ZINNER TIBOR „Ki velük” I. rész

Az embertelen kollektivitás diadala: a magyarországi németek 1945 utáni kitelepítése[1]

A kelet- és kelet-közép-európai németek sorsának alakulása már a Győzelem Napját megelőzően a hitleri hadigépezet szétzúzásának menetéhez kötődött. A Vörös Hadsereg katonái megszállta országokban azonban mindez kevésbé függött a népességmozgásokat törvényszerűen előidéző drámai ütközetektől, és sokkal inkább behatárolta előbb a front utáni számos pacifikálós katonai művelet, majd utóbb a hosszú távú politikai cél, a sztálini praxis bevezetése és működtetése.

Hónapokkal a magyarországi Holocaust sohasem feledhető borzalmai után, noha kezdetben a hazai pártok még nem így szorgalmazták, utóbb lényegében mégis a személyes cselekedetektől független, mérlegelés nélküli kollektív büntetéssé lett a magyarországi németek, a „svábok” elűzése. Főképp azt követően, hogy a trianoni határokon túli magyarság sorsa elválaszthatatlanul összekapcsolódott ezzel. Olyan mértékadó tényező nem akadt – sem a határokon belül, sem kívül –, aki az embereket lakhelyükről elűző, barbár módon végrehajtott kelet-európai német kitelepítéssel szemben sikerrel szót emelhetett volna.[2]

Azt tényként, előírásként kezelték, érdembeli vita csupán az elűzetés méreteiről és gyakorlatának mikéntjéről folyt. Különösképp riasztó helyzet jellemezte a kezdeteket, amikor még a jogfosztó intézkedések tételes kinyilvánítása előtt tízezreket zavartak el szülőföldjükről országhatárokon át. Utóbb, a nemzetközi nagypolitika kártyáit kézben tartó államok képviselőinek a kitelepítés emberséges voltát célzó megnyilatkozásai és a megvalósítás mindennapos, szenvedélyektől túlfűtött gyakorlata között feneketlen mélységű szakadék tátongott. A fennen hirdetett elvek a nagyhatalmi politikai arroganciának a leplezését célozták, nem szolgáltak mást, mint a felmérhetetlen felelősség cinikus áthárítását.

A világégést követő számonkérési folyamatot mindenütt egyszerre jellemezte, hogy a jogos és jogtalan keveredett benne. Nem csupán a méltán igényelt felelősségre vonások, hanem tíz- és százezreket sújtó kényszerintézkedések sorjáztak. A Csehszlovák Köztársaság, mint nemzetállam megvalósításának előbb ábrándja, majd erőszakos kísérlete éppúgy szerepet játszott a magyarországi németek különbségtétel nélküli, bűnösöket, vétkeseket és ártatlanokat egyaránt érintő kitelepítésében, mint az erőszakszervek tettei, a személyes bosszú, a meg nem értés, a vagyonuk iránti vágy és így tovább.

Mit tettek a magyarországi németekkel? Az évszázadok óta Magyarhonban élő németség különbözőképp viszonyult az 1930-as évektől mind a hitleri Németország, mind Magyarország politikájához. A területgyarapodások után, az 1942-es határok között a már 720 291 fő közül 478 414 német anyanyelvűnek, és ebből 303 419 német nemzetiségűnek is vallotta magát. A Volksbundot, az ország területén működő legismertebb, német társadalmi-politikai szerveződést – annak kimutatása szerint – csak 30%-uk nem részesítette támogatásban.

Az egyesület tagozataival együtt – 1942. október végi adatok szerint – 300 ezer tagot tömörített. Vezetőinek, egyes tagjainak számos cselekménye, valamint mások világháborús önkéntes szerepvállalása stb. – az esetenként ismert kényszerítő körülmények ellenére – meghatározta a rokonok, ismerősök, összességében a magyarországi németség sorsát. Mindez egy olyan katonai küzdelmekkel és politikai harcokkal teli világban zajlott, ahol a világháború kimenetelére meghatározó erővel rendelkező, és ütőképes fegyveres arzenállal bíró, az ellenfél feltétel nélküli kapitulációját végcélnak tekintő szövetséges politikai erők eleve behatárolták a belpolitika küzdőfeleinek mozgásterét.

