A két „Magyarország” a 16. században

SZAKÁLY Ferenc

A két „Magyarország” a 16. században

1568. február 17-én I. Miksa király békét kötött II. Szelim szultánnal, amelyben tudomásul vette az 1552. és 1566. évi török foglalásokat. Ezt követően, az 1570. augusztus 16-i speyeri szerződésben János Zsigmond elismerte I. Miksát a keresztény világ fejének és az egész Magyarország törvényes urának. Lemondott a királyi cím használatáról, s beleegyezett abba is, hogy a Szapolyai-ház kihalása esetén Erdély visszaszálljon a magyar királyra. Bár az utóbbi pont nem teljesült, a megállapodás bő egy évszázadra rendezte a két magyar állam közjogi viszonyát. A török befolyás ellenére János Zsigmond utódai is készséggel elismerték, hogy maguk is a magyar király alattvalói, országuk pedig a Szent Korona elidegeníthetetlen tartománya. (Ami persze nem tartotta vissza őket attól, hogy időről időre fegyverrel támadjanak feljebbvalójukra.)

Az 1526 után lépésről lépésre kiformálódott három hatalmi alakulat nagyjából egyenlő arányban osztozkodott az egykori magyar királyság területén. Az ún. királyi Magyarország az Adriai tengerparttól Szatmár megyéig hatalmas félkörívben húzódó nyugati és északi országrészeket foglalta magában. Közigazgatási székhelye Pozsony, szabad királyi város volt. A török megszállás alá került terület – a hódoltság – az ország közepén, hozzávetőleg háromszög alakban terpeszkedett Nógrádtól az Al-Dunáig és a Száváig, a Balatontól a Temesközig. Közigazgatási és katonái központja a budai vár volt. Az erdélyi fejedelmek a Máramarostól a Karánsebesi bánságig, illetve a Nagyváradtól a Székelyföldig terjedő keleti részeket uralták, székhelyük Gyulafehérvár volt.

A királyi Magyarország és berendezkedése

A királyi Magyarország és Horvátország biztonságán – hat főkapitányságra osztva (Károlyváros, Varasd, Nagykanizsa, Győr, Komárom, Kassa központtal) – száz végvár, azokban 15-20 ezer katona őrködött. Ezek évi zsoldja 1 100 000 forint körül mozgott, aminek túlnyomó része közvetlenül a kincstárt terhelte. Ezen túlmenően hatalmas összegeket emésztett fel az erősségek korszerűsítése, karbantartása és fegyverzetük felújítása is. A 16. század második felében került sor a fontosabb végvárak ún. újolasz stílusú átépítésére, vagyis: jobb kilövést biztosító füles bástyákkal való ellátására. Ugyanakkor a kincstár magyarországi hadiadó-, vám- és regálé bevételei csak ritkán haladták meg az évi félmilliót. Bár a kormányzat helyi haszonvételek (királyi és egyházi birtokok, tizedek) átengedésével, a környékbeli jobbágyság rendszeres várrobottal segítette a végvárakat, a hiányzó hatalmas summát az uralkodó más tartományai és a külföldi segélyek fedezték. A német birodalom rendjei folyamatosan tetemes évi összeggel támogatták Magyarország védelmét, gyakorta küldött segélypénzt a pápa is, az osztrák és a cseh tartományok pedig – az adón túl – közvetlenül is segítették az előterüket oltalmazó végvárakat.

Mivel – a pápai segélyt nem számítva – ezekhez a pénzforrásokhoz csakis a Habsburgokon keresztül lehetett hozzájutni, már a kortársak is világosan látták, hogy a királyi Magyarország a segítségük nélkül talán egyetlen esztendeig sem tarthatná magát. Nemcsak a szultáni támadással, hanem a legalább kétszeres helyi török (mintegy 47 ezer fős) túlerővel szemben sem. „Nekem fejemben nem fér: ha ma kivönné is a császár kezét Magyarországról, mint köllene az tótországi, Dunán túl és innen való végházakat eltartani” – sommázta évtizedes tapasztalatait a kor egyik legvilágosabb fejű magyarja, Illésházy István 1606-ban.

