Csapodiné Gárdonyi Klára:

A X-XI. századi kódexművészet

Kódexművészet alatt általában a XI-XV. században készült kéziratos kódexek díszítését értik. Foglalkozni kell azonban ennek megértéséhez az előzményekkel, és végeredményben ide tartozik a kódexfestészet XVI. századi hanyatlásának kora is.

Az európai XI-XV. századi kódexfestészet három gyökere: az antik (görög-római), a bizánci és az írországi miniatúrafestészet.

A könyvdíszítés már a klasszikus ókorban sem volt ismeretlen. A legrégebbi illusztrált "könyv" egyiptomi papirusztekercs, i. e. 1980-ból. Egyiptomi és más, keleti hatások is érték a görög-római könyvdíszítést. Tudjuk, hogy voltak Rómában bibliofilek, akik keresték és gyűjtötték a díszes kiállítású kéziratokat, és tudjuk, hogy szokásban volt már ekkor is egyes művek előtt a szerző ábrázolása. A Herculaneumban megmaradt 1800 tekercsből azonban egy sem volt illusztrálva. Az antik, ókori könyvművészetet csak a IV-V. századból fennmaradt kódexekből rekonstruálhatjuk. Ezek közül a legfontosabbak: a milánói Ambrosiana Iliász, a Vatikáni Vergilius, az ún. quedlinburgi Itala és a bécsi Nemzeti könyvtár Dioscurides kézirata.

A nyugat-római birodalom lehanyatlása után Bizánc őrizte tovább az antik művészetet. Bizánc már 330-tól kezdve a főváros szerepét töltötte be, sajnos azonban itt is a 726 és 843 közötti politikai és vallási okokból lezajlott "képrombolás" vagy "képháború" (ikonoklastia) az emlékeket visszamenőleg is elpusztította. Az ezáltal kiesett négy évszázad könyvművészeti emlékeiből csak töredékek maradtak meg, azok is csak az V-VI. századból. Ezek közül a legjelentősebbek: a Codex Rossanensis (V-VI. sz.), a Codex Sinopensis (VI. sz.), a Codex Argenteus (Uppsala) és a bécsi Genesis.

A bizánci könyvművészet jellemzője az antik, hellenisztikus és különböző keleti elemek keveredése. A niceai zsinat (787) előírta a képtisztelet tanítását és formáit, ami a bizánci művészet "merev"-ségének forrása.

A IX. századtól kezdve erősen narratív jellegű művészet alakult ki, mely megtartja az antik modelleket (arctípus, ruházat, ornamentika). A X. századból már sokkal eredetibb, életteljesebb, festőiségre törekvő illusztrációk maradtak fönn. Megjelenik a Bizáncra oly jellemző arany alap. Az ornamentika geometriai motívumok mellett már növényi- és állatalakokat, architektonális kompozíciókat tüntet fel, mely az Iránból átvett email-technikával párosul. A könyvek tartalma főleg vallási tárgyú (bibliák, evangelistariumok, zsoltároskönyvek), az egyházi szerzők közül főleg Nazianzi Gergely műveit másolták.

Legeredetibb a XI-XII. század, a bizánci művészet fénykora: a vallási szövegek mellett ábrázolt jelenetekben a mindennapi életből vett, sokszor szinte humoros illusztrációk jelennek meg.

A XIII. században kezdődik a dekadencia, mely eltart egészen a Paleologok művészi reneszánszáig (XIV. sz.). A bizánci művészet, speciálisan a könyvművészet jelentősége, hogy megőrizte az antik hagyományokat és sajátos, különböző keleti hatásokkal átitatott stílusával befolyásolta az európai miniatűrművészetet is. Legtovább a balkáni és kelet-európai szláv népek egyházi művészetében maradtak fönn emlékei.

Az európai miniatűrfestészetben a korai középkorban legjelentősebb volt az írországi ún. inzuláris stílus, melynek több, igen szép emléke maradt fönn a VII-IX. sz.-ból. Ezek közül a fontosabbak: A Book of Durrow, a Codex Amiatinus, a Lindisfarne Gospels és a Book of Kells. Ez az írországi miniatűrművészet minden előzmény nélkül, készen jelenik meg, s mintegy ellentétben a bizáncival a dekoratív hatásra való törekvésben nyilvánul meg. Eredetére nézve vitatják, hogy az ősi, kereszténység előtti kelta, írországi vagy a keleti keresztény világ (Szíria) hatására alakult-e ki. Az egzotikus, sokszor fantasztikusan szövevényes, máskor világosan áttekinthető fonadékok között megjelennek ugyan állati és emberi alakok, fejek, de ezek is inkább torz formában, beleolvasztva mintegy a dekorációs elemek közé. Minthogy Nyugat-Európában a kereszténységet írországi szerzetesek terjesztették el, nem csoda, hogy ez a művészeti stílus ide is behatolt és a különböző kolostorokban különböző iskolákat, stílusokat alakított ki.