A kitelepítésnél – jóllehet, bár nem a nürnbergi szellemiséggel és következetességgel, de – azt a „fordított eljárást” alkalmazták, miszerint „elvben minden németet kitelepítettek, s a mentesíthetőknek kellett bizonyítaniuk bűntelenségüket”. A jogosan elmarasztalhatók mellett azonban eleve lehetővé tették a kollektív felelősségre vonást az ártatlanokkal szemben is azáltal, hogy az „áttelepítés”-ről szóló rendelet már címe megfogalmazásával is egyértelművé tette: nem csupán egyes személyekről, hanem „a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről” intézkedik, illetve az 1. §-a szerint: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó, 1941-es népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt”. A 2. §-ban felsorolt szűkre szabott mentesültség az előbbieket érdemben nem módosíthatta.

A nemzetközi erőtér szabta keretek között a németekkel szemben indított fellépések egy komplex folyamat részeiként zajlottak. Az ún. „fasiszta maradványok” elleni harc során egyaránt érintette őket az internálás, a népbíráskodás, a fasiszta egyesületek és pártok feloszlatása, majd a kitelepítés. A hadiállapot megszűntét kimondó fegyverszüneti egyezmény egyik kötelezettségén alapult az 1945. február 27-én kihirdetett kormányrendelet, ami szerint „az ország területén tartózkodó minden német állampolgárt internálni kell, kivéve Németország zsidó nemzetiségű állampolgárait”.

Már az év elején jelezte Erdei Ferenc belügyminiszter az illetékeseknek, hogy az oroszok a Magyarországon tartózkodó vagy lakó németeket munkaszolgálatra viszik, ezért elrendelte a németek összeírását. A szovjet megszálló hatóságok önkényeskedtek, és az egyéni politikai felelősségétől, háborús bűnösségétől függetlenül elhurcolták a német nevű és származású, munkaképes korú nők és férfiak egy részét, egyes községek egész itt maradt német lakosságát egyszerűen elhajtották. Az ország mai területéről – az 1944. december 22-én kelt 0060-as sz. parancs alapján, az Ideiglenes Nemzeti Kormány létrejötte előtti időtől 1945. február végéig – 60-65 ezerre tehető a 2. és 3. Ukrán Front megszállta területekről Szovjetunióba deportáltak száma, akik között németek és német nevű magyarok (magyarok és zsidó származásúak) egyaránt voltak.

A földreform során 33 308, a Volksbund tagjának minősített személy 176 781 kat. h. földtulajdonát osztották szét. A tőlük elkobzott és felparcellázott földterület ügye elválaszthatatlan az ún. „fasiszta maradványok” elleni, sokrétű, megtorló intézkedési sorozattól. A népbíráskodást bevezető rendelet népellenes bűnösnek minősítette a fasiszta, illetőleg demokráciaellenes pártban, szervezetben vagy alakulatban tisztséget vállalt, avagy ezek tagjaként tevékenyen működő személyeket (így a Volksbund tagjait), velük szemben főbüntetésként kettőtől öt évig terjedhető börtönbüntetés kiszabását tette lehetővé. A népügyészségi, majd népbírósági (és miként az internálási) eljárás alá vontak sorsának alakulását – a büntetések letöltését vagy felfüggesztését – a kitelepítések határozták meg.

A határon innen és túl kezdetét vette a németség vesszőfutása, függetlenül a második világégést megelőző vagy az alatti magatartásától. Azok a népek pedig, függetlenül attól, hogy hol és miképp éltek: elnyomott, megtűrt, esetenként így-úgy támogatott kisebbségként vagy államalakulatot alkotva, de nemzetállamaik a náci birodalom szövetségesei lettek, a világégés harcai közepette, majd a fegyverzaj elülte után osztoztak vereségében. A főbűnösként megbélyegzett német nép mellett másutt, a kisebbségi lét keretei között pedig főként népcsoportokon belül a nem Hitler-barát lakosság és a nácik közötti különbségtétel tudatos elhagyása maga után vonta egyfelől a németek, valamint másfelől a hozzájuk hasonlóképp meghurcolandónak nyilvánított népek, népcsoportok, nemzetiségek kollektív bűnösségének szkizmáját, minden tettüktől függetlenül. A magyarországi Hitler-barát németek és az itt élő, másként érző, valamint a környező államokból a világégés hadszíntereinek nyugatabbra tolódásával Magyarországra menekült németség kitelepítése egybekapcsolódott.

