Dr. Gaál Botond:

Kálvini vonások a magyarok lelki arcán I. rész

Az írás egy része megjelent angolul: „Calvin’s Truth” and „Hungarian Religion”: Remembering a Reformer. In: Sober, Strict, and Scriptural. Collective Memories of John Calvin, 1800–2000. Editors: Johan de Niet, Herman Paul and Bart Wallet. Brill’s Series in Church History. Volume 38. Brill. Leiden, Boston, 2009. 97–124. 

Magyarul korábban megjelent: Kálvini vonások a magyarok lelki arcán. Confessio, XXXIII. évf. 1. szám. 2009/1. 66–95.

http://napkut.hu/naput_2009/2009_09/156.htm -  Naput. 2009 156-186

    2006 nyarán holland egyháztörténészek arra kértek, hogy készítsek egy tanulmányt angol nyelven a „magyarországi Kálvinról”. Több országból kértek föl kutatókat. Gyűjteményes kötetet terveztek hasonló témákkal. Kiadását a Brill Kiadó vállalta. Nem az érdekelte őket, hogy Kálvin teológiája miként gyökerezett meg a magyar reformáció egyházi gondolkodásában, hanem az, hogy mi látható Kálvinból a magyar történelemben. Másik kérésüknek megfelelően főként a XIX. és XX. század eseményeit, szellemtörténeti értékeit kellett kiemelnem. E behatárolás miatt – a nem magyar olvasók kedvéért – szükséges volt írásomat rövid történeti bevezetővel kezdenem. A tanulmányt bővebb kiegészítésekkel magyar nyelven is közzétesszük. 

Történelmi előzmények

    A németországi reformáció megindulása utáni években számos magyar fiatal tanult Wittenbergben. Hallgatták mind Luthert, mind pedig Melanchthont. Heidelbergbe is szívesen mentek, de megismerkedtek a svájci reformáció tanításaival is. Hazajőve először a lutheri reformációt terjesztették, majd az 1550-es évektől egyre többen lettek a helvét irányú reformáció követői. Bullinger, Bucer, Béza és Kálvin hatása volt számottevő.1 Az 1567-ben Debrecenben tartott zsinaton Méliusz Juhász Péter (1536–1572) vezetésével létrejött a Magyarországi Református Egyház, de még csak hitvallásos alapon.2 A résztvevők aláírták a Második Helvét Hitvallás elfogadását. Ekkorra már nagyon nagy többségben voltak a helvét irányú reformáció követői, akiket később úgy azonosítottak, mint kálvinistákat. 

