SZATMÁRI EMILIA:

MÉLIUSZ JUHÁSZ PÉTER

helye és szerepe a magyarországi reformációban

            1931-ben, amikor a Debreceni Tudományegyetemen felépült a Bocskai István által telepített Nagyerdőn, négy szobrot készítettek az épület elé. Annak a négy személynek az alakját formálták meg, akik leginkább hozzájárultak a város lelkiségének kialakításához: Méliusz Juhász Péter, Huszár Gál, Szenci Molnár Albert és Komáromi Csipkés György szobrait.

            Méliusz szobrának modelljét négy művész is elkészítette a pályázatra, mindegyik más-más, de egyformán jellemző tulajdonságát emelte ki.

            Az első minta egy fiatal, sudár termetű, sugárzó tekintetű embert ábrázolt. Ilyen fiatal volt az, aki mintegy ötven könyvet írt, számos zsinatot és hitvitát tartott. Ilyen fiatal; tanulmányai befejezése után mindössze tizenöt évet élt.

            A második szoborminta alakja előre mutat, mint egy hadvezér. Harcos volt, sőt hadvezér lehetett a hit harcaiban.

            A harmadik terv elmélyült arcú tudóst ábrázol. Ez is jellemző rá, hatalmas tudása, könyvei, egész életműve erre a bizonyíték.

            A negyedik alak mindkét karját könyökben behajlítja, egyik lábával előbbre lép, derekát csavarva hirtelen fordul, mert köröskörül támadják. Karjaival és vállaival teljes erejéből sodorja le támadóit. Ez az ember szüntelen küzd. Harcában használt egyetlen fegyvere csupán a magához szorított könyv, a Biblia.

            Ilyennek láthatták őt a kortársak, és ilyennek látja az utókor is.

            Méliusz saját magát mindenekelőtt prófétának vallotta, akinek feladata Isten Igéjének hirdetése volt. „Isten látja, hogy nem lehetek néma eb, trombita, kiáltó szó vagyok, nem magamtól, de Istenéből szólok”.^[1]

Kortörténet

            Nemzeti történelmünkben az ország három részre szakadása jellemzi azt a politikai szituációt, amely Méliusz Juhász Péter szereplésének keretet adott, amelyben egyházszervező és egyházvédő munkája végbement. A megosztottság és hódoltság kora ez, amikor nincs független államiság.

            Semmivel nem tűnik egyszerűbbnek az egyházpolitikai helyzet sem. A XVI. század Magyarországon is a reformáció százada. Már a római kereszténység felvétele is elvágta a magyarságot keleti gyökereitől, és most ismét, a reformáció és ellenreformáció hullámai megálltak a középkori Magyarország keleti határainál. A vallási mozgalmak tehát azt bizonyították, hogy Magyarország Európához tartozik, része annak – még ha legszélsőbb területe is. A reformáció kezdeti gyors lendületét fékezte a tridenti zsinat után a sorait újrarendező katolikus egyház, s a jezsuiták közeli betelepítésének ténye. A század derekán Itáliában és Svájcban letört unitarizmus Lengyelországon át János Zsigmond Erdélyében talált otthonra. A lutheránusokkal is kiéleződött a helyzet, ami nálunk is a protestánsok két külön felekezetre való szakadásához vezetett.

            A török hódoltság területén, ha nem is akadálytalanul, de viszonylag szabadon terjeszkedhetett a reformáció. A királyi Magyarország területén volt a helvét iránynak a legkevesebb lehetősége az érvényesülésre, hiszen ott nemcsak a katolikusok, de az evangélikusok ellenállásával is számolni kellett. A kálvinizmus számára legalkalmasabb terep Erdély és a vele határos kelet-magyarországi megyék – Zempléntől Békésig – voltak. Ennek a területnek Debrecen vált központjává, mely 1535 óta az Enyingi Török család tulajdona volt.

            Sok anyagi áldozattal a város csaknem teljesen függetlenítette magát a földesúri hatalom és befolyás alól. Ezen felül a töröknek sarcot, a bécsi királynak és erdélyi fejedelemnek adót és munkaerőt fizetett viszonylagos nyugalmáért és kiváltságaiért. „Ezt a várost soha nem védte vár, kőfal, de még csak víz, erőd, vagy hegylánc sem. Életét – amelyet szigorú belső rend szabályozott – nem a befelé zárkózás, hanem a világ tájai felé való szabad kitárulkozás jellemezte. Kereskedelmi utak metszéspontján feküdt, a gazdasági élet áramlásának sodrában, s útjai nemcsak a kalmárok szekerei előtt voltak nyitva, hanem a szellemi áramlatok – a Gondolat előtt is.”^[2]

            Ezek a politikai keretek és vallási-szellemi viszonyok, melyben Méliusz Juhász Péter a XVI. század közepén fellépett és munkálkodott 1571-es háláláig. Közelebbről: működésének bázisa Debrecen volt, de intézkedéseinek, tetteinek hatása kiterjedt a most megalakult tiszántúli egyházkerületre, valamint püspöki területi illetékességét túllépve Magyarország más keleti megyéire, sőt Erdélyre is.