A németekkel szembeni hetekkel-hónapokkal későbbi politika nem szakítható el a Beneą-féle tervek: a szudétanémetektől, lengyelektől és magyaroktól megszabaduló „tiszta”, és az 1938 előtti határok között újraszervezendő Csehszlovák Köztársaság megvalósításától, az ottani magyarság és a magyarországi németség kitelepítése így fonódott egybe. Az Atlanti Chartán alapuló elveket a győztesek módosították. Köztük azt is, hogy a nyilatkozatot aláíró államok nem folytatnak hódító, területszerző politikát, és olyan határváltoztatásokat sem hajtanak végre, „amelyek nem egyeznének meg az érdekelt népek szabadon kifejezett óhajával”. E. Beneą elérte, és az emigránsok külpolitikájának sarkkövévé vált az, hogy a világégés után a szlávokon kívül más nemzetiségek ne élhessenek Csehszlovák Köztársaság határai között, a többi nemzetiséget telepítsék ki az országból, mindezt antifasiszta célként fogalmazta meg. Előbb az angolszászok, majd J. V. Sztálin támogatását is megszerezte. Amíg másutt főképp a területszerzéssel függött össze a német és más őslakosság kitoloncolása, addig Magyarországon a németek kitelepítését mindenekelőtt a (trianoni diktátummal a Csehszlovák Köztársasághoz csatolt) felvidékről kitoloncolandó magyaroknak való helyteremtés gerjesztette. A magyar nemzetiségű lakosság kitelepítését az 1945. április 5-ei, ún. kassai kormányprogram hivatalos szintre emelte Csehszlovák Köztársaságban. Az elnöki dekrétumok a kisebbség állampolgári, anyanyelvi, nemzetiségi kisebbségi, vagyontartási, kulturális és összes emberi jogainak teljes elvonását célozták. Ezekről a K. J. Vorosilov irányította Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság (a továbbiakban: SZEB) is értesült, és 1945 kora tavaszától erős kampányba kezdett. A magyar kormány és pártköröket igyekezett rábírni arra, hogy kezdjenek akciókat az ország német lakosságának a kitelepítése érdekében.

Miként viszonyultak a „sváb-kérdés”-hez a politikai pártok? Az ország környezetében a német kérdést a kollektív felelősségre vonás oldaláról közelítették meg. Ezért, noha a Moszkvából hazatért kommunisták előbb helytelenítették az áttelepítést, utóbb az MKP már nem elhatárolódott a németek kollektív kiűzésétől, hanem épp fordítva, támogatásban részesítette. Előretolta ötödik hadoszlopát, a Nemzeti Parasztpártot, illetve annak a sajtóorgánumában megjelent írást, mert az „a magyar nép szívéből beszélt”, ugyanis „ingatag marad” a magyar szabadság, amíg „a német barbárság e telepes zsoldosaitól meg nem szabadulunk”. A sztálini vonalat képviselő és „folyamatosan radikális németellenes intézkedéseket” követelő MKP vezetői nyilvánosan ritkán érveltek a kollektív felelősségre vonás mellett, de a „belső, zárt üléseken” (ahol, és amikor lehetőségük nyílt rá) mellette szólaltak fel. „Állandóan napirenden tartottuk” a „sváb-kérdés”-t – írta Rákosi Mátyás, a párt vezére.

A „gyűlölet politikája” a „minden sváb volksbundista” elvet valló Kovács Imre parasztpárti főtitkár 1945. április 7-ei megnyilatkozásával vette kezdetét. Ezzel szemben a szociáldemokrata Szakasits Árpád óvott az általánosítástól, felvetve a kollektív felelősségre vonás problémáját. A polgári demokrata párti Supka Géza támadhatatlannak tűnő érvelése szerint a „demokráciában nem szabad senkit azért sújtani csupán, mert egy fajhoz tartozik”, illetve a Volksbundhoz való tartozásért szükséges a retorzió, „de nem azért, mert svábok”. A kisgazdák egyfelől a kitelepítést szorgalmazták, másfelől azonban differenciáltabban is fogalmaztak.

Az országba érkezett, máshonnan elüldözöttek letelepítésével egyfajta rátelepítés vette kezdetét, és 1945. tavasz utójától felszaporodtak a baloldali sajtóban a németek kollektív felelősségre vonását, kitelepítését szorgalmazó írások, amelyek tartalmukat tekintve egybeestek Vorosilovnak a németek kollektív büntetését szorgalmazó elképzeléseivel.

