Írástudó réteg, kancellária, oklevelek - Az ügyek intézése során keletkezett iratok

A modern ember, aki nyugtalanná válik, ha nincsen a zsebében a személyazonosságát igazoló írás, nehezen tudja elképzelni azokat az időket, amikor ügyek intézésére, emberek egymáshoz való viszonyának rendbentartására még ritka kivételképpen is alig jöhetett szóba az írásbeliség.

A magyar királyság életének első két századában a dolgokat túlnyomórészt szóban intézték. Adás-vétel, pereskedés, büntetőügyek, igazgatási kérdések elintézése, kormányzás jobbára az érdekelt felek, illetve az állam hivatalos embereinek közvetlen érintkezése útján történt.

A magyar állam és társadalom az évezredfordulón lépett az európai népek és államok közösségébe. Oly időpontban, amikor az írás szerepe az ügyek intézésében, a társadalom életének szabályozottabbá tételében, a korábbi és későbbi századokhoz képest viszonylag szűk körre korlátozódott. Ezt az időszakot az írásreakció korának szokták nevezni.

Annak azonban, hogy az emberi viszonylatok alakításában az írásbeliségnek alig volt szerepe, a magyar társadalmi és gazdasági élet akkori fejlettsége is magyarázatául szolgál. Az emberek túlnyomó része ügyes-bajos dolgát el tudta intézni, az élete fenntartásához szükséges dolgokat be tudta szerezni egynapi járóföldön belül. Az emberek ismerték egymást, a függőben levő ügyekre vonatkozó nézeteiket szóban cserélték ki. Szavuknak hitelt nem írás, nem pecsét, hanem az őket ismerő emberek tanúbizonysága adott.

Az igények növekedtével, amikor már a szomszéd megyébe, idegen országba, esetleg még távolabb is elmentek, ahol már senki sem ismerte őket, a természeti gazdálkodás apró társadalmi-gazdasági sejtjei falának áttörésével, az élőszó már nem bizonyult elégnek, az ügyek intézése, az emberi együttélésből származó ügyek maradandó rögzítése más segédeszközt kívánt, az írást. Az új technika, az ügyek intézésének új módja csak lassan, akadozva tört utat magának. Nem véletlen, hogy első királyunk kezdeménye, amellyel, sok egyéb nyugati intézmény mellett, a német császári kancellária példáján indulva, az ügyek intézésének szervezett, írásos formáit is igyekezett országában meghonosítani, csaknem áldozatul esett a XI. századközépi pogánylázadások reakciós rombolásainak. Szent Istvántól egyetlen eredeti, hiteles oklevelünk sem maradt. Subtilis oklevéltani és írástörténeti elemzéssel azonban sikerült állami és társadalmi életünk európai indulásának nagy jelentőségű eseményére fényt deríteni, sőt a német császári kancellária egy alkalmazottjának magyarországi működése emlékét az adatokban oly szegény kor homálya ellenére is tisztán magunk elé állítani. Szent Lászlónak Szent István reformjait restauráló törekvései, s Magyarországnak az európai kereskedelem áramába való egyre intenzívebb bekapcsolódása nyomán újjáéledt az ügyek írásos intézésének szokása is. Az írás szinte monopóliuma volt az egyháznak, s mivel írni és olvasni eleinte csupán az egyház emberei, közülük is csak a legképzettebbek tudtak, a dolgok írásbeli intézésére, ügyek írásba foglalására rajtuk kívül mások nem is igen tartottak igényt. Az írás ilyképpen az egyház hatalmának abban az időben jelentős fegyvere volt.

A XI. század végéről vannak már adataink arra is, hogy kereskedelmi ügyletek lebonyolítására, zsidók és keresztények között kötött megállapodásokról pecsétes feljegyzéseket készítettek.

Kik elégítették ki a magyar társadalom és állam növekvő írásigényét? Kezdetben külföldön iskolázott egyháziak, klerikusok, majd a magyar káptalani és konventi iskolákból kikerült egyházi emberek, s csak a java középkortól kezdve, amikor már a világi társadalom is felismerte az írás hatalmát, az egyházi iskolákban kiképzett világi értelmiségiek, a deákok. Az írásos ügyintézést lebonyolító klerikusok is inkább jellegüket tekintve voltak egyháziak, funkciójuk a világi értelmiség körébe sorolta őket.

