A cigányság rövid története, kiemelten ennek hazai vonatkozásai 

(Oláh Anita – Khetanip e Egyesület)

Az őshazától Európáig

Többféle elmélet létezik a romák eredetével és vándorlási útvonalával kapcsolatban, azonban kevés írásos emlékünk van. Az összehasonlító nyelvészeti kutatások eredményei szerint a cigányok/romák őshazája Észak-India nyugati területe – Pandzsab. Ez a szóösszetétel (pandzs=öt, ab=folyó) az Indus folyó környékére utal, mely Szindh, Kasmir, Dzsammu, Radzsasztán és Guadzsarát államok területeit érinti.

 Eltérő vélemények kerültek napvilágra az őshaza elhagyásának okait és idejét tekintve is:

A romák/cigányok i.sz. 700 és 1000 között indultak el indiai őshazájukból, feltételezhetően az iszlám terjeszkedés miatt – az egyik legismertebb elmélet szerint.

Néhány dolog arra utal, hogy az elvándorlás több hullámban történt meg. Ilyen például egy 1126-ban keletkezett történeti írás, mely szerint a kalifák Örményországba és Szíriába telepítették a cigányok vélhető őseit. A pontos számokról nincs adat.

A másik utaló jel Timur Lenk mongol uralkodó 1398-as indiai betörése, mely után a romákat/cigányokat Szamarkandba űzte, ahonnan feltehetően az oszmán törökökkel jutottak el a Balkán félszigetre.

Nem elképzelhetetlennek tűnő elmélet lehet az is, hogy nem Indiából, hanem Közép-Ázsiából érkeztek a cigányok, az i.sz.-i 200-400 körüli népvándorlások idején. Ennek bizonyítékául szolgálhat az a tény, hogy a balkáni okiratok már mind jelenlevő csoportként jelölik a cigányokat.

Egy másik feltételezés szerint a cigányok Indiából való útra kelésének időpontja megegyezik az árja népek i.sz. 1000 körül behatolásának idejével a Hindusztáni félszigetre, mely által az őshonos dravidák délebbre szorultak. A kivándorlást azonban valószínűleg belső migráció előzte meg. Ezt az alábbi források támasztják alá::

- Firdauszi perzsa költő leírása (1010-ben Királyok könyve), miszerint Bahram- Gur király i.sz. 421-ben 12 000 muzsikust (luri-t) hívott be Perzsiába, akiknek javakat osztott. A javak szétzilálása után nappali munkára, éjjeli zenélése kényszerítette őket, akik faluról falura járva, az úti élethez köthető egyéb mesterségeket is folytatva vándoroltak.

- 950 körül Haanzal Iszafan történetíró hasonlóképpen emlékezik meg a muzsikusok kivándorlásáról

A félnomád vándorélet először akkor szakadt meg, mikor Perzsia területén kb. másfél évszázadot tartózkodtak a romák/cigányok, melynek a fenyegető mongol betörések vettek véget. A továbbvándorlás délnyugati irányban folytatódott, a romák/cigányok Örményországba jutottak el. Ez rendkívül fontos állomása volt a romák/cigányok ország történeti útjának, itt találkoztak először a kereszténységgel, pontosabban a keresztény hagyományok egy tisztább, ugyanakkor sokkal díszesebb, liturgiában gazdagabb formájához jutottak, mely térben és időben is közelebb állt az ókeresztény világ szokásrendszeréhez. A fogadtatás öröme és az egyházi közösségekben való felszabadult beilleszkedés eredményeképp körülbelül 400 évet tartózkodtak a romák/cigányok ezen a területen.

Az ezredforduló idején azonban változtatásokra volt szükség. A szeldzsuk törökök ebben az időben kezdtek támadásokat indítani az örmények ellen. Emiatt indultak útnak a roma/cigány csoportok, hogy “kivédjék” a támadást. Egy részük Kis-Ázsián át déli irányban indult el, míg a nagyobb populáció nyugat felé, a Balkán félsziget irányába tartott. A déli irányba haladók eljutottak Egyiptomba, ahol azonban nem álltak meg, hanem csatlakoztak egy arra vándorló, Szíriából nyugatra tartó népcsoporthoz, a mórokhoz (ők az Omajád dinasztia népe). Az Észak-Afrikai partvidéken való vándorlás a gibraltári átkeléssel fejeződött be. Az Ibériai félszigeten évszázadokon át a romák/cigányok békésen éltek együtt a mórokkal, spanyolokkal, zsidókkal. A nyugati irányba vándorló csoport Görögországba jutott, ahol testvérként fogadta őket az ortodoxia. Fontos megemlítenünk, hogy a Peloponészoszi félszigeten Gippe környékére sokan telepedtek a romák/cigányok közül.

