A romák és a többségi társadalom - A gádzsókérdés

A napisajtó nemrég beszámolt róla: a Magyar Pax Romana Fórum programot dolgozott ki, amely ezúttal, rendhagyó módon, nem a romák életminőségének javítását, érdekeik érvényesítését és jogaik védelmét, hanem a többségi társadalom előítéleteit vette célba. A katolikus társadalmi szervezet programja hangsúlyozza: ha Krisztus követése a szegények szolgálatát jelenti, akkor a társadalomnak most konkrétan elsősorban a romákkal kell szolidárisnak lennie.

A Pax Romana egy rég a levegőben lógó „irányváltást” javasol. Kemény István szociológus, egy 1971-es és egy 1993-as - a romák körében végzett - felmérés vezetője, a most megjelent A magyarországi romák című összefoglaló szociográfia szerkesztője például arra panaszkodik, hogy a rendszerváltás első éveiben a cigánysággal még szolidáris magyar értelmiség mára elfordulni látszik tőlük. Mára immár nem csupán a rendőrség folytat harcot a „cigánybűnözés” ellen (miközben például „rendőrbűnözésről” senkinek sem jut eszébe nyilatkozni), hanem állítólag még az egyetemisták, vagyis a jövő értelmisége körében végzett különféle vizsgálatok is arra engednek következtetni: a többségi társadalom eddig toleránsnak, megértőnek és szolidárisnak számító rétegeiben is növekszik a cigányellenesség. A legnépszerűbb televíziós show-műsorokban újabban rendszeressé vált a „vicces”, a kedvezőtlen előítéleteket „könnyed” formában sulykoló „cigányozás”, az úgynevezett közbeszéd pedig még távolabb áll attól, amit a divatos kifejezéssel „politikailag korrektnek” mondhatnánk. Még akkor is, ha jelentős vívmányként a tapintatosabbak a bántónak számító „cigány” kifejezés helyett az önmegnevező „romát” használják.

A média olykor akaratlanul is kevéssé objektív. Egy két évvel ezelőtt, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal megbízásából készült, Vágóképként, csak némában című, terjedelmes - Kelet, illetve Közép-Európában az első ilyen jellegű - felmérés szerzői, Bernáth Gábor és Messing Vera elismerik: a médiának nem kis szerepe van abban, hogy a romakérdés a korábbi évtizedek hallgatása után úgy került a társadalmi diskurzusba, ahogyan. Mert bár a sajtó kitüntetett figyelemmel kíséri a romákkal kapcsolatos híreket, a tartalomelemzések azt is megmutatják, hogy a jellegzetes médiaábrázolás nemegyszer megdöbbentő mértékben egybeesik a magyarországi cigánysággal kapcsolatos többségi előítéletekkel.

Mindez kétségkívül azzal a ténnyel is összefügg, hogy a cigányság nem „úgy” etnikai kisebbség, ahogyan a többi. „Kérdezzük meg azoktól, akiket cigányoknak nevezünk, minek tartják magukat, és ők azt felelik, hogy »mánus vagy szintó vagyok«, »rom vagyok«, »zsitan vagyok«, de nem azt mondják, hogy »cigány vagyok«” - írja Patrick Williams francia antropológus egy, a nyugat-európai cigányságról magyarul most megjelent tanulmánykötet egyik szerzője. „Ha létezik cigány társadalmi rendszer - véli Williams -, akkor az mindenekelőtt két elem kapcsolatainak rendszere: nem cigányok nélkül nincsenek cigányok; romák, zsitanok, mánusok stb. nélkül pedig nincsenek nem cigányok, vagy ahogyan a cigányok mondják, gádzsók.”

Aligha véletlen egybeesés csupán, hogy a Kemény István vezette szociológiai felmérések mind 1971-ben, mind pedig 1993-ban azokat tekintették cigánynak, akiket a többségi társadalom annak tart, nem pedig azokat, akik önmagukat akként határozzák meg - ami egyébként más etnikumokkal kapcsolatban természetes, sőt kötelező megközelítés volna. A „kívülről jövő definiálást” Kemény szerint a szociológiai felmérés konkrét szempontjai tették szükségessé. A cigányok ugyanis nem okvetlenül akarnak cigányoknak látszani. Az olyan esetekben például, amikor a kérdés úgy fogalmazódna meg: vajon inkább a szegénység avagy inkább a cigányság vállalása volna a mindennapi megélhetés szempontjából hasznosabb - például az ahhoz tartozók lennének jogosultak meghatározott szociális segélyek igénybevételére -, a tapasztalatok szerint sokan nemigen ragaszkodnának roma identitásuk hangsúlyozásához. Amitől függetlenül persze könnyen előfordulhat, hogy a segélyt mégis mint romák kapják meg.

