Dr NAGY BARNA : BEVEZETÉS A II. HELVÉT HITVALLÁSHOZ II. rész

9.A hitvallás mérvadó, iránymutató jelentősége önként következik az eddig elmondottakból, főként a Szentíráshoz való viszonyából, mert éppen így: a Szentírásnak elvből és mindenestől alávetve van a hitvallásnak igazi és sajátos egyházi tekintélye, amelyre méltán tart igényt mindaddig, amíg jobb nem adatik helyette. Ha a tanú a bíró által hitelesnek ítélt igazságot mondja – ha a szolga valóban Ura szavát adja tovább: akkor hitelt érdemel, van súlya, tekintélye, hatálya, nyomatéka, mert az igazság erejével szól, t. i. az Isten Igéjével azonos igazsággal van szoros kapcsolatban, mint annak gyümölcse és kifejezése. Benne az Isten Igéje szerint reformált egyház azt foglalta össze, amit a Szentírás alapján hite lényeges tartalmának ismert fel és ennek nyilvánított. Tehát kinyilvánította: mit tart az Isten Igéje szerint való tiszta keresztyén hitnek és mit nem tart annak. Ugyanis, amikor az egyház a hitvallásban pontokba foglalta és kifejtette a „katholikus dogmákat”, ezzel tulajdonképpen egy sommás magyarázatot adott a Szentíráshoz, olyan magyarázatot, amelyet minden írásmagyarázat között az első helyen állónak kell tekinteni. Midőn így nézünk a hitvallásra, egyszerűen elfogadjuk és vállaljuk azt a helyet, amelyet az egyház Ura számunkra „a szentek egyességében” kijelölt. Mert csak itt, ebben a közösségben, a Krisztus teste, gyülekezete tagjaként hallhatjuk meg igazán és helyesen az Ő szavát. Nem mi hallgatjuk és hirdetjük először az Igét, hanem közel kétezer év óta sok keresztyén nemzedék tette ezt már előttünk. S ebben a sorban ott van a helyünk, ahová az Úr állított minket, elénkbe adva az atyáknak és testvéreknek a hitvallásban összegezett írásmagyarázatát.

Az egyháznak, ha komolyan veszi a maga igeszolgálatát, éppen ennek érdekében komolyan kell vennie a maga hitvallását is: azt a döntést, amelyet hozott az Isten Igéje szerint való tiszta tanítás, a Szentírás helyes magyarázása mellett, a helytelen értelmezéssel, a tévtannal, a tévhittel szemben. Ha nem akar mindenféle eltévelyedések zsákmányául esni, szüntelenül vigyáznia kell a maga jó értelemben vett „orthodoxiájára”, hite és élete tisztaságára, igehirdetésének, tanításának és minden élettevékenységének hitvallásszerűségére. Ezért helyes az, ha az egyház a maga törvényhozása és rendtartása formájában, külsőleg is igyekszik biztosítani hitvallásainak érvényességét.25 Bár az ilyen egyházjogi biztosítékok magukban véve korántsem kezeskednek arról, hogy a hitvallás igazi, lelki tekintélye is érvényesül. Ez csak akkor történik meg, ha az a „tiszteletben tartás”, amire a lelkipásztorok esküt is tesznek, nem egy használaton kívül heverő s nagy néha ünnepi érzéseket és hivatkozásokat kiváltó ereklyének vagy egyháztörténeti műemléknek szól, hanem tényleges lelki, szellemi magatartásban, főképpen pedig a hitvallásokkal való komoly foglalkozásban nyilvánul meg. Tiszteletben tartani, vagyis mérvadónak és iránymutatónak tekinteni a hitvallásunkat azt jelenti, hogy csakugyan olvassuk, újra meg újra olvassuk és tanulmányozzuk, mint a Szentírás első számú kommentárját s nem szűnünk meg párbeszédet folytatni vele, amikor az Írás mai üzenetét, itt és most hirdetendő mondanivalóját, az egyház mai, élő tiszta tanítását keressük és tolmácsoljuk. Ez nem azt jelenti, hogy a hitvallás tartalmát tegyük közvetlenül igehirdetésünk és tanításunk tartalmává.26 Nem „reprisztinációról”, vagyis nem arról van szó, hogy ezt a XVI. századbeli két iratot, úgy amint van, szüntelenül idézgessük, gondolatait, tételeit, meghatározásait, vagyis egész theológiáját egyszerűen a magunké gyanánt átvegyük és mindent pontosan utánamondogassunk. Ez olyan „konfesszionálizmus” volna, ami ellenkezik nemcsak a Szentírással, hanem a hitvallások igazi rendeltetésével is. A hitvallás útmutató a Szentírás rengetegében. Nem akkor követjük útmutatását, ha végképpen megállapodunk az útjelző tábla előtt, mintha már a célnál volnánk, s rámeredünk, csodáljuk a színeit és feliratait. Hanem akkor, ha jól elménkbe és szívünkbe véssük útbaigazításait s aztán tovább megyünk abban az irányban, amelyik felé mutat, ügyelve azokra a tilalomfákra is, amelyek a tévutakra figyelmeztetnek. Így a hitvallás valóban irányadó szerepet tölt be az úton járók számára. De ez az útmutató bizonyos értelemben mindig előttünk is marad, nem hagyhatjuk sohasem egyszerűen a hátunk mögött. Mert azt, hogy valóban a helyes úton megyünk-e tovább, azon is mérnünk kell, hogy arra megyünk-e amerre mutat.

Természetesen, a hitvallásnak ez a mérvadó és iránytmutató szerepe nemcsak az egyház hivatalos szolgáinak, hanem a gyülekezetnek, az egyház összes tagjainak az életében érvényesülni akar. A mi egyházunkban elvből nincsenek, nem lehetnek „laikusok”, mert a gyülekezet egésze és minden tagja felelősen osztozik az egyház igehirdetése, tanítása és élete tisztaságának gondjában. (Vö. Ef. 4:15–16!)

Végül itt volna a helye elősorolni a II. Helvét Hitvallásnak azokat a nagy tartalmi mondanivalóit, amelyek mint Isten Igéje szerint való igazságok különösen méltánylandók. Természetesen itt meg kell elégednünk rövid utalásokkal.