Noha a szultáni támadások a fentiekhez mérve is megsokszorozott áldozatokat követeltek, a Habsburg-uralkodók a 16. században nem kívántak visszaélni új országuk kiszolgáltatottságával. Kezdettől fogva hangsúlyozták ugyan, hogy örökösödés útján jutottak Szent István trónjára, a gyakorlatban azonban alávetették magukat azon magyar felfogásnak, miszerint országlásukat a választás szentesíti, aminek fejében kötelesek tiszteletben tartani a magyar alkotmányt. A dolgok ilyetén alakulásához nagyban hozzájárulhatott I. Ferdinánd méltányosságra hajló és kötelességtudó egyénisége, amely sok tekintetben egy szorgos hivatalnokhoz tette hasonlatossá őt. Azzal is igyekezett elnyerni magyar alattvalói bizalmát, hogy utódaihoz képest nagy számban alkalmazott magyarokat udvarában.

Habsburg-központosítás?

Bár az uralkodó dolgát nagyban megkönnyítette volna, ha országait egységes séma szerint igazgathatja, a királyi Magyarország politikai és igazgatási rendszerében nem átgondolt centralizációs törekvések, hanem az udvar országon kívülre helyeződése és a törökellenes harc követelményei okozták a legjelentősebb változásokat. Elsősorban ezek a tényezők vezettek oda, hogy a rengeteg tartományi érdek és norma közt lavírozó Habsburg-kormányzatban idő haladtával egyre hátrább szorultak az inkább terhes, semmint jövedelmező Magyarország érdekei.

Mire Magyarország egy része Habsburg-fennhatóság alá került, Bécsben, burgundi mintára, már kialakultak a tartományi rendi kormányzattól független központi hivatalok. Ezek fizetett tanácsosokkal, folyamatosan és a tanácsi döntés elve alapján működtek, s jogi és pénzügyi szakértőket is alkalmaztak. Az uralkodó legfőbb tanácsadó testülete a német és osztrák főurakból, valamint jogászokból álló Titkos Tanács (Geheimer Rat) volt. A kincstári birtokokat és egyéb jövedelemforrásokat az Udvari Kamara (Hofkammer) kezelte. Elsősorban e két főhivatal döntéseit kiadványozta az Udvari Kancellária (Hofkanzlei), amely belefolyt a diplomáciai ügyvitelbe és a rendek által megajánlott hadiadók behajtásába is. (A német birodalmi ügyeket külön kancellária, a Reichskanzlei intézte.) Az 1556-ban felállított Hadi Tanács (Hofkriegsrat) hatásköre nemcsak az összes hadügyi kérdésre, hanem a törökkel létesített diplomáciai kapcsolatokra is kiterjedt.

A magyar rendek ugyan beleszólást követeltek a közös had-, pénz- és külügyek irányításába is, de az idegen vezetés alatt, idegen tisztikarral, Bécsben, majd Prágában működő központi hivatalok tevékenységét még ellenőrizni sem tudták kellőképpen. Az országgyűlés magyar tanácsosokat is rendelt az uralkodó mellé, ezek azonban nehezen találták fel magukat a szokatlan viszonyok között, s így érthető, hogy nem tudtak jelentősebb befolyásra szert tenni. Már csak azért sem, mert általában nem a központi kormányszervekbe beépülve és azok átformálásával, hanem a történetileg kialakult magyar rendi szervezet körülbástyázásával, kívülről igyekeztek érvényesíteni országuk érdekeit.

Uralomra jutása után Ferdinánd tüstént hozzákezdett a magyar kormányzat átalakításához. Mivel nem szándékozott Magyarországra költözni, felállította a személyét képviselő Helytartótanácsot, amely csakhamar háttérbe szorította az egykori királyi tanács jogutódját, a Magyar Tanácsot, s létrehozta a Magyar Kamarát is. Mindkettő Pozsonyban székelt, s osztrák mintára: hivatalszerűen, fizetett tanácsosokkal, folyamatosan működött. Mivel a Helytartótanácsot valamelyik rendi főméltóság – a mindenkori nádor, ha e tisztség nem volt betöltve, valamelyik püspök – vezette, sohasem vált Bécs engedelmes eszközévé. A jogügy-igazgatási feladatokat is ellátó Magyar Kamarát (és 1567 után annak szepesi fiókját) viszont a magyar nemesség idegen testnek érezte, s jóllehet magyar személyzettel dolgozott, állandóan a rendek támadásainak kereszttüzében állt. Bár a magyar hivatalok elvben nem függtek központi megfelelőiktől, a gyakorlatban a Magyar Kamara, s bizonyos mértékig a Bécsben működő Magyar Kancellária is alárendelődött a Hofkammernek, illetve a Hofkanzleinek. A Hofkriegsrat illetékességi köre, pedig eleve kiterjedt a magyar végekre.

