A református egyház történetének kutatása 1945 -1990

A Horthy-korszak idején még igen jó szellemi kondícióban lévő magyarországi református egyház 1945 és 1990 közötti történetének kutatása számos értékes eredmény ellenére szinte a kezdeteknél tart. Jelenkutatásról lévén szó, nagy lehetőségei vannak az oral history-nak, ami kiegészíthetné vagy ellenőrizhetné is a memoárokat, vagy akár az egyszerű egyháztagokat (természetesen laikusokat is) megszólaltathatná.

Kemény ellenfél

Elöljáróban néhány speciális szempontot vetek föl. A szovjet bolsevik-típusú diktatúra a Baltikum és a Balkán közötti térséget - tudvalévően - 1940 és 1990 között tartotta uralma alatt. Ez a fél évszázad egyház-állam-társadalom viszonyának egyetemes történeti perspektívájában új, számos alapvonásában addig nem ismert fejezetet képez. Egy ázsiai eredetű despotizmus a modern korban először ütközött a nyugati kereszténységgel, az európai kultúra egyik meghatározó tartozékával.

A kommunista diktatúrák kezdettől fő ellenségeik körében tartották számon az egyházakat, és nyíltan hirdették belátható időn belüli fölszámolásuk stratégiáját, melynek eszmei ideológiai gyökerei a szovjet zónában is - paradox módon - a nyugat-európai fölvilágosodás radikális antiklerikális ágához nyúltak vissza. Vajon volt-e a cél megvalósításának átgondolt, egységes terve, amit bábállamokra és egyházakra forgatókönyvenként bontottak volna le, vagy az önkényuralmi rendszerek működéséből adódóan, az állandó ellenségkeresés és megsemmisítés folyamatába illeszkedve, akár automatizmusként érvényesült az egyház- és vallásüldözés? Valószínű a szovjet irányítás és mintaadás, ám a kutatások egyelőre nem teszik lehetővé a részletesebb választ.

A protestánsokra fókuszálva, esetükben az angolszász-német-skandináv világ ugyancsak fontos alkotóelemével kerültek szembe. A túl távoli dimenziók helyett a következőkben a magyarországi reformátusokra összpontosítunk. Miért kellett a hatalomra törekvőknek mindenképpen odafigyelni rájuk?

1. Az 1930-1940-es években a magyar református egyház számos tehetséges, jól fölkészült vezetője és vélemény- formálója révén igen jó szellemi kondícióban volt.

2. A protestánsok a függetlenségi hagyomány legközvetlenebb képviselőiként tekintettek magukra, és sokan mások ugyancsak így tekintettek rájuk, amit a reformátusok etnikai egységükkel nyomatékosítottak, majd az első világháború után szociális érzékenységük is erősödött.

3. Több körülmény következtében 1948-ban a református egyházra osztották a pártállami kívánalmaknak megfelelő „jó tanuló szerepét” (Kiss Réka többször használt kifejezése), ami a forradalom leverése után új elemekkel gyarapodott.

Tanulmányunkban nincs lehetőség összehasonlító vizsgálatra, ez azonban nem jelenti azt, hogy a református egyház története elszigetelhető más hazai egyházakétól. Például abban a kérdésben, hogy vajon a magyarországi kommunista egyházpolitikának léteztek-e különböző tradíciójú egyházakra specializált, markáns elképzelései vagy alkalmanként és esetenként alakult, hogy egyenként illetőleg együtt miként viszonyulnak hozzájuk. Mindkét lehetőség mellett szólnak adatok, de kielégítő választ erre a kérdésre sem tudunk még adni. A világegyház, a pápaság, a hierarchikus szervezet, a legnagyobb lélekszámú hazai felekezet fontos tényezőkként indokolják a katolikusok iránti súlyozott érdeklődést a térségben kisebb lélekszámú és szigetprotestantizmussal szemben.

A szakirodalmi eredmények áttekintése előtt a tájékozódást segítendő, kísérletet teszünk a 45 év egyháztörténeti periodizációjára.

I. 1945-1948: Az 1919-es azonnali teljes kommunizálással szemben, a szovjet megszállás első időszakában a vallásos híveket nyugtató, az egyházak működését biztosító nyilatkozatok dominálnak. Közben azonban radikális társadalompolitikai döntésekkel komoly csapások sújtják az egyházakat (földosztás, iskolaállamosítás, egyesületek betiltása stb.). A folyamat a kényszeregyezménybe torkollik.