Szentírástanáról és írásmagyarázati elveiről már szóltunk. Érintettük Isten-tanát és Szentháromság-tanát is. Különös szenvedelem hatja át a IV. és V. fejezetét, amely a bálványok és képek tiszteletének s a szentek segítségülhívásának elvetésével Isten igaz és tiszta imádását adja elénk „az egyedüli közbenjáró Jézus Krisztus által”. Isten lélekben és igazságban való imádása, az ezért való buzgólkodás teszi az egész hitvallást magát is liturgiai aktussá. Minden emberi kitalálással szemben Istennek azt a tiszteletet és imádatot adni meg, amely Őt Igéje szerint megilleti, amelyet Ő Igéje szerint megkövetel. A „soli Deo gloria” nagy reformátori programja szólal meg itt, felejthetetlen fogalmazásokban, kirekesztve az egyedül Istennek kijáró dicsőség és hódolat bárkivel és bármivel való megosztását. A gondviseléstanban (VI) különösen figyelemre méltó egyfelől a fatalizmus elutasítása, másfelől a „gondviselés eszközeinek” pozitív értékelése. A gondviseléshitnek a teljes erkölcsi felelősségben, a gondviselés tevékeny eszközeiként végzett szolgálatban folyó élet felel meg. A teremtéstan (VII) minden szűkszavúságában is elmondja a leglényegesebbet: minden látható és láthatatlan valóságot a jó és mindenható Isten teremtett Igéje által, még pedig eredetileg igen jónak, s az ember hasznára és javára. Dualizmusról szó sem lehet: a gonosz eredete az istenellenes lázadásból van. Az emberről szóló tanban különösen tanulságos annak a felfogásnak kárhoztatása, miszerint az emberi lélek „része az Istennek”. Mennyi tévelygéstől szabadult volna meg a modernista protestantizmus, ha ügyel a hitvallásnak erre a – minden idealizmus és miszticizmus alaptévedését elutasító – tételére! Hogy azután a hitvallás embertanát is mi módon kell a Szentírás krisztológiai tanításával szélesebben megalapozni és kiegészíteni: arról most nem szólhatunk részletesebben, csak arra utalunk, hogy ezen a téren a bibliai theológia és az exegézis, valamint a dogmatikai kutatás is nagyot haladt előre. A bűnről (VIII) és a szabad akaratról (IX) szóló részek a reformáció nagy biblikus igazságait szólaltatják meg, Augustinus ismételt idézésével és másfélezer év tévelygéseinek elhárításával. A bűn radikális és reális bibliai szemlélete összekapcsolódik a kíváncsiskodó, tudákoskodó s a kijelentés határait nem respektáló gondolkodásmód elítélésével. Mennyi balga spekuláció válik tárgytalanná, ha nem felejtkezünk el azokról a józan szempontokról, amelyeket hitvallásunk ad, amikor különböztet az ember bűneset előtti, bűneset utáni és újjászületés utáni állapota és képességei között, úgyszintén a hitre és a hitbeli engedelmességre való szabadsága s a „külső dolgokban” való szabadsága között! Ugyanezt mondhatjuk az eleveelrendelés vagy kegyelmi kiválasztás tanáról (X), amely krisztocentrikus vonalvezetésével, a biblikus összefüggések felmutatásával, a balgatag okoskodások elutasításával s lelkigondozói bölcseséggel emeli ki ezt a kérdéskört a szokványos emberi bölcselkedések labirintusaiból. A Jézus Krisztus személyéről és megváltó munkájáról szóló (XI) fejezet méltán nevezhető hitvallásunk legközéppontibb részének. Világosan rámutat „a világ egyedüli Megváltója” istenemberi személyének titkára, lépésről-lépésre érvényesítve az ó-egyházi hitvallásoknak ide vonatkozó bizonyságait s elutasítva mindazokat az eretnekségeket, amelyek akár Krisztus Urunk istenségét, akár emberségét megcsorbítják, vagy a kettőt összezavarják, illetve a kettőnek az Úr személyében való egységét megbontják. Jó itt arra ügyelni, hogy valóban nem csupán múltbeli tévelygések, hanem nagyon is mai tévelygések ellen is szólhat régi köntösben a hitvallásunk! Ugyanitt szól röviden Krisztus megváltó munkájának nagy tényeiről s ezek gyümölcséről, erőteljesen hangsúlyozva a Krisztusban való kiengesztelés és megváltás egyetlenségét és tökéletességét. Tulajdonképpen a következő öt fejezet is Krisztus kijelentő és megváltó munkájának további kifejtése: Ő a törvény vége és betöltője, mert hiszen a törvény legfőbb tiszte az, hogy mint nevelőmester Krisztushoz térítsen (XII); Ő az ótestamentumi ígéretek beteljesedése, mert Ő maga az Evangélium: az Atyával való megbékélés, a bűnbocsánat, az örök élet, az üdvösség ajándéka és örömhíre (XIII); az Ő nevében prédikáltatik a bűnbánat és megtérés; az Ő evangéliumának szolgálatához van kötve a kulcsok hatalma (XIV); egyedül az Ő kegyelméből van a mi megigazulásunk a hit által, amely azért élő, mert Krisztus az élet, aki megelevenít (XV); a hit maga is kiváltképpen az Ő megragadása; és mert Őbenne teremtett minket Isten jócselekedetekre, amelyeket előre elkészített (Ef. 2:10), azért teremhetjük jó fákként, Őbelé oltott szőlővesszőkként a jócselekedetek gyümölcseit, amelyek egyedül Ő érette kedvesek Isten előtt (XVI); azért van jutalmuk is, de érdemük nincs, mert az érdem egyedül Krisztusé. Bárki meggyőződhetik róla, hogy ezek a fejezetek éppen így: a krisztocentrikus felépítésükkel nem nélkülözik, hanem annál inkább kidomborítják a sajátos bibliai konkrétumokat: a törvény teljességgel elénkbe adja Isten akaratát és minden parancsolatát, azért az evangéliummal együtt olvasni és hirdetni kell az egyházban (XII); az Ótestamentum is tele van evangéliumi ígéretekkel, bár a törvény Krisztus nélkül holt és megölő betű marad (XIII); az Isten ajándékaként vett bűnbánat és megtérés az ember valóságos és döntő megváltozása: őszinte odafordulás Istenhez és minden jóhoz s határozott elszakadás a sátántól és minden gonosztól, ami együtt jár az igaz töredelemmel, Isten színe előtti bűnvallással s az új életben, a megszentelődésben, a háládatosságból fakadó „új engedelmességben” való serénykedéssel (XIV); nem ellenkezik egymással Jakab és Pál tanítása, mert az élő hit cselekedetek által bizonyul élőnek (XV); de nem akármiféle cselekedetek által, hanem az Isten akarata, vagyis „Igéjének szabálya szerinti” valóságos jó cselekedetek által, amelyeknek célja: Isten dicsősége, hálánk megbizonyítása, és felebarátunk haszna (XVI). Alapjában véve az egyházról és a sákramentomokról szóló (XVII–XXI) fejezetek is ugyanezt a krisztologikus-krisztocentrikus vonalat folytatják, hiszen az egyház a Krisztus teste, melynek egyedül Ő a Feje, egyetemes Pásztora és Főpapja; az Ő jelenléte és ajándékai éltetik az Ő evangéliumával és az általa rendelt sákramentumokkal táplálkozó gyülekezetet. Az egyház szolgái minden teendőjükben az egyház és mindenség Urának: Krisztusnak vannak alárendelve, aki a kormányzói hatalmat önmagának tartja fenn és gyakorolja is, mindeneket igazgatván. Krisztus egyedüli főpapságának és feltétlen egyeduraságának az egyházban egyfelől a hívek egyetemes papsága, másfelől az egyházi szolgák elvileg azonos és egyenrangú hivatali vagy szolgálati hatalma felel meg. A sákramentumokban a lényeg vagy a „fődolog”: maga Krisztus, az egyedüli Közbenjáró és Üdvözítő, az Ő testében és vérében való valóságos részesülés, a Vele való egyesülés. A keresztség a Krisztus vére által az Ő testébe való beoltatás, az Ő seregébe való besorozás sákramentuma. Benne is éppúgy, mint az úrvacsorában: az Úr maga adja Szentlelke által azt, amit a tőle rendelt s szolgái által osztogatott jegyekben kiábrázol. A Krisztus teste evésének, vére ivásának megvilágosítása végett a hitvallás háromféle evést különböztet meg: a testit, a lelkit és a sákramentumit. Az elsőről szó sem lehet. A második végbemegy hit által a sákramentumon kívül is „valahányszor és valahol csak hisz az ember a Krisztusban”. De éppen az ebben való növekedés és előrehaladás céljából szükséges a Krisztus testének és vérének sákramentumszerű evése és ivása, amikor a hivő „nemcsak a jegyet veszi, hanem magát a jelzett dolgot is élvezi”. Természetesen, ezeken a fejezeteken éppúgy, mint az utána következőkön végighúzódik az eretnekségek, tévelygések és babonák elítélése. Az egyházi szent összejövetelekről szóló rész (XXII) kiemeli a gyülekezeti istentisztelet fontosságát, az őskeresztyén egyház bibliai példájára hivatkozással. Az egyházi könyörgések dolgában az evangéliomi tisztaság, szabadság és mértéktartás a főszempontok. Feltűnő az egyházi énekléssel kapcsolatos álláspont, amely majdnem a közöny határát súrolja (XXIII). Ez a szakasz is alapos kiegészítésre és helyesbítésre szorul az Írás alapján. Az ünnepnapok és a böjt kérdéseiben a kresztyén szabadság, a jó rend és az evangéliomi egyszerűség a legfontosabb. Figyelemre méltó a böjt pozitív, biblikus értékelése (XXIV). A hitoktatásban és a betegek látogatásában hűséget és buzgóságot kíván a lelkipásztoroktól és a gyülekezettől (XXV). A hivők holttestét a Szentlélek templomának kijáró tisztességgel s a feltámadás reménységével, de minden babonaság nélkül kell eltemettetni. A purgatóriumról való felfogást a keresztyén hittel ellenkezőnek tartja, a spiritizmust pedig „az ördög incselkedései, mesterkedései és ámításai” közé sorolja (XXVI). A szertartások és vallásos szokások terén elítéli az emberi találmányokat, velük szemben a Krisztusban való hit egyszerűségét és Isten Igéje szerinti gyakorlását hangsúlyozza, keresztyén szabadsággal (XXVII). Az egyházi javakról szóló rész az egyetlen olyan fejezet, amelyikben egy bibliai idézet sincs (XXVIII). A nőtlenség, házasság, és a gyermekek nevelése dolgában józan bibliai alapigazságokat tolmácsol. Tiltja a henyélést és nagyraértékeli a munkás életet: „Az pedig bizonyos, hogy azok a munkák, amelyeket a szülők… igaz hittel végeznek, Isten színe előtt szent és igazán jó cselekedetek és nem kevésbé tetszenek Istennek, mint a könyörgés, böjt és alamizsnálkodás” (XXIX). A világi felsőbbségről szóló s az egész hitvallást berekesztő XXX. fejezetről már fentebb szólottunk.