I. Eredete, születése, neve

            Méliusz magyar nemesi családból származott. Erre a tényre büszkén hivatkozott könyveiben. János Zsigmondhoz intézett levelében és több munkája előszavának végén maga használja a „Horhi” vagy latinosan „Horhinus” nemesi előnevet. Családja a köznemességhez tartozott, apja valószínűleg servitora lehetett az Enyingi Török családnak.

            Születése körül nagy a bizonytalanság. Méliusz egy Horhi nevű településen született. Irodalmunk két elpusztult Horhi néven ismert községet tart nyilván (Tolna és Somogy megyében). A valószínűsített Tolna megye északnyugati határán, a Felsőnyékkel szomszédos Horhi nevű dülő. Amennyiben így van, akkor a nevében gyakran használt „Somogyi”megjelölés nem megyét, hanem vidéket jelentett. Nem mellesleg a korban hódoltsági területről van szó, ahol önálló megyék már nem léteztek. A település ma már nem létezik.

            A modern nyelvtörténeti kutatás is igazolta Méliusz somogyi (somogy-vidéki) származását. Somogyi nyelvjárásban írt, melyet soha nem tudott más nyelvjárással felcserélni.

            Születési ideje ugyancsak bizonytalan. Egyre több történész, egyháztörténész fogadja el Méliusz születési évének a Horányi Elek által meghatározott 1536-ot (Zoványi Jenő is). Mások ezt korábbra teszik: a Fényes Elek által megjelölt 1515-re. A Fényes-féle 1515-ös évet elfogadók szerint az 1536-os évszámnak Méliusz életeseményei ellene mondanak. Elképzelhetetlennek tartják (például Révész Imre is) az ettől későbbi időpontot; ha ugyanis Méliusz 1536-ban született, akkor mindössze 21 évesen már a wittenbergi egyetem seniora volt, ami szerintük lehetetlen. Ugyancsak megkérdőjelezik, hogy az egyház olyan szükségben lett volna, hogy egy ilyen fiatal embert hívjanak haza Wittenbergből; s nem tartják lehetségesnek azt sem, hogy Méliusz 25 évesen már püspök lett volna.

Pedig ez a korban nem volt egyedülálló jelenség, hiszen például utóda a püspökségben, Károli Péter is fiatalon, 29 évesen került a püspöki székbe. Az egyetemi seniori tiszt elnyerésében is a tehetség, tudás, képesség számított, és nem az életkor. (Éppen ilyen fiatal volt Kálvin is, mindössze 25 éves, amikor megírta élete fő művét A keresztyén vallás rendszere címmel.)

            Családi neve Ihász vagy Juhász, melyet Wittenbergbe menetele előtt humanista szokás szerint Mélius-ra görögösített. (Mélosz – görög szó, jelentése juh; latinos végződéssel juhász.) A wittenbergi egyetem anyakönyvébe 1556. október 25-én Petrus Melius Ungarnus néven jegyezték be.

II. Tanuló évei

            Feltehetően a közeli nagyhírű tolnai iskolában tanult Méliusz, mely a dunántúli török hódoltság magyarságának szellemi fellegvára volt. Itt tanított Szegedi Kis István, aki előbb tanára, majd életre szóló barátja volt Méliusznak. Olyan indításokat kapott a tolnai iskolában, melyek életére döntően kihatottak: a későbbi bibliafordító, hitvitázó és kánonszerkesztő szellemi fegyverzetét itt kezdte összegyűjteni.

            Ezután a wittenbergi egyetemen tanult. Wittenberg Németország legnépesebb egyeteme volt kb. 600 hallgatójával. Az 1540-es évektől ez az egyetem lett a magyar hallgatók központja, s az is maradt csaknem a század végéig. „Ide jártak a lutheránusok és reformátusok egyaránt, tekintve, hogy Melanchton szellemében ekkor még nem kívánták meg a lutheri hitvalláshoz való ragaszkodást a tanulóktól.”^[3]

            Az egyetem magyar társulatának 1556. október 25-től, Turi Pál seniorsága alatt lett a tagja. Rövid időn belül, 1557 tavaszán már ő a magyar bursa seniora, alig 20 évesen.

            Legjelentősebb professzora Melanchton volt, aki Luther kérésére 1525-től részt vállalt a teológiai fakultás munkájában. Méliusz itt héber és görög nyelvet valamint jogi ismereteket tanult a teológián kívül, valamint humanista természettudományi stúdiumokkal is foglalkozhatott (erre enged következtetni később a Herbárium című művének megírása).

            Nem tudjuk pontosan, mennyi időt töltött Wittenbergben, de 1558-ban a magyar protestánsok Méliusztól kértek segítséget az őket ért támadásokkal szemben. „Méliusz avégre hívatott vissza Wittenbergből, hogy a Szentháromság-tagadók ellen küzdő hazának segítsége legyen” – írta 1585-ben Laskói Csókás Péter.^[4]

III. Debrecen Méliusz érkezése előtt

            Debrecen helyzete és szerepe a korban sajátos volt gazdasági viszonyai és művelődésszervező funkciója tekintetében. Semmi esetre sem tekinthető tipikusnak.

