Dr Bucsay Mihály:

 
DEBRECENI EMBER PÁL COCCEJANIZMUSA

Megjelent: Szószék és katedra. Tanulmányok Dr Tóth Kálmán professzor tiszteletére 70 születésnapja alkalmából. Bp 1987. 31 38. l   BRTA.

 

A magyar történetírás múltjával foglalkozó szakemberek szerint Debreceni Ember az első említésre méltó magyar református egyháztörténész. Az utóbbi emberöltőben rangos tanulmányok jelentek meg róla mint egyháztörténészről. Ritoók Zsigmondné mintaszerűen tisztázta a nagy egyháztörténeti műve körüli kéziratok problémáit. (1) Istenben boldogult kiváló tudósunk, Tóth Endre Debreceni Ember Pált mint egyháztörténészt állította egy nagy tanulmány középpontjába, amelynek első része már megjelent A Ráday Gyűjtemény Évkönyve IV-V. kötetében (1984/85., 29-38). A második részt az évkönyv soron következő kötete fogja közölni.

A következőkben mi Ember Pállal mint igehirdetővel és írásmagyarázóval fogunk foglalkozni. Debreceni Ember Pál Debrecenben 1660 utolsó harmadában született. Ugyanott tanult és 18 éves korában már tógatus-diák, egy év múlva pedig köztanító volt ugyanott. 1682-ben Sárospatakra ment át rektornak, és ott egy év múlva lelkészi megbízást kapott. Onnan ment ki szintén már egy év múlva németalföldi továbbképzésre. Előbb a leideni, majd a franekeri egyetemnek a hallgatója lett. 1686 őszén azután visszatért sárospataki lelkészi állásába. Ott igen sokat szenvedett a jezsuitáktól. Több ízben is fogságot szenvedett. Lelkészi hivatalának ellátását lehetetlenné tették. Ember Pál azonban nem adta fel a harcot, a szomszédos kis faluban, Makkoshotykán végezte a lelkészi szolgálatot egészen addig, amíg 1695 áprilisában a neves losonci egyház hívta meg papjának. Losoncon tartotta azt a prédikáció-sorozatot a predesztinációról, amely mostani elemzésünk tárgya.

Zoványi Jenő egyháztörténészünk foglalkozott eddig a legbehatóbban e korszak magyar református teológiai irodalmával, de „A coccejanizmus története", Bp., 1890. c. művében (164. l.) azt a téves megjegyzést tette, hogy Ember Pál a coccejanizmus eilenfeleivel tartott. A hibát azután Zoványi korrigálta lexikoncikkeiben azzal a helyes megállapítással, hogy „Ember a coccejanusok típuskereső csoportjához tartozott" (Cikkei ..., Bp., 1940. 96. 1.). Ember Pál azonban eredeti vonásokban gazdag, sőt kimagasló helyet foglal el a magyar coccejanusok között, és ez megköveteli, hogy a kérdéssel bővebben foglalkozzunk.

Forrásunk Ember Pálnak Garizim és Ébál (Kolozsvár, 1702) című prédikációs kötete. Ennek már az elöljáró beszédében a szerző maga derít fényt tanítómestereire, a prédikációkból pedig felismerhető teológiai iránya, éppen a sok eredeti vonással ékeskedő coccejanizmusa. A kötet érdekes címét a szerző a Bibliából vette, (5Móz 11,29 és 5Móz 27,11-13), ahol Garizim úgy szerepel mint az áldásnak, Ebál pedig mint az átoknak a hegye.