A cigány/roma népesség Európa területén

A XV. században a Kelet-Római Császárság megrendülése és a Török Birodalom előrenyomulása egybe esik a cigányok/romák újabb vándorlási hullámának megindulásával. A Magyarországon ekkor megjelent cigány/roma népesség jelentős része a Német Birodalom, Svájc, Franciaország területére vándorolt tovább, igazoló dokumentumuk a Zsigmond király által kiadott menlevélhez hasonló volt. Ebből az időből maradt ránk 4 írásos emlék, amelyeket az ország 4 különböző helyén adtak ki: Buda, Szepes, Pécs és Bécsújhely. Ebből arra következtethetünk, hogy ez időben az ország szinte minden területén fordultak már meg cigány/roma csoportok.

A cigány/roma népesség viszonylag háborítatlanul vándorolhatott a kelet-európai országokban, azonban nyugat-európában már ekkor sem voltak elnézőek velük szemben. Nem egy ország területéről kitiltották, sok helyen üldözték őket. Ezt a hozzáállást erősített az egyház magatartása is, amikor eretneknek, veszélyes varázslóknak kiáltotta ki őket.

Az 1400-as évek végén már több országban, köztük Svájcban is törvények szabályozták a cigány/roma népességre vonatkozó politikát. Tilos volt elszállásolni őket, 1525-ben törvényt hoztak kitoloncolásukról. Az eddigi pénzbeli támogatás, amelyet a cigányok/romák a helyi hatóságoktól kaptak a megélhetésüket segítendő, mostantól egyetlen célra szolgált - minél messzebb juttatni őket, lehetőleg az ország határain kívülre.

I. Maximilian német-római császár ennél is messzebbre ment üldözésükben, több rendeletben kémeknek nevezi őket és azonnali kitoloncolásukat és minden kiadott menlevél visszavonását rendeli el.

A helyzet Franciaországban sem kedvezőbb, XII. Lajos 1504-ben érvényteleníti a cigányok birtokában lévő menleveleket, és helyenként megindul a kiűzésük. Néhány évvel később törvény tiltja letelepedésüket az ország területén. IX. Károly nem elégszik meg a teljes cigány/roma népesség kitoloncolásával, hanem testi fenyítésre, gályarabságra ítéli őket.

Spanyolországban kis mértékben kedvezőbb volt a helyzetük. A kitoloncolás mellett megjelenik a letelepedés, mint alternatíva - vagy elhagyják az országot, vagy letelepednek és tisztességes életmódot folytatnak. Minden más esetet, illetve a lopást is gályarabsággal büntették.

Az akkori Európai szinte valamennyi országában hoznak törvényeket, rendeleteket a cigány/roma népesség kitoloncolásáról, letelepítéséről (Portugália, Olaszország, Vatikán, stb.)

Ezek közül az egyik legszigorúbb az 1534-es milánói rendelet, amely a cigányokat/romákat törvényen kívülinek deklarálja, megfosztva őket minden polgári jogtól, illetve az ellenük elkövetett bűntetteket nem minősíti törvényszegésnek.

A mai Románia területén, Moldvában és Havasalföldön a cigány/roma népesség évszázadokon keresztül rabszolgasorsban élt a egyházi és földesúri birtokokon egészen a XIX. század közepéig. Az akkori törvények szerint azok a nem-cigányok is rabszolgákká váltak, akik cigányokkal/romákkal házasodtak össze.

Az állam tulajdonában lévő rabszolgák nem voltak földterülethez kötve, folytathatták vándorló életmódjukat.

Feltételezések szerint ezeknek a rabszolga sorba kényszerített népcsoportok leszármazottjai a mai beás cigányok, akik ma Közép-Európa délkeleti részén (Horvátország, Magyarország, Románia) és Délkelet-Európában (Bulgária, Görögország) élnek. Ez a hosszú tartózkodás Románia területén adhat magyarázatot a beások nyelvi helyzetére is, akik a román nyelv nyelvújítás előtti dialektusát beszélik, amely aztán önálló nyelvként fejlődött tovább, bővült szókincse. Valószínűleg ez a nyelvcsere és a beások megváltozott kulturális sajátossága adja annak a vitának a táptalaját, amely szerint a beások nem „igazi” cigányok/romák.