    Politikai szempontból a korszak zűrzavaros volt. 1541-ben Magyarország három részre szakadt. A törökök elfoglalták az ország középső nagyobb hányadát, az északi és nyugati részek az osztrák császár fennhatósága alá kerültek, Erdély megmaradt önálló magyar államnak. A magyar lakosság a XVI. század utolsó évtizedében már szinte teljesen a reformált egyházakhoz tartozott. A lutheri reformáció főként az északi német ajkú lakosság körében terjedt, a kálvini reformáció viszont gyökeret vert az egész országban, de leginkább az Alföldön és Erdélyben. A Magyarországon bekövetkezett XVII. századi ellenreformáció viszont annyira kegyetlen volt, hogy az egyházak egymáshoz való viszonyában ez szinte mindmáig érezhető. 1675-ben a magyar kálvinista és lutheránus lelkészek közül negyvenegyet gályarabságra ítéltek, mert megtagadták a római katolikus egyházba való visszatérésüket. Csak huszonhatan élték túl. Európában John Knox, a skótok nagy reformátora és a francia hugenották mellett a magyar protestáns lelkészek szenvedtek gályarabságot a hitükért. Az ország északi és nyugati területein az üldöztetések miatt a protestánsok száma jelentősen lecsökkent. Erdélyben valamennyi felekezet vallásszabadságot élvezett 1568-tól. Ez az önálló magyar terület 1604-től református fejedelmek kormányzása alatt élt, de a század végétől fokozatosan elvesztette függetlenségét. A törökök kiűzése után, 1686-tól Magyarország nagyobbik része a Habsburgok fennhatósága alá került. Ennek következtében a magyar protestánsok a XVIII. században is komoly elnyomásnak voltak kitéve. E nehéz politikai korszakban is sok-sok protestáns gyülekezet megmaradt. A kálvini reformáció hívei nagyobb számban az alföldi magyarság körében és Erdélyben éltek. 
    A XVI., XVII. és XVIII. század kálvini egyházának történelmi jelentőségét a következőkben lehetne összefoglalni. (1) Bibliás prófétai szellemű prédikálással a nép számára reménységet hirdettek a nehéz történelmi időkben. (2) Nagy iskolacentrumokat: kollégiumokat alapítottak, amelyek segítségével rendkívül komoly iskolarendszert hoztak létre az egész nemzet általános szellemi szintjének emelése érdekében. (3) A protestánsok, főként a kálvinisták a biblikus elhivatástudatuk révén a magyar függetlenségi mozgalmak kezdeményezőivé váltak. (4) A latin nyelv tanításával az európai tudományos élethez kapcsolódtak, a magyar nyelv művelésével a nemzeti kultúrát élesztették. (5) A keresztyén kegyességi élet szabályait kiterjesztették a mindennapi tevékenységre, a munkára, az erkölcsi életre és a tudományos előmenetelre egyaránt. (6) Bevezették a presbiteri rendszert, ezzel hozzájárultak a nemzet társadalmi tudatformálásához, későbbi demokratizálódásához. 
    Így élte meg a reformáció első 250 évét a magyar protestantizmus. E küzdelmes korszakban a kálvinista egyház vált dominánssá. A szabadságharcok, illetve függetlenségi mozgalmak egymást követték. Magyarország soknemzetiségűvé vált, a nemzetiségek azonban békében éltek egymással. Természetesen a magyarság volt mindig többségben. A kálvini egyház élete egybeolvadt a magyarság sorsával. Mind a felvilágosodás korszaka, mind pedig a reformkor nyomot hagyott a magyar nemzet történelmén. Annak bemutatásául, hogy mégis milyen légkör uralkodott a XIX. századi Magyarországon és milyen szellemi környezet vette körül a kálvini irányzatú egyházat, néhány történeti dokumentumot idézünk. A XVIII. század végi vallási helyzetet jól jellemzi az államtanács egyik jegyzőkönyvéből vett adat, amely szerint egy Izdenczy nevű tanácstag szájából a következő kijelentés hangzott el: „A kálvinisták mind magyarok. Ha egy kálvinista parasztot megkérdek, vajjon mi a vallása, ez azt feleli: Magyar hitű vagyok. A magyar nyelv uralma kálvinista uralmat fog jelenteni.”3 Az volt ekkor a kérdés, hogy a magyar nyelv legyen-e egyáltalán hivatalos nyelv az országban, vagy csak a német nyelvet fogadják el hivatalos nyelvnek. Egy Hoffmann nevű pesti szenátor az 1811–12. évi magyar országgyűlésről a következő titkos jelentést küldte az osztrák császárhoz: „Tagadhatatlan, hogy a kálvinisták mind jól beszélnek magyarul és nagy szónokokkal rendelkeznek: mihelyt tehát a magyar nyelv lesz a hivatali állás betöltésének föltétele, nyilvánvaló, hogy minden fontos állás lassanként a kálvinisták kezére kerül, akik végre is olyan diktatúrát fognak gyakorolni, melynek következményeit késő lesz megbánni. (…) Ha kálvinista uraink célt érnek, ezzel vége a katolikus egyháznak s mindazoknak, kik a legmagasabb osztrák ház iránti ragaszkodást fönntartani kívánják.”4 A kálvinistáktól való félelem még 1840-ben sem szűnt, amikor is szintén az államtanácsi ülésen a cseh Kollowrat így érvelt a magyar nyelv iskolai bevezetése ellen: „A magyar nyelv kikényszerítése református érdek, mert a kálvinistáknak nem kell az iskolában a magyar nyelvvel küzdeniük, mint a katolikus németeknek és tótoknak, ezért majd többet tudnak, jobban tanulnak s így majd elárasztják a közigazgatási hivatalokat. Még a katolikus papnövendékek is református szellemet fognak magukba szívni a magyar tannyelvű iskolákban.”5 Ekkorra már a szlovák származású lutheránusok is mozgolódtak a magyarok ellen, annak ellenére, hogy egyazon evangélikus egyházhoz tartoztak a magyar evangélikusokkal. A magyar történelem egyik legnagyobb alakja, Kossuth Lajos 1842-ben ezt írta gróf Zay Károly evangélikus konventi főfelügyelőnek: „Hogyha konventünk a tótok ellenében egyházunk becsületét a magyar nemzet előtt meg nem menti, én és igen sokan átmegyünk református atyánkfiaihoz s megszűnünk tagjai lenni azon egyháznak, mely magát nemzetellenes érdekekkel identifikálja.”6 