            Debrecen helyzetéhez és jelentőségéhez közel sem került más város a korban. A XVI. századi Debrecen társadalmi, gazdasági és szellemi helyzete hosszú fejlődés során alakult ki. Ennek elindítója az a sajátos körülmény volt, hogy a város elsősorban nem földművelő, hanem állattenyésztő település. A marha után a török nem követelt adót. Ezért gabonát csak saját szükségletre termesztettek, viszont hatalmas marhacsordákat tartottak. Ez alapozta meg Debrecen gazdaságát, mely a XVI. század végére kb. 8-10 ezer lakosú nagy és gazdag mezővárossá alakult. Ez tette lehetővé itt a hatalmas állatkereskedelmi tevékenység kialakulását és az állati alapanyagok feldolgozásával foglalkozó iparágak (mészáros, tímár, nyerges, szíjgyártó, varga, csizmadia, cipész, szappanos, fésűs, gombkészítő, szűcs, süveges, szűrvégszövő, posztónyíró stb.) széles körű felvirágzását. Ezek mellett nagy számban működtek a városban egyéb, a mindennapi élet szükségeit szolgáló iparosok is, mint asztalosok, bognárok, fazekasok, késesek, kerékgyártók, lakatosok, kovácsok, kaszakészítők, kőművesek, csiszárok, sarkantyúkészítők, borbélyok, ácsok, kötélverők, salétromfőzők, takácsok, olajütők, téglavetők, tűkészítők, ötvösök, szekérkészítők, molnárok, íjgyártók és mások. A társadalmi és gazdasági érdekeik védelmére céhekbe tömörült kisipar hatalmas lendülettel szolgálta a városi polgárosodást.

Debrecen lüktető ipari és kereskedelmi életére mutat II. Ulászlónak az az intézkedése, mellyel a város országos vásárainak számát hétre emelte. Egy-egy országos vásár pedig 15 napig tartott. Bár csak átmeneti ideig volt érvényben Mátyásnak az 1477. évi rendelete, mely a Nagyváradtól elvett árumegállító jogot Debrecenre ruházta, mégis ez nagymértékben előbbre vitte a város kalmárainak a nemzetközi kereskedelembe való bekapcsolódását: Bécs, Brünn, Nürnberg, Augsburg, München, Boroszló, Krakkó és Lemberg vásáraira marhákat, visszafelé pedig olasz, német és németalföldi finomabb árukat hoztak be. Debrecen a mohácsi katasztrófát követő időben az ország leggazdagabb városának számítható.

            A Mohács utáni szétesettségben a város országos központ hiányában eleve arra volt rendelve, hogy az országot átható szellemi mozgalmak és kulturális törekvések hordozója és közvetítője legyen az őt körülfogó három országrész felé. E missziójának előfeltételei már Méliusz odakerülése előtt adva voltak. Világjárt és művelt tőzsérei, sokféle ipart űző és vásározó polgárai érintve voltak a humanista eszmékkel; a reformációnak ezekkel társuló törekvései, sőt annak különféle irányzatai is élénk érdeklődést keltettek az emberekben.

            A reformáció első magvait a hagyomány szerint Dévai Bíró Mátyás hintette itt el. Még 1550-ben Radán Balázs lelkész és mellette iskolaigazgatóként működő Dézsi András is lutheri szellemben működtek, akár csak Dévai Bíró. A helvét irányú reformáció akkor tűnt fel Debrecenben, amikor 1551-ben Kálmáncsehi Sánta Márton érkezett oda Sátoraljaújhelyről. Ám az egyházi vezetés, Zabardy Mátyás püspök kemény kézzel lépett fel ellene, sőt Kálmáncsehi saját papságával is ellentétbe került, így 1552-ben Debrecenből Petrovics Péter oltalma alá ment Munkácsra, miután a püspökladányi zsinaton (1552) a lutheránizmushoz ragaszkodó papok kiközösítették. Zabardy püspök halálával 1556 augusztusában gyors változás következett be, Kálmáncsehi visszatérhetett. Az ő utóda a debreceni lelkészi székben az ugyancsak kálvinista Szegedi Gergely volt. Szegedi volt Debrecen első lelkipásztora, s mint ilyen, egyben tagja a Városi Tanácsnak. Ez a szerv ekkor egyszerre volt a város és az egyház vezető testülete, s ez gondoskodott a lelkészi állások betöltéséről is. Szegedi ajánlotta a tanácsnak, hogy hívják meg Méliuszt a második lelkipásztori hivatal ellátására. Szegedi még Wittenbergben ismerte meg Méliuszt. Az ajánlás mellett Enyingi Török János pártfogása tette lehetővé, hogy Méliusz debreceni lelkész lett.