A könyv húsz prédikációt foglal magában a predesztinációról. A gondolatmenet az első nyolcban tételes-dogmatíkus, a második 12-ben pedig írásmagyarázó jellegű, a Római levél 9, részének 11-16. verseihez fűződik. Ember Pál a predesztináció tanának lényegét abban látta, hogy az üdvözülés semmiképpen nem saját érdemeinken nyugszik, hanem Istennek teljesen egyoldalúan ajándékozó, megbocsátó szeretetén. Nagy súlyt helyez azonban arra, hogy ez az örök isteni végzés az emberi életben nem automatikusan, saját akaratunkat megkerülve realizálódik, hanem a megszentelődés hosszú és izgalmas folyamatában, amely szabad emberi döntéseink láncolatán át bontakozik ki. A Krisztusban kiválasztott és ebben az üdvösségre elrendelt voltában bízó ember az éppen az erre a hitére épülő szabad döntésein át jut előbbre és előbbre a megszentelődés folyamatában. A predesztináció tehát nem áll ellentétben az akarat szabadságának tapasztalati tényével, hanem azon keresztül valósul meg. Ember Pálnál éppen ebben a merész dialektikában, de aztán a prédikációk egyik-másik helyén formálisan is feltűnik megbecsülése és tanulékonysága Descartes irányában. Ez a merész dialektika őnála erőteljesebben észlelhető mint Coccejusnál, akinek az exegéta és dogmatikus Ember Pál hű tanítványa.

A prédikációk elmondásának, majd nyomdábaadásának a célja nem a tudományos teológia művelése volt, hanem a pásztori megerősítés és vígasztalás. Az akkori súlyos történelmi helyzetben, az ellenreformáció tombolása közepette, a Rákóczi-szabadságharc előestéjén Ember Pál úgy akarta megnövelni hallgatóiban az Isten irgalmas szeretetébe fogózó bizodalmat, hogy a rosszból, a közösségi helyzet nyomorúságaiból jó származzék, a hívők felismerjék, hogy a súlyos próbatételeken át Isten csak még szorosabban akarja életüket hitben és cselekedetekben a magáéhoz kapcsolni, Teszi ezt Ember Pál úgy, hogy hallgatói egy pillanatig sem vonhatták kétségbe, miszerint tanítása a bibliai fundamentumokra épül és összhangban van nemcsak az egyház nagy teológusainak tanításaival, de a maga korának legjobb tudományával is. Bizonyos ökumenikus nyitottság és egybefogási igyekezet érezhető gondolkodásában, a katolicitás keresésében Luthert és Brenzet is idézi, sőt bőven idéz római katolikus szerzőt is.

Losoncon, amelynek református templomában a prédikációk elhangzottak, a városban és a környéken élő reformátusok és lutheránusok viszonyában voltak bizonyos problémák. Az úrvacsora értelmezése mellett a predesztináció tana volt a másik, amiben a nézetek különböztek. A könyv előszavából megtudjuk, hogy Ember Pál igehirdetéseit evangélikusok, köztük megyei urak is hallgatták. Ember arra törekedett, hogy érvelésének biblicitásával, a fölösleges polémiától való tartózkodásával kiérdemelje evangélikus hallgatóinak a megbecsülését is. Az ajánlólevélben úgy fordul többek között ezekhez is, mint „hajdani kegyes fautoraihoz" és „mindennapi kedves hallgatóihoz." Az így köszöntöttek sorában első helyen áll maga a losonci református gyülekezet, mint „az Úr szép szűz mátkája." Utána következnek a református gyülekezet elöljárósága és oszlopos tagjai, 13, név szerint felsorolt nemes úr, többnyire vármegyei tisztségviselők és az ajánló előszó végén még három név szerint felsorolt Nógrád megyei ágostai hitvallású patrónus is. (2) A predesztináció kérdésében való eligazítás óhaja a gyülekezetben merült fel, amit Ember észrevett és méltányolt. (3)

A predesztinációs-sorozat elmondása két éven át tartott. Utána 1701 áprilisában Ember Pál Szamárra ment át lelkipásztornak. Volt losonci hívei azonban levelekben ismételten is kérték, hogy adja ki a prédikációkat nyomtatásban is. (4) Elsősorban az ő óhajuknak engedett, és úgy nyomatta ki beszédeit, ahogy elmondta azokat, pusztán a sorrenden tett némi változtatást. (5) Tudatában lévén azonban a predesztinációba fogódzó hit jelentőségének - írja tovább az ajánlólevélben - a könyvalakba való kiadással nemcsak volt losonci híveire gondolt, hanem tanítását az egész „magyar világ szemei eleibe" óhajtotta állítani. (6)