Április 27-én a kormány tudomásul vette, hogy a menekültek ügyének elintézése „csakis az amúgy is megoldásra váró sváb kérdéssel kapcsolatosan képzelhető el. Szükségesnek mutatkozik az országban lakó, elsősorban a Tolna és Baranya megyei svábság gyors és radikális összetelepítése”. E napon ülésezett az MKP Központi Titkársága is, ahol határozatot fogadott el arról, hogy a földművelésügyi tárca élén álló Nagy Imre dolgozza ki a német kitelepítés tervezetét. A május 1-jén zajlott pártközi tárgyalások a németekkel szembeni kollektív felelősség felvetésének irányába mutattak. A május 4-én tartott minisztertanács elfogadta a belügyminiszter rendelet-tervezetét a Népgondozó Hivatal felállítására. Mint mondotta, annak egyik fontos része egy „igen kényes kérdés”, a németek kitelepítése, mert bekövetkezhet a „visszahatása… ezért nem a svábsággal, csak – s oly fontosnak vélte, hogy utóbb, saját kezével beírta a szövegbe – a fasiszta németekkel szembeni alkalmazásáról lehet beszélni”. Május 10-én tették közzé a határozatot a hivatalos lapban.

Aki hozzájuthatott, nem lehetett kétsége afelől, hogy mi várható a közeljövőben. A hivatal valójában kormánybiztosságként funkcionált. Egyik legfőbb feladata a „hazatelepülő” magyarság (csángók, székelyek) letelepítése mellett a németek kitelepítésének előkészítése (majd részben végrehajtása) lett. A hivatal öt feladata közül a legutolsó „a fasiszta németek kitelepítésének végrehajtása” volt, a rendelet 7. §-a pedig azt tartalmazta, hogy erről „külön kormányrendelet intézkedik”. A németekkel szembeni társadalmi-politikai akciókat rendeletekkel „törvényesítették”.

A koalíciós pártok vezetői május 14-én, pártközi értekezleten egyeztették kitelepítési elképzeléseiket. Megállapodtak abban, hogy nem a magyarországi németségről, hanem a „hitleristáknak a felelősségre vonásáról” intézkednek. Az SS-taggá és ekként német állampolgárrá váltak azért büntethetők, mert önkéntes lemondásukkal elvesztették a magyar állampolgárságukat, ezért internálják őket kitelepítésükig. A Volksbund tagjainál a felszólalók többsége a „gyűjtőtábort és kitelepítésre előkészítésüket” tartotta szükségesnek, és ennek érdekében a külügyi tárca sürgőséggel tárgyaljon a SZEB-bel. Megfogalmazódott az is, hogy a politikailag felelősségre nem vonandó németek esetében lehetővé kell tenni az „önkéntes” kitelepedést is. A Magyarországon maradók kizárólag széttelepíthetők, és nem alkalmazható „semmiképp sem a gettószerű elzárás”. Tehát függetlenül attól, hogy a pártnapokon, avagy a pártok sajtójában a pártvezetők, illetve jelesebb pártfunkcionáriusok közül ki mikor és mit mondott a németek kitelepítése ügyében, a pártközi értekezleten a kollektív felelősségre vonást elutasító álláspont jegecesedett ki, elvi szintre emelték a tézist: „Magyarországon nincs sváb-kérdés, csak német fasiszták kérdése van”.

Az előterjesztő Erdei nem tagadta, hogy felhatalmazta egyes, „érdekelt” megyék főispánjait, hogy a határokon túlról érkező magyarok letelepítése érdekében „kiüríthetnek részben vagy egészben volksbundista sváb községeket”. Tolna megyében 22 község németjeit gyűjtőtáborba vitték. (Augusztus közepén a Lengyelben internált németek száma már 115 ezer fő volt.) Gyöngyösi János külügyminiszter fogalmazta meg a lényeget: „vajon a német kérdést a szövetséges nagyhatalmak nemzetközi vagy kisebbségi kérdésnek tekintik-e. A Szovjetunió itteni politikai szerve a leghatározottabban kijelentette, hogy a németek kérdését ők – Gyöngyösi szerint –, mint egyetemleges érvényű nemzetközi kérdését kezelik.” És a szovjet „álláspont ránk nézve politikailag a legfontosabb is, és kb. fedi a magyarságnak a sváb-kérdésben mutatott törekvéseit is”. De türelemre is intett, mert csak mindhárom nagyhatalom álláspontjának ismeretében lenne célszerű megkezdeni a kitelepítést.