II. 1948-1955: befejeződik az egyházak ellehetetlenítése, működésük beszűkítése, intézményeik, vagyonuk államosítása. Lojálisra cserélik a vezetést, de a középszintnél mélyebbre viszonylag kevéssé hatol a pártállami befolyás. Az Állami Egyházügyi Hivatal alapítása. Békepapság. Megfélemlítő „református” koncepciós perek. Nem erős, de nem elhanyagolható mértékű az egyházpolitikával való szemben állás.

III. 1955-1957: az ellenállás 1955-től fokozatosan spirituális mozgalommá válik, amely meg akarja újítani az egyházat, de nem jelöli célnak a társadalmi rendszer megváltoztatását. A Református Megújulási Mozgalom már a forradalom előtt nyilvánossághoz jut, majd alatta ér a csúcsára. A bukás után, 1957 kora tavaszra erőszakosan fölszámolják. Restauráció, megfélemlítés, megtorlás, aminek legsúlyosabb történése Gulyás Lajos levéli lelkész kivégzése.

IV. 1958-1968: a régi, lemondott-lemondatott, kompromittálódott egyházi vezetés helyére új, pártállami szempontból a forradalom előttihez hasonlóan újra teljesen megbízható kerül. A direkt egyházirányítás és ellenőrzés fokozatosan teljessé válik, egyidejűleg lassanként új politikai taktika érvényesül: az állam érdekeit a kollaboráns egyházvezetők képviselik, ők a végrehajtói a politikai hátterű fegyelmezésnek is. További perek. Az ellenállás lényegében megszűnik vagy passzivitásba szorul.

V. 1968-1990: nem kerül sor újabb református perre, a rendőri beavatkozás megszűnik. Az egyház élete csaknem vegetál. Az antiklerikális állampárti retorika csillapodik, bár a vallás megszűnésének tételét nem adják föl, annak bekövetkezését távolabbi időre prognosztizálják, helyére az állam és az egyház jó viszonyának hangoztatása lép. Marxista-keresztyén (látszat) párbeszéd. Jelentéktelen egyházpolitikai engedmények, lényeges változást csak az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnése (1989) és a kényszeregyezmény fölbontása hoz (1990), ami egyidejűleg a rendszer és a korszak végét jelenti.

Komoly politikai nyomás

A periodizáció szakaszainak hátterében nem nehéz fölfedezni a diktatúra történetének politikai, társadalmi, gazdasági változásait, amelyeket az említett terjedelmi korlátok miatt ezúttal nem részletezhettünk. Rájuk utalásunkkal azonban arra is emlékeztetünk, hogy a periodizáció egy erőteljesen politikai nyomás alatt álló egyház történetét tükrözi. Elsősorban nem is az egyház története rajzolódik ki belőle, hanem a pártállami egyházpolitikáé, az egyház életébe folytonosan beavatkozó államé. A tagolást külső események és külső szempontok alakítják, nem az egyház belső élete és történései.

Milyen eredmények születtek eddig? Áttekintésünk nemcsak a fentebb hivatkozott idő- és terjedelmi korlátok miatt vázlatos, hanem a vonatkozó kutatások hiányai és egyoldalúságai miatt is. A periodizációt az imént leginkább ezért neveztük kísérletnek. Melyek a historiográfia szegényességének, viszonylag szerény voltának a főbb okai?

1. Időbeli közelség, ami mindig kézenfekvő, kényelmes kifogás a jelenkortörténet számára, de mindig kritikával kell hozzá viszonyulni.

2. Az 1990 utáni református egyházi vezetésnek nem állt érdekében a múltföltárás. Jóllehet a református zsinat hosszú halogatás után 2010-ben létrehozta saját múltföltáró bizottságát, ez az attitűd lényegében máig nem változott. Az egyházi vezetők időnként beszélnek róla, de munkáját kevéssé serkentik. Véleményünk szerint részint, mert a kollaboráció valamilyen formájában viszonylag sokan érintettek voltak, részint mert a politikai fordulat váratlanul érte a református egyházat. Nincs nyoma, hogy közeledtét érzékelték volna, készültek volna rá. Ugyanakkor tény, hogy az egyházi életben hirtelen megnyílt nagy lehetőségek más fontos ügyekre sok energiát lefoglaltak.

3. Ismert, hogy a diktatúra alatt a hazai egyháztörténet-írás kedvezőtlen helyzetbe került, 1990 utáni kibontakozása nem mehetett végbe máról holnapra.