IV. Méliusz debreceni lelkipásztorsága

            Az egész Szentírásból való igaz tudomány című művének ajánló levelében így írja Méliusz: „A nagyságos Enyingi Török János, Hunyad vármegyének örök ispánja  vőn engem kegyelmesen az ő oltalma alá, anno 1558, mindazóta Isten engem itt, Debrecenben tartott.”^[5]

            Innen kezdődik az ő nyilvános fellépése, szereplése. Ő emelte Debrecent a magyar reformáció egyházkormányzati és szellemi irányító központjává. Nemcsak Debrecenben és környékén terjesztette a helvét reformációt, de Erdélyben is.

            Kimagasló szervező képességét mutatja, hogy pártjára tudta állítani a főúri családok jelentős részét: az enyingi Török családot, Balassi Jánost és feleségét, Sulyok Annát, Mágócsi Gáspár egri kapitányt és hitvesét, Marsai Euláliát, Bebek Györgyöt feleségével, Patócsi Zsófiával, Forgács Simon egri főkapitányt, Bornemissza Farkast, Gyulafi Lászlót, Bocskai Györgyöt, Telegdi Miklóst és még sok főurat, akik pártfogói lettek a püspök egyházépítő munkájának és könyvei kiadásának.

            Ugyancsak Méliusz hatására lett lutheránus püspökből először reformátussá Dávid Ferenc is 1559-ben, aki az erdélyi református püspöki széket is elfoglalhatta mindaddig, míg antitrinitáriussá nem lett.

            Méliusz a kálvinizmust magyar vallássá kívánta tenni. A kálvinhitű reformátorok ennek dokumentálására magyar ruhában is jártak. „Nemzeti ruhában nemzeti lélek építi a nemzeti jövőt!”^[6] Méliusz Kálvint tartotta követendő mintaképül. Mennydörgő hangon prédikált a hallgatóság előtt, mint Kálvin. Lankadatlanul ragaszkodott a Bibliához és küzdött minden más tan hirdetője ellen, akárcsak Kálvin. Szigorúsága a hit dolgaiban megalkuvást nem tűrt. Türelmetlen, támadó modora inkább a vitatkozó prédikátort láttatta meg, és eltakarta a humanista stúdiumokon nevelődött tudóst. Debrecen az ő korában vált hasonlóvá Kálvin Genfjéhez; tiszta puritán elveket alkalmazott. Orgonának, képeknek, oltárnak, papi ruháknak, ceremóniáknak, szokásoknak már hírük sem volt. Nem harangoztak már a halottak felett, sem temetéseken. A templomnak, akár kőből, akár fából épült, fényűzés és babona nélkülinek kellett lenni, egyszerűnek, puritánnak. Méliusz elvetette az orgonát is, melyről külön törvénycikkben rendelkezett az 1567-es debreceni zsinaton: „Az Antikrisztus táncoltató miséjéhez alkalmazott hangszereket pedig, a képekkel együtt kihányjuk, mivel azoknak semmi hasznok nincsen az egyházban, sőt jelei és alkalmai a bálványozásnak”.^[7] Hasonlóan vélekedett az éneklésről is: „Nem való a pápai idegen nyelven való ordítás, teljes torokkal értelem nélkül való éneklés, orgonálás, hegedülés és diskantolás a keresztyén gyülekezetben, kik csak fülnek és nem léleknek szolgálnak.”^[8] Kánonjában, az Articuli Maioresben az anyanyelven való éneklést írja elő.

            Ilyen puritán szellem lengi át a Méliusz-féle kánonokat és Méliusz Debrecenét. Mindent elvet, ami elvonja a hívő figyelmét Istenről, a hirdetett Igéről, és ami a földi egyház dicsőségét és gazdagságát hirdetné.

V. Püspöksége

            1559-ben tartották az első magyar református zsinatot Marosvásárhelyen. Itt a tiszántúli összes reformált egyházak egy szuperintendens kormányzata alá tömörültek. Méliusz volt az. Két éven belül pedig püspöki méltóságra emelték. Méliuszt előbb a debreceni egyházvidék választotta püspökévé 1561-ben a Debrecenben tartott zsinaton, melyen a lelkészek aláírták az egyházvidéknek készült hitvallást (Confessio Debreciensis). Így Méliusznak először ezen a kisebb területen volt püspöki joghatósága. Amikor a Nagyvárad környéki lelkészek 1562. július 19-én elfogadták a Debreceni Hitvallást, s testületileg is egyesültek a debreceni egyházvidékkel, a maguk részéről is elfogadták Méliuszt püspöknek. A Tiszántúl más vidékei ezt követően csatlakoztak Méliusz szuperintendenciájához. Az 1567 februári debreceni zsinatig teljes egészében kialakult a Tiszántúli Református Egyházkerület.

            A püspök „primus inter pares”-ként kormányzott, jogköre volt a lelkészszentelés, zsinaton és vizsgákon való elnöklés, új lelkészek felvétele, a generális vizitáció végzése. A Méliusz-kánonoskönyv  úgy rendelkezik, hogy minden klerikus engedelmeskedni tartozik püspökének. A XXVIII. kánonban kimondja, hogy a nem engedelmeskedőket „letétellel” kell büntetni.