A megközelítést hagyományosnak is lehetne mondani: az e századi felmérésekhez hasonlóan végeredményben az első tudományos igényű, 1893-ben kelt „czigányösszeírás” is ezt a - voltaképpen kívülről történő - megközelítést alkalmazta. E századfordulós vizsgálat abban az időben készült, amikor a születő magyar ciganológia vezető triászának Wislocki Henrik, Hermann Antal és a Habsburg-családhoz tartozó József főherceg számítottak, akik közül az utóbbi alcsúti birtokán kívánt letelepíteni egy vándorló csoportot. Ők hárman, az akkor született nagyszabású vállalkozás, a Pallas lexikon „czigányok” címszavának szerzői, egyöntetűen alkalmazták a - Kemény  István  szavaival - „résztvevő megfigyelés” módszerét, amelynek során a vándorló cigányokat olyan emberekként jellemezték, akik „a társadalmi kötöttségeket nem tűrik, vonakodnak a társadalom részévé válni, a természet gyermekei, ámbátor nem mind tisztességesek”.

A romákkal kapcsolatos felméréseket mindeközben végig egy pregnáns kettősség jellemezte. Az egyik álláspont szélsőséges, mégis iskolapéldájának mondható darabja az az 1961-ben kelt párthatározat volt, amely a cigányságot sommásan hátrányos helyzetű szociális rétegnek mondta, „amely bizonyos néprajzi sajátossága ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot”. Csakhogy addig és azóta számtalan vizsgálatsorozat bizonyította, hogy a roma kisebbség szociálisan halmozottan hátrányos helyzetű ugyan, ám van roma identitása - ha mindjárt többféle is. A másiké az 1993. évi LXXII. törvény, amely bár a magyarországi romákat önálló etnikai kisebbségnek ismerte el, Magyarország hiába ratifikálta 1995-ben a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, mindössze hat kisebbségi nyelvet helyezett védelem alá, s ezek között nem szerepel a legnagyobb magyarországi kisebbségi nyelv, a roma.

Pedig nyelvi szempontból Magyarországon jelenleg három különálló roma kisebbséget is szokás különböztetni: a túlnyomó többséget képező, magyar anyanyelvű romungrókat vagy magyarcigányokat, a hozzájuk képest kisebbségben lévő cigány anyanyelvű úgynevezett oláhcigányokat, valamint az őhozzájuk képest is csupán kisebbséget képező, maguk között a román nyelv egy archaikus változatát beszélő, magukat beásként meghatározó cigányokat. E csoportok tagjai származásuk alapján élesen megkülönböztetik magukat a tőlük eltérőnek mondott cigánycsoportoktól, ám még ennél is élesebben határolják el magukat a többségi nem cigányoktól, a gádzsóktól.

Eközben felgyorsult a nyelvi asszimiláció. Magyarország félmilliósra becsült cigányságának 1971-ben közel 70 százaléka volt magyar anyanyelvű, ami a kilencvenes évekre 90 százalékra emelkedett. Az anyanyelv elvesztésének, illetve a nyelvcserének a fő oka a szakemberek szerint az, hogy a roma férfiak nagy része 1971-ben olyan munkahelyen dolgozott, ahol kénytelen volt magyarul beszélni. Akkor - 1971-ben - a roma népesség 85 százaléka volt munkaviszonyban, ami majdnem azonos arány volt a nem romák 87 százalékával. 1993-ra a roma munkanélküliség 15 százalékról 71 százalékra nőtt (a gádzsóké 36 százalékra), de a nyelvvesztés ettől függetlenül mintha visszafordíthatatlanná vált volna.

Az ennek következtében is lassanként egységesen romáknak nevezett, és erőnek erejével egységesen is kezelt etnikum a prognózisok szerint 2015-re Magyarország népességének 8 százalékát teheti ki, miközben a magát befogadónak nevező - és annak is tartó - társadalomban folyvást szól a vészharang, hogy „fogy a magyar”. Mi több, egy tavaly elkészült kormánybeszámoló arra is felhívja a figyelmet, hogy a demográfiai változások során „a csökkenő összlakosság elöregedése mellett a cigányság jóval fiatalabb korösszetételével is számolni kell”. Mindeközben nincs értelme vitatni azt a tényt - írja mostani könyvében is Kemény István -, hogy „a cigányság tömegei a lehető legalacsonyabb szinten élnek, és a leginkább megvetett és fölöslegesnek tartott társadalmi réteget képezik”. S ha ez így van, „akkor sürgős, jól átgondolt és tudományos alapokra épülő változtatásokra volna szükség - ha a több száz éves magyar-cigány együttélést békés keretek között akarjuk megőrizni”.

Gerlóczy Ferenc (HVG, 2000. május 6.)