4. A fentiekkel összefüggésben a forrásfeltárás messze elmaradt nemcsak a kívánt foktól, hanem a lehetőségektől is.

Mielőtt először a teológiai alapú egyháztörténet teljesítményeit szemléznénk, a teljesség kedvéért említünk két marxista filozófiai művet, melyek azt tanúsítják, hogy a pártideológusok fontosnak tartották a hazai, kortárs protestáns teológiát saját szempontjaik szerint elemezni.

Az 1990 után a korlátozások alól fölszabaduló teológiai alapú egyháztörténet kezdetei kimondottan biztatóak voltak. Jos Colijn holland szerzőnek a magyarországi református teológia és egyházi élet kommunizmus alatti történetéről Hollandiában német nyelven jelent meg kötete, amit néhány év múlva magyarul is kiadtak. Ugyanekkor ugyanezen témáról készült el Bogárdi Szabó István könyve. Mindkét mű kitűnő kritikus elemzés. Fontos, hogy tárgyukat nemzetközi kontextusban helyezik el. A magyar református egyháznak története során az adott korszakban létezett először - a protestáns gondolkodástól különben idegen módon - „hivatalos” teológiája, amit „szolgálat-teológiá”-nak neveztek.

Világszerte elterjedt párhuzamait, köztük evangélikusokat és katolikusokat is, hol „baloldali”, hol „balliberális”, „neoliberális” vagy éppen „felszabadulás” (stb.) teológiaként emlegették és tartják számon ma is. A hazai szolgálat-teológia (önigazoló) feladatának jelölte - most tudatosan leegyszerűsítve fogalmazok - a kommunista rendszer helyeslését („kiszolgálását”), mint a világtörténelemben addig megvalósult legigazságosabb társadalmi rend igazolását. Az úttörő műveket követő évekből kiemelkedő Fodorné Nagy Sarolta sajátosan érdekes megközelítésű könyve. Az 1948-i egyezmény következményeit és hatástörténetét vizsgálja teológiai és neveléstörténeti aspektusból.

A társadalom- és művelődéstörténeti alapú egyháztörténet területén jóval több munka készült, de átfogó igényű viszonylag kevés, könyv-terjedelmű értekezésről, monográfiáról nem tudunk számot adni. Ezek három nagyobb csoportra oszthatók.

1. Ahogyan hivatalos teológiája, úgy „hivatalos” jelenkor-története is korszakunkban volt először a magyar református egyháznak. Szakszerűség szempontjából nehezen lehet történeti munkának nevezni, valamelyest mégis az, mert jegyzetelt és nyomtatott forrásokat idéz a kalandos életű Kádár Imre könyve, amely nemcsak a két háború közötti református egyházat marasztalta el méltánytalanul és egyoldalúan, hanem vállalta a kiadása előtt nem sokkal korábban elfojtott Megújulási Mozgalom és a református egyház forradalom alatti történetének rágalmazását is. Tudományos igényű sokszerzős kiadványsorozat, amelyet a magyar református egyház alapításának négyszázados ünneplése alkalmából jelentettek meg. A bennünket érdeklő, az 1867-1978 közötti éveket tárgyaló ötödik kötet az egyháztörténet számos részletével elsőként foglalkozik, de különösen az 1945 utáni fejezetek erősen irányított és szelektált szempontok szerint készültek.

2. Az emigrációban született Gombos Gyulának korszakunk első harmadát értékelő, a kollaboráns egyházi vezetést élesen bíráló könyve. Évtizedekkel később, a forradalom harmincadik évfordulójára Bárczay Gyula készített történészi indíttatású, terjedelmes tanulmányt, amelybe saját emlékeit, sorsát is belefoglalta. Mindkét mű érthetően nélkülözi a hazai forrásokat, de van historiográfiai értékük.

3. 1990 után arányaiban, tartalmában, tematikájában egyaránt gyarapodott a szakirodalom. Ladányi Sándor elsőként publikált összefoglaló tanulmányt az 1956-ig terjedő időszakról. Utóbb a témakörben több kisebb dolgozat és egy terjedelmes szöveggyűjtemény szerkesztése fűződik még a nevéhez. Ellenben tisztán forráskiadást rendezett sajtó alá Kiss Réka, a Megújulási Mozgalomból intézményesült Országos Intézőbizottság fölhívásához csatlakozó presbitériumok nyilatkozataiból összeállítva. Kiss Réka a kötethez írt bevezető tanulmányában az említett mozgalom történetét dolgozta föl. Ugyanő írt a református perekről, az állambiztonsági iratok különböző református vonatkozásairól, a budapesti reformátusok korszakunkbeli életéről, úgyszintén kiemelkedő lelkészi és laikus szereplőkről.