Gyöngyösi május 15-én meglátogatta a szovjet követet. Arra kérte G. M. Puskint, hogy kormánya tegye lehetővé az internált volksbundista németek eltávolítását Németország Vörös Hadsereg által megszállt területére. Puskin adatokat kért Gyöngyösitől, aki a SZEB elnökéhez írott levelében 300 ezer német kitelepítését említette. Utóbb a külügyminiszter Puskinnak május 26-án küldött emlékeztetőjében már 200-250 ezer németről ejtett szót. Jegyzékének kulcsgondolata: „a magyar kormány a kitelepítést nem a faji alapon álló, a hitlerizmusra emlékeztető kollektív eljárással, hanem a magyar nemzet ellen elkövetett bűnösség és a nemzeti szocializmus mellett való állásfoglalás megtorlásaként szándékozott végrehajtani”.

A június 13-ai kormányülésen ismertette a külügyminiszter az előző nap készült amerikai memorandumban kifejtett álláspontot: a nemzetiségeket csak nemzetközi egyezmények alapján szabad áttelepíteni, a kisebbségi, illetve etnikai csoportot nem lehet háborús bűnösnek tekinteni. (Augusztus 18-án a magyar belügyminiszter megismerhette az angol álláspontot is V. P. Szviridov altábornagynak, a SZEB elnökhelyettesének leveléből. Ebben tudatta, hogy Potsdamban a szövetségesek hozzájárultak a kitelepítés végrehajtásához.) Minden annak függvényévé vált, miként orvosolhatók a Németországot megszálló szövetséges hatóságok egymás közötti problémái, konfliktusai. Nyilvánvaló lett, hogy a németek kitelepítése nem csupán magyar belügyi, hanem komoly nemzetközi vonatkozásokkal bír. A minisztertanács módosításokkal és kiegészítésekkel elfogadta Erdeinek a „magyarországi hitleristákra vonatkozó” javaslatát, a hivatalos lapban július 1-jén tették közzé a rendeletet.

Noha a május közepi pártközi értekezleten elvetették a kollektív felelősségre vonást, a rendelet mégis eltért ettől. Mit tartalmazott? A működési alapelvek részletes rögzítésével ún. járási bizottságokat állítottak fel a 16 évnél idősebb németek „nemzethűségi szempontból való megvizsgálása céljából… nemre, foglalkozásra, életkorra való tekintet nélkül”. A bizottság rögzíthette, hogy az illető személy hitlerista szervezetben „vezető szerepet” vitt, „tagja” volt vagy az ilyen típusú szervezetek „célkitűzéseit” támogatta, illetve azt is megállapíthatta, hogy az illető német „hitlerista… szervezet vezetője, tagja, támogatója nem volt”, valamint „azt is, hogy egyes német nemzetiségű személyek a hitlerista terror ellenére is nemzethűségüknek és demokratikus érzelmüknek bizonyságát adták”.

A rendelet alapján a fokozatoktól függő különböző retorziókat léptettek életbe. A minisztertanács újabb, a németség egy részét sújtó intézkedésekről szóló határozatai a korábbiakhoz képest a kitelepítésre várók körét szélesebben értelmezték. Gyöngyösi szerint mindez összefüggött „azzal a sugalmazással, amelyet a magyarországi sváb kitelepítési kérdésben orosz oldalról kaptunk”, ebben rejlik a magyarázat.

Az MKP és Vorosilov igényeivel csengett egybe a külügyminiszter újabb, immár a SZEB-hez írott július 5-ei szóbeli jegyzéke, ebben 200 ezer „fasiszta sváb” kitelepítését sürgette. Négy nappal később azonban Gyöngyösit Puskin meglepte, a követ visszatáncolt, ugyanis „a svábok kitelepítése és Németországba való elhelyezése igen nehéz feladat”, mert egyfelől az ország „igen nehéz népességi és gazdasági helyzetben van”, másfelől „egy jelentős része Lengyelországhoz kerül”.

A kitelepítéssel összefüggő álláspontot ezért a szövetségesek együttesen alakították ki – összhangban a Csehszlovák Köztársaságból és Lengyelországból történő kitelepítésekkel – a potsdami értekezleten. A magyar kormány egy időre így szabad kezet kapott, kihasználhatta egyfajta fait accompli megteremtéséhez a helyzetet, ami nem volt (mert nem lehetett) a szovjetek ellenére sem. A kabinet álláspontját alapvetően a Csehszlovák Köztársaság egyre erőszakosabb magyarellenes intézkedései motiválták, a hazai németellenes akciókat sürgető lépései azonban (egyúttal sztálini indíttatásra utaló) politikai türelmetlenséget jeleztek, és hasonló törvénytelenségekhez vezettek, az intézkedések egyre inkább a németség kollektív felelősségének jegyében fogantak, a kivételezettek köre mások kegyének függvényeként alakulhatott.