A kézirat útját a kolozsvári kiadóhoz, Misztótfalusi Kis Miklóshoz valószínűleg ugyanaz a Zádorfalvi Márton sátoraljaújhelyi református lelkipásztor egyengette, aki egyformán szoros kapcsolatban állt a szerzővel és a nyomdásszal. A Garizim és Ebál is közli Zádorfalvi üdvözlő versét, amelynek tömör megállapítása szerint a könyv mondanivalójának ez a lényege: ,,. kegyelemből s nem érdemből Foly az örök idvesség." (7)

Ember Pál szinte túlzott részletességgel bevallja, hogy a predesztinációról szóló sorozatát „jeles, tudós emberek lápok nyomán fundálván írta és prédikállotta." Az Elöljáró beszédben azt is megnevezi, hogy kik voltak ezek a jeles, tudós emberek. (8) Mint írja, a kötet első nyolc, dogmatikus fejezetében kiváltképpen Kálvin János és Turretinus Ferenc írásaiból segítette magát, míg a következő tizenkét exegetikai menetű prédikációban „Alting Jakab írásából szedegettem és fordítottam, minemű munkával, eszmélhetni fogja az, aki a kettőt egybevetni nem sajnálja." (9)

Elvégeztük az egybevetést. Tényleg nem kevés az, amit az igehirdető Turretinustól és Altingtól átvett. Mellettük továbbá az Augustinustól és Kálvintól átvett gondolatanyag mellett kimutatható még több 17. századi református teológus hatása is, köztük azonban az első helyen a Coccejusé. A sok idegen hatás ellenére mégis jogos a szerzőnek kifejezetten szóhoz jutó szerzői öntudata is. (10) Mindenesetre úgy adott formát a gazdag teológusi gondolatanyagnak, hogy prédikációi egyöntetű megnyilatkozásoknak hatnak, és mindenütt tükrözik Ember Pál kegyességét és egyéniségét. A páli-ágostoni teológia mélységeiből merítve és korának legjobb református teológiai opusaiból készülve fel prédikációira, egyetemes keresztyén közösségben állónak érzi magát, de tükrözik prédikációi a Rákóczi-szabadságharc előestéjének magyar lelkivilágát is.

Legfőbb tekintélye a Biblia, a régiek közül pedig Augustinus. Nemcsak hogy az utóbbit idézi a legfontosabb helyeken, mint pl. a 44. és 45. lapon, hanem abból a két imádságból, amellyel a könyv kezdődik és befejeződik, az utóbbit Augustinustól, a Soliloquia XXVIII. fejezetéből vette át. A könyvnek ez a könyörgések közé való foglalása is jellemzi a szerzőnek azt a törekvését, hogy nem hitvitát óhajt mívelni, hanem a Szentháromsághoz fűződő személyes kapcsolatban óhajtja hallgatóit és olvasóit megerősíteni.

Az újabb tanítók sorában Kálvin János a legfőbb tekintély Ember számára. Az Institutiora oldalszámra hivatkozik a legfontosabb helyeken. (11) Pállal, Augustinusszal és Kálvinnal együtt tanítja a kettős predesztinációt, az üdvre elválasztás és az elvettetés kettősségét, de azon a ponton, ahol különválik az ún. supralapsarius és az infralapsarius értelmezés, és ahol Kálvin nyitva hagyja a döntést, Ember Pál szerény és tartózkodó hangon kifejti a maga infralapsarius álláspontját. Az a pont ez, ahol az eredendő bűn és az eleveelrendelés viszonyának a kérdése merül fel. Kétségtelen, hogy „az eredendő bűnbe az Istennek tudásából és akaratjából estenek az Ádámnak minden fiai" - vallja Ember -, de leszögezi: „Nem következik azért, hogy Isten rágalmazás alá vettessék" (12), mintha Ő lenne a bűn és a kárhozat oka. A világ alapjainak felvettetése előtt a mindentudó Isten ugyanis előre látta, hogy az ember a szabad akarat nagy ajándékával vissza fog élni és elbukik. Isten és embertársai helyett önmagát teszi meg középpontnak és ezzel élete üressé és gonosszá válik. Isten előre látta ezt a lehetőséget, és mégis szabad akaratúnak teremtette az embert. Ezzel tehát a bűnt engedte és ilyenformán akarta is. De nem vált a bűn szerzőjévé, mert azt az első emberpár követte el, és nyomukban az emberek követik el engedetlenségükkel. Ember Pál teljes határozottsággal tanít a kettős, üdvösségre és kárhozatra eleveelrendelésről, de ezt az isteni rendelést szorosan egybekapcsoltnak látja azzal a másik rendeléssel, amellyel az Atya a Szentháromság tanácsában elküldte a Fiút a bűn sarában fekvőnek előre látott ember megváltására. Ember Pál számára Istennek az embert szabaddá teremtő és őt Krisztus által megváltó rendelése egyetlen egységet alkot.