Az európai hatalmak a XVI. század második felére felismerték, hogy erőszakos, a kitoloncolást preferáló politikájuk nem hozza meg a kívánt eredményeket, ezért taktikát változtattak. Az üldözést felváltotta egy, az asszimilációra, letelepítésre törekvő politika, amely eleinte szintén nem vezetett sikerre - a cigányok/romák nem szándékoztak önszántukból feladni identitásukat. Ekkor vált általánossá az erőszakos asszimilációs politika több európai országban, köztük Romániában, Spanyolországban.

Az országok egyre kegyetlenebb törvényeket hoztak, volt olyan ország, ahol a törvények értelmében valakinek a cigány volta elegendő okot szolgáltatott a kivégzésre, kivéve, ha az illető gyermek volt. A kivégzést csak az kerülhette el, aki megtagadta cigány mivoltát, letelepedett, „tisztességes” munkát vállalt, „tisztességes” nyelvet beszélt, ennek megfelelő életmódot folytatott. 1592-ben Angliában teljes vagyonelkobzással és halállal büntettek minden cigányt, akiket módszeresen felkutattak és letartóztattak. Egy korabeli írás szerint 1596-ban egy 196 személyből álló csoportot fogtak el, akik közül 106 felnőtt fizetett halállal „cigányságáért”, a többieket kivétel nélkül kiutasították az országból. Ezt a törvényt csak az 1700-as évek vége felé helyezték hatályon kívül, ezek alapján 200 éven keresztül kivégzéssel megtorolt bűn volt 14 éven felüli cigánynak lenni. Szerencsére a törvényt az utolsó 100 évben már nem alkalmazták, de megtehették volna. Skóciában is hasonló törvényi szabályozás volt érvényben. Egy dokumentum szerint 1624-ben 8 férfit végeztek ki cigány mivolta miatt, az elfogott csoport asszonyait, gyermekeit kitoloncolták az országból. Mások nem voltak ilyen szerencsések. 1636-ban egy csoport férfitagjait fölakasztották, a gyermektelen nőket vízbe fojtották, az anyákat megkorbácsolták és arcukra bélyeget égettek.

Európa más országaiban, például Franciaországban gályarabsággal büntették a cigányokat/romákat.

A mai Olaszország területén 1601-re minden állam, királyság, hercegség területéről kitiltották a cigányokat.

Azokban az országokban, ahol az asszimilációt választották megoldási stratégiának (Spanyolország, Németország), a következő intézkedéseket tették: a gyerekeket erőszakkal elvették a családjuktól, keresztény családoknak adták őket, hogy ott „tisztességes” nevelésben részesüljenek, elfeledve származásukat. Ezen túl megtiltották a cigányoknak nyelvük használatát (amelyet nem tekintettek önálló nyelvnek, csak a többségi társadalom megtévesztésére szolgáló zsargonnak), öltözetük viselését. Tilos volt továbbá a hagyományosnak mondott cigány/roma mesterségek, praktikák, babonák művelése. Ez alól kivételt képeztek az olyan területek, ahol hiányoztak a különféle mesterségek (fémművesség, lópatkolás, lószerszám-készítés) nem-cigány mesteremberei, itt engedélyezték a cigányoknak, hogy ezekben a szakmákban dolgozzanak. A letelepített cigányokat/romákat általában földművelésre kényszerítették, erősen szabályozva, hogy milyen munkát kell, szabad végezniük. A férfiakat a legveszélyesebb munkákra hívták be a hadseregbe. Megtiltották számukra a fegyver- és lótartást – hiszen ezek birtokában lehetőségük lett volna egy autonóm élet kialakítására.

Az erőszakos letelepítés során nem engedték, hogy több család éljen egymás közelében, megakadályozva ezzel azt, hogy kolóniát, telepet hozzanak létre. Házaikat a nem-cigány lakosok házai közé, szétszórtan kellett építeniük.

A XIX. századtól az I. Világháború kezdetéig az Európából kifelé induló vándorlásokkal egy időben egy, a kontinensen belüli, délkeletről–keletről nyugatra irányuló vándorlás is végbement. Ekkor jelentek meg balkáni cigánycsoportok Európa számos országában. Az újabb cigány/roma csoportok megjelenése valamennyi országban hasonló reakciót váltott ki, mint XV. századi megérkezésük. A kezdeti érdeklődést felváltotta a félelem, a gyűlölet, az üldözés, amely a tetőpontját a náci harci gépezet népirtásában érte el, hiszen becslések szerint néhány év alatt körülbelül 250 000 cigány/roma esett áldozatául a rendszernek. Ezek az adatok csak hozzávetőlegesek. A valós áldozatok száma ennek három-négyszerese is lehet.