A helyzet, főként a végrehajtó közegek magatartása sokban emlékeztetett a csendőrség 1944. tavaszi, kora nyári zsidóellenes intézkedéseire. Július 17-étől a belügyminiszter elvárásainak megfelelő három jegyzék készült, amelyeken a Volksbund és a Deutsche Jugend budapesti, vidéki és ismeretlen lakhelyű vezetőit tüntették fel. Július 25-én határozott a kormány, a július 1-jén közzétett rendeletet érintő módosításokat elfogadták, két nappal később a hivatalos lapban is megjelent.

A SZEB július 17-ei ülésén vitatta meg a magyar kormány kérését „200 000 svábnak Magyarország területéről történő kitelepítéséről”. Vorosilov személyes véleményeként hangoztatta: a magyarok azt kérték, hogy a németekkel, mint a háborús bűnösökkel bánjanak, mivel azok is. „Magyarországon az ilyen sváb lakosság kb. 500 000 főt tesz ki.” Majd kifejtette, hogy a kormány közülük „szükségesnek tartja… a legaktívabb, a háborúban bizonyos szerepet játszott kb. 200 000 ember kitelepítését Magyarországról valahová… határaitól távolra”. A marsall támogatta e kérést, az angolszász vezérőrnagyok kormányuk döntésétől tették függővé álláspontjukat. Vorosilov szerint a magyar demokráciát nehéz lesz létrehozni és megerősíteni, „ha mind az 500 000 sváb, aki mind ellenséges volt, az országban marad”. Szerinte a nem kitelepítendő, további 300 000 főről a magyar kormány úgy vélekedik, hogy „jóindulatú állampolgárokká válnak”.

A marsall – utóbb kiderült, hogy okkal járta körül a németség félmilliós számát – nem véletlenül vetette fel azt, hogy a kitelepítés ügyét más államokban is feszegetik. A prágai kormány július 3-ai jegyzéke ugyanis nem csupán 3 millió szudétanémet kiűzésének, hanem további 400 ezer magyar áttelepítésének jóváhagyását követelte Potsdamban, azt a szokásoknak megfelelően valótlan adatokkal támasztotta alá. A Sztálin által támogatott beneąi elképzelést a nyugati szövetségesek elvetették, de a konferencia határozatai lehetőséget teremtettek arra, hogy ezeket a jelenvoltak utóbb különbözőképp értelmezzék, felelősségüket palástolandó. A felvidéki magyarság kollektív elűzéséhez ugyan nem járultak hozzá, de magyarországi németek sorsa nyitva maradt: a kollektív kitelepítés lehetőségét nem vétózták meg.

A külügyminiszter május végi emlékeztetője, majd a kormány július eleji SZEB-hez intézett szóbeli jegyzéke beláthatatlan következményekkel járt. Rákosi júliusban már azt hallhatta az ország északi szomszédjának kommunista vezetőitől Prágában, hogy június végén Sztálin egyetértett velük a magyarság kitelepítésében. Rákosi magánál a generalisszimusznál tájékozódott erről augusztus 7-én. Felidézte a neki küldött levelében, hogy mit hallott. „Ön… még azt is mondta: »Csapják jól pofán őket!«”. Sztálin válasza nem ismert, a Potsdamban és utána történtek azonban önmagukért beszélnek.

Augusztus 2-án úgy határozott a három nagyhatalom Potsdamban, hogy a „Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak vagy annak egy részének Németországba történő áttelepítésére vonatkozó intézkedéseket kell foganatosítani”. Egyetértés volt közöttük abban is, hogy a bekövetkező „áttelepítésnek... szervezetten és emberséges módon kell végbemennie”. A második világégés végén e három ország közül egyedül Magyarország nem tartozott a győztesek közé.

A háború többi európai vesztese, így Bulgária, Finnország, Olaszország és Románia esetében németellenes szankciókat nem írtak elő. Így nem csupán németellenes intézkedésről határoztak a potsdami „döntőbírák”. Beneą boldog lehetett. Vágya, a nemzetiségek, népcsoportok elűzésével, köztük a magyarság eltávolításának lehetőségével megteremtődtek a feltételek ahhoz, hogy a soknemzetiségű Csehszlovák Köztársaság „tiszta” nemzetállammá váljon. Kétlépcsős megoldással: előbb eltávolítják Magyarországról a németeket, majd helyükre érkezhetnek az elüldözendő magyarok.