A kálvinista Róma

    Ezek a tények olyan „szemüvegként” szolgálnak, amely valósághűbb képet mutat a magyar reformátusság XIX. és XX. századi jelentőségéről. A magyar reformáció kálvini ágának hívei bár az országban mindenütt megtalálhatók voltak, de nagyobb számban főként az ország keleti részében laktak. Elsősorban a Bécstől távolabb eső Tiszántúlon és Erdélyben. A magyarság természetesen mindig is Pest-Budát, 1872-től Budapestet tartotta politikai fővárosának, de vallási szempontból más fővárosai is voltak az országnak. A katolikusok inkább Esztergomra, a hercegprímás székhelyére figyeltek, a kálvinisták Debrecenre. A XVI. század közepétől ugyanis Debrecen egyre jelentősebb szerepet játszott a maga erőteljes kálvinista szellemiségével. A debreceni teológusok, elsősorban Méliusz Juhász Péter, igen kemény csatát vívtak az Erdélyben elterjedt antitrinitáriusok ellen. Ez utóbbiak tekintélyes vezére volt Dávid Ferenc, aki gúnyosan elnevezte Debrecent kálvinista Rómának, Méliusz Juhász Pétert pedig Péter pápának.7 A debreceniek válaszaként ezért kaphatta a kor legnagyobb magyar reformátora, Méliusz amagyar Kálvin megtisztelő nevet, bizonnyal már csak az utókortól.8 

    A XIX. század elején Debrecen a híres Református Kollégiumával még mindig az ország egyik legerősebb szellemi fellegvárának számított. A város kálvinista polgárai, az iparosok, kereskedők és földművesek tartották el az 1538-ban alapított iskolát, de ők voltak a debreceni nyomda legszorgalmasabb olvasói is. A városon kevésbé látszott az európai felvilágosodás frissessége, polgárai inkább tartózkodóak voltak, egyfajta egészséges konzervativizmust képviseltek. Mindamellett a Kollégiumban olyan professzorok tanítottak, akiknek tudása révén a város iskolája akár egyetemmé is válhatott volna. A Kollégium egyik híres diákja, a költő és író, nyelvújító Kazinczy Ferenc (1759–1831) nem jó szemmel nézte ezt a debreceni konzervativizmust, és ő is maró gúnnyal ismét ráragasztotta a városra a kálvinista Róma jelzőt.9 Ezt a debreceniek nehezen viselték, mert igazából ebben a csúfnévben az ő puritán bibliás kegyességüket látták összehasonlítva Rómával, azaz a fényűző egyházi pompával. A kálvinista debreceni polgár arra volt a legbüszkébb, hogy a Szentírást szorgalmasan tanulmányozta és annak tanításait a mindennapi életben alkalmazta. Ortodox módon ragaszkodott a bibliás hitéhez és puritán életszentséggel dolgozott családjáért és nemzetéért. Ezt azzal tudta kifejezni, hogy sokat áldozott híres Kollégiumára, amely a kálvinista magyarság fiataljai számára a legnagyobb szellemi központtá vált. Kisugárzó hatása az egész országban érezhető volt. E szigorú kálvinista magatartást a debreceniek öntudatosan vállalták, még akkor is, ha azt konzervatívnak bélyegezték, de nem tartották magukat maradinak. Józanok voltak! A műhelyekben ugyanis dolgozniuk kellett, a földet meg kellett művelni, a jószágnak enni kellett adni, az árut el kellett adni még külföldön is.10 Sőt, az iskolájukat, a Kollégiumot is el kellett tartani. Mindemellett művelték is magukat olvasással. Az adott történelmi helyzetben ennél többet nem tehettek! Ezt azonban becsülettel tették, még ha a szellemiekkel foglalkozó írók, költők ezt nem is vették észre. Ezért tartották magukra nézve sértőnek a kálvinista Rómamegbélyegzést Kazinczytól, a Debreceni Kollégium diákjától. A XIX. század utolsó éveiben egy másik híres magyar költő is a Kollégium diákjaként tanult Debrecenben, Ady Endre (1877–1919), aki egyrészt becsülte a város szellemiségét, másrészt pedig alvónak tartotta.11 A hagyomány szerint ő is megcsipkedte a debrecenieket azzal, hogy kálvinista Rómának nevezte városukat.12 