A magyar rendiség

A központi befolyás azonban csak azokon a területeken tört előre, ahol a magyar szervezet kialakulatlan volt. Egyébként a magyar rendiség csaknem teljes intézményrendszere átvészelte a változásokat az országgyűléstől és a nádortól kezdve le egészen a középfokú végrehajtó szervként is tevékenykedő nemesi vármegyékig. Rendszerint környékbeli magyar nagybirtokosok töltötték be a kerületi főkapitány tisztét, a főtisztek zöme pedig ugyanazon köznemesi rétegekből került ki, mint a nemesi vármegyék tisztikara. Ezen összefonódottság következtében a királyi zsoldon tartott végvári katonaságot fel lehetett használni a magyar rendiség erőszakszerveként, szükség esetén magával az uralkodóval szemben is.

A magyar törekvések legerősebb bázisai mégis a helyenként tartomány nagyságúvá növekedett nagybirtokok voltak. Ezek urai töltötték be az országos méltóságokat és a katonai főtisztségeket, szervitorként nekik szolgált a környékbeli köznemesség java része, s – részben központi támogatásból – jelentős magánhadsereget tartottak. Beleegyezésük nélkül sem a helyi közigazgatásban és jogszolgáltatásban, sem az országos fórumokon nem lehetett hatékony döntést hozni. Gyakorlatilag a törvény felett álltak, birtokaik határánál megtört a központi kormányszervek hatalma is. Központi váraikban valósággal fejedelmi udvar alakult ki, amely tudatosan igyekezett átvállalni a magyar királyi udvar megszűnésével kiesett szervezési feladatokat.

A magyar rendek oly élesen reagáltak a kormányzat szerintük alkotmánysértő, tágabb értelemben: Magyarország különállását veszélyeztető lépéseire, mintha nem a segélyre szoruló, hanem az egyenrangú fél pozíciójából tárgyalnának. A Habsburg-kormányzat erre részben az országgyűlések ritkításával, részben pedig a nádori tiszt betöltetlenül hagyásával válaszolt. (Nádasdy Tamás halála után [1562] negyvenhat évig nem volt nádora az országnak.) Mivel azonban az országgyűlés megkérdezése nélkül nem lehetett adót kivetni, előbb-utóbb rákényszerült annak összehívására, amin a rendek legott sérelmeikkel hozakodtak elő, s, mindaddig nem voltak hajlandók megajánlani az adót, amíg ezek orvoslására ígéretet nem kaptak. Ha az alapvető kérdésekben nem is engedtek, a rendek persze jobbára meghajolni kényszerültek a királyi akarat előtt. A belügyekben azonban oly nagy mozgástérrel rendelkeztek, hogy méltán beszélhetünk a bécsi központ és a magyar rendek közti hatalommegosztásról. Vagyis most, „idegen” uralom alatt teljesedett ki az a rendi dualizmus, amelynek gyökerei a Jagelló-korra nyúlnak vissza. (Merőben téves az a felfogás, amely a 16. században is „Habsburg-ellenes küzdelmekről” beszél. Az udvar és a rendek küzdelme egészen 1606-ig alkotmányos keretek és formák között folyt, s semmivel sem volt élesebb, mint azok, amelyeket pl. az angol vagy a francia parlament az azonos nemzetiségű és a helyszínen rezideáló királlyal vívott.)

Erdély

A magyar királyság legfejletlenebb részét, Erdélyt a térségre ható külső erők hívták önálló állami létre, s politikáját mindvégig a gyengeségérzet és veszélyeztetettség-tudat határozta meg. Mindez abszolút elsőbbséget biztosított a védelmi természetű funkcióknak: a had- és az azzal kapcsolatos pénzügyeknek, s a fejedelmi hatalom nyomasztó túlsúlyát eredményezte. János Zsigmond és utódai: Báthori István és Báthori Zsigmond évente legalább kétszer összehívták a három nemzet – a magyar vármegyék, a szász és székely székek – képviselőit. Az országgyűlések jogköre azonban alig terjedt túl a fejedelmi előterjesztések jóváhagyásán.

