SZAKÁLY Ferenc

Magyar kereskedők mint hírszerzők

„Nincsen költség, nincsen adomány hasznosabb, mint a kémekre való” – vélekedik Zrínyi Miklós a magyar hadnép kiművelése végett, 1650 körül írott traktátusában, a Vitéz hadnagyban. – „Ez rúdja a vitézség szekerének, ez nélkül botlik, akad és nem jár egyiránt; bár te kincset költs rájuk, de usurával [kamatostul] megfizetik neked, és ha csak egyszer megverheted az ellenséget: megfizettek immár teneked... Az ki hadvezérlő vagy, költs bőven erre, ne menjen ki az te aranyad az erszényedből sóhajtva, hanem ugrálva; jusson eszedben: valamennyi vitéz csélekedeted volt ez világon, mind jobbára kémek által ment végben.”

A magyar hadvezérlet már jóval Mohács előtt felismerte, hogy az állandóan harckészültségben levő törökök elleni küzdelemben mily sok múlhat a hírszerzésen. Ennek megszervezése a déli magyar–horvát határövezet főtisztségviselőire és a nagyobb végvárak kapitányaira hárult, akiknek zsoldjába eleve belekalkulálták a kémtartás költségeit. Ha azonban a szükség úgy kívánta, maga a kincstár is folyósított segélyt jelesebb hírszerzőknek; 1525-ben egy „pribék” oly nagy összeget (45 forintot) kapott innen, ami jócskán meghaladta nem egy lovas főtiszt évi járandóságát.

1526 előtt és jó ideig még azután is a szerbeket tekintették a leghasználhatóbb kémeknek. A szerbek ugyanis már jó fél évszázada török uralom alatt éltek, és sokan közülük szoros kapcsolatot alakítottak ki a hódítókkal: beépültek a had- és közigazgatási szervezet alsóbb szintjeire, így első kézből szolgálhattak hírekkel a törökök szándékairól. (Az 1525 végén, hazánkba menekült Pavel Bakić kenéz korábban részt vett azokon a megbeszéléseken is, amelyeken a török birodalom urai a következő évi magyarországi hadjáratról döntöttek.) S a szerbek közt mindig tömegesen akadtak olyanok, akik – vagy a keresztény szolidaritás-érzettől vezettetve, vagy pusztán pénzért – hajlandók voltak informálni a magyarokat; mint ahogy gyaníthatóan a Magyarországon honos szerbek közt is voltak, akik viszont a törököknek kémkedtek.

,, ... és minden nyelven jól tud”

A 16. század közepétől fogva amikor a magyar, illetve a török végvárvonalak megmerevedtek az ország kellős közepén, s a deklarált békeidőszakokban sem volt fegyvernyugvás – nagyobb szükség volt a gyors és pontos hírszolgálatra, mint korábban bármikor. A bécsi Haditanács urai és a magyar végvárak tisztségviselői ezért potenciális hírszerzőt láttak mindenkiben, akinek alkalma volt megfordulni a török várakban, legyen bár diplomata, utazó, kereskedő, paraszt vagy éppen rab. S a török várparancsnokok is megtalálták a magyar várakban azokat, akiktől híreket szerezhettek. Emellett természetesen kölcsönösen beépítettek egymáshoz „hivatásos” kémeket is. A budai pasák íródeákjai – rendszerint magyar renegátok –, úgy tűnik, általában is dolgoztak a Haditanácsnak, Hamza székesfehérvári bég pedig 1561-ben azzal dicsekedett, hogy „énnekem hat esztendeje, hogy Bécsben lakik a kémem, kinek felesége, gyermeke vagyon ott, ki ha akarja, misét mond, ha akarja, deák, ha akarja, német, ha akarja, magyar, ha akarja, jó kapás, ha akarja, katona, ha akarja, sántál, ha akarja, ép lábon jár, ... és minden nyelven jól tud”.