            A szuperintendensnek is korlátozva volt azonban a hatalma. Korlátozta őt a seniorok kollégiuma. Minden intézkedését velük egyetértésben volt lehetséges megtennie. Ezen felül számadással tartozott a generális zsinatnak.

            Már Méliusz püspöksége alatt, az 1570-es évekre mindenütt létrejöttek az egyházmegyék és az ezeket egyesítő egyházkerületek. Az egyházkerületek egymástól függetlenek voltak, s külön tartott zsinataikon maguk állapították meg területük valamennyi egyházközsége számára kötelező hitelveiket.

            Kiépült az egyház teljes, ma is érvényes szervezeti formája: a közvetlen egyházkormányzás a lelkipásztorok kezében van, ezek fölött állnak a közülük kikerülő senior-esperesek és a superintendens-püspök (utóbbi akkor még nem minden kerületben); a legfőbb egyházhatalom a kizárólag lelkészekből álló zsinatoké volt.

            Az egész rendszer mögött ott állt támogatásával, vagy kényszerítő, büntető hatalmával a világi hatóság: város, vármegye, földesúr, Erdélyben a fejedelem és tanácsa, az országgyűlés.

            Ezt a rendszert eredetileg a lutheri irányzat alakította ki. Luther megtartotta a püspöki vezető tisztséget, míg a helvét reformáció a demokratikusabb vezetést fogadta el. Zwingli az irányítást és felügyeletet a hívek által választott presbiteri testületre ruházta; Kálvin még tovább ment amikor eltörölte a püspökség intézményét, és demokratikus egyházkormányzatot vezetett be.

            A jellegzetesen lutheri egyházkormányzati modellt vette át a magyarországi helvét hitvallású református irány is (sőt az Erdélyi unitárizmus szintén hasonlóan szervezkedett).

VI. Harc a helvét irány győzelméért

            Méliusz több fronton is vezette azt a harcot, melyet a református egyház létrejöttéért és megszilárdulásáért folytatott jobbról a katolikus és lutheránus tanok ellen, balról az antitrinitárius irányzattal szemben.

            Ehhez használt módszerei nagyon változatosak, sokoldalú reformátori módszerek voltak: hitviták, polemikus iratok, hitvallások, törvénykönyvek szerkesztése, káté összeállítás, bibliafordítások és -magyarázatok, énekszerzés, prédikációk.

            Mindehhez nyomdára volt szüksége. A könyvnyomtatást tudatosan állította reformátori működése szolgálatába. Prédikációi nem szónoki művek, hanem értekezések, traktátusok, bibliai exegézisek, dogmák igazolása a Bibliából. A prédikálás szent hivatás volt számára, de „a kiáltó szónál” az írott, nyomtatott betűt többre becsülte, mert jól látta ennek messzeható erejét.

            Kolozsvár után a második állandó nyomdánk Debrecenben létesült. Huszár Gál vetette meg itt a könyvnyomtatás alapjait 1561-ben, aki Verancsics Antal egri püspök üldözése miatt menekült Kassáról Debrecenbe. Már ez év májusában itt jelent meg az első debreceni sajtótermék, Méliusznak A Szent Pál Apostol levelének, melyet a Kolossabeliekhez írt, prédikáció szerént való magyarázata. Az 1562. évi Confessio Catholica szedése közben történt Huszár Gálnak Debrecenből való távozása, ám nyomdáját nem vitte magával. Legalábbis betűkészletének egy része Debrecenben maradt; Török Mihály nyomtatványaiban újra találkozunk vele.

            Török Mihállyal egyidőben egy másik nyomdász is tevékenykedett Debrecenben, az európai hírnevű Hoffhalter Rafael, aki Bécsből került a városba. A debreceni nyomda 1568-ban Török Mihály betegsége vagy halála miatt nem működött, végül 1569-ben Komlós András vette át vezetését és folytatta 1575-ig.

            A református egyház megszilárdításával Méliusz a könyvkiadás mellett nagy gondot fordított az iskolákra is. Buzdította a főurakat, városokat iskolák felállítására, mint akik a feudális rendben egyedül hivatottak e kötelesség teljesítésére. „Azért hát urak, királyok, papok, rontsátok el a sok bálványt, clastromokat, csináljatok oskolákat azokból.”^[9]

            A reformátor a városi iskolából kifejlődött debreceni református iskola skolasztikus rendszerét ugyan nem szüntette meg, de a tantárgyakat és azok anyagát, a septem artes liberalest a reformáció szellemében új tartalommal töltötte meg.

            Jól látta Méliusz a reformációt s ezen belül a protestáns iskolákat is támogató feudalizmus ellentmondását: „Mert sokan abból akarnak az Istennek áldozni, az iskolákat és lelkészeket táplálni, amit erőszakkal, a természet törvénye ellen ragadoznak el alattvalóiktól.”^[10]

A) Írói tevékenysége

            Méliusz nagy kiterjedésű írói munkásságot bonyolított le a debreceni nyomda segítségével, és annak legfőbb foglalkoztatója volt. Tőle származik a legelső magyar nyelvű s egyben a legrégibb magyar református hitvallási irat, dogmatörténeti dokumentum, a Marosvásárhelyi Hitvallás (1559), amely a hazai protestantizmus lutheri és helvét irányának elkülönülését jelzi. Ez a hitvallás egészében zwingliánus-bullingeri szellemű, de érvényesül benne a már Dévainál, majd Szegedi Kis Istvánnál megfigyelhető jellegzetes „media sententia”, vagyis közvetítő felfogás, hogy ti. az úrvacsorai jegyekben Krisztus teste-vére az ígéretben van jelen a hit számára és nem testileg.

