ez aztán nem volt senkire sem jó hatással. Azon ügyködött, hogy felverje saját árát, pont akkor, amikor Kálvin megpróbálta megjelentetni a klasszikus Institutio második kiadását. Ezenközben Bucer elhatározta, megmondja neki: „Feleségre lenne szükséged”. Bucer nem sokszor beszélt óhajtó módban, megszokta a parancsolást. Három évtizedes egyedülállóság után ez most már tényleg kezdett feltűnni magának Kálvinnak is. Azt gondolhatta, nyilván Bucer, akinek volt felesége, jól tudja, mit kell tenni a kellemetlen házvezetőnővel. Beleegyezett, hogy keressenek neki egy megfelelő feleséget.
Feleség-keresés - magas igénnyel
Létrehozták a feleségkereső csapatot, aminek tudtára adta Kálvin: „Emlékezzetek rá, mit mondtam arról a személyről, aki társam lehet egy életre…Az egyetlen szépség egy nőben, ami megnyeri a lelkemet, az a kedvesség, a tisztaság, a választékosság, a takarékosság, az alázat – s legyen olyan, aki törődik egészségem állapotával is”.
Kálvinnak jó oka volt arra, hogy egészsége gondozását is elvárja leendő feleségétől. Naponta csak egyszer étkezett, gyakran szenvedett gyomorrontás, fejfájás, epekő, aranyér, köszvény, láz és krónikus aszthma miatt.
Első jelölt sok pénzzel
A „feleségkereső bizottságnak” másfél évébe került, míg egy megfelelő jelöltet tudtak találni. Ez a hölgy a tetejében még gazdag is volt, ami nagy segítséget jelentett volna, hiszen Kálvin tanítani akart, s ehhez pénz is kellett a hallgatók elszállásolása végett. A hölgy testvére lelkes hallgatója volt Kálvinnak, s a házasságközvetítő bizottságnak is tagja volt. Mindenki más kapva kapott volna az alkalmon – Kálvint kivéve.
Hátrányára írta, hogy a hölgy nem beszélt franciául, habár elkezdett kicsit foglalkozni az idegen nyelvvel. A másik problémát a pénze jelentette, amiről Kálvin ezt írta barátjának, Farelnek: "William, remélem, te megérted, hogy ő magával hoz olyan nagy hozományt, ami egy ilyen szegény lelkésznek mint én csak bosszantó lehet. Azt is érzem, hogy elégedetlen lenne alacsony helyzetével az életben”. Így Kálvin feladta ezt az ajánlatot…
Második jelölt 15 év plusszal
Farel válasza az volt, hogy saját gyülekezetéből ajánlott figyelmébe egy hölgyet. Ő jól beszélt franciául, hívő református volt, aki soha nem volt házas. Hátránya az volt, hogy ötvenes éveinek a közepén járt, mintegy 15 évvel volt korosabb Kálvinnál. Így hát nem fogadta el Farel ajánlatát, még csak válaszra sem méltatta.
Harmadik túl sok érzelemmel
A harmadik hölgyjelölt jónak tűnt. Egy másik városban élt, de jó volt a híre.. "Nagyon ajánlották azok, akik a hölgyet jól ismerik” – nyilatkozta az egyik feleségkereső bizottsági tag. Nincs pénze, de nagyra becsüli Kálvint. Szinte valamennyi elvárásnak megfelelt, s már az eljegyzésre gondolt Kálvin. De valami közbejött…Amint Kálvin jobban megismerte őt, egyre inkább nem tetszett neki. Amit tudott, az az, hogy ő maga nem szerette meg a hölgyet. A hölgy viszont ezzel szemben mély szerelembe esett Kálvin iránt. Kálvin viszont egy érzelmektől fel nem dúlt házasságot szeretett volna, s az ilyen érzelmi töltésnél lehetetlennek ígérkezett…
Kálvin nagyon kényelmetlenül érezte magát, mivel a hölgy szinte kényszerítette őt a házasságra, s megpróbálta a prédikátort „mindenféle kedveskedéssel legyőzni”. Amint közeledett a kitűzött házasság időpontja, Kálvin egyre inkább vonakodott, s akkor sem ment bele, „ha az Úr ezzel együtt bolondnak is tart”. Imádkozni kezdett: „A legkomolyabban kívánom és kérlek Téged, végy ki engem ebből a nehézségből, Uram!”. Végül is testvérét, Antoinet kérte meg, hogy a szakítás rossz hírét közölje a kedves hölggyel.