Mindezzel természetesen sok helyütt még utalások formájában sem érinthettük a hitvallás tartalmi gazdagságát. Ez nem is baj, mert hiszen a bevezetésnek nem feladata az, hogy feleslegessé tegye magának a hitvallásnak olvasását és mindig megújuló tanulmányozását. Sőt éppen erre akar buzdítani és a helyes használatához szempontokat adni. Vegyük tehát és olvassuk, de csak az Igével együtt és az Igéért, amely – sőt: Aki! – ma is olyan tisztán és hatalmasan akar hozzánk, gyülekezetéhez szólni, mint ahogyan a reformáció idején tette.

Legyünk hálások Istennek, hogy bűneink és mulasztásaink ellenére most újra kezünkbe adja ezt a hitvallást. Éljünk vele, de ne a betű óságában és rabságában, hanem a Lélek újságában, az Isten gyermekeinek szabadságában!

JEGYZETEK 1. Az 1528-ból való Berni Tételek legelseje, mely eredeti szövegében így hangzik: „Die heylig Christenlich Kilch, deren eynig houpt Christus, ist uss dem wort Gotts geborn, im selben bleybt sy, und hört nit die stimm eines frömbden.” E. F. Karl Müller: Die Bekenntnisschriften der reformierten Kirche, 1903, 30. lap.