    Így következett el Debrecenre a XX. század. Viharos időket kellett megélnie: a két világháborút, az 1919-es kommunista diktatúra pusztítását, a negyvenéves kommunista kormányzást 1948 és 1989 között. Az ősi iskoláját, a magyar kultúrtörténetben fogalommá vált Debreceni Kollégiumot, a Magyarországi Református Egyház átmentette. A diktatórikus időkben nem volt célszerű kálvinista Rómáról beszélni. Az 1989. évi rendszerváltással azonban újból használni kezdték e titulust, melyet manapság már szinte az egész ország ismer. Az értelme azonban megváltozott. Már senki sem tudja, hogy egykor gúnynév volt. Mindenki büszkén említi a kálvinista Róma nevet mint a kitartás, az állhatatosság jelképét. A magyarság őrzőjét, a politikailag nem ide-oda csapódó várost tisztelik benne, és természetesen megmaradt a magyar reformátusság legnagyobb szellemi-lelki központjának. Hiába javasolták neves emberek a magyar Genf elnevezést13, Debrecen lakossága kitartott akálvinista Róma kifejezés mellett.14 Ennek üzenetértéke is van. A város – úgy tűnik – a maga öntudatosan magyar szellemiségével politikai-nemzeti értelemben is kálvinista Róma akar maradni, mert a kálvini reformációban legmélyebben gyökerező és legnagyobb létszámú magyar protestáns keresztyénség „Rómája” szeretne lenni a jövőben is, mégpedig kálvinista. 

A kálvini szellem kisugárzása a „szabadság őrvárosából

    Debrecen nemcsak vallási szempontból vált fővárossá mint kálvinista Róma, hanem az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején politikai értelemben is, tehát valóságosan Magyarország fővárosa volt. Kossuth Lajos és a Magyar Nemzetgyűlés innen irányította az osztrákok elleni szabadságharcot, egészen a győzelemig. A Debreceni Kollégiumban, a kálvinisták iskolájában fogalmazták a Magyar Nemzet Függetlenségi Nyilatkozatát a nemzetgyűlés alsó és felső házának közös ülésén, majd pedig a legfőbb kálvinista templomban, a debreceni Nagytemplomban hirdették ki 1849. április 14-én. Kossuth Lajos Debrecent a Szabadság Őrvárosának nyilvánította. 

    Hogyan lehet Kálvint kapcsolatba hozni a szabadságharccal? A szabadságharc vezetői, katonai tisztjei között általában több volt a katolikus. Kossuth maga evangélikus volt, Batthyány Lajos miniszterelnök pedig katolikus. A tábornoki kar nagy része szintén katolikus volt, többen közülük a lengyel, a szerb, a szlovák és német nemzet fiai. A honvédseregek többsége azonban református volt. A Debreceni Kollégium felsőfokon tanuló diákjai és a tanárok, valamint a városi lelkészek szinte valamennyien csatlakoztak a szabadságharchoz. A forradalom Pesten kezdődött 1848. március 15-én, és abban jelentős szerepet játszott a francia forradalom jelszava: szabadság, egyenlőség, testvériség! Ez lényegében a felvilágosodás polgárosodó világának volt a természetes életérzése, ugyanis e kiváltságokat az ember születésénél fogva birtokolja. A pesti forradalmi eseményeket ez a fajta szekuláris filozófia hatotta át. Amikor azonban kiderült, hogy a pesti forradalom még nem elég, hanem fegyverrel is harcba kell menni a haza függetlenségéért, a honvédcsapatok nagyobb része már nem Pestről került ki, hanem az alföldi magyarság köréből. Ezek pedig jobbára kálvinisták voltak. Debrecen lett a központja a szabadságharcnak. Itt is ismerték a francia forradalomszabadság, egyenlőség, testvériség eszméit, ezeket azonban másképpen értelmezték. Másként fogták föl az egész nemzet szabadságküzdelmét. E másságnak a lényegét szeretnénk röviden bemutatni. 