És a győztes? – „Nincs más, csak ő!
Mindezek után már nem volt Kálvin biztos abban, Isten kit is szán neki. Visszavágyódott a magányba? „Mindeddig nem találtam megfelelő asszonyt feleségnek, s állandóan azon töprengek, hogy kell-e egyáltalán nekem feleség?” – írta egyik levelében. Félt vagy féltette Istennek szentelt, Őérte égő szívét az idegen lángok kettősségétől? Vagy önmaga sok egészségügyi problémája láttán merült fel benne a felelősségérzet, s inkább meg akarta kímélni esetleges választottját sok testi terhétől? Józanság, felelősség, félelem, vagy a szentség vonzása művelte vele ezt?
És ekkor eszébe jutott egy özvegyasszony a gyülekezetéből. Nem kellett ehhez feleségkereső bizottság, Isten Lelke nyitotta fel a szemét. Néhány hónappal azelőtt a férje pestisben meghalt, s Kálvin temette el. Mélyen megérintette, hogy ez az asszony milyen odaadással ápolta, gondozta haldokló, súlyosan lázas, beteg férjét, s nagy gondot viselt eközben két kis gyermekére is. Az 1507-ben született Idelette de Bure 31 éves volt ekkor, majdnem Kálvin életkorában. Intelligens asszony volt, aki nem félt kimondani a véleményét. Érdekesség, hogy elhunyt férje és ő is anabaptisták, újrakeresztelkedők voltak, akiket hitük miatt szülőföldjükön, Hollandiában üldözés ért. Ennek hatására jöttek Strassbourgba, ahol felvették a kapcsolatot Kálvin gyülekezetével, s férjével együtt reformátusok lettek. Micsoda vezetés volt ez! Isten két üldözöttet, egy francia Jeant és egy holland Idelettet elindít egymás felé, sok töredelmen, próbán át, míg végül a gyülekezetben egymásra találnak! Hosszú út vezetett egymáshoz, hogy aztán rövid nyolc év adassék nekik együtt...
Kálvin most nem habozott. VALAKI már döntött róluk és mellettük. Két hónap múlva megházasodtak. A holland Idelette de Bure Stordeur és a francia Jean Calvin házasságát William Farel áldotta meg 1540. augusztusában.
Szeretetteljes otthon, ami korábban nem volt
Mióta Kálvin édesanyja meghalt, s akkor ő még csak három éves kisgyermek volt, nevelőanyánál volt, s csak kicsiny szeretetet kapott tőle. Nem sok tapasztalata volt a szeretetteljes otthonról, a családi fészekről. De ez volt az, amire szíve mélyén annyira vágyódott. A szerető keresztyén család modelljét Martin Bucer mutatta fel neki. „Amióta csak beléptem hozzájuk, nem láttam az idegenkedésnek semmi jelét, hanem mindenben az építést tapasztaltam meg” - írta. – „Soha nem tudtam úgy felállni az asztaluktól, hogy ne tanultam volna valamit”. Bucer feleségében, Erzsébetben a jó anyát látta meg, aki otthonosságot és vendégszeretetet teremtett, s férjének a legjobb kritikusa volt.
Idelette csendes, szelíd természetével a legjobb hátteret biztosította a – fizikai és lelki értelemben egyaránt - lázasan alkotó Kálvin körül. Nem írt róla sokat Kálvin, de amit leírt, az sokatmondó. „Szolgálatomat hittel segítette” – jegyezte le. Máskor csak ennyit: ”Életem legjobb társaságát ő alkotta”. – „Hűséges segítőtársam volt lelkészi szolgálatomban is” – tette hozzá. Gyakran elkísérte férjét utazásaira, vigyázta egészségi állapotát, jóllehet az ő egészsége is meg-megtört, de lelki támaszt jelentett neki puszta jelenlétével. Kálvin életrajzírói sorra megemlítik róla: „szelíd erő jellemezte, egyéniség volt”. Erre szükség is volt, hiszen nem lehetett könnyű a reformátor feleségének lenni. Kálvin hűségesen szerette feleségét, de nagy terheteket kellett közösen hordozniuk. A nagyon szerény prédikátori jövedelem, a nagy és mozgalmas ház vezetése, ahol diákok tanyáztak, hogy a Mestert hallgassák, férje állandó túlhajszoltságából adódó testi gondjai is rászakadtak.