Az európai, VII-VIII. századi ún. prekaroling miniatúra jellege, az írországi stílus hatása alatt, szintén erősen dekoratív jellegű.

Nagy Károly (742-814) uralkodása idején a könyvművészet inkább könyvmásolásban, könyvgyűjtésben nyilvánul, utódai idején azonban már bizonyos nagyvonalú reprezentatív stílus alakul ki, amely a bizánci hatással szemben ismét visszanyúlik az antik és ókeresztény művészethez. Kolostorok és püspöki székhelyek mellett akkor már mindenütt volt scriptorium, ahol másoltak és díszítettek kéziratokat, díszíteni azonban főleg csak a vallásos, reprezentatív célra szánt kéziratokat díszítették. Evangeliariumok, sacramentáriumok, zsoltároskönyvek készülnek (Nagy Károly evangéliáriuma, Kopasz Károly bibliája, Lothár evangeliáriuma), de gyűjtötték és megőrizték az antik szerzők műveit és a hét szabad művészet (septem artes liberales) anyagát, iskolai, didaktikai célból. Egy-egy scriptoriumban egyidejűleg többen is dogoztak egy-egy kézirat elkészítésén. Legfontosabb központok: Tours, Corbie, Reims, Köln, Fulda.

Amint közeledik a román kor, szaporodnak a scriptoriumok, a kódexek díszítése egyrészt differenciálódik, másrészt összekeveredik. Észrevétlenül megváltozik a dekoráció is. Saint Gallenben például ír szerzetesek saját stílusban festettek, aleman kollégáik viszont a motívumok felhasználásával egészen új stílust teremtettek. Az illusztráció lassanként közelebbi kapcsolatba került a szöveggel, élénkül az elbeszélő kedv, a rajz jobb, mint a színezés. Három uralkodó téma: Krisztus, az evangélisták és a "Lebensbrunnen" ábrázolása.

A X-XI. századi un. "ottói reneszánsz" egyik kiemelkedő emléke az echternachi evangeliarum. Más központok még: Reichenau, Konstanz, Regensburg.

Ugyanebben az időben felvirágzik az angolszász miniatúra is, mely inkább reprezentatív jellegű. Az egykori francia miniatúra északon angolszász, délen spanyol befolyás alá kerül. Utóbbira jellemző 1000 körül a kalligrafikus tendencia, emberi fantasztikus lények keveredése, perzsa és iszlám hatás alatt.

Itáliában az írás és egyben a díszítés végleges kialakulása a VI. századtól kezdve a montecassinói scriptoriumban megy végbe. A X. században újabb fejlődésnek indult könyvkészítés itt a XI. században éri el tetőpontját. Az iniciálékat már nem kapitálisokkal írják, hanem groteszk állatfigurákból (halak, madarak, stb.) alakítják. Montecassino művészete kihatott a más kolostorok scriptoriumaira is. Így pl.: Bobbioban is virágzó kódexmásolás folyt a X-XII. században. Az észak-olasz miniatúra egyébként általában szegényes, egyszerű. Bizarr fonadékok alkalmazásában megtalálható az írországi hatás, az emberi alakok ábrázolása egyszerű, de ikonográfiailag pontos.

A XI. századdal már Európa-szerte kialakul a román művészeti stílus. A feudalizmusra jellemző, hogy a könyvek luxustárgyakká lesznek, melyek a feudális urak vagyonának jelentékeny részét képezik. Ezért is szerepel e korban a kincsek lajstromozásán belül egy-egy díszes kódex. Az egyház és az uralkodók, a nagyhűbéresek vagyonának értékét emelték a drága, díszes kódexek. Különösen díszes ebben a korban a kódexek kötése is.

Mindez még fokozódik a XII. században, ahol a könyvkészítés területén is nagy fejlődésnek lehetünk tanúi.

Az építészetben és a könyvdíszítésben ugyanazokat a dekoratív motívumokat lehet megtalálni, a falfestészet és a miniatúra is szoros összefüggésben van. Antik alakok és ruházat helyett most már a festők saját koruk alakjait, ruházatát ábrázolják; az arcokon már némi egyéni kifejezés található. Gazdagodnak az iniciálék. A művészetek e korbeli összefüggését mutatják pl. a könyvkötések elefántcsont faragványai és a dekoratív elemek közé került keleti szövetek mintái. Voltak már ebben a korban olyan művészek, akik több területen is tevékenykedtek. A könyvek szinte kizárólag egyházi tartalmúak. A fennmaradt kódexek díszítése alapján meg lehet különböztetni összefüggő csoportokat, iskolákat, legtöbbször azonban különböző hatások keverednek. Németországban az ünnepélyes, hieratikus, monumentális oldal dominál, a reimsi iskola életszerűségre törekszik. A természetábrázolásból azonban teljesen hiányzik a naturalizmus, a személyek absztrakt térben élnek, a tájat geometriai dekoráció helyettesíti. Az előforduló természeti képek nem a valóságot akarják tükrözni, hanem absztrahálnak: egy fal egy várost, egy fa az összes növényeket ábrázolja sematikusan.