Tibori János a Tiszántúli Egyházkerület második világháború utáni negyedszázada történetének teológiai értelmezésekkel és források közlésével gazdagon illusztrált, sajátos hangvételű megírására tett kísérletet. Baráth Béla, Dienes Dénes, Missák Marianna szerzői hármas a Tiszántúli Egyházkerület Rákosi-korszak alatti történetét reprezentáló forrásgyűjteményt adott közre. Mint fentebb és alább, itt sem tarthatjuk feladatunknak az egyes szerzők témakörünkbe vágó, teljes könyvészetét megadni, hanem a teljességre törekvést szükségszerűen mellőzve, még néhány kutatót és tanulmányt említünk meg. Barcza József az 1948/49-es és az 1956-os eseményekkel foglalkozott, Fürj Zoltán nevéhez elsősorban a „koalíciós” évekről és az iskolaállamosításról írott cikkek fűződnek. Végül két saját tanulmányra utalok.

Bár nem nagy számmal, forrásértékű visszaemlékezések is napvilágot láttak. A Megújulási Mozgalom vezető alakjának, Pap László püspökhelyettesnek, a budapesti teológia dékánjának az önéletírását már a politikai fordulat után, de még az emigráció adta ki. Ravasz László memoárja korszakunkról is szóló fejezetekkel - sajnálatosan csonkán - ugyancsak 1990 után talált kiadót. A meghurcolt lelkészek visszaemlékezései közül példaként említünk két, az egyéni életút mellett a „hétköznapi” egyházüldözés részleteit rögzítő könyvet. A „másik oldal”-ról eddig ritkán szólaltak meg. A korszak jelentékeny szereplői napjainkra vagy már nincsenek az élők sorában, vagy változatlanul hallgatnak.

Végül megjegyzem, hogy ezúttal nem tartottam feladatomnak azokat a munkákat fölsorolni, amelyek a korszak egyház-állam kapcsolatát általában, nem felekezetekre bontva tárgyalják, például az Állami Egyházügyi Hivatal működésével foglalkoznak, vagy a központi pártszervek vonatkozó állásfoglalásait, direktíváit adják közre illetőleg a politikai rendőrség egyházi elhárítással foglalkozó tevékenységét tárják föl, pedig ha nem is a református egyházra koncentrálnak, számos fontos vonatkozást tartalmaznak róla.

A jövő kutatásai témái

Jelenkutatásról lévén szó, nagy lehetőségei vannak az oral history-nak, ami kiegészíthetné vagy ellenőrizhetné is a memoárokat, vagy akár az egyszerű egyháztagokat (természetesen laikusokat is) megszólaltathatná például a világháború alatt és után minden tekintetben megélénkült hitéletről, belső egyházi nyelven ébredésről vagy a „hétköznapi” egyházüldözésről, eddig azonban ezen téren alig történt valami. A korszakunkat átfogó tematikájú „Isten vagy történelem” címmel forgatott, két részes, forrásértékű dokumentumfilmet itt említjük meg (rendező: Szabó Eszter, 2000-2001).

A következőkben néhány nagyobb témakört sorolok föl, amelyek kutatása a szakirodalom és a források ismeretében véleményem szerint fontos, ezért kívánatos lenne előtérbe kerülésük. Kutatásuk eddig vagy hiányzik vagy csekély eredményt mutat föl, illetőleg mozaikszerű.

1. A történeti mellett lélektani és bölcseleti aspektusú jelentős kérdés, hogy az általam fentebb jó szellemi kondíciójúnak mondott református egyházat, hogyan és miért sikerült Rákosiéknak viszonylag gyorsan legyengíteni, a tárdalom életéből csaknem kirekeszteni.

2. Hasonlóan nagy jelentőségű kérdés, hogy mindezek ellenére mégis miért és hogyan maradt meg az egyház. Most természetesen nem a transzcendens és lelki tényezőre, hanem történészi szempontból a racionális oldalra gondolok. A misszió mint gyakorlat.

3. Az iskolák államosítása (helyi szintekre lebontva mi történt, a pedagógusok „átállása”, a szülők ellenállása).

4. A hittantanítás tönkretétele (az esettanulmányok itt is hiányoznak).

5. Ifjúság és egyház kapcsolata, amit a mindenkori pártideológia a központi problémák között tartott számon, és folytonosan bomlasztotta. Vallásos nevelés a családban.