Az írásbeliség szervezettebb formái kibontakozásának feltételeit III. Béla teremtette meg. Mégpedig, nem mint korábban feltételezték, francia (a király két ízben nősült, mindkét felesége francia volt), hanem bizánci hatások nyomán. Bizáncban, mint tudjuk, az írásbeliség nagy római hagyományai sosem haltak el. III. Béla, kezdetben, mint a bizánci trón várományosa ott nevelkedett Mánuel császár, Szent László királyunk unokájának udvarában. A társadalomnak nyilván már meglevő igényét fogalmazta meg híressé vált oklevele: "szükségesnek tartottam, hogy a jelenlétemben tárgyalt ügyek írásban erősíttessenek meg."

Az egyre szaporodó írásos teendőket a király udvarában élő világi papság, a klerikus nótáriusok, illetve az e papságot egybefogó testület, a királyi kápolna látta el. A királyi nótárius elnevezés az Árpád-kor végén már előkelő udvari állást jelentett.

Az írásos ügyintézés kancelláriai munkává szerveződése csak ekkorra, III. Béla kezdeménye után jó egy évszázadra, az Árpád-kor végére, sőt voltaképpen csak Károly Róbert idejére valósult meg.

Elsőnek a kancellári, majd a XIII. század közepétől az ügyintézés tényleges irányítását ellátó alkancellári állás alakult ki. Károly Róbertnek a magyar államot újjászervező tevékenysége során lett aztán a királyi kancellária igazában hivatallá. A társadalmi, gazdasági élet sokrétűbbé, bonyolultabbá válása tisztán tükröződött a kancellária további fejlődésében. Az utolsó évtizedek főképpen pecséttani kutatásainak sikerült megvilágítania e fejlődés részleteit, s a kancellária és a királyi kápolna elkülönülését.

Az iratok, oklevelek hitelének leglényegesebb eleme a pecsét volt. A kezdetben egységes kancelláriának az ügyintézéshez alkalmazkodását, hajlékonyabbá válását a királyi nagy pecsét mellett a gyűrűs és titkos pecsét feltűnése árulja el. Az Anjouk korában a kancellária e három pecsét használatából következtetve, három osztályra tagolódott. Nagy Lajos uralkodásának vége felé a gyűrűspecsétes és a titkos pecsétes kancelláriai osztály titkos kancellária néven egyesült. Körülbelül ez időtől találkozunk okleveleinkben a nagy, vagy nagyobb kancellária elnevezéssel. A fejlődés során pontosan elhatárolódott a két kancellária munkaköre. A nagyobbik mindig az ország területén működött, a titkos kancellária pedig követte a királyt külföldi útjain. Az előbbi általában a belső igazgatás, az utóbbi pedig a külügyekkel foglalkozott. Károly Róbert államszervezése során, 1317 táján alakult át a kápolnaispán kúriája önálló, udvari oklevél-kibocsátó szervvé. Ilyen jellegű működése a század hetvenes éveiben megszűnt, ettől kezdve állandó, udvari panaszfelvevő helyként működött.

E rövid összefoglalásban valamennyi oklevélkiadó szervvel, személlyel nem foglalkozhatunk, a nem királyi udvari, központi szervek közül azonban, mint okleveleket tömegesen kibocsátó szervekről, a hiteleshelyekről meg kell emlékeznünk. Szentpétery Imre meghatározása szerint: "hiteles helyeknek nevezik nálunk ... azokat az egyházi testületeket (káptalanokat és konventeket), amelyek a XIII. század első fele óta a felek kérésére, vagy hatósági megbízás alapján állítottak ki... közhitelű okleveleket."

A püspöki székhelyek káptalanjai mellett hiteleshelyekként működtek a nevezetesebb társaskáptalanok, mint a budai, csázmai, pozsonyi, székesfehérvári, stb. 1351 óta, amikor sok, kisebb jelentőségű konvent hiteleshelyi jellegét megszüntették, a bencés konventek közül nevezetesebbek voltak: a garamszentbenedeki, a kolozsmonostori, a pannonhalmi, a pécsváradi, a somogyi, a szekszárdi, a tihanyi, stb. A premontreiek közül a csornai, a jászói, a leleszi, a turóci, a váradelőfoki, stb. A johannita keresztes konventek közül a budafelhévízi, az esztergomi, a székesfehérvári, stb.

Az oklevelek fajtáiról (külső jegyek alapján való megkülönböztetésükről, valamint tartalmuk szerint való klasszifikálásukról: armales, donationales, protectionales, stb.; citatoriae, evocatoriae, inquisitoriae, statutoriae, stb.), részeiről (invocatio, inscriptio, salutatio, arenga, promulgatio, narratio, dispositio, stb.), megpecsételésükről, s más iratfajtákról az előadás fog röviden megemlékezni.