2. Lásd különösen Cullmann Oszkárnak az első keresztyén hitvallásokról írt tanulmányát, melyben kimutatja, hogy már az újtestámentomi kánon kialakulása előtt, de magából az Újtestámentomból is igazolhatóan, ebben foglalták össze az első keresztyének hitük lényegét s az őskeresztyénségnek ebből a hitvallásából bontakozott ki minden trinitárius hitvallás is. „Tudnunk kell, hogy a keresztyén hit történeti kiindulási pontja és dogmatikai középpontja a Jézus Krisztusban való hit; de azt is tudnunk kell, hogy ez a hit távolról sem zárja ki az Atya-Istenben való hitet, sőt ellenkezőleg: megadja annak keresztyén alapját ugyanúgy, mint a Szentlélekben való hitnek. – Másfelől, amikor az első keresztyének azt vallják, hogy Krisztus az Úr, ezzel pontosan megjelölik azt az időt is, amelyben tetszett Istennek kijelenteni az üdvösség tervét: azt az időt, amely felöleli nemcsak a jelent, hanem a múltat és a jövőt is. Ha Krisztus ma Úr, ez azért van, mert tegnap testet öltött és megfeszíttetett és mert holnap visszajön ítélni élőket és holtakat.” (Les premiéres confessions de foi chrétiennes, 1943, 52 lap. – Németül is megjelent a „Theologische Studien” c. sorozatban.)

3. A II. Helvét Hitvallás írójának: Bullinger Henriknek fontosabb életrajzi adatai a következők: Született 1504. július 18-án Bremgartenben, ahol atyja lelkipásztor és orgonista volt. Itt végezte elemi iskolai tanulmányait, a középiskolát Emmerichben, az egyetemet pedig Kölnben, ahol főként az ókori klasszikusok, az egyházi atyák és a skolasztikusok műveit, majd a Szentírást s Luther és Melanchthon első iratait tanulmányozta. A Szentírás olvasása lelke mélyén már ekkor protestánssá formálta. 1523-tól iskolamester a kappeli kolostorban. Itt anyanyelvén magyarázza a Bibliát és Melanchthon Loci-ját, a reformáció első nagyobb dogmatikai termékét. Hatására Kappel reformációja lényegében végbement. 1528-tól Hausenben, 1529-től pedig szülővárosában lelkipásztor. Állandó kapcsolatban áll Zwinglivel, akinek utódja is lett a zürichi lelkipásztorságban 1531 végétől egészen 1575 szeptember 17-én bekövetkezett haláláig. Ő a megszilárdítója a zürichi reformációnak, a Zwingli halálát követő válságok között. Rendezte és továbbfejlesztette a reformáció szellemében megújult egyházi és iskolai életet. Kitűnő igehirdető és lelkigondozó. Temérdek prédikációja és írásmagyarázata maradt ránk (a prófétákhoz, evangéliumokhoz, apostoli levelekhez és a Jelenések könyvéhez). Óriási méretű levelezést folytatott az akkori protestáns Európának minden nevesebb theológusával és fejedelmeivel. Ökumenikus szemhatárán szüntelenül ott volt a lengyel- és magyarországi s erdélyi reformáció gondja. Élénk kapcsolatban állott a magyarországi reformáció híveivel is. Ennek sok emléke maradt levelezésében. (Böhl Eduard a II. Helvét Hitvallás háromszázados évfordulója alkalmából megjelent hitvallás-kiadásának függelékében – Bécs, 1866 – közölte Fejérthóy Jánosnak két, Huszár Gálnak, Makarios Józsefnek, Thúri Mátyásnak és Mélius Péternek egy-egy Bullingerhez írt levelét. Ezek tartalmát Ráth György: Bullinger Henrik és a magyar reformáció c. cikkében – Irodalomtörténeti Közlemények, 1896, 42–58. és 273–289. lap – részletesen ismerteti. Erdős Károly: Bullinger Henrik és Fejérthóy János levelezése – Debrecen, 1913. – c. dolgozatában Fejérthóynak már négy levelét adja magyar fordításban s történeti méltatással.) Azt is meg kell említenünk, hogy Bullinger Fejérthóy kérésére egy latin nyelvű „levélszerű könyvecskét” is írt „a szorongatott és lesújtott magyarországi egyházaknak s ezek lelkipásztorainak és szolgáinak”, mely Libellus Epistolaris etc. címmel jelent meg 1559-ben, valószínűen Kolozsvárott. (A fennmaradt egyetlen példány tartalmáról elég részletesen beszámol Ráth György az imént említett cikkében.) Bullinger valóban „ökumenikus theologus” volt, sokat fáradozott a reformáció lutheri és svájci irányának összebékéltetésén, majd pedig a zürichi és genfi vonal egyesítésén. Részt vett az I. Helvét Hitvallás szerkesztésében (1536). Kálvinnal a zürichi egyezményben (Consensus Tigurinus, 1549) sikerült megtalálnia a teljes összhangot az úrvacsoratanban. Szeretetteljes egyéniségére és nagy tekintélyére jellemző, hogy Kálvin „legjobb apánknak” nevezte. Kiváló munkása volt a „református ökumenicitás” ügyének. (Lásd a további részleteket Erdős József „Történelmi bevezetésében” a II. Helvét Hitvallás általa készített és 1907-ben Debrecenben kiadott fordításához.) – A legújabb Bullinger-életrajz André Bouvier: Henri Bullinger (1940) c. műve. Élete 1531-ig terjedő szakaszáról pedig Fritz Blanke: Der junge Bullinger (1942).

4. Az elvi fejtegetéseinkben előadottakkal kapcsolatban vö. különösen K. Barth: Die Kirchliche Dogmatik, I. 2, 693–740. és 919–938. lapjait, továbbá „Wünschbarkeit und Möglichkeit eines allgemeinen reformierten Glaubensbekenntnisses” c. dolgozatát (Die Theologie und die Kirche, 1928, 76–105. l.). Lásd még magyar fordításban megjelent „Hiszek” (Debrecen, 1936.) és „Istenismeret és istentisztelet” (Budapest, 1943.) c. művei első fejezeteit. – A történeti vonatkozásokkal kapcsolatban főként W. Hildebrandt – R. Zimmermann: Bedeutung und Geschichte des zweiten Helvetischen Bekenntnisses (Zürich 1938.) c. művét.