A magyar katonai vezetés már a középkorban is értékes információkat kapott az erdélyi szász városoktól, amelyek élénk kereskedést folytattak a szomszédos román vajdaságokkal, s időnként a török birodalommal is. Az ország középső részének török uralom alá jutása viszont a magyar – kivált a hódoltsági magyar – kereskedőtársadalmat vonta be a hírszolgáltatásra kötelezettek körébe. Bár minden 16–17. századi Habsburg-török békeszerződés kimondotta: a kereskedők mozgásszabadságát kölcsönösen biztosítani kell, a török megszállás után csakhamar kiderült, hogy a török kereskedőknek nem tanácsos elhagyni a hódoltság területét, sőt – a magyar végvárak gyakori „vásárütései” következtében – még a határhoz közelebb eső hódoltsági területen sincsenek biztonságban. A másik oldalon a magyar kereskedelemben érdekelt német és olasz kereskedők ugyanígy nem szívesen vállalkoztak hódoltsági utazásokra. A kapcsolatteremtés és a közvetítés feladata tehát a magyar – főként a hódoltsági magyar – kereskedőkre maradt. Ők ugyanis közös magyar–török alattvalóknak minősültek, s ekként szabadon mozogtak az erőszakkal feldarabolt Magyarország mindhárom részében, sőt a török birodalomban, illetve Ausztriában, Morva- és Csehországban is. A hódoltsági kereskedőktől pedig mind a magyarok, mind a törökök elvárták, hogy rendszeresen beszámoljanak a határ túloldalán szerzett úti tapasztalataikról.

A kereskedőknek illett beköszönniük az útjukba eső török végházakba, s ha ezt netán elmulasztották, könnyen rajtaveszthettek. A Selmecbányának kémkedő ismeretlen rézkereskedőt például 1576-ban jól elfenekeltette a nógrádi bég, mondván: „te gyakran bejössz és ismét elmégy, és sem nekem, sem pedig az én vajdámnak nem szólsz erről semmit”. Aki illendően bejelentkezett, némelykor megúszta egy kis, semmitmondó csevegéssel: „továbbá ezt bizonnyal beszélé Koszorus Ambrus [kalmáncsehi tőzsér] – olvassuk egy 1561-ben kelt dunántúli levélben –, hogy az szegedi bég, Dervis bég hozzáhívatta volt, hírt kérdez tőle: mi hír Ambrus? Azt mondta neki, hogy Jánosháza [Jánoshalma, török palánkvár a szegedi szandzsák területén] elégett. Azt mondta a bég is, hogy úgy vagyon, annyira elégett, hogy azt meg nem csináltatjuk.” A török tisztségviselők persze ritkán érték be ennyivel. Elsősorban a magyar végek táján látott-hallott „újságokat” vár a hozzájuk-vetődött kereskedőktől. Selmecbánya kémjét leginkább arról faggatták Nógrádban és Vácott, hogy ennek vagy annak a szomszédos magyar várnak a kapitánya otthon tartózkodik-e. Rendszerint a kapitányok távollétét használták fel ugyanis portyázásra és a magyar végházak között-mögött fekvő települések behódoltatására. Főhetett szegény „árus ember” feje: mennyit is mondjon, hogy a törökök is beérjék azzal, de a magyar oldalon se vonják felelősségre túlzott közlékenység címén, hiszen jól tudta: ottani megnyilatkozásait magyar hírszerzők vigyázzák.

A törökök előtt jobbadán szófukar magyar kereskedők a magyar végházakhoz érve egy csapásra bőbeszédűvé váltak, hiszen szívük akkor is ehhez az oldalhoz húzott, ha történetesen török uralom alatt éltek, és egyben-másban kénytelenek voltak együttműködni a hódítókkal. Szóban vagy írásban a legapróbb részletekig beszámoltak a török területen tapasztalt személyi változásokról, csapatösszevonásokról, hadmozgásokról, s hadindításra utaló jelekről stb. Egyes hódoltsági vagy ott gyakran megforduló hódoltságon kívüli kereskedők pedig nemcsak maguk szolgáltak rendszeresen hírekkel, hanem üzletfeleikből valóságos kis kémszervezetet építettek ki a törökök hátában. Az egri főkapitány 1575-ben azért ajánlotta jutalomra Szabó Tamás jászberényi kereskedőt, mert az nemcsak Budán és Pesten kémkedett számára, hanem a temesvári és a belgrádi magyar kémekkel is tartotta a kapcsolatot. Földesy István és Bornemissza Józsa nagyszombati kereskedők – Forgách Simon érsekújvári főkapitány 1578. évi jelentése szerint – még távolabbról: Isztambulból és Perzsiából is hoztak híreket.

„… számtalan jócselekedet”

Az alábbiakban a Trombitás János nagymarosi – utóbb nagyszombati – kereskedő tevékenységérő1 újonnan előkerült adatokkal illusztráljuk, miben állott egy-egy hódoltsági kereskedő hírszerző tevékenysége, s ennek során milyen veszélyes helyzetekbe sodródhatott. Trombitás 1563-ban bőrkereskedőként bukkan fel a váci török harmincadjegyzékekben. Később nagyban kereskedett fűszerekkel és egyéb „török” árukkal is, amelyekért cserébe elsősorban rezet szállított a hódoltságba. Nevét elsősorban mégis a vallási küzdelmekben játszott szerepe tette országosan ismertté. Meggyőződéses antitrinitárius lévén oly hevesen támadta a szentháromságtant, hogy azzal még az 1574. évi pozsonyi országgyűlés rosszallását is magára vonta.