            Ő a szerzője magyar irodalmunk első igazi, nyomtatásban is megjelent reformátori igehirdetésének, ez a Kolosséi levél magyarázata (1561).

            A keresztyének vigasztalása és könyörgések – A hitről és a keresztyénségről (1562) című imakönyv az első magyar református imakönyv, melynek ugyancsak Méliusz a szerzője, s ő a szerkesztője vagy Szegedi Gergellyel a társszerkesztője az első magyar református énekeskönyvnek is (1562). Ezekből mára egyetlen példány sem maradt. Méliusz maga is szerzett énekeket, ma négyről tudunk. Bár ezek sem maradtak fenn, de szövegüket csaknem betű szerinti másolat őrzi.

            Méliusz bibliafordító munkásságának első ránk maradt emléke a Sámuel és Királyok két-két könyvének fordítása (1565). A bibliafordításoknál nem szolgai, hanem értelemszerű, de azért hű fordításra törekedett. Vallja, hogy a jó fordítás egyúttal a legjobb magyarázat. „Isten segítségéből ami kicsiny értelmet Jehova adott, úgy akarom fordítani, hogy minden megértse; nem bötűt bötűre, hanem úgy, hogy sem a textust el nem hagytam, sem az értelmet. Ez penig az igaz magyarázat.”^[11] A lapszéli jegyzetekben gyakran közölt régészeti, földrajzi, fogalmi, tárgyi és történeti magyarázatokat. Magyarázataiból kortörténeti adatokat ismerhetünk meg, társadalomkritikáját, szociális és etikai témájú gondolatait is itt olvashatjuk. „Ilyen pártolás vagyon Magyarországban is: kiűzik s meg behozzák a királyokat.”^[12] A királyt és a nemeseket feddi és inti: „Hát ti is tiszttartók … ne kínozzátok a szegénységet.”^[13], mert „a pórnál, aki Krisztus örököstársa, Isten fia, nem vagytok drágábbak”^[14]. Az alattvalókkal zsarnokoskodó fejedelem egy sorba kerül nála a tolvajokkal: „…ha erővel, törvénytelen elveszed jobbágyod marháját, Isten mint hatalmas tolvajt megver érte, s még a te tulajdonodat is elveszi érte”.^[15]

            A korszakban elterjedt zsidó-magyar párhuzamba állítást alkalmazza Méliusz is, amikor Roboámhoz, Júda királyához hasonlítja a magyar uralkodót és az elnyomó urakat: Roboám király a pogány nyúzó, fosztó, kevély és tökéletlen, állhatatlan népek, urak példája, akik a községet úgy tartják, mint egy oktalan barmot. „Fiak, hát a jobbágyot jól tartsátok, ha a ti atyátok kínzotta.”^[16] Aktuális az a párhuzama is, melyben a babiloni uralom idején Júda földjén maradt zsidókhoz hasonlítja a magyar népet. Ezek a zsidók Izmáel vezetésével megölték az idegen hatalom, a babiloni király, Nabu-kudurri-usszur által feléjük helyezett helytartót, Gedáliát, mert nem voltak hajlandók Babilónia királyának szolgálni (2Kir 25,24-25). „A szegény scythiai magyarokba ezen vér szorult. Míg tíz fennáll bennek, addig nem örömest engedhetik, hogy idegen bírja országokat.”^[17]

            A török kérdéssel foglalkozik A Szent Jánosnak tött jelenésnek igaz és írás szerint való magyarázása prédikációk szerint című művében. A végítélet távlatai és a történelem egymásba torlódnak. Gyula és Szigetvár elestét Isten igazságos büntetésének tartja. Miként más protestáns prédikátorok, ő is azt tanította, hogy a török Isten eszköze, amit bűneiért, vallási eltévelyedéseiért engedett a magyarságra. „Ha nem vétkeztünk volna, semmi büntetésünk nem lett volna. De a bűn hozott halált, minden ostort reánk.”^[18] „Lássátok urak, királyok, Isten a bálványozásért rontja, szaggatja kétfelé országunkat. Mint most háromfelé szakadott Magyarország a sok bűnért.”^[19] Ez a bűn Méliusz szerint elsősorban a katolikus vallás követése. „A Sátán és ördög széke az a nép, ország, ember, falu, város, gyűlés, ahol ez világ istene, az ördög uralkodik: azaz a bálványozást, paráznaságot, hamis tudományt, emberi tudományt, emberi szerzést tanítanak; az Istennek igéjét, igazságát, szerzését, az igazságot, hamisságban fogva tartják meg, […] igazságát, szerzését, az igazságot, hamisságban fogva tartják meg, […] nem tanítják, hanem a pápa, Antikrisztus hamis hitét.”^[20] Amennyiben a nép visszatér az igaz hitre – azaz protestáns hitre -, Isten elveheti és el is veszi róluk a büntetést. „Soha se halál, se fegyver, sem kísértet, sem sokság, sem ördög, sem bűn, sem uraság, szegénység, háború meg nem bírhatja a keresztyéneket, soha nekik nem árthat.”^[21] Azzal bíztatja a magyar népet, hogy a török is Isten kezébe van, s határt szab gonoszságainak: a „mohácsi ördögöket” is megítéli. „Dúl-fúl, haragszik e világ, de a te haragod és hatalmad nagyobb az ő haragjuknál; semmivé teszed őket, mint cserepeket.”^[22]