5. Amint már Melanchthon klasszikusan megfogalmazta: Verbum Dei condit articulos fidei, praeterea nemo, ne angelus quidem. (A hitcikkek alapját Isten Igéje veti meg, rajta kívül senki, még angyal sem.)

6. Sok egyéb theologiai munkája között Bullinger egy külön kis értekezést is írt „De Testamento seu foedere Dei unico et aeterno” címmel. Méltán tartják az ún. frigy-theologia vagy „foederalis theologia” előfutárának. Tőle vezet az út Musculuson és Ursinuson meg Olevianuson át Cocceiushoz, de bizonyos értelemben a mai kiadású „üdvtörténeti theologiához” is!

7. Lásd különösen a Szentháromságról szóló III. fejezetet, továbbá a XI. fejezet végén és a XVI. fejezet elején található nyomatékos hivatkozást ezekre a szimbólumokra.

8. Figyelemre méltó, hogy Meliusék az Egervölgyi Hitvallásnak (1562.) ezt a címet adták: Confessio Catholica de praecipuis fidei articulis (katholikus hitvallás a hit főcikkeiről), sőt odáig mentek igazhitű katholicitásuk igazolásában, hogy ahol csak tehették, nemcsak az óegyházi és középkori tantekintélyekre, hanem még a tridenti zsinat (!) határozataira is hivatkoztak. Lásd erről Révész Imre: A Debreceni–Egervölgyi Hitvallás és a Tridentinum (1934) c. dolgozatát. – Tudvalevő, hogy a reformáció és az azt követő protestáns orthodoxia idején atyáink távolról sem gondoltak arra, hogy a „katholikus” elnevezést átengedjék a római egyháznak és híveinek. Ez csak a későbbi nagy elfelejtkezések folytán következett be, amikor a „modern protestantizmus” annyira modern lett, úgy „felvilágosult” és elvilágiasodott, hogy sokszor már nem is értette és nem is képviselte igazán a reformáció hitvallását.

9. A II. Helvét Hitvalláson végighúzódik a római katholicizmussal szembeni éles és mélyreható ellentét. Tanulságos ebből a szempontból is külön vizsgálódás tárgyává tenni hitvallásunkat. Minden ponton kiderül, hogy „protestálásával” elsősorban nem tiltakozni akar s korántsem a tagadásból és ellenkezésből él, hanem mindenütt egy nagyobbat és teljesebbet hirdet: Krisztust, az egyedüli Közbenjárót, az Ő kegyelmes és feltétlen uraságát a tanítás és az élet minden vonalán. Erről van szó a reformáció nagy középponti tételeiben: solus Christus, sola Scriptura sacra, sola gratia, sola fide, soli Deo gloria. Mert ezeket látja szentírásellenes módon megcsorbítva és végzetesen eltorzítva, azért kénytelen tiltakozni is. A protestálásnak ez a bizonyságtevő és tiltakozó jellege – hitvallásunknak a római katholicizmussal szembeni nagy pozitív és negatív mondanivalói különös időszerűséggel és nyomatékkal hangzanak a római pápa által az 1950. év végén kihirdetett „Mária-dogmával” kapcsolatban. Ha semmi más, ez az egy – a római katholicizmus alapvető eltévelyedését betetőző „hittétel” – megdöbbentően aláhúzza a protestáló evangéliumi keresztyénség, benne a református hitvallás igazát. (Bár itt azt is meg kell említenünk, hogy a II. Helvét Hitvallás – elég meggondolatlanul – XI. fejezetében átveszi a nem biblikus középkori kifejezést és „mindenkor szűz” Máriáról beszél. Ezen a ponton a Szentírás alapján korrekcióra szorul.)

10. Ez is tanulságosan megfigyelhető a II. Helvét Hitvalláson. Bár a krisztológiában és az úrvacsoratanban határozottan kifejti a lutheránusok felfogásától eltérő meggyőződését, őket meg sem nevezi.

11. Ez azt jelentette, hogy „corporaliter, realiter et substantialiter”, tehát „testileg, valóságosan és lényegileg” veszik – még pedig nemcsak a hivők, hanem a hitetlenek is – a Krisztus testét és vérét. (Vö. ezzel szemben a református egyház tanítását a II. Helvét Hitvallás XXI. részében.)

12. Az újabb kutatások eredményei folytán, a II. Helvét Hitvallás megírásának pontos ideje bizonytalanná vált. A korábbi felfogás szerint Bullinger 1562-ben írta. Azonban Diáriumába már 1561-ben ezt jegyezte be: „Rövid magyarázatot írok az igaz hitről.” (Ich schreibe eine kurze Erläuterung des rechten Glaubens.) 1566-ban mégis azt mondja, ugyancsak a Diáriumban: „Azt a hitvallást az 1564-ik évben írtam, amikor a pestis dühöngött.” (Vö. Hildebrandt–Zimmermann i. m. 36–37. l.). Ezek az adatok akként egyeztethetők össze, hogy Bullinger 1561-ben megkezdte, 1562-ben befejezte, 1564-ben pedig átdolgozta hitvallását.

13. Lásd ezeket E. F. K. Müller fentebb idézett hitvallásgyűjteményében.

14. Ed. Böhl: Die Zweite Helvetische Confession. (Eine Antrittsrede, Wien, 1864.) 17. lap.

15. Hildebrandt–Zimmermann i. m. 41. lap.

16. La confession helvétique postérieure. (Traduction française de 1566.) Introduction et notes par Jacques Courvoisier (Cahiers théologiques de l’actualité protestante) 1944. 16. l.

17. Die Theologie und die Kirche, 82–83. l.

18. Német fordításban olvasható ez a szakasz Hildebrandt–Zimmermann i. m. 15–16. lapján. Lásd magyarul a XXI. fejezethez fűzött jegyzetben.

19. Lásd erről részletesebben Niesel: Kálvin theológiája, Debrecen 1943, 31–43. és 87–88. lapját. Továbbá a 22. jegyzetben említett Niesel féle református hitvallásgyűjteményben (a 325–337. lapokon) a düsseldorfi tételeket és a barmeni nyilatkozatokat.