1578-ban Trombitás lopva a királyi Magyarország egyik legfontosabb empóriumába, Nagyszombatba telepedett át, ahová – a város katolikus és református lakosságának nagy sérelmére – magával vitte az antitrinitárius lelkészt is. Hitelvei is nagyban hozzájárulhattak ahhoz, hogy 1579 legelején hazaárulás vádjával letartóztatták és vizsgálatot indítottak gyanús török kapcsolatai felderítésére. E per során keletkezett bátyja, a továbbra is Maroson élő Trombitás Péter levele, amelyben – fivérét mentendő – részletesen beszámol közös hírszerző tevékenységük műhelytitkairól.

Eszerint öccse leginkább Bakabányára és Érsekújvárra, ő maga pedig Surányba, majd – amióta Forgách Simon „megveti” szolgálatait – Győrbe és Komáromba hordozta és hordozza a híreket. Információikat elsősorban a budai szerbektől, törököktől és zsidóktól szerezték be, de a birodalom belsőbb részeibe is menesztettek megbízottakat, hogy a budai híreket ott ellenőriztessék. István deák, a pécsi unitárius kereskedő például már háromszor megfordult megbízásukból Isztambulban, „felsége dolgában”. Trombitás János több bányavidéki helységet megmentett a török pusztítástól azáltal, hogy idejében figyelmeztette azokat a fenyegető veszélyre. S általában is – írja Péter – „számtalan jócselekedetit számlálhatnók elő Trombitás Jánosnak, kit az török birodalmában senki soha még nem mert próbálni, nem is merne soha”.

Trombitás János szemmel tartotta a többi, Budán forgó magyar kereskedő-hírszerzőt is. Úgy tűnik, hogy leginkább ebbéli buzgalma sodorta veszélybe a török, illetve a magyar oldalon egyaránt. Történt ugyanis, hogy Trombitás „áruló leveleket” sejdített a fentebb már említett Földesy István nagyszombati kereskedő egyik Budára igyekvő szolgájánál, s azt elfogatván, szekér alá kötözve kiszállította a hódoltságból, és átadta az érsekújvári udvarbírónak. A földühödött Földesy – aki nemcsak hírszerzőként, hanem kereskedőként is vetélytársa lehetett Trombitásnak – beárulta őt az egyik budai török hírszerző-főnöknél, Pribék Ferencnél (Huszein bégnél), hogy a magyaroknak kémkedik. Huszein bég vizsgálatot is indított Trombitás ellen, aki csak ezerkétszáz forinton tudta „tisztázni” magát. A dolognak alighanem csak azért nem lett rosszabb vége, mert a marosi kereskedő Szokollu Musztafa budai pasa védelme alatt állott. A pribék azonban már ekkor a szemébe mondta, hogy „csak addig él ő, míg Musztafa pasa”, s Trombitás jobbnak látta, ha nem várja be pártfogója bukását. Földesy bosszúja azonban természetesen Nagyszombatban is elérte; ő volt az, aki a magyar hatóságoknál bevádolta, s – a vádlott véleménye szerint tendenciózus – tanúvallomásokat gyűjtött ellene.

Nehéz volna eldönteni, hogy az egymással vetekedő magyar hírszerző-kereskedők közül melyik oldalára hajlott az igazság. A legvalószínűbb, hogy mindkettőjükére, vagy – ha úgy tetszik – egyikükére sem: Ahhoz, hogy információkat szerezhessenek, jó kapcsolatokat kellett tartaniuk a török tisztségviselőkkel, sőt kémekkel is, s ezt bármikor ellenük lehetett fordítani. Igaza lehetett tehát Trombitásnak, amikor felhánytorgatta Földesy és Huszein bég összeköttetéseit, amire azután Földesy azzal válaszolt: a törökök terveit leginkább ily módon tudja kifürkészni. S természetesen Trombitást is gyanúba keverte az a szoros kapcsolat, amely őt a budai pasához fűzte. Még az egyik selmeci kémnek is szemet szúrt 1574-ben, hogy meginvitálta magához a Nógrádba igyekvő Musztafa pasát; éppenséggel azt is a szemére lehetett vetni, hogy a törökök őt bízták meg a marosi török harmincad kezelésével, ami aligha történik meg, ha nem élvezi bizalmukat.