Bár minden kódexfestő iskolának megvan a jellegzetessége, sokszor mégis nehéz eldönteni a miniatúrák alapján a hovatartozást (pl. Gutkeled-biblia). A miniatúra mellett már akkor megjelenik a színezett tollrajz. Ebben az időben keletkeztek Bajorország területén az elő irodalmi illusztrációk a középfelnémet eposzokhoz, mint az "Eneit" vagy a "Drei Liedern von der Magd"-hoz, míg a "Tristan"-hoz és a "Parzival"-hoz a képeket valószínűleg Strassburg környékén készítették. A Rajna-környéki miniatúrafestészetre az észak-franciaországi stílus volt hatással, amely viszont a Winchesterben (Anglia) virágzó iskolához állt közel. A román kor vége felé Észak-Franciaországban egy különösen a ruházat ferdén hullámzó redőinek lendületes rajzában megnyilvánuló stílus lép fel.

A XIII. században alakul ki Franciaországban a sajátos jellegű gótikus miniatúra. Az egyetem alapításával (1150 körül) Párizs Európa szellemi központja lesz, ahol a legkülönbözőbb nemzetiségű diákok tanulnak. Megváltoznak a könyvkészítés körülményei, már nemcsak kolostorokban, apátságokban másolnak kódexeket, egyre több a laikus másoló, miniátor (Párizsban, 1292-ben már 17 volt). IX. (Szent) Lajos (1215-1270) palotájában könyvtárat alapít és másolókat, könyvdíszítőket alkalmaz. Az első díszes könyvek psalteriumok, liturgikus művek; nagy mennyiségben készülnek kisméretű, illusztrált bibliák. De új irodalom is születik: verses regények, channsonier-ek, illusztrált didaktikus művek. Megkezdődnek a távoli utazások kereskedelmi célból; szicíliai és spanyol közvetítéssel felfedezik a görög, az arab tudományt, s ezt követi a polgárosodás megindulása.

A kéziratokba festett miniatúrákból eltűnik az arany alap, a rendszerint architektonikus keretek gótikusak. A rajz vonalvezetése precíz, a színhatás meleg és mély, sokszor szinte üvegfestményre emlékeztető. Keresik a mozgalmasságot, a mindennapi életből vett jeleneteket, megjelenik a korabeli társadalom ábrázolása.

Kialakul a livre d'heure (imakönyv) kalendáriummal egybekötött formája, ezekben ábrázolják a naptár-részben a zodiákust és az illető hónap jellemző foglalkozását. A francia könyvfestő művészet bizonyos szempontból mindvégig gótikus marad. A XIV. század első felének legtekintélyesebb könyvfestője volt Jean Pucelle, akinek kiemelkedő alkotások köszönhetők, így pl. az ún. "Bylling-Bibel" (1327). A század folyamán fejlődik a kisformájú képek technikája. A rendszerint S alakban meghajló alakok rajza világos, ruhájuk redője általában gótikusan megtört ráncban végződnek. Lassanként fölmerül a tájképi vagy térbeli háttér megjelölésének szükségessége, amelyik eleinte primitív és tipizáló, de a század vége felé erősödik a törekvés a természet vagy a tér optikailag helyes visszaadására. Ezzel együtt fejlődik az emberi alakok individuális ábrázolására való hajlam és az ornamentikába is behatol a realizmusra való törekvés. A XVI. század folyamán a lapszéldíszben szőlőlevélhez hasonló szögletes levelek, tüskés indák jönnek divatba, melyek hosszú időn át jellemzőek a francia könyvművészetre.

A XIV-XV. században végbemenő stílusváltozás befejezését és tetőpontját Jacquemart de Hesdin és a Limbourg-fivérek (Paul, Jean és Hermann) munkássága jelenti. A századfordulón ők alkották a híres bibliofil Duc de Berry különböző, pazar fénnyel kiállított imakönyveit, amelyek ennek a magasfokú könyvművészetnek egész varázsát visszatükrözik.

Ez a művészet a XV. században sem hanyatlik le, hanem különösen az Anjou René (1409-1480) számára készített munkákban jelentkezik. Egy ismeretlen mester főműve a "Livre du Coeur d'amours espris" (Wien, Nathionalbibliothek) díszítése, amely 1440 és 1460 között keletkezhetett. A művész finom beleéléssel, szín- és fényhatásokkal intim bájt adott a romantikus történet jeleneteinek.