20. Más református hitvallások – így például a belga és a skót hitvallás – ebben a tekintetben gazdagabb és tagoltabb bibliai ismeretet nyújtanak, nem is szólva Kálvinról, aki nemcsak Institutiójában, hanem a spiritualista rajongók elleni vitairatában a Szentlélekről szóló tan alapos kifejtését adja. De a végső dolgokról szóló tan területén a bibliai és theológiai kutatás nagy jelentőségű eredményei ma már nagyon odakívánkoznak a hitvallás szomszédságába. Azonban ne mulasszuk el annak megemlítését sem, hogy a reformátorok közt éppen Bullinger volt az, aki 101 prédikációban végigmagyarázta a Jelenések könyvét. Milyen kár, hogy nem szerkesztett külön fejezetet hitvallásában is az eschatologiának!

21. Vö. ehhez a szakashoz Török István: A tanbeli reform kérdése c. dolgozatát. (Theologiai Szemle, 1947. nyári körlevél, 27–35. l.)

22. Herrenbrück Walter, aki az 1938-i Nisel-féle református hitvallásgyűjteményében a II. Helvét Hitvallás eredeti szövegének legújabb kritikai kiadását gondozta, előszavában ezt írja: „A Confessio theologiai tartalmát tudomásom szerint még nem tették beható vizsgálat tárgyává; nem mentek tovább sommás áttekintéseknél. Azért itt olyan feladatok várnak a jövőre, amelyeknek munkábavétele annyival is inkább szükséges és gyümölcsöző, mert ebben a hitvallási iratban a református theologiának valóban klasszikus összefoglalása szállt reánk örökségül.” (Niesel: Die Bekenntnisschriften und Kirchenordnungen der nach Gottes Wort reformierten Kirche, 1938, 220. lap.) – Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy dogmatörténeti és theologiatörténeti vizsgálódásra is szükség van ezen a téren, mert pontról pontra meg kellene állapítani: hogyan találta meg Bullinger a zwingliánus és a kálvini gondolatok szintézisét. (Ezt a történeti kutatást ma már Zwingli és Kálvin műveinek jó szövegkritikai kiadásai és a theologiájukat feldolgozó számos tanulmány könnyíti meg.) Erre következhetnék azután a II. Helvét Hitvallás theologiájának kidolgozása. ehhez is bizonyára jó előmunkálatokat nyújt majd Niesel éppen most megjelenő Szimbolikája, továbbá W. Kreck jó néhány évvel ezelőtt meghirdetett, de még kiadatlan műve: A református hitvallások theologiája, amely Edm. Schlink kitűnő könyvének (Die Theologie der lutherischen Bekenntnisschriften) lesz méltó református párja. – Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a theologiai magyarázatokat nyújtó irodalmat sem, amelyet a XVII. századbeli református (túlnyomóan zürichi) orthodoxia termelt, kivált az I–XI., XVI., XIX–XXI. fejezetekről. Íróik: Beumlerus, Huldricus, Thomann, Gernlerus, Wettstein és a magyar Veresegyházi Tamás, aki a predestinációról szóló fejezettel foglalkozott „Disputationes in Cap. X. Conf. Helv. partes II, Tiguri 1673.” című értekezésében. A közelebbi adatokat lásd W. Hildebrandt–R. Zimmermann i. m. 54. lapján. – Későbbi időből: L. Thomas: La confession helvétique (Etudes historico-dogmatiques), Geneve 1853. (Inkább átcsoportosított fordítás és megjegyzések, semmint beható tartalmi feldolgozás.)

23. Vö. E. F. Karl Müller i. m. 2, 13–18.

24. Uo. XXI, 30–35. és Barth i. m. 80. lap.

25. Így magyarországi református egyházunk mindjárt I. törvénycikke elején úgy hivatkozik a II. Helvét Hitvallásra és a Heidelbergi Kátéra, mint „elfogadott hitvallásaira”. A lelkipásztorok és segédlelkészek esküjében is ott van ez a súlyos mondat: „A teljes Szentírást szorgalmasan tanulmányozom, szimbolikus könyveinket, úgy mint a Második Helvét Hitvallást és a Heidelbergi Kátét tiszteletben tartom, Isten Igéjét… anyaszentegyházunk hitelvei szerint tisztán és igazán hirdetem.” – Azt is elmondhatjuk, hogy nem sok református egyház van a föld kerekségén, amelyik ebből a szempontból hívebb lett volna a mienknél a II. Helvét Hitvalláshoz. Formális egyházjogi értelemben még a legmodernistább protestántizmus idején sem helyezték hatályon kívül. Vajha lelkiképen is ilyen hívek lettünk volna és lennénk hozzá! – Még azt is tegyük hozzá, hogy ez a hitvallás hazánkban eddig nem kevesebb, mint 18 kiadást ért, bizonyára a legtöbbet valamennyi nemzet között. Pedig megjelent a latin eredetijén kívül németül, franciául, lengyelül, angolul, hollandul, románul, olaszul, sőt törökül és arabul is. Ma is hivatalos hitvallási iratuknak éppen Európának ezen a tájain élő reformátusok tartják, úm. az ausztriai, csehszlovákiai, lengyelországi, magyarországi, romániai és jugoszláviai református egyházak, melyek közül számbelileg a hazai és a romániai a legnagyobb.

26. De az nagyon helyes, ha például gyülekezeti estéken folyamatos tanítási vezérfonalul vesszük időnként a II. Helvét Hitvallást is, nemcsak a Heidelbergi Kátét, amely az ún. kátémagyarázatok százados gyakorlata és a konfirmációi oktatás révén sokkal ismertebb a gyülekezet tagjai előtt. Egy lelkipásztornak sem volna szabad megfosztania önmagát és a gyülekezetet attól az örömtől és lelki haszontól, amit a II. Helvét Hitvallásnak ilyen közös, gyülekezeti tolmácsolása és megbeszélése jelent. – A lelkészköri munkának is egyik legtermékenyebb formája lehetne: pontról pontra közösen megvizsgálni és megvitatni, milyen döntő szempontokat ad mai igehirdetésünk számára ez a hitvallás; hogyan elevenedik meg a teljes Szentírással való szembesítés révén és tágítja hitismeretünk szemhatárait, élesíti látásunkat a tévhit és a tévtan mai formáinak felismerésére; milyen pontokon hanyatlottunk el tőle különösen; hogyan kell kiegészíteni, bővebben kifejteni, vonalait kihúzni máig, a hit és élet mai kérdéseiig stb. Nagy Barna