Összetört, de Istenhez emelt szívvel – mindvégig
Amikor Kálvin és felesége visszatértek Genfbe, 1542 júliusát írták. Idelette ebben a feszített tempójú életvitelben Kálvinnak kis fiúcskát szült, de két héttel a születés után meghalt, mivel koraszülött volt. Ekkor barátjának, Peter Viret lausannei lelkésznek ezt írta: „Feleségem koraszülést szenvedett el, nem kis veszedelemmel. Tekintsen ránk az Úr irgalmasan!”. A rue des Chanoines tetején lévő kis kertes házukból a genfi tóra és az Alpok csúcsaira lehetett látni. Lelküket is magasba emelte a táj, de Alkotója szépsége és vonzása is. Az utána következő öt évben még kétszer készültek az együttes szülőségre, de mindkét gyermek meghalt. 1544. május 30-án kislányuk született, aki folyamatos és magas lázban halt meg. A harmadik gyermek is koraszülött volt. Három elveszett remény… Három csecsemőtemetés… Hányszor prédikált pedig arról a genfi Szent Péter templomban, hogy a gyermekeket az Úr félelmében kell nevelni. S ennek gyakorlása éppen őneki, őnekik nem adatott meg. Erről így írt Kálvin: „Az Úr adott nekem fiút, de csakhamar el is vette. Ez talán a kegyelem elvesztésének a jele? Nem! Hiszen fiak seregét ajándékozta nekem a keresztyén világban”. Levelezéseiben, de a genfi menekültvárosba érkezett francia, holland, angol és olasz hittestvérek között sok hitbeli gyermeket vitt elébe neki az Úr.
„Nagy lélek volt” – és mi emlékezünk rá?
Talán a megrázó emlékek helyretételének, feledésének vágya hajtotta Idelettet is, hogy gyakran Kálvinnal együtt meglátogatta a betegeket, például a genfi polgármestert is halálos ágyán, vagy a börtönben lévő foglyokat. Alig kilenc évi házasság után, 1549. március 29-én meghalt Idelette. Mindössze 42 éves volt. A halálos ágyon már nem tudott beszélni, de arcának vonásai kifejezték szíve érzéseit. Amíg szólni tudott, ezek voltak utolsó szavai, ahogyan Kálvin lejegyezte: „Ó, dicsőséges feltámadás! Ó, Ábrahámnak és atyáinknak Istene! Századok óta reménykedtek Benned, és senki meg nem szégyenült. Én is Benned bízom!”. Kálvin leírta: „Amikor már nem tudott tovább beszélni, én szóltam hozzá néhány szót Krisztus kegyelméről, az örök élet reménységéről, földi életünk zarándokút jellegéről és a hazatérésről. S aztán mást nem tudtam tenni, imába merültem”.
A legjobb útitárs halála után egy héttel ezt írta Kálvin egyik barátjának: „Nemcsak arra volt elszánt, hogy megossza velem a hátratételt és a szegénységet, hanem kész volt velem a halálba is menni. Ez után ha nem erőnek erejével uralkodom magamon, nem tudtam volna ezt a veszteséget elviselni”. Kálvin soha nem árult el semmit sem életének az intim részleteiről, házasságukról, de mások megjegyezték: az erős szeretet, tisztelet és közösségvállalás jellemezte kapcsolatukat – mindvégig. Kálvinnak Isten ajándéka volt Idelette de Bure, akiről kis idővel halála után ezt írta: „Ennek a léleknek a nagysága erőteljesebben befolyásolja majd hátralévő életemet, mint száz előírás, amit nem teljesítettem”. Kálvin kegyeletes hálája és emlékezése jeleként Idelettenek dedikálta azt a kommentárt, amit felesége utolsó napjai alatt is írt a II. Thesszalonikai levélről! Méltatlan lenne, ha a református reformáció örököseiként mi megfeledkeznénk Kálvin János „legjobb útitársáról”. Pedig 2007-ben, születése 500. évfordulóján mintha ez történt volna…
Dr. Békefy Lajos PhD
ref. szociáletikus, közíró
felelős szerkesztő világvallás kutató
AJÁNLOM AZ OLDALT