A XV. század második felének nevezetes miniátora volt a tours-i származású Jean Fouquet (kb. 1420-1481), aki festő is volt, és főleg XI. Lajos számára dolgozott. Művészetére jellemzőek a világos felépítésű, alakokban gazdag, monumentális jelenetek. Főművei az Antiquités Judaiques (Paris, Biblioheque nationale) és egy Boccaccio- (München, Staatsbibliothek) kézirat díszítése.

Flandriában is magas művészi fokot ért el a könyvdíszítés a XIII-XV. században. A XV. században Hubert és Jan von Eyck nevét kell megemlíteni, akik a Duc de Berry számára készített Tres belles heuresminiatúráival magasfokú művészetről tettek tanúságot (Milánó és Turin). Realisztikus felfogás, biztos valóságérzék, fény- és színhatásokkal elért élénkség jellemzik e miniatúrákat.

Hozzájuk csatlakozik a XV. században Simon Marmion, akit a "miniátorok hercege"-ként (prince d'enlumineurs) ünnepeltek kortársai. Ő és az ő köréhez tartozó miniátorok voltak azok, akik Jó Fülöp (1396-1467) számára dolgoztak. Girart de Roussilon mester és Rogier van der Weyden az emberi alakok megkomponálásában, míg Philipp de Mazerolles a lapszéldíszek ornamentikájának megoldásában volt kiváló.

A század végén működött a Meister der Hortulus animae, aki 1480 és 1520 között Genfben élt, valamint Simon Bening (1483-1561), aki jelentős részt vett a flamand művészet késői főművének, a Breviarium Grimani képeinek készítésében.

A francia és flamand könyvfestészet mellett Angliában is jelentős műveket alkottak, mikor a román kor művészi tradíciója új virágzásnak indult (Winchester, Canterbury). Az itteni emlékek legnagyobb része - ellentétben Franciaországgal - egyházi scriptoriumokból került ki, s a legtöbb munka liturgikus kézirat volt, így az 1300 körül keletkezett, ún. Peterbourgh-Psalter (Bruxelles, Bibliotheque Royale).

Angol jellegzetesség a pazar gazdagsággal kiképzett és drolerie-vel élénkített lapszéldíszek, melyek széles keretben veszik körül a lapot. Ez a kifejezetten dekoratív könyvdíszítő stílus a XIV. században sem vész el, hanem a kelet-angliai könyvdíszítésben jut kifejezésre (Ormesbey Psalter, Gorleston Psalter). A túl gazdag dekorációstílus a könyvdíszítésben egyébként mindenkori angol sajátosság.

Az egykorú német kéziratok számban és minőségben is elmaradnak a nyugatabbiaktól. Nem voltak ekkor itt magasrangú, gazdag megrendelők, és mint ahogyan már a román korban is látszott, erős volt a nyugati (francia, flamand) hatás. A XIV. század első feléből a német könyvművészet legismertebb példái az irodalmi művek területéről kerültek ki. Így az 1334-ben készült Willehalm-kódex (Kassel) és a Manesse-Handschrift (Berlin). Az elsőt az egykorú angol kolostori művészet befolyásolta, a második stílusát pedig a Schweizban (Zürich) keletkezett ún. Heidelberger Liederhandschrift határozta meg, bár 138 miniatúráját legalább négy különböző művész készítette. Ebben a kéziratban már bizonyos polgárosodó művészi ízlés is megjelenik.

IV. Károly német-római császár és cseh király, valamint utóda Vencel udvarában e királyi bibliofilek pártolták a művészeteket. Ez a könyvművészet szempontjából egy olasz és főleg francia hatás alatt álló miniatúraművészet volt. A könyvművészet terjesztésében nagy része volt Johann von Neumarkt kancellárnak, aki lelkes híve volt a korai humanizmus eszméinek, és aki számára több avignoni ízlésben készült kéziratot másoltak és díszítettek. Legnevezetesebb ezek közül a Liber viaticus-nak ma is Prágában őrzött példánya.

A XIV. század második felében a cseh miniatúraművészet egyre inkább megszabadul az idegen hatásoktól és kialakítja sajátos stílusát. Vencel király idejéből (1361-1419) és az ő könyvtárából különböző, vallási és világi tárgyú kódexek maradtak fent, amelyekre különösen jellemzőek a pazarlóan gazdag, szinte nyugtalannak ható lapszéli levélornamentika és a Vencel személyéhez fűződő emblematikus alakok (fürdősnő, kaloda, vadember).

A késő középkor német könyvillusztrációja már nem gazdag mecénások számára, fényes pompával kiállított kéziratokat hozott létre, hanem inkább egy, a szélesebb néprétegek számára szolgáló, szórakoztató vagy tanító munkák szövegéhez készült népszerűsítő, sokszor csak tollrajzban kivitelezett illusztrációiban nyilvánul. Ezek rendszerint nem nagy művészek alkotásai, de néhány jellemző vonással, realisztikusan próbálják ábrázolni a szövegben elmondottakat.