CONFESSIO ET EXPOSITIO SIMPLEX ORTHODOXAE FIDEI

et dogmatum Catholicorum syncerae religionis Christianae, concorditer ab Ecclesiae Christi ministris, qui sunt in Helvetia, Tiguri, Bernae, Scaphusii, Sangalli, Curiae Rhetorum et apud confoederatos, Mylhusii item, et Biennae, quibus adiunxerunt se et Genevensis Ecclesiae ministri, edita in hoc, ut universis testentur fidelibus, quod in unitate verae et antiquae Christi Ecclesiae, perstent, neque ulla nova aut erronea dogmata spargant, atque ideo etiam nihil consortii cum ullis Sectis aut haeresibus habeant: hoc demum vulgata tempore, qui de ea aestimare piis omnibus liceat. Rom. X CORDE creditur ad iustitiam, ore autem confessio sit ad salutem A Második Helvét Hitvallás eredeti címirata

VALLÁSTÉTEL - és egyszerű magyarázat az igaz hitről és a tiszta keresztyén vallás egyetemes tantételeiről

melyet teljes egyetértésben Krisztus anyaszentegyházának azok a lelkipásztorai adtak ki ebben a könyvben, akik Svájcban, Zürichben, Bernben, Schaffhausenben, Szent Gallenben, Churban és a szövetséges kantonokban, valamint Mühlhausenben és Biehlben vannak és akikhez csatlakoztak a genfi egyház lelkipásztorai is, azzal a szándékkal, hogy minden hivő előtt bizonyságot tegyenek arról, hogy Krisztus igaz és ősi anyaszentegyházának egységében megmaradnak és semmiféle közösségük nincsen semmiféle szektával vagy eretnekséggel: ezt a vallástételt most végre közzétették, hogy ezáltal minden kegyes embernek módjában legyen véleményt alkotni róla. Szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az idvességre. Róm. 10:10

ELŐSZÓ - Krisztus minden hívének, akik Németországban és a külső nemzetek között vannak, az alulírott svájci gyülekezetek lelkipásztorai az Atya Istentől a mi Urunk a Jézus Krisztus által kegyelmet és békességet kérnek.

Sok és különböző hitvallást és magyarázatot írtak eddig és adnak ki különösen a mai időben országok, nemzetek és városok, amelyekkel a legutóbbi században a világszerte felburjánzó veszedelmes eretnekségek oly szerencsétlen elszaporodása közepett azt tanítják és arról tesznek bizonyságot, hogy egyházaikban igazhitűen, nyíltan és becsületesen vélekednek, hisznek és tanítanak keresztyén hitünknek és vallásunknak általában valamennyi és külön-külön minden egyes tantételéről, végül, hogy teljesen idegenek az eretnekségekkel és a szektákkal való közösségtől. Mi tehát, jóllehet ezt már ezelőtt is megtettük nyilvánosság elé bocsátott iratainkban, mégis mivel azok talán feledésbe merültek és különböző helyeken és terjedelmesebben is magyarázzák meg a dolgot, mintsem hogy mindenki ráérne azt megvizsgálni és elolvasni, más hivők jeles példájától ösztönözve ezzel a rövid magyarázattal próbáljuk felölelni és Krisztus minden híve elé tárni egyházainknak tanítását és rendtartását, melyet azok szinte a reformáció kezdete óta sok éven át és sok válságos helyzeten át mind e mai napig a legnagyobb egyetértésben egyfelől tanítottak, másfelől most is féltékenyen őriznek. Ugyanezzel a munkánkkal bizonyítjuk mindenki előtt a mi teljes egyetértésünket, melyet megadott nekünk az Úr, hogy a mi egyházainkban, amelyekben szolgálatra rendelt, ugyanazt hirdessük mindnyájan és ne legyenek köztünk meghasonlások, hanem legyünk egyértelmű és egyérzelmű egységes test. Bizonyítjuk továbbá azt is, hogy a mi egyházainkban a legkevésbé sem terjesztünk olyan tanokat, amilyeneket nekünk hamisan és alaptalanul tulajdonítani és ránk fogni iparkodik némely ellenfelünk, különösen azok körében, akikhez irataink nem jutnak el és akik tanításainkat nem jól ismerik. Tehát ezekből az írásainkból nagyon világosan meg fogják tudni az elfogulatlan olvasók, hogy nincs semmi közösségünk semmiféle szektával vagy eretnekséggel, amelyekről evégből csaknem minden fejezetben említést teszünk és amelyeket megcáfolva megbélyegzünk. Rá fognak jönni tehát arra is, hogy mi Krisztusnak Német-, Francia- és Angolországban levő szentegyházaitól, valamint a keresztyén világhoz tartozó más nemzetbeliektől gonosz hitbeli szakadással nem válunk és nem szakadunk el, hanem velük, egyenként és összesen, ebben a megvallott keresztyén igazságban színlelés nélkül egyetértünk és őket őszinte szeretettel öleljük magunkhoz.

Ámbár valóban észlelhető a különböző egyházakban némi eltérés a kifejezésekben és a tanítás magyarázatának módjában, valamint a szertartásokban és rendtartásokban és ebben minden egyes egyház a maga belátása, a körülmények és a lelki épülés szempontjai szerint járt el, mégis úgy látszik, hogy ez soha az egyház történetében nem szolgáltatott okot viszálykodásokra és szakadásokra. Etekintetben ugyanis Krisztus egyházai mindig szabadsággal éltek. Ezt láthatjuk az egyháztörténelemben. Bőven elég volt a régi idők kegyeseinek az a kölcsönös megegyezés, amely a fő hittételekben, azok igazhitű értelmezésében és a testvéri szeretetben megvolt.

Ezért reméljük, hogy Krisztus egyházai, amint ebből a hitvallásból meggyőződnek arról, hogy mi a szent és örök Istentől adott tanításban, valamint annak igaz értelmezésében és a testvéri szeretetben velük, különösen pedig az ősi apostoli egyházzal mindenben megegyezünk, ők is szívesen meg fognak egyezni velünk a hit és tanítás egységében, annak igaz értelmezésében és a testvéri szeretetben. Sőt ezt a hitvallást főképp azért is adtuk ki, hogy az egyházak békességét, egyetértését és egymás iránti szeretetét a németországi és más külföldi egyházaknál keressük, megnyerjük és ha már megnyertük, meg is tartsuk.