 A roma/cigány népesség Magyarországon – A 19. századig

A romák/cigányok a 15. század idején jelentek meg Magyarországon – Aventinus humanista történetíró az ország Török Birodalommal való határon lakó cigányokról tesz említést. Az 1400-as évektől a cigányok vándorló életmódot folytattak, melyek zavartalanságát a menlevelek biztosították, illetve – leginkább Erdély területén – jellemző volt bizonyos városrészekhez való kötödés, melyeket a letelepedés igényének első jeleiként is értelmezhetünk. Zsigmond király menlevele 1423-ból származik: „… és elrendeljük, hogy László vajdát és cigány alattvalóit minden módon óvjátok, ne akadályozzátok, életüket ne nehezítsétek, hanem ellenkezőleg minden alkalmatlanságtól és bosszúságtól védjétek…” A menlevél egyben kiváltságlevél is volt, mely biztosította a cigányok jogát a saját ügyeikben való döntésekre, törvénykezésre. Magyarország a cigányság számára kedvezőbb környezetet nyújtott a nyugatabbi területeknél: a roma/cigány csoportok számára hosszú időn át biztosítottak szabad mozgást és önrendelkezést a legmagasabb szinteken, hiszen a romák/cigányok többsége királyi jobbágyként élt, így mentesültek a kisebb helyi hatalmak szolgálatától.

A Habsburg-uralom alatt a cigányellenes törvénykezés érvénybe lépett Magyarországon is. 1616-ban Thurzó György magyar nádor ismét kiadott egy menlevelet cigányok számára. Ebből kiderül, hogy milyen esélytelen helyzetben vannak a cigányok Európában. Thurzó utasította a helyi hatóságokat, hogy védjék meg a cigányokat a velük szemben föllépőktől. Jelentős változást okozott a magyarországi cigányok életében a Habsburg-uralom kiteljesedése:

- I. Lipót 1701-ben törvényen kívül helyezte a cigányokat.

- Mária Terézia 1749. évi rendeletében kiutasított az országból minden cigányt, aki nem telepedett le, további rendeleteivel pedig teljes asszimilációt szorgalmazott.

- II. József folytatta az erőszakos asszimiláló politikát, illetve kiterjesztette azok érvényességét Erdélyre is.

Mária Terézia és II. József rendelkezéseit Magyarország és Erdély nagy részén sem a hatóságok, sem a cigányok nem vették túl komolyan, amennyire lehetett, kibújtak a végrehajtása alól.

A XVIII. századtól megkezdett, a letelepedésre és az asszimilációra irányuló rendelkezések, intézkedések hatása fokozatosan teljesedett ki. Az erre irányuló rendeletek rejtetten hatottak, az 1893. évi népszámláláskor a magyarországi cigányság kb. 90%-a már letelepedett és állandó lakóhellyel rendelkezett.

 A cigányság helyzete Magyarországon 1945-ig

 Az 1893-ban tartott cigányösszeíráskor 275 000 cigányt írtak össze hazánkban, ekkor már a nagy többség „állandóan letelepedettnek” számított, „huzamosabban egy helyben tartózkodónak”, azaz „félvándornak” mintegy 20 000, míg „kóborcigánynak” 9 000 főt neveztek a népszámlálás adatai alapján. A megnevezett kategóriák mutatják, hogy a cigányság nem alkotott homogén közösséget ebben az időszakban (sem): a szociológiai mutatókat tekintve a letelepedett cigányoknak nevezettek mutatták a legjobb, míg a kóborcigányok a legrosszabb jellemzőket – igaz ez az átlagéletkorra, a gyerekszámra, a lakásviszonyokra, a foglalkoztatottságra.