            A Gógról és Magógról szóló szakaszban a török-magyar fajrokonság elméletét hangoztatja. „A Tiras, Török nemzet. A Magóg ezekhez egyesült, keresztyénből lett pogányok: akik minden nemzetből adják magukat a Törökhöz.”^[23] Méliusznál a török-magyar testvériség gondolatát elsők között fogalmazta meg. Szerinte a magyarok és a törökök egy ember gyermekei, mindkettő Japhet, Noé leszármazottjának fia: Tiras is, akitől a törökök származnak és Magóg is, aki a magyarok atyja. Ez a legrégibb török-magyar testvérelmélet. A magyaroknak Magógtól való származását illetően is eredeti gondolkodó, hiszen akkor nem ismerték azokat a műveket, amelyek ezt hirdették, ú.m. Anonymus, Constantinos Porphyrogenitos és a Bécsi Képes Krónika. Elfogadták és fenntartották a népek azon nemzetségtáblázatát, amelyet az I.Móz 10-ben és az I.Krón 1-ben találunk. E szerint a földön észak felé elszaporodott népek Noé harmadik fiának, Japhetnek az ivadékai. Ezékiel próféta szerint északon lakott, tehát Japhettől származott Góg és Magóg erős harcos lovas népe.

            A méliuszi nemzetség-származtatás nélkülözött minden tudományos ismeretet és módszert. Azt követte, amit korábban is tettek a történetírók, ti. a névalakok hasonlóságán alapuló primitív etimológizálást. Így lett a Magógból magyar és Tirasból török; ezek pedig Noé utódai, testvérek.

            Ebben a felfogásban valószínűleg politikum is volt. Pozitív értelemben: az akkor a kálvini reformációhoz hajló fejedelemnek,  János Zsigmondnak a törökkel való szövetkezését lehetett célja igazolni. Az 1562. évi Confessio Catholicában (Debrecen-Egervölgyi Hitvallásban) is helyesli a törökkel együttes harcot Méliusz az ország védelmében. „Szabad az országnak igazságos és törvényes védelmében, a nyilvános zaklatások, az  osztozkodók, árulók, pártütők ellen, midőn nincsen elég serege a hatóságnak a zendülés lecsillapítására, a rablások elnyomására.”^[24] Negatív értelemben: a török hatalom és vallás terjeszkedése ellen szól, hiszen e népek istenellenesek, a pogányság  jelképei, akiket Isten el fog pusztítani. Az iszlám terjesztését Méliusz így ítéli meg: „mihent az Török az ű hitire kezd haytani, azon túl elvesz birodalma.”^[25] Isten fogja elpusztítani, más nem verheti meg a törököket, csak Isten.

            Az egész Szentírásból való igaz tudomány (1570) című ajánlása igen gazdag saját életére, Debrecen és az ország korabeli történetére vonatkozó adalékokban. Szól Török Bálint vitézségéről, fogságba eséséről és  pusztulásáról. Ő maga Török János oltalmából 1558 óta volt Debrecenben, akinek halála (1563) óta „itt az szegény nyomorolt várassal nyomorgattam”^[26], melynek háromszori égését (1564. szeptember 4. és 6., majd 1565. évi, amikor Székely Antal felégette) részletesen leírja. Hasonlóan Tokaj megszállását, Gyula és Szigetvár elestét. „Mindezeket számlálom elő azért, hogy megértsük az mi nyomorolt országonknak romlását, háromfelé való szakadását: egyfelé a török császár, másfelé a római imperátor, harmadfelé az erdélyi birodalom bírja és kínozza. Látjuk ezt, hogy mind az két idegen nemzet becstelenül tart, ront, nyúz, fogyat naponként.”^[27] Ennek fő oka az a három bűn, amely már az Ószövetség népének is vesztét okozta: a bálványozás, a parázna tobzódás és a törvénytelenség. Később az okokat nyolc pontban foglalja össze:

1. Bálványozás, Isten igéjének megvetése.

2. A próféták és tanítók elutasítása.

3. Az isteni és természeti törvények elhagyása emberi rendeletek kedvéért. „Most Werbőczi dekrétoma szól, hallgat az Istené a pad alatt.”^[28]