Ugyanakkor szeretnők hinni, hogy van azokban az egyházakban annyi szeretet, őszinteség és becsületesség, hogy ha eddig némelyek történetesen valamit kevésbé helyesen értettek meg a mi dolgaink közül, ezután, megismerve ezt a mi őszinte vallástételünket, semmiképpen sem fognak bennünket az eretnekek közé sorolni, sem a mi egyházainkat, melyek Krisztus igaz egyházai, nem fogják mint istenteleneket kárhoztatni.

Mindenki előtt pedig ünnepélyesen kijelentjük, hogy mindig nagyon készek vagyunk, ha bárki kívánja, mindazt, amit itt előadtunk, egyenként és összesen bővebben kifejteni, végül azoknak, akik Isten igéjéből jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával engedni és hozzájuk igazodni az Úrban, akinek dicséret és dicsőség. Kelt: 1566. március 1-én. / Aláírták Krisztus minden svájci egyházának lelkipásztorai, akik Zürichben, Bernben, Schaffhausenben, Szent Gallenben, Churban és a szövetséges kantonokban az Alpokon innen és túl, Mühlhausenben és Biehlben szolgálnak és akikhez csatlakoztak a genfi egyház lelkipásztorai is.

Császári rendelet arról, hogy kik tartandók katholikusoknak és kik eretnekeknek Gratianus, Valentinianus és Theodosius Augustus császár Konstantinápoly városa népének. Azt akarjuk, hogy minden nép, melyet a mi kegyelmes uralmunk kormányoz, abban a vallásban éljen, amelyet – az általa egészen mostanig belénk oltott vallás szerint – Szent Péter apostol adott át a rómaiaknak és amelyről nyilvánvaló, hogy azt követi Damasus pápa és Péter alexandriai püspök, ez az apostoli szentségű férfiú: ez pedig az, hogy az apostoli tanítás és az evangéliumi tudomány szerint az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek egy istenségét hisszük egyenlő méltóságban és szent háromságban. Meghagyjuk, hogy akik ezt a törvényt követik, azok a katholikus keresztyének nevét viseljék, a többiek pedig, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek tan gyalázatát hordozzák és először Isten büntetése által, majd a mi lelkünk indulatából, melyet Isten akarata kelt fel bennünk, megtorlással lakoljanak. Kelt Február 27-én Thessalonikában Gratianus, Valentinianus és Theodosius Augustus. Egyébként az evangéliumi és apostoli történet Péter két levelével együtt megtanít bennünket arra, hogy milyen vallást adott át Szent Péter apostol valamennyi keleti és nyugati egyháznak, még inkább a rómainak. Hogy pedig Damasus pápa hite és tanítása milyen volt, az kitűnik az ő hitvallásából.

Damasus hitvallása Szent Jeromos műveinek 2. kötete szerint. Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában és a mi egy urunkban, a Jézus Krisztusban, Isten Fiában és a Szent Lélekben. Az Istent nem mint három Istent, hanem az Atyát, Fiút és Szent Lelket mint egy Istent tiszteljük és valljuk, hogy nem úgy egy az Isten, mintha magános volna és nem olyan, mint aki maga magának Atyja és maga magának Fia, hanem Atya az, aki nemzett és Fiú az, aki nemzetett: a Szent Lélek pedig se nem született se nem születetlen, se nem teremtetett se nem lett, hanem az Atyától és a Fiútól származik, éppen olyan örökkévaló, mint az Atya és a Fiú, velük egyenlő és együtt működik velük. Mert meg van írva, hogy az Úr szavára, azaz az Isten Fia által lettek az egek és szájának leheletére minden seregök. És másutt: Kibocsátod a te lelkedet, megújulnak, és újjá teszed a földnek színét. És ezért az Atya, Fiú és Szent Lélek nevében egy Istent vallunk, és ez a név az ő hatalmára, nem pedig sajátosságaira vonatkozik. Az Atyának sajátos neve Atya, a Fiúnak sajátos neve Fiú és a Szent Lélek sajátos neve Szent Lélek. Ebben a háromságban egy Istent tisztelünk, mert ami egy Atyától van, egy természetű, egy lényegű és egy hatalmú az Atyával. Az Atya nemzette a Fiút, nem akarata szerint, nem szükségből, hanem természete szerint. A Fiú, aki sohasem szűnt meg az Atyával együtt lenni, az idők teljességében leszállott az Atyától a mi megváltásunkra és az Írások beteljesítésére. És fogantatott Szent Lélektől és született szűztől. Testet, lelket és hozzánk hasonló gondolkodást, azaz tökéletes emberi mivoltot öltött magára és nem vesztette el azt, ami volt, hanem kezdett az lenni, ami nem volt azelőtt, mégis úgy, hogy tökéletes volt a saját tulajdonságaiban és igaz a mieinkben. Mert aki Isten volt, emberré született és aki emberré született, úgy működik, mint Isten és aki Istenként működik, emberként hal meg, és aki emberként meghal, Istenként feltámad. - Legyőzvén a halál hatalmát azzal a testtel, melyben született, szenvedett, meghalt és feltámadott, felment az Atyához és ül az ő jobbján abban a dicsőségben, mellyel mindig bírt és bír most is. Hisszük, hogy az ő halálában és vérében megtisztultunk és ő feltámaszt bennüket az utolsó napon ebben a testben, melyben most élünk. És van reménységünk, hogy elnyerjük majd jócselekedeteink jutalmát vagy bűneinkért az örök kínszenvedés büntetését. Ezt olvasd, ezt hidd, ezt tartsd meg, e hitnek rendeld alá lelkedet és életet nyersz és jutalmat Krisztustól. Ugyanezt tanította egyébként boldog Damasussal és Athanasiussal együtt Szent Péter, alexandriai püspök, amint könnyen kivehető a Trip. Hist. 7. könyvének 37. és 8. könyvének 14. fejezetéből. Minthogy pedig mi mindnyájan ezen a hiten és valláson vagyunk, reméljük, hogy bennünket mindenki nem eretnekeknek, hanem katholikusoknak és keresztyéneknek fog tartani.