A supralapsarius predesztináció-tan már veszélyesen közelít ahhoz a ponthoz, ahonnan nézve Isten tűnhetik olyannak, mint aki a bűnnek a szerzője. E tan szerint a kettős kiválasztás olyan mértékben Istennek szuverén tette, hogy nem áll kapcsolatban az ember bűnbeesésének, a lapsusnak eleve tudásával. Ezzel az a gondolati következmény merülhet fel - anélkül, hogy a supralapsariusok ezt így tanítanák -, hogy az ember bűnbeesése a kárhozatra való isteni kiválasztás következménye, tehát az első emberpár végzetszerűen esett a bűnbe. Sem Augustinus, sem Kálvin nem mentek el eddig a pontig. Sőt, éppen azt tanították, egyébként Pállal együtt (Róm 11,33), hogy e titok előtt egy bizonyos határon, éppen Isten mindenhatóságának és a bűnbeesés kapcsolatának kérdésében, meg kell állni. Így idézi Ember Kálvintól, amit az meg Augustinustól idézett: „Ám okoskodjál te, én csodálkozom. Disputálj bár te, én pedig hiszek. Látom a mélységet, de a fenekére nem megyek." (13)

 

Ember azért nem okoskodik, mert számára a Krisztusban elnyert üdvösség hitbeli, tapasztalati meggyőződés. Érdeklődése középpontjában nem a valaha létrejött isteni határozat spekulatív feszegetése áll, hanem az az átélt valóság, hogy miként realizálódik ez a dekrétum az emberi életben, mégpedig az ember szabad és felelős természete szerint az ilyen cselekedeteinek a láncán át, tehát egyfelől Isten akaratá másfelől az ember szabadságának sérelme nélkül. Ember Pál prédikációinak témája tulajdonképpen ez az életrajzi folyamat, ez az isteni pedagógia, amelynek során Krisztusban hívő ember a megszentelődés útján Isten kegyelmének edényévé válik, ellenben az Istennel a Krisztuson át személyes kapcsolatba nem kerülő, az életben maradt ember hogyan válik saját maga irányításának, az önzés pedagógiájának kárhozat edényévé.

 

Amint dogmatikai jellegű prédikációiban Turretinust választotta mesterévé Ember úgyanígy követte az exegetikai jellegűekben Jacob Altingit (1618-1679). A jeles groningeni keleti nyelvész és exegéta a bibliai hermeneutika módszerében szorosan Coccejus útján járt. Azt vallotta ő is, hogy a Szentírást a saját fényében kell magyarázni szóhoz juttatni. Nem szabad arra degradálni, hogy a dogmatikai tételek puszta illusztrációit, bizonyítékait szolgáltassa. Alting ezt az elvet mesterien tudta alkalmazni. Ember valószínűleg meg tudta szerezni Alting 1687-ben Amsterdamban , kinyomatott exegetikai kötetét, mert a Róm 9,11-16-ig terjedő szakaszt meglehetősen Alting nyomdokain magyarázza. Sőt a régebbi exegéták véleményének mellőzését is egyszerűen azzal indokolja meg a Róm 9,15 magyarázatánál (184. és 185.l.) hogy mindezek fel vannak sorolva Alting Opera c. művének 3. kötetében.