Itt kell megemlíteni, hogy Németországban nyomtatták az első ún. Blockbuch-okat, már a mozgatható betű feltalálása előtt is, fatáblákról. Ezeknél a kép, az ábrázolás a legfontosabb. A Blockbuchok tárgya: Biblia Pauperum, Ars moriendi és Speculum humanae salvationis. Bár ezekből igen sok készült, viszonylag kevés maradt korunkra.

A könyvnyomtatással egyidejűleg találták fel a fametszetet (Holzschnitt), amely a nyomtatott könyvek illusztrálására szolgált. Bár a fametszet sok tekintetben megtartotta összefüggését a kézzel festett könyvdíszítéssel, ez már nem tartozik a miniatúratörténet területéhez.

Olaszországban a miniatúrafestészetre a XIV. században hatással voltak a nagy olasz táblaképfestők, akik freskókat és oltárképeket készítettek. Giotto pl. Toscanában és Nápolyban is működött, hatása bizonyos miniatúrákon is meglátszik. Petrarca Vergilius-kódexének címlapját Simone Martini festette Avignonban. Ismeretlen nevű kiváló miniátor a Rómában őrzött S. Giorgo-kódex mestere. A sienai köztársaság néhány állami dokumentumát és más kódexeket Niccolo di Ser Tozzo Tegliacci díszítette, akinek művészete Simone Martini és Lippo Memmi hatását tükrözi.

Firenzében a XIV. században illuminált kéziratok stílusát Bernardo Daddi hatása jellemzi. Érdekes kézirat a Specchio umano, népszerű nevén az Il Biadaiolo, mely tele van társadalomtörténeti érdekességű vásári és egyéb, a mindennapi életből vett jelenetekkel, s ezáltal egyike a firenzei népszerű művészet legjellemzőbb darabjainak.

Itáliában már ekkor bizonyos helyi jellegű stílusok alakulnak ki. Ezek közül a XIV században egyik legnevezetesebb a bolognai iskola, mely bizánci hatás alatt állt, ami az alakok ábrázolásában, a ruhák redőzetében és az arcok erős fény- és árnyékhatásának kiemelésében nyilvánul meg. Erre főleg illuminált bibliákban találunk példát, de divatba jött a "teremtés hat napjá"-nak, Jesse törzsének és az Apokalipszisnek az ábrázolása is. Utóbbiakra francia és angol bibliakéziratok is hatással voltak.

Bologna és Padova egyetemei mellett jogi kéziratok is nagy számban készültek, melyek főleg Niccolo da Bologna nevéhez fűződnek. Niccolo da Bologna néhány munkáját nevével is szignálta. Más miniátorok nevét is ismerjük: Oderisi da Gubbio, Franco Bolognese. A bolognai miniatúraművészet sokáig megtartotta vezető szerepét és kihatott a ferrarai és gubbiói festőiskolákra is.

A század végére nagy jelentőségre tesz szert a lombard-milánói könyvművészet. Lombardiában a Viscontiak számára készült illuminált kódexekben a francia-gótikus hatás tovább megmarad, mint máshol Olaszországban.

Észak-Olaszországban készültek a XIV. században ún. Tacuinum sanitatis-ok, melyekben a természettudományi vonatkozású szövegnek megfelelően, a mindennapi életből vett jeleneteket találunk. A Tacuinum sanitatis-ok egy része tudományos igényű, más részük népszerű jellegű. Egy példány díszítése Giovannino de Grassi nevéhez kapcsolódik. Más ismert nevű északolasz miniátorok: Pietro da Pavia, Anovelo da Imbonate.

Működtek miniátorok Romagnában, Emiliában és Umbriában. A XIV. századi velencei könyvdíszítés érdekes emléke a budapesti Egyetemi könyvtár Dante-kódexe.

Dél-Olaszországban, Nápolyban az Anjou-dinasztia uralkodása alatt önálló, új miniatúrastílus alakul ki, amelyet egyaránt befolyásolt a francia (Avignon), a toszkán (Giotto, Simone Martini) és a bizánci stílus. A század első felében uralkodó Róbert király nagy könyvbarát volt, udvarában számtalan másolót és illuminátort foglalkoztatott, több művet lefordítatott görögből latinra. Az ő uralkodása végén készült a kor egyik különösen érdekes emléke, az ún. Anjou-biblia, melyet részben Christoforo Orimina illuminált. Ehhez a körhöz tartozik a Statuts de S. Esprit, a Hamilton-biblia és Matteo da Planisio bibliája. Ezen kívül Nápolyban több misszálé is készült, de világi műveket is másoltak (Seneca tragédiái).