Ebben az időszakban a cigánykérdés fő okát még mindig a vándorlásban látták. Éppen ezért az összeírás célja az volt, hogy adatokat gyűjtsenek egy, a problémát kezelni tudó rendelet megalkotásához – a Statisztika Hivatal kiadványának előszavában szerepel a megfogalmazott cél, „a csavargási ügyek rendezése és ezzel kapcsolatban a kóbor cigányok letelepítése”. Ez a rendeletet 1916-ban született meg; korábban, 1880 és 1910 között a vármegyék saját hatáskörükben intézkedtek a vándorlások visszaszorítása érdekében. Az 15 000/1916-os rendelet az alábbi módon határozott a kóborló romákról:

Kóborlónak számít az, aki nem tudja igazolni, hogy rendes lakhelye van. Akinek van igazolható lakhelye, de nem tartózkodik ott, vissza lehet toloncolni! Egyetlen cigány sem hagyhatja el engedély nélkül (elöljárósági vagy rendőrségi) a nyilvántartott lakhelyének belterületét. A községi elöljáróságnak nyilvántartásba kell vennie a cigányokat, és rendszeres orvosi ellenőrzés alá kell vonni őket. A nyilvántartott cigány az elvégzett szolgáltatásokért, illetve munkájáért járó díjakat nem kaphatja kézhez – azt a község által kijelölt egyén kezeli!

A hatóságok gyakorta próbálkoztak, különféle módokon, a kóborló cigány családok letelepítésével, illetve a deviánsnak tekintett magatartásformák visszaszorításával. 1928-ban a II. Büntetőnovella (1928. évi X. törvény) megrögzött rendelkezései tömegeiben érintették a beilleszkedni nem tudó, csavargó és bűnt elkövető cigányokat, mivel a rendelet szerint önhibájukból válnak folyamatosan újra és újra bűnelkövetővé. 1931-től a vándoripari engedélyek kiadását korlátozták tovább nehezítve ezzel a cigányság életkörülményeit, hiszen a munkavállalási lehetőségeket tovább szűkítették a cigányok számára. Egy 1938-as rendelet szerint minden cigányt gyanús egyénnek kell tekinteni – ezen rendelet, valamint Endre László későbbi államtitkár 1934-es követelése a cigányok koncentrációs táborba való zárásáról és a férfiak sterilizálásáról a közvetlen előzményeit és alapját képezik a magyarországi romák holokausztjának.

„A magyarországi áldozatok számáról máig vitát folynak, a kutatások a több tízezres számot valószínűsítik. (…) ..több településen, például Esztergomban 1942-ben, zárt cigánytelep létesítéséről döntöttek a városatyák, amit csak a munkavégzés céljából hagyhattak el. 1944 tavaszán-nyarán több város és sok falu roma lakosságát munkatáborokba viszik Szolnok, Csongrád, Bács-Kiskun, Pest, Heves megyékből, augusztusban pedig a Honvédelmi Minisztérium elrendeli a cigány munkásszázadok felállítását. 1944. november másodikán-harmadikán megindul a roma családok összeszedése és internálása Zala, Veszprém, Vas, Baranya, Somogy, Tolna, Komárom, Győr, Sopron, Pest megye településeiről. A Pest környéki romákat családostul, gyerekestül, november másodika és hatodika közt szedik össze a helyi csendőrségek, majd az óbudai téglagyárba viszik őket. Innen november 10-én marhavagonokban szállítják Dachauba, majd három nap elteltével a nőket és a gyerekeket tovább Ravensbrückbe.(…)” (Bernáth Gábor, 2002. augusztus 2. RSK)

 A cigányság helyzete Magyarországon 1945-től napjainkig

A II. világháború után, 1957-ig a cigányokkal a minisztériumok foglalkoztak, a probléma kezelésére számtalan koncepció és magatartásforma alkalmazása jellemző, az atyáskodó bánásmódtól (segélyezésért cserébe hasonulás várása) egészen a durva zaklatásig és erőszakos áttelepítésekig. A személyi igazolvány 1954-es bevezetése, a cigányokat ismételten hátrányos megkülönböztetésbe taszította; egyrészt a kiadáshoz szükséges iratok hiánya miatt, másrészt az eltérő színű (fekete) igazolvány segítségével a rendőrség megkülönböztethette a „megbízhatatlan elemeket”. 1955-ben az Egészségügyi Minisztérium készített egy tervezetet a „cigányság társadalmi, szociális, egészségügyi és kulturális helyzetének megjavítására”, melyet 1961-ben párthatározat követett, a párthatározat a cigánykérdést szociális problémaként fogalmazta meg. Ebben az időszakban a cigányok 70-80%-a a társadalomtól elkülönülten, telepeken élt (a kóborcigányok sátrakban, míg a letelepedettek vályogkunyhókban, helyenként házakban). A telepeken erőszakos mosdatások, fertőtlenítések folytak, ha bűncselekményt követett el valaki, a rendőrség sorra vette a telep lakóit, akik védelem nélkül álltak a hivatalos szervvel szemben.

A Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége az ötvenes években a cigány értelmiségiek – László Máriával, az első cigány származású főtitkárral az élen –kezdeményezésére alakult meg. Tevékenységüket 1961-ig folytathatták, ekkor ugyanis a nemzetiségi szövetségre törekvő csoportosulás kapcsán egyértelműen kijelentette Kádár János, hogy a cigányság nem nemzetiség, s nyelvük, kultúrájuk, hagyományos kötöttségeik akadályozzák a legfőbb célt, a társadalomba való teljes beolvadást. A párthatározat szemléletéből adódóan (a cigánykérdés nem nemzetiségi, hanem szociális ügy) szociális válságkezelési-stratégia kialakítását szorgalmazták. 1965-ben indítottak egy, a cigánytelepek felszámolására irányuló programot – az állandó keresettel rendelkezők kedvezményes kamatú kölcsönt vehettek fel „CS” lakások építésére, illetve régi parasztházak felújítására. Az új lakások építése és a régi házak felújítása a telepszerű elrendezést nem változtatta meg, hiszen az új, „CS” házak egymás mellé épültek, az öreg parasztházakat pedig leginkább infrastruktúrával nem rendelkező kistelepüléseken lehetett megvásárolni. A korábbiakhoz képest azonban ez is nagy mértékű javulásnak tekinthető a lakhatási viszonyok területén. (Kiemelés tőlem HP)

 Az 1980-as évek végére jellemző, hogy a cigányság helyzete az előző évtizedekhez képest sokat javult. Ez a lehetőségeket teremtő tendencia azonban nem tekinthető általánosnak és egyáltalán nem tekinthető kiforrott és megszilárdult állapotnak.

 A bíztató jelek a rendszerváltást követően visszájukra fordultak. A rendszerváltás vesztesei első körben az alacsony iskolázottságú rétegek voltak, a korábban leginkább segédmunkásként dolgozó cigányság pedig ebbe a körbe tartozik. Bár megfigyelhetőek kedvező folyamatok is, de – megfelelő esélyek, lehetőségek hiányában – a cigány családok jelentős részének egyáltalán nincs esélye, akár csak a rendszerváltás közvetlenül megelőző időpontban elért életszínvonalat is elérni.

Az alább felsorolt események, folyamatok formálták/formálják leginkább a magyarországi cigány közösség helyzetét:

 - létrejöttek a kisebbségi, köztük a cigány önkormányzatok,

- kialakult egy cigány értelmiségi réteg,

- romológia tanszékek szerveződtek (Debrecen, Kaposvár, Nyíregyháza, Pécs, Zsámbék),

- jelentősen megszaporodott a cigánysággal foglalkozó publikációk, illetve a cigány nyelvű kiadványok száma

- cigány nemzetiségi iskolák jöttek. 

A program megvalósulását az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány támogatja.

             Irodalom:

 Erdős Kamill: A magyarországi cigányság – In: Néprajzi Közlemények III., 1958

 Formoso, Bernardo: Cigányok és letelepültek – In: Prónai Csaba (szerk.) Cigányok Európában 1. Nyugat Európa, Kulturális antropológiai tanulmányok – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000

 Forray R. Katalin (szerk.): Ciganológia – romológia – Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2000

 Fraser, Angus: A cigányok – Osiris Kiadó, Budapest, 1996

 Glatz Ferenc (szerk.): A cigányok Magyarországon – Akadémiai Kiadó: Magyarország az ezredfordulón, Budapest, 1999

 Kemény István (szerk.): Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról – MTA Szociológiai Intézet, Budapest, 1976

 Kemény István (szerk.): A magyarországi romák - In: Változó Világ Többnyelvű Könyvtár, Győr, 2000

 Liégeois, Jean-Pierre: Romák, cigányok, utazók – Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központ, Budapest, 1998

 Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában –Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, Kaposvár, 1998

 Nagy Pál: Magyarországi cigány népesség a XVI-XVII. században – In: Romológiai Kutatóintézet Közleményei 1. Romológiai Kutatóintézet, Szekszárd, 1999

 Prónai Csaba (szerk.): Cigányok Európában 1. Nyugat Európa. Kulturális antropológiai tanulmányok – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000

 Tomka Miklós: A cigányok története – In: Szegő László (szerk.) Cigányok – honnét jöttek? Merre tartanak? – Kozmosz Könyvkiadó, Budapest, 1983

-------------------

 „ROMÁK A MUNKAERŐPIACON” konferencia

Pécs, 2007. szeptember 28-29.