Turretinus és Alting tudós írásaiban Ember Pál a prédikációkra készülés során nagy segítséget talált, de mégis Coccejus tekinthető igazi mesterének. Coccejus hatása hatása mutatható ki Embernél főleg a Szentírást az aktuális kérdések közötti eligazító felhasználásában, ennek tipologizáló módszerében. Johannes Coccejus (családi néven Koch, 1603-1669) barmeni, franekeri, majd 1650-től leideni professzor az ún. föderális teológia egy általa megújított irányát képviselte a németalföldi református ortodoxia keretei között. Ennek kimunkálta egy a kortársakat szinte frappírozó módszerét. Szerinte Isten az üdvözítés művét a történelemben egymást felváltó és előbbrevivő szövetségkötések sorozatán keresztül hajtja végre. A korábbi skolasztikus ortodoxia úgy nézte a Szentírást, mintha ott minden egyidőben hangzott volna el. Coccejus felfigyelt a bibliai könyvek történeti beágyazottságára és ezt nagy nyomatékkal hangsúlyozta. Igy az ó- és az Újszövetséget úgy tudta megkülönböztetni, mint az előkészítés és a kifejlés két szakaszát, sőt ezt a vonalat kihúzta az egyháztörténelmen át egészen az eschatonig, Isten ígéreteinek teljesedéséig. Számára a bibliai kijelentés mindig egy sajátos üdvtörténeti helyzetben hangzott el, de előzményei fellelhetők az üdvtörténet korábbi szakaszaiban és hatásai kikövetkeztethetők a későbbiekben. Ez a merész látásmód tág mezőt nyitott meg, és gondos alkalmazása esetén nagy súlygyarapodást hozott magával a teológiai tárgyak között a bibliamagyarázat számára, az egyházi és a gyülekezeti életben pedig erősítette a református-biblikus jellemvonásokat és a bibliás gyakorlati kegyességet.

Coccejus szerint az üdvtörténet középpontja, az üdvösség kiteljesítő Ura, a történelem értelemadója Jézus Krisztus. Ennek a gyökeresen krisztocentrikus szemléletnek a hermeneutikai módszere a típuskeresés, a tipologizálás. Az Ószövetség egy-egy helyét úgy lehet az Újszövetséggel, ezt az egyháztörténettel, az üdvtörténet egész menetével egybelátni, hogy Coccejus és követői megkeresték, melyik az az újszövetségi bizonyságtétel, illetve egyháztörténeti esemény, amelynek előképe, típusa egy-egy ószövetségi részlet.

Ember Pál coccejanizmusa abban nyilvánult meg elsősorban, hogy bátran és fantáziadúsan alkalmazta ezt a már az Újszövetség szentírói részéről is ismételten alkalmazott látásmódot. Tette pedig ezt már abban a kétrészes akadémiai értekezésében, amelyet neves coccejanus professzorainak: Van der Waeyen és Vitringa elnöklete alatt Franekerben 1686-ban tartott, és amelyben az egyiptomi tíz csapást értelmezte. A Garizim és Ebál prédikációiban is hű maradt a tipologizáló módszerhez. Túl sok helyet venne igénybe, hogy ennek minden bizonyítékát ideiktassuk. De pars pro toto-ként ismertetjük e módszer alkalmazásának egy-egy beszédesebb példáját. Mégpedig megnézzük, mit tanított ugyanarról a bibliai helyről egyfelől Coccejus, másfelől Ember Pál, mert ez az összehasonlítás fényt vet arra is, hogy mi volt Embernél a sajátos és egyéni lelemény.