A világégés győztesei által meghatározott irányelveket az illetékes országok Szövetséges Ellenőrző Bizottságainak kellett tartalommal megtölteniük. Potsdam után a szövetségesek közötti együttes cselekvésre történő törekvést voltaképp paravánnak tekintették a szovjet mintájú rendszerváltoztatásokat kivitelezők. Azért volt csupán látszat, mert Szviridov Vorosilovra hivatkozva, de az angolszászok háta mögött – mutatván, hogy ki az úr a háznál a SZEB-en belül – 450 ezer német kitelepítésének előkészítésére szólította fel a magyar kormányt augusztus 9-én, az altábornagy az egész magyarországi németséget „fasiszta maradvány”-nak, ezért kitelepítendőnek tekintette. Követelései teljesíthetetlenek voltak, ugyanis az 1941-ben regisztrált németekhez képest már 70-80 ezer fővel voltak kevesebben.

Az ukázt követően augusztus 13-án, délelőtt 11 órakor rendkívüli kormányülést tartottak. Volt-e lehetőség arra, hogy feloldják a „SZEB szovjet elnökének igénye és a koalíciós pártok álláspontja közötti” ellentétet? Továbbra is negyedmilliós kitelepítési kvótában gondolkodtak-e, mert Magyarországon ennek helyességét támasztották alá a járási bizottságoktól beérkezett adatok, miszerint a felülvizsgáltak közel egyharmadának semmiféle kapcsolata nem volt a Volksbunddal.

Az ülés előzményei közé tartozott, hogy Szviridov felszólítása után, 10-én Erdei elkészíttette a minisztertanácsi előterjesztést a magyarországi németek kitelepítésének előkészítéséről. Ebben értékelte az előzményeket, aláhúzva, hogy az „eljárás nem azon alapult, hogy a német nemzetiségű magyar állampolgárokat különleges elbánás alá vonja, hanem az volt az alapja, hogy a fasiszta németeket politikailag felelősségre vonja, és ennek következtében kövessen el velük szemben különleges eljárást”. A Népgondozó Hivatal felállítása, szervezetének kiépülése óta kb. negyedmillió „politikailag megbélyegzett német nemzetiségű személy áll készen a kitelepítésre”, ami „egészében véve hosszas és kínos folyamat, amely megteremti a lehetőségét annak, hogy hosszas zavar, nyugtalanság és összeütközés kísérje végig vitelét”.

Ezzel szemben a potsdami határozat, közelebbről Vorosilov üzenete – Erdei szerint – a „gyorsabb és radikálisabb” eljárás annak lehetőségét teremtette meg, hogy „Magyarország teljesebben és gyorsabban megszabaduljon attól a nemzetiségtől, amelynek nagy része van abban, hogy az ország mai állapotába jutott”. Az előterjesztő arról hallgatott, hogy a Beneąt kárpótló Sztálin Vorosilov, illetve Szviridov útján továbbított követelése két helyen súlyos valótlanságot tartalmazott: egyfelől a potsdami határozatra hivatkozásával, másfelől az eredetileg tervezett kitelepítési létszámnál másfélszer több német elűzésének szorgalmazásával.

A kiindulópontot a német anyanyelvűeknek a Központi Statisztikai Hivatal irattárában fekvő népszámlálási lapjainak számbavétele jelentette. Erdei leszögezte, hogy „nem kollektív felelősségre vonásról, hanem a németeknek, mint népnek a kimozdításáról”, még hozzá „gyors” ütemű eltávolításáról van szó. Kitért arra, hogy kikkel szemben kell kivételt tenni. Erdei szerint „döntő szempont”, hogy a kitelepítés „magyar részről akár elveiben, akár gyakorlatában ne a tavalyi zsidó deportálásokat akár csak távolból is összehasonlító akcióként jelentkezzék”. Előterjesztése hét pontba sűrített munkatervet tartalmazott, és mellékelt hozzá egy feljegyzést. Tervezetében 22 internálótábort sorolt fel, a lakosság ottani számával és azt, hogy közülük hány százalék német, végül azt, hogy az öt régióra osztott Magyarországról összesen 450 774 német telepíthető ki.

Az amerikai (és a korábbi magyar) állásfoglalás szöges ellentétben állt Vorosilov követelésével. A kormányülésre készült a külügyi tárca vezetője is, akivel tudatta munkatársa, a Békeelőkészítő Osztály vezetője, Kertész István: ha a szövetségesek megváltoztatták a korábbi elveket, akkor Magyarország kérje, hogy az ilyen, kritériumokkal meghatározott fajelméleti alapú kitelepítést „a szövetséges főhatalmak… kifejezetten elrendeljék”.