6. A diktatúra totálissá válásával csaknem azonnal és szinte teljesen megszűnt az egyházi könyvkiadás, sajtó és iratterjesztés. Igen gyorsan a helyükbe lépett az egyházi „szamizdat”. Ennek története (készítése, fordítása, forgalmazása). Az illegálisan keletkezett kéziratos-sokszorosított anyagok sincsenek összegyűjtve.

7. A kollaboráció széles skálája (beleértve a teológiai és filozófiai vonatkozásokat).

8. Az ellenállás változatai.

9. A felekezeti népmozgalom alakulása.

Legvégül nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nemzetközi vonatkozásokat. Az első időszakban, ami részben egybe esett a hidegháborús évekkel, a nyugati székhelyű nemzetközi protestáns szervezetek és a nemzeti (tartományi) egyházak vezetőinek többsége kommunistaellenes, bírálta a magyarországi egyházpolitikát és annak hazai szövetségeseit. A kapcsolattartás óvatos és mérsékelt intenzitású volt. A hatvanas évek végétől a nyugati szervezetek vezetői liberális nézetűekre és a politikai baloldallal ellenségesnek nem mondhatókra cserélődtek ki. Figyelmük az Európán kívüli térségekre tevődött át. Minek következtében a szovjet zóna kritikája lassan letompult. A kapcsolattartásnak olyan formái alakultak ki, amelyek valójában legitimálták a pártállami egyházpolitikát és a vele kollaborálókat.

2005-ben Lucas Vischer svájci református teológus, aki korábban vezető tisztségeket töltött be egyházi világszervezetekben, és a magyarországi viszonyokat nemcsak ezért, hanem itteni rokonsága révén is jól ismerte, együttműködésre kért föl az önkényuralmi rendszerekkel szembeni református ellenállásról (a mártíromság elszenvedését is beleértve) készülő munkában. Neki átadott írásomból a hazai kollaboránsok említését tartalmazó és a nyugati egyházi szervezetek felelősségét fölvető részeket törölte, mivel így szövegem csonkán jelent meg, nevem közléséhez nem járultam hozzá. (Commemorating Witness and Martyrs of the Past. Edited by Lucas Vischer. Geneva, 2006. Center International Réformé John Knox. Magyarország Koreával, Madagaszkárral és Szudánnal együtt szerepel: 84-93.o.).

A világbirodalmi célokat szolgáló szovjet elhárítás valószínűleg eredményesen épült be a nemzetközi egyházi szervezetekbe. A magyar tisztségviselők és képviselők, föltehetően mind beszervezett ügynökök voltak. Föltárásra vár, hogy a feladatuk az információszerzés vagy a befolyásolás, esetleg mindkettő lehetett. Időközben a „keleti blokk” a protestánsok és az ortodoxok részvételével Prágai Keresztyén Békekonferencia néven külön világszervezetet hozott létre, melynek története ugyancsak földolgozásra vár.

A nemzetközi vonatkozások folytán a magyar református egyház 1945-1990 közötti története kutatásának számolnia kell a svájci, németországi és hollandiai református egyházak és protestáns egyházi segélyszervezetek, illetőleg az egykori NDK és Csehszlovákia állambiztonsági levéltárainak anyagaival is.

Nem ennek az írásnak a feladata Magyar Országos Levéltár és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára mint a kérdéskör központi forrásait őrző hazai közgyűjtemények bemutatása. A kutatások további fontos, központi bázisa a Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára és a négy református egyházkerület levéltára (Budapest, Debrecen, Sárospatak, Pápa). A református egyházmegyék levéltárairól nincs áttekintésem, de valószínű, hogy a kerületekéhez képest jóval kevésbé érdemesek a figyelmünkre, egyébiránt anyagukat a hivatali rend szerint a kerületi intézmények fogadták/fogadják be. A helyi, egyházközségi irattárak teljessége, állapota, kutathatósága igen változó és esetleges.

Kérdéskörünk vidéki történetének legfontosabb forrásai a megyei levéltárakban találhatók, amelyek befogadták a megyei szinten egyházpolitikával foglalkozó szervek, a tanácsok, pártbizottságok, politikai rendőrség iratait. Ezek között alighanem a legfontosabbak az egykori megyei egyházügyi előadók vagy titkárok iratai.

Összegzésül megállapítható, hogy a református egyház 1945-1990 közötti történetének kutatása számos értékes eredmény ellenére mégis szinte a kezdeteknél tart, kibontakozása kérdéses, nagyobb ütemben nem várható.

Minden jog fenntartva © 2001-2016 Múlt-kor történelmi portál

2012. december 29. 11:11

URL: http://mult-kor.hu/20121231_a_reformatus_egyhaz_tortenetenek_kutatasa