Jeremiás 50. részének 17. versében ezt olvassuk: „Meghajszolt bárány Izráel, oroszlánok kergették. Először Assiria királya marcangolta, utoljára pedig Nebukadneccár, Babilónia királya rágta le csontjait." Ember Pál Coccejusszal együtt vallja erről a versről, hogy „a bölcs Isten ilyen csodálatosan címerezte ki eleitől fogva az Anyaszentegyház állapotainak folyását." (14) Ember Pál alkalmazza az egyházat pusztító két oroszlánt saját korára, saját korának és egyházának helyzetére. Szerinte a napkeleti oroszlán a török, a napnyugati pedig a Rómával szövetkezett német Habsburg hatalom. Érdemes felidézni, milyen találóan jellemzi Ember külön-külön mind a kettőt. „Két oroszlán hegyes körmei által szaggattatik eleitől fogva az Anyaszentegyház." A keleti oroszlán vad, de legalább nem alattomos. „A napkeleti oroszlánnak .., nincsen olyan kettős színű orcája az Ekklézsia ellen, mint amannak. Amire igyekszik ő ártalmasan a Krisztus igéje ellen, nyilván viszi ő azt véghez, ha Istentől engedtetik, úgymint Krisztus ismeretén kívül való pogány, a Krisztusnak, a keresztyénségnek megesküdt ellensége. A másik viszont, a Napnyugati oroszlán néha világosan és egyenesen, mint nyilvánvaló ellenség nyomorgatja az Isten házát, mint Izráelt Babilon és Egyiptom, néha azonban alattomban, barátságot és atyafiságot tettető, hamis, gonosz, praktikás szín alatt, mint az Edom, mely vére szerint való atyafia volt volna Izráelnek, de hamis, hitetlen és csalárd szívű atyafia volt örökké." (15)

A két oroszlánt azonban nem azért aktualizálja prédikációiban Ember, hogy félelmet plántáljon a szívekbe, hanem pontosan ellenkezőleg azért, hogy megmutassa: Isten ismeri övéinek helyzetét és elküldi a megjövendölt Szabadítót. Már említettük, hogy a prédikációk elmondásának idejében az ellenreformáció gátlástalanul erőszakoskodott, továbbá, hogy a megjövendölt szabadító a magyar protestantizmus életében II. Rákóczi Ferenc szabadságharcával néhány év múlva jelentkezett. Ember Pál Coccejus nyomdokain Abdiás próféta könyve 20. és 21. versében látja a szabadulásnak azt az ószövetségi ígéretét, amelynek teljesülését a hívő ember saját egyháztörténelmi korszakában bizton remélheti. „Izráel fiainak fogságból jövő seregei .. győzelmesen vonulnak föl a Sión hegyére és ítéletet tartanak Ézsau hegye fölött. Azután az  Úr fog uralkodni." Coccejus azt fűzi ehhez a bibliai helyhez magyarázatul, hogy uralkodása kettőt jelent, egyfelől a zsidók szolgaságának megszűnését, másfelől az Antikrisztus megsemmisülését. (16) A kettős szabadítás belső tartalmát az említett kötet 60. paragrafusában így fejezi ki: „Abolitio omnis tyrannidis ez propagatio Dei inter gentes. De quo Apocal. XI:15 ez Zak. XIV:9."

Ember Pálnál viszont a megfelelő helyen azt találjuk, hogy átveszi ugyan Coccejustól nemcsak a fő gondolatot, de a bibliai hivatkozásokat is, viszont a belső szabadítás tartalmának magyarázatánál egészen önálló. Ebbe már azt a saját szolgálatát is beleveszi, hogy a predesztinációról szoló sorozatra vállalkozott és a beszédeket ki is nyomtatta. Igy ír: „Támaszt Isten az utolsó időkben mind külső szabadítókat, kik a hamisságnak pálcáját eltörik, a lélek szerint mondatott Ézsaut megbüntetik, s az Isten házának pihenést szereznek, s mindedig nagy lélekkel, drága kegyelmekkel bírandó tudós embereket, kik az igazságnak minden lelkiismeret előtt hathatós megmutogatása által azokat, kik lélekben megilletődnek, a tévelygésnek ereje alól felszabdítják ... Akkor készen Jehováé az ország, azaz a földnek pusztítói elveszvén, eltöröltetik minden a lelkiismereten uralkodó kegyetlenség. Ama szók fognak hallattatni: lettek e világnak országi a mi Urunké és az Ő Krisztusáé (Jel XI.15, 18; Zak. XIV. :9; Dán VII:18, 27 stb.). Akkor szolgál valójában a nagyobbik, tudniillik a lelki Edom a kisebbiknek, a lelki Izráelnek." (17)