4. Részrehajlás az igazságszolgáltatásban. „Jobb igazsága annak, aki hatalmasb, sok pénze vagyon.”^[29]

5. A nép törvénytelen kínzása és nyúzása, például amikor tized helyett ötödöt szednek tőle.

6. A szegényeknek hamis fortéllyal való kijátszása.

7. Az „eretnekeknek” pártfogásba vétele.

8.    Az egymás gyűlölése, szeretetlenség.

„Júdás módra szeretjük egymást szembe, … de hát megett eláruljuk egymást. (…) Ahol nincs az szeretet, egyesség, hanem hasonlás, gyűlölség; a Krisztus mondja, el kell annak veszni az országnak. (…) Ne csudáljuk azért veszedelmünket, hanem az Istennek, mint a zsidók, teljes szívvel könyörögjünk, az ü Szentlelkével térítsen meg, tisztítson ki bűneinkből.”^[30]

            Máig ismert művei közül legkésőbb felfedezett az Institutio vera … Propositiones (1571) (’Igaz tanítás a hit fő ágazatairól…’) című műve, melyet csak 1964 decemberében fedeztek fel Genfben a Reformációtörténeti Múzeum és Kálvin-könyvtár gyűjteményében. Címlapján Méliusz sajátkezű dedikációja olvasható Bézához. Itthon valószínűleg azért sem maradt fenn belőle példány, mert Báthory István erdélyi fejedelem 1571. szeptember 17-én igen szigorú cenzúrarendeletet adott ki, s minden nyomtatvány kibocsátását és terjesztését a maga előzetes fejedelmi hozzájárulásához és engedélyéhez kötötte. Bár Méliusz ezt a kiadványt a röviddel azelőtt megválasztott fejedelemnek és testvérének, Kristófnak ajánlotta, aligha nyerte meg vele a fejedelem tetszését és pártfogását: hiszen nemcsak a Szentháromság-tagadók ellen hadakozik benne, hanem támadást intéz a pápa, a szerzetesrendek, az áldozópapság és az átlényegülés katolikus dogmái ellen is, ami a római katolikus vallású Báthorynak inkább ellenszenvét válthatta ki, semmint pártfogását.

            A legtöbb példányban fennmaradt, legkésőbb kiadott műve a Herbárium, mely csak a szerző halála után jelent meg Kolozsváron (1578); Heltai Gáspárné adta ki. Nem idegen test ez írói munkásságában. Humanizmusa itt szembeszökőbb, mint bármely más írásában. A fő motívuma az egész ember minden irányú gondozása; nemcsak lelki és szellemi, hanem testi bajainak orvoslása is. A könyv tartalmazza egyrészt 627 növényfaj (fák és füvek) betűrendes jegyzékét és leírását 233 cikkben; másrészt a betegségek névsorát és a gyógyításra való szereket. Kereken 2000 magyar növénynevet közöl, mert ugyanarra a növényre néha 5-10-15 elnevezést is használ. „A Méliusz által feldolgozott növényfajták 99%-át jelenleg is gyógynövényként tartják nyilván.”^[31]

            A tudatlanság, babonák és varázslások elleni küzdelem éppúgy áthatja ezt a művet, mint az a teológusi meggyőződés, hogy minden orvosság hathatós volta végső soron Isten szuverén akaratától függ.

            Nemcsak egyes bibliai könyveket fordított le Méliusz, hanem a teljes Újszövetséget is (Új Testamentum, 1567?) Ma már egyetlen példánya sem ismeretes, így tisztázatlan a kiadás körülménye. „Midőn Heltai munkálkodnék a Szentírásnak kiadásán Erdélyben; az időben Méliusz Péter is kiadta az Új-Testamentumot Magyarországban”^[32] –jegyezte fel Bod Péter, az első magyar irodalomtörténész. Heltai Bibliája pedig 1551-65 között jelent meg, tehát ez időben kellett Méliusznak is kiadnia az övét. E kiadás létét tanúsító források Szegedet említik megjelenési helyül. Szeged ekkor már hódoltsági terület volt, kérdéses, hogy működhetett-e itt könyvnyomda. S ha igen, miért vitte művét kockázatos úton Szegedre Méliusz, ha Debrecenben és Váradon is lehetősége volt a kinyomtatásra?

            Legnagyobb problémát mégsem a kiadás körüli bizonytalanság jelenti, hanem az a tény, hogy a mű elveszett. Ez nemcsak Méliusz művei sorában, hanem a magyar bibliafordítás történetében is űrt okoz.

            Nem lehet pontos statisztikai összegzést készíteni műveiről, hiszen nem tudjuk, hány mű veszett el; az ismertek egy része pedig nehezen sorolható be pontosan műfaji kategóriákba. Valószínű, hogy a nyomtatásban megjelent művek száma 45-50 között van, a kéziratban maradtaké is tízen felül. Elkallódott leveleinek, felterjesztéseinek, további zsinati stb. irományainak száma ismeretlen.

            Ezek a számok így is bizonyítják, hogy Méliusz a magyar reformáció egyik legtermékenyebb írója, aki viszonylag rövid életideje alatt kiemelkedően sokat alkotott.