Olasz reneszánsz, XV. század. A reneszánsz általános szellemi és művészeti fellendülést hozott, melyből a könyvművészet sem maradhatott ki. Az antik művészet és irodalom újrafelfedezésével megújul az emberi szellem és kilép a középkor zárt világából. Mind a tudományban, mind a művészetben kiváló alkotások keletkeznek. Az illuminálásra kihatottak a nagy festőművészek képei (Mantegna, Botticelli, Ghirlandaio stb.) és más művészeti alkotások (reliefek, medallionok stb.) dekoratív elemei és stílusa is. A század második felének neoplatonikus filozófiája meghatározta a reneszánsz könyvművészet szimbolikáját is.

Ekkor alakul ki a kódex, ill. a könyv címlapjának klasszikus formája. A dekoratív keretdísz most már háromdimenziós, eltűnnek a középkor bájos, de irreális emberalakjai, szerepüket húsból és vérből való emberek veszik át. A tájképi háttér realisztikus, sőt néha naturalisztikus. A perspektíva kialakult megoldásai a kódexfestészetben is érvényesülnek.

Mivel az illuminátorok még ebben a korban is csak ritkán szignálták munkáikat, sokszor csak a stíluskritika alapján lehet megkísérelni egyes művek meghatározását. Igen sokféle, változatos stílussal találkozhatunk, egy-egy centrum körül iskolák alakulnak, melyet egy-egy nagy mester géniusza és a megrendelő ízlése határoz meg. Kialakul a könyvkészítők (másolók, illuminátorok, könyvkötők) társadalma, mely főként királyi udvarok és mecénások köré gyülekezik.

Firenzében a Mediciek, Ferraraban az Este-k, Pesaróban és Paviában, Milánóban a Sforzák, Urbinóban Federico da Montefeltre, Rómában a pápák - IV. Jenőtől IV. Sixtusig -, Nápolyban az Aragón királyi család az itáliai művészet fő mecénásai. Ezekhez más országokból más fejedelmek is csatlakoznak, mint Corvin Mátyás, II. János portugál király.

A XV. századi könyvkészítés központja Firenze, itt alakul ki és éri el tetőfokát a reneszánsz illuminálás. Már a XIV. század végén kiváló festők és miniátorok működtek a Sta Maria degli Angeli-ben vagy a S. Marco kolostorban.

Firenzében élt és működött Vespasiano da Bisticci, az ismert nevű, humanista műveltségű, élelmes könyvkereskedő, aki maga köré gyűjtötte a legjobb könyvmásolókat és miniátorokat. Nála készen és megrendelésre is lehetett vásárolni díszes kódexeket. Az ő nevéhez, illetőleg bottega-jához kapcsolhatók a legszebb, ún. indafonatos díszítésű kódexek. Ezek eleinte egyszerűbb kivitelben készültek, majd egyre több motívum került az indafonatok közé (növények, állatok, emberalakok, sőt egész jelenetek). A firenzei XV. századi kódexekben már szinte kötelezően szerepel a mű szerzőjének képzeletbeli vagy - korabeli szerzőnél - élethű portréja.

Az indafonatos díszítés a XV. század második felében egész Itáliában elterjedt, vidékenként más és más jellegzetességgel.

Nagy mesterek. A korai reneszánsz egyik nagy alakja Fra Angelico (1387-1455) a San Marco kolostorban tevékenykedett, mint freskófestő és illuminátor. Munkássága nagy hatással volt a firenzei művészetre. Jellemző rá a konzervatív kompozíció, a finom, de élénk színek, az emberalakok bájos ábrázolása. Fra Angelico tanítványa volt Zanobi Strozzi és Francesco Antonio del Cherico.

Cherico egyike volt a legkiválóbb firenzei minátoroknak, 1455-1485-ig ismerjük munkásságát. Medici Lorenzo és Corvin Mátyás számára több kéziratot illuminált. Művészetére jellemzőek a bájos puttók, a növényi és állatmotívumokból, medallionokból, vázákból, kandeláberekből alakított lapszélkeretek. Egyházatyák (Szt. Ágoston, Hieronymus, Didymus), ókori szerzők (Aristoteles, Plinius) és humanisták (Petrarca, Regiomontanus) műveit egyaránt illuminálta.

A Gherardo és Giovanni di Monte testvérpár főműve az a biblia, amely Mátyás király megrendelésére készült, de halála miatt már nem került Budára és ma is a firenzei Laurenziana könyvtárban őrzik. A testvérpár közül Giovanni volt a nagyobb művész, ő készítette az alakos miniatúrákat, míg Gherardo a dekoratív lapszéldíszeket festette. A Cherico művészetére jellemző dekoratív motívumok nála még gyöngy-, ékszer és drágakőmotívumokkal gazdagodnak, ami az ötvösség hatására vall.

Fillippo di Matteo Torelli egy zsoltároskönyvet illuminált, azonkívül ismeretes tőle egy Petrarca és egy Dante kódex is. Sokszor azonban nem lehet megállapítani, hogy az ő munkájával, vagy csak hatásával állunk-e szemben.