A rendkívüli kormányülésen a pártok képviselői is részt vettek, az elvi kérdést Erdei ekképp exponálta: „egységes kollektív politikai felelősség alá vonjuk a németséget, vagy pedig nemzetiségi alapon oldjuk meg a telepítést”. Abban kell dönteni, hogy a kivételektől eltekintve kollektíven, a teljes németséget vagy az 1941-es népszámlálás alapján önmagukat német nemzetiségűnek vallókat telepítsék ki. Erdei javaslatát elfogadták, német nemzetiségű a lakosságból az a személy, aki a községekben „német nemzetiségűnek”, a városokban pedig „német anyanyelvűnek tartja magát”.

A kormány akként határozott, hogy „a hazai német nemzetiség kitelepítését tartja szükségesnek, éspedig a magyarság akaratából”, szeptember 15-ig befejezve... A kormányhatározat egybecsengett az előterjesztés kulcsmondatával: „nem kollektív felelősségre vonásról, hanem a németeknek, mint népnek a kimozdításáról” kell határozni. A gyorsan elűzendőknek a szemforgató különbségtétel semmit sem jelentett, mert a lényeg a „kimozdítás” volt.

Délután 14 órakor véget ért a kormány ülése. Vorosilov, azaz Sztálin ukázának három óra, a kormányülés ideje alatt eleget lehetett tenni. Kertész másnap papírra vetette a történtek konklúzióját: szovjet kívánságra a magyar kormány végrehajtja a németek kitelepítését. Gyöngyösi így ismerhette meg az amerikai után a szovjet álláspontot is.

Augusztus 18-án a belügyminiszter, államtitkárával, Farkas Mihállyal együtt tanácskozást folytatott Szviridovval és Beljanov vezérőrnaggyal. Az altábornagy tombolt, mert Vorosilovnak tulajdonította a kabinet a kitelepítésre vonatkozó ukázt, ő viszont a magyar félre hárította a felelősséget. Hiába érvelt azzal Erdei, hogy Magyarországon 1800 településről 22 helyre koncentrálják a németeket november 1-jéig, amikor megkezdhető kitelepítésük, mert Szviridovot mindez nem érdekelte, vonatot nem bocsátanak a kitelepítéshez rendelkezésre – mondta –, és szerinte a németeket könyörület nélkül, „acélseprővel kell kiseperni…”. Az erős kéz politikáját követelte és Erdeit tette felelőssé a végrehajtásért, mert „a Belügyminisztérium nem demokratikus szerv, hanem forradalmi és diktatórikus”. Továbbá: a kitelepítendőket „kisebb csoportokban kell… az osztrák határig kísérni, ahol a szovjet katonai hatóságok beengedik őket osztrák területre, és ez tovább a magyar kormánynak ne okozzon gondot”. Ezek a kitelepítettek átszivároghatnak „az amerikai vagy angol zónába, és eljutnak Bajorországba, ahol megélhetésükről majd gondoskodnak önmaguk”.

Ezzel a móddal megoldható, hogy az angolszászok ne tiltakozzanak, ha pedig azt tennék, akkor a magyarországi SZEB „külön fogja elintézni”. Az ilyen kitelepítés miatt a nyugatiak nem fognak tiltakozni. „Hasonlóképpen kis csoportokban rakták át a határon saját németjeiket a csehek és a jugoszlávok teljes könyörtelenséggel, és bebizonyosodott, hogy csak ilyen módon oldható meg a németek Németországba való kitelepítése”. Mindez egybeesett Rákosinak az augusztus 13-i rendkívüli kormányülésen tett megjegyzésével: a „formaság lényegtelen”. Ha ugyanis egyszer „osztrák területre tették őket, magyar területre visszatérni nem fognak, és – Szviridov szerint – nem is szabad, hogy a magyar hatóságok visszaengedjék őket”.

Az MKP Titkársága a németek kitelepítéséről augusztus 21-én tárgyalt, megbízta Rákosit, hogy beszéljen Vorosilovval, majd Erdeivel. Az e napon, az egyik pártaktíván felszólaló Révai József, az MKP sajtó- és propaganda osztályának vezetője már elkotyogta: „a sváb kérdésben álláspontunk két szóban kifejezhető: ki velük!”.

II. rész Következő oldalon