Az erdélyi rendiség még a magyarországihoz mérve is visszamaradott, mondhatni: „az európai rendiség leggyengébb hajtása” volt. Míg a nyugati országokban és a királyi Magyarországon az arisztokrata családok tagjai, a világi és egyházi méltóságok automatikusan bekerültek az uralkodó tanácsába, az erdélyi fejedelmek tetszés szerint választották ki és váltogatták tanácsosaikat. Jóllehet a fejedelmi tanács létszámáról országgyűlési végzés rendelkezett, némelykor a helyek fele sem volt betöltve, s egyetlen olyan főrendű család nincs, amely mindvégig képviseltette volna magát benne. A fejedelem kikérte ugyan tanácsosai véleményét, de állásfoglalásuk egyáltalán nem kötelezte őt. Sok atavisztikus vonást mutat a fejedelmi írásszerv, a kancellária működése is: benne még a 17. században sem alakultak ki elhatárolt referatúrák, minden lényeges bel- és külpolitikai iratot maga a fejedelem készített elő, foglalt írásba vagy javított ki. Az erdélyi hivatalok többsége megrekedt a tényleges hivatallá szerveződés alacsony szintjén, s a kiválasztásnál a hűség és a megbízhatóság mindig többet nyomott, mint a szakértelem. Így aztán „centralisztikus” vagy „abszolutisztikus” törekvések helyett Erdéllyel kapcsolatban helyesebb a sajátos viszonyok által kikényszerített hatalomkoncentrációról beszélni.

Az erdélyi fejedelmek hatalma két pilléren nyugodott. A hagyományoknak megfelelően itt a kincstár volt és maradt a legnagyobb birtokos, s a fejedelmek gondosan ügyeltek rá, hogy csak családjuk emelkedhessék a szerény nagyságú birtokokkal rendelkező átlag fölé. Nem alakulhattak ki a magyarországiakhoz hasonló, országrésznyi nagybirtokok, a környékbeli köznemességet magukhoz láncoló hatalmi központok, s nem volt szokásban a kincstári jövedelemforrások magánkézre bocsátása sem. A fejedelem önbizalmát nagyban növelte, hogy a portai kinevező irat (atname) török segítséget ígért neki belső és külső ellenségeivel szemben.

A fejedelemétől eltérő elképzelések érvényesítésére politikai úton alig volt mód, ezért a politikai nézeteltérések gyakorta torkolltak fegyveres konfliktusba, sőt véres leszámolásba. Azok, akik nem értettek egyet a fejedelem irányvonalával, nemigen tehettek mást, mint hogy maguk igyekeztek a trónra jutni. Kivált a 17. században találunk gyakran a Portán ilyen önjelölteket, akiket ugyan ritkán engedtek uralomra, de jól fel lehetett használni őket az éppen regnáló fejedelem megszorongatására.

Az országegyesítés kérdése

Török felfogás szerint Erdély „Szulejmán szultán találmánya és tulajdona az hatalmas császárnak”, amit annak évi adófizetéssel s politikájának a Portáéhoz igazításával kell elismernie. Bár Isztambul még Báthori István párválasztásába is beleszólt, a megszilárdult Erdély fokozatosan kitágította külpolitikai mozgásterét. Rendszeres, bár nem éppen baráti kapcsolatokat tartott Béccsel, sőt alkalmilag más nyugati országokkal is. Gyakorta megengedte magának, hogy a Porta hadba szólító parancsát elszabotálja, s a magyar királyság jogutódjaként igyekezett elismertetni fennhatóságát a két szomszédos vazallus-tartománnyal, Havasalfölddel és Moldvával is. Erdély felértékelődésének jele, hogy a lengyel rendek 1576-ban – Habsburg Miksa főherceggel szemben – Báthori Istvánt választották királyukká, aki mind saját fejedelemségében, mind Lengyelországban jó hírt hagyott maga után.

„A törökhöz nem fűz és nem is fog fűzni semmiféle szál; csak tettetett barátsággal tárgyalok vele, hogy ezt az ellenségtől körülvett országot sértetlenül megőrizhessem, amíg Felséges fegyverei… ki nem ragadnak bennünket a szolgaságból” – írta Fráter György Ferdinándnak. Hasonlóan gondolkodott a törökről a többi erdélyi is: éppúgy abban a reményben éltek, mint a magyarországiak, hogy az ország egysége csakhamar helyreáll. A különbség csak annyi, hogy immár el tudtak képzelni egy olyan megoldást is, miszerint nem Erdély csatlakozik a királyi Magyarországhoz, hanem fordítva. Egyelőre sem a magyarországiak, sem az erdélyiek nem ébredtek rá arra a keserű igazságra, hogy a Porta semmiképp sem tűrné el az egyesítést, s pusztán a helyi erőkkel is meg tudja ezt gátolni. A Porta ugyanis éppen azért tekinthetett el Erdély bekebelezésétől, mert közte és a Habsburg-országrészek közt ott terpeszkedik a török hódoltság.