Attavante de Attavantibus (1452-1517) korának egyik legnépszerűbb, legtöbb sikert elért illuminátora. A fennmaradt korvinák közül mintegy harmincnak a díszítését tulajdoníthatjuk neki. Ő néha szignálta munkáit, máskor viszont egykorú, de idegen kéz jegyezte be nevét egy-egy kódexbe. Nevezetes az a misszálé, melyet Thomas James doli püspök számára illuminált, s amelynek kánonképe egészen közeli rokonságban van a Mátyás birtokában volt Brüsszeli Missziáléval. Attavante munkái mindig mértéktartó, nemes ízléssel készültek. Lapszéldíszeinek alapja mindig a pergamenre közvetlenül vagy színes alapozásra festett ötszirmú virágok és akantuszlevelek. Ezt az alapot számos puttó és a keretben szabályos távolságokban elhelyezett, különböző formájú keretekbe foglalt mellképek élénkítik.

Attavante és Gherardo együtt készítettek egy bibliakéziratot II. János portugál király számára. Vespasiano da Bisticci közvetítésével Attavante díszítette Federigo da Montefeltre számára az ún. Urbinói bibliát, amely párját ritkítja a dekoráció eleganciája és gazdagsága tekintetében. Éppen így kiváló mesterműve az a breviárium, amely Mátyás király számára készült, de már nem jutott el Budára.

Attavante tanítványa és követője Giovanni Boccardi (1460-1529), aki a budai könyvtár Philostratus-kódexét és Szatmári György esztergomi érsek breviáriumát is díszítette.

Siena könyvdíszítő művészete viszonylag tovább megőrzi a gótikus vonásokat, illetve sajátos helyi jellegét. Főleg liturgikus kéziratok maradtak fönn. Az itt dolgozó művészek közül ismerjük Giacomo Torelli, Girolamo da Cremona és Francesco Rosselli nevét. Utóbbi bizonyíthatóan dolgozott a budai könyvkészítő műhelyben is.

A ferrarai Este-család (Leonello: 1441-50, Borsa 1450-71 és Ercole: 1472-1505) udvara valóságos kulturális centrum volt, itt készült Taddeo Crivelli vezetésével, több illuminátor részvételével a híres Borso-biblia 1455-1462-ben.

Milánó és Lombardia sajátos művészete a Sforza-udvarhoz kapcsolódik. Neves illuminátor volt Belbello da Pavia (1430-1462), aki monumentális, reprezentatív stílusban vallási tárgyú, geográfiai és irodalmi műveket illuminált. Christoforo de Predis-nek tulajdonítják azt a Mátyás-portrét, mely a milánói humanista Franciscus Marlianus Corvin János és Bianca Maria Sforza eljegyzése alkalmából mondott beszéde szövegét tartalmazza. A British Muzeumba került Bona Sforza imakönyve, melyet feltehetően Pietro di Birago illuminált. Ide, ebbe a körbe tartozik a Sforziada kézirata is (1490), milánói ízlésben készült lapszéldíszítéssel. Lombard stílusú miniatúra díszíti Gian Matteo Bottigella néhány kódexét, melyek közül egyet az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára is őriz.

Velence és Padova miniatúraművészetével csak újabban kezdtek speciálisan foglalkozni. 1969-ben jelent meg Giordana Mariani Canova La miniatura veneta c. gazdagon illusztrált munkája, melyből kiderül, hogy a XV. század második felének kézzel festett könyvdíszítése keverék stílus volt, s különböző, de főleg északolasz vidékekről idesereglett művészek működtek itt. Mintegy 16, részben már más területekről ismert nevű miniátor velencei működését mutatja ki a szerző, akiknek sorsa Leonardo Bellinivel (Jacopo Bellini unokaöccse) kezdődik, majd Franco dei Russival, az ismeretlen nevű "puttók mesteré"-vel, Jacometto Venezianóval, Benedetto Padovanóval folytatódik és Pietro di Biragóval ér véget. A különböző stílusú miniatúrák egyidejű megléte meggyőz arról, hogy Velencében a kéziratos kódexek és az ősnyomtatványok díszítése egymással a legszorosabb kapcsolatban volt és kölcsönösen hatott egymásra.

A délolasz - nápolyi és római - könyvdíszítésben erősebben érvényesülnek a klasszicizáló elemek, mint északon. Rómában a pápai udvar, Nápolyban az Aragónok vonzották a könyvkészítőket és művészeket. Nápolyban részben indafonatos, részben gazdag virágdíszes kódexek készültek, ezekre példa a budai könyvtár két Agathias-kódexe és az Augustinus-korvina. A Rómában nemrég felfedezett Arrianus-korvinát minden bizonnyal a nápolyi miniátor, Christoforo Majoranna illuminálta.