Említettük, hogy saját magát is e lelki felszabadítás munkásának tekintette Ember Pál. A lelki felszabadítás szolgálatában állónak érezte a predesztinációról szóló tanításokat. Igy írt erről: „Az örök elválasztásról szóló nemes tudomány a lelki vigasztalásoknak egész patikája." Olyan, mint a drága kenet, a lélek sebeit gyógyító olaj. Azért, mert először is biztosít arról, hogy „érettem, választottért Isten a nyomorságnak napjait megrövidíti" Máté 24,22. Másodszor nem engedi meg, hogy jeleket és csudákat tehető hamis próféták" az igazság mellől el tudjanak minket tántorítani, harmadszor, biztosít, hogy nekem, mint az Isten választottjának még gonosz is javamra szolgál. Végül negyedszer, „a hosszas és soká tartó nyomorúság kisértet alatt ... megfelel az engem el nem felejthető Istenem: hogy a maga tenyerére metszett fel, s kezeire írt fel eltörölhetetlen és kivakarhatatlan betűkkel" (18)

Ezekben a sorokban a szenvedések tüzében égő és megtisztuló hit és üdvbizonyosság ugyanolyan erővel szólal meg, mint a 16. század magyar reformátori irodalmának legmélyebb gondolataiban. Ember szerint is a szabadítás Istenének ígérete, amely sziklaszilárd bizonyosság, és immár útban van, arra kell alapozni a keresztyén magatartást. Nem szabad elfogadni a zsarnokot annak, aminek szeretné magát elfogadtatni az élet, a lelkiismeret urának, mert Isten az egyedüli Úr, a Jézus Krisztus Atyja. Akinek pedig ez a hivatása, vagy pedig lehetősége van rá, hirdetnie kell az erről a Krisztusról, erről a szabadításról szóló igaz tudományt.

 Nemcsak a 16. században jelentett sokat ez a bibliai keresztyén hit, de ez volt az a híd, amely a 18. századi vértelen, de annál rafináltabb ellenreformáció örvényeiben átmentette és megőrizte egyházunk gyülekezeteit a Türelmi Rendelet hozta felszabadulásig.

 

Dr. Bucsay Mihály

 

 

 

 

JEGYZETEK

 

1/ Debreceni Ember Pál egyháztörténetének kéziratai. Magyar Könyvszemle 1973., 175-185 és 364-376.

 2/ Az ajánlólevél keltezése: Szatmár, 1701. december 9.

 3/ „Egynéhány kegyes és tudós lelkek Kegyelmetek közül szorgalmatosan kérnek arra." Ajánló levél, 4 verso.

 4/ Ugyanott, 5 verso.

 5/ Ugyanott.

 6/ Ugyanott.

 7/ A versezetnek 11. szakaszában, 2. ív, 6 verso.

 8/ Keltezése: Szatmár, 1702. január 4.

 9/ Elöljáró beszéd, 3,

 10/ „Sem idegen tűznek, sem egyedül csak a magam tüzének világánál nem kívánok járni." Ugyanott.

 11/ A 9. és 10. lapon az Institutio III 21.3. és 4. paragrafusára, a 60-62. lapokon az Institutio III. része 23. fejezetére hivatkozik.

 12/ Inst. III. 23.5. paragrafus, és Garizim és Ebál, 60-61.

 13/ Ugyanott.

 14/ Garizim és Ebál, 131.

 15/ Ugyanott, 115 -116.

 16/ Coccejus: Opera, tomus III., Frankfurt/M., 1689. Ed. secunda., p. 523-524.

 17/ Garizim és Ebál, 118-119.

 18/ Ugyanott, 16-17.

 

 Megjelent: Szószék és katedra. Tanulmányok Dr Tóth Kálmán professzor tiszteletére 70 születésnapja alkalmából. Bp 1987. 31 38. l   BRTA.