A XVI. század Itáliában és máshol is Európában a miniatúrafestészet hanyatlásának korszaka, ami összefügg a könyvnyomtatás elterjedésével. Készülnek ugyan még kézi festéssel nagyméretű zsoltároskönyvek és még egy ideig népszerűek voltak a kézzel festett imakönyvek. Lassanként azonban feledésbe merült a miniatúrafestészet technikája is. A századfordulóra még jellemző a művészeti irányok keveredése, kölcsönhatása: Itáliában flamand hatás, Flandriában olasz hatás jelentkezik. A firenzei miniatúraművészet tovább él még a Medici-pápa, X. Leó udvarában, III. Pál pápa körében viszont francia művészt, Raymond Vincentet találjuk mint illuminátort.

A XVI. század folyamán a kézzel festett könyvillusztráció végleg elveszti jelentőségét.

Jelképes ábrázolások kódexekben

Még a miniatúratörténetnél is fiatalabb az a tudomány, amely a jelképes ábrázolásokkal foglalkozik. Jelképes ábrázolások, szimbólumok, emblémák alkalmazása végigkíséri az emberiség történetét, de főterülete a keleti és a görög-római ókori, valamint a középkori és a reneszánsz művészet.

A kódexek ábrázolásainak vizsgálatánál tanácsos óvatosnak lennünk, mivel könnyen tévedésbe eshetünk. Először is kérdés, hogy egy-egy ábrázolásnál valóban szimbólummal vagy csupán egyszerű dekoratív motívummal van-e dolgunk. Azonkívül: egy-egy ábrázolás különböző értelmet fejezhet ki, másrészt ugyanazt a szimbólumot különböző jelképek jelenthetik. (Pl.: a váza- és kandeláber motívumok eleinte szimbolikus értelműek voltak, később egyszerű dekoratív elemként szerepelnek; a méhkas és a méh jelenthet gazdagságot, szorgalmat vagy uralkodók esetében a méz szelídséget, szemben az erőszakkal; az erényeket sokszor nőalakokkal szimbolizálták, de ezek helyett alkalmaztak más, erényeket jelentő ábrázolásokat is stb.) Még igen sok olyan embléma van, amelyeknek pontos jelentését nem tudták megállapítani (pl. Mátyás emblémái a korvinákban).

A jelképes ábrázolások vonatkozhatnak egyes személyekre (uralkodók, szentek stb.), családokra, egy-egy korszakra, vallásra vagy világnézetre (ókori mitológia, keresztény vallás, újplatonizmus). Jelképesek lehetnek az ábrázolás színei (pl. a Képes Krónikában), állatok (sárkány, galamb, őz stb.), növények (egy fa egész erdőt is jelenthet), mitológiai alakok, jelenetek (pl. Apollo és Marsyas). Egyes személyeknek arcvonások hasonlósága alapján való azonosításával foglalkozik az ikonográfia. Ha az arcvonásokon kívül más, az azonosítást jelző vagy megkönnyítő ábrázolások járulnak egy-egy személyhez, akkor már az emblematikát kell segítségül hívnunk. Így pl. a középkori szenteknek megvoltak a maguk emblémái (pl. Alexandriai Szt. Katalin, Szt. Borbála, Szt. László).

Rendszerint egész családokat érintő emblémák a címerek. Címerek előfordulása kódexekben elég gyakori, helyes felismerésük fontos a tulajdonos, a possessorok és a kódex keletkezésének időpontja megállapítása szempontjából is. (Pl. Vitéz János címere átfestve Mátyáséval, Mátyás különböző összetételű címerei, a Képes Krónika címerei stb.).

A családi címereken kívül különösen a reneszánsz korban, divatba jöttek a családi emblémák (Mediciek, Aragónok, Sforzák), melyek rendszerint a család történetének egy-egy kiemelkedő mozzanatára vonatkoztak. Így pl. a Medici-családnál a kizöldülő fatörzs a család növekvő felemelkedésére céloz, az Aragón címerben a hermelin a tisztaságot jelképezi. Mátyás címerében az ágon ülő, csőrében gyűrűt tartó holló is családtörténeti vonatkozású, de újabban kimutatták, hogy a zöldülő ágon ülő madár egyben a hatalom jelképe is.

A címerek és emblémák mellett jelmondatokat is használtak, pl. a Medicieknél szereplő jelmondat: "par le fue reverdira" a magát fiaiért feláldozó főnixmadárra céloz. Ugyanazt a jelmondatot többen is használták, pl. a "le temps revient" szerepel a Medicieknél és a Duc de Berryknél is.

A keresztény vallás szimbólumai (kereszt, bárány, galamb stb.), valamint ugyanitt a színek szimbolikus jelentése a liturgiában eléggé ismeretes. Az ókori mitológia jelképes ábrázolásait átvette és alkalmazta a XV. században az újplatonizmus.