    Először. Amikor Kossuth Lajos 1849. január 7-én megérkezett Debrecenbe, a kapuőr így jegyezte be az eseményt: Kossuth magyarok Mózese. Őt tehát ekkor már a „magyarok Mózesének” tekintették, később ezt számos írásban, kiáltványban találjuk leírva. Nem ok nélkül. Már a Kossuth érkezése előtti karácsonyon a debreceni Nagytemplom lelkésze egy szabadító iránti váradalomról prédikált. „Isten nem tűrheti azt, hogy ő képét viselő ember illy szánandó elnyomatásban éljen mind örökké. S e gondolatok vágyat költöttek kebleikben egy szabadító iránt, ki az emberi elnyomott jogokat kifogja vivni.”15 Ebben a prédikációjában Fésűs András lelkész egyértelműen azt kifogásolja, hogy a király, azaz a Habsburg uralkodó a nemzet szabadságát igazságtalanul lábbal tiporja, és arra törekszik, hogy „a népet pedig butaságban neveljék”, s eljut odáig, hogy jönni kell a szabadító nemzedéknek: „Lehet, (…) hogy (…) nekünk is a halál sötét völgyén által kell utaznunk nemzeti szabadságunkért: de a halottak csontjaiból, mellyek a halál völgyében elsenyvednek, igazság-bosszuálló bajnokai támadnak fel az unokákban, kik e nemzet vérrel áztatott szabadságát bizonyosan kivivandják, s annak édes gyümölcseit maradékainkra is átbocsátandják.”16 Honnan származnak ezek a gondolatok? Nyilvánvalóan Kálvin Institutiójából. Ezt nagyon jól ismerték a Debreceni Kollégiumban. A református lelkészek különösen!17 Kálvin ugyan nem eszményít egyetlen politikai rendszert sem, hanem a saját korában a „polgári közrend által kormányzott állam” formáját találja a legelfogadhatóbbnak,18 ugyanakkor az államhatalom kérdésében biblikusan nyilatkozik, amikor elismeri, hogy bármilyen legyen is az, Istentől való abból a célból, hogy biztosítsa a rendet, békességet, igazságosságot, és nyújtson védelmet az alattvalóknak. Ha azonban olyan helyzet alakul ki, hogy Isten megelégelné a zsarnokságot, akkor majd küld szabadítót – írja Kálvin: „olykor az ő szolgái közül támaszt valakit (…) és megbízza azzal, hogy (…) szabadítsa meg az igazságtalanul elnyomott népet szánandó nyomorúságából. (…) Így szerzett szabadulást az Úr (…) Izráel népének Mózes által.”19 Lehetetlen nem észrevennünk Kálvin közvetlen hatását a magyar református prédikátorok igehirdetésében. Amikor tehát Kossuth Lajost a „magyarok Mózesének” nevezik, akkor ezt nem a költőktől veszik, nem is a népmese vagy a képzelet világából, hanem a biblikus gondolkodásuk révén közvetlenül Kálvintól, főként a lelkészek prédikációi kapcsán. 
    Másodszor. A debreceni kollégiumi ifjúság előtt 1848. március 22-én Révész Bálint tanár egy híres beszédet mondott. Ennek első részében borús szavakkal mutatta be hazánk nyomorult helyzetét, majd derűsebben folytatta, és idézte a francia forradalom jelszavait: szabadság, egyenlőség, testvériség. De ezeket korántsem politikai lelkesítő eszmeként említette, hanem mint amelyeknek „magyarázata az örök Isten ujjai által mindenkinek a szívébe íratott”.20 Azt hangsúlyozta, hogy ezek nem új gondolatok, hanem egyidősek az emberiséggel. Ezt a gondolatot csupán szónoki fogásnak tekinthetjük, mert utána mind a három szót bibliai idézetekkel magyarázta. Végül a szónok a beszédében tettekre buzdította a fiatalokat, mert a munka még nincs befejezve, fegyverrel is harcolni kell majd a hazáért. Ezt Révész Bálint jól érzékelte, a szabadságharc hamarosan megkezdődött.

    Nagyon érdekes, hogy a püspöki rangú kálvinista szuperintendens-lelkész, Szoboszlai Pap István szintén megszólalt a Nagytemplomban az 1848. március 26-i istentiszteleten. Prédikációját a 95. zsoltár első két versével kezdte: „Jöjjetek el, örvendezzünk az Urnak; vigadjunk a mi szabadításunk kősziklájának; menjünk eleibe hálaadással; énekeljünk neki dicséreteket.” Az elhangzott igehirdetés21 nagyon is textusszerű. Arra törekszik, mit mond Isten az ő igéje által abban a történelmi helyzetben az akkori gyülekezetnek. Más helyekről is idézi gyakran a Szentírást, az Írást az Írással magyarázza, mint Kálvin, és arra tanítja a népet, hogy mit kell tennie a nemzet szabadságáért. Minden, ami történik, Isten által van. Isten az újjászületésnek és ígéretnek a földjét kínálja. Ez lesz egy új Magyarország. A különös itt az, hogy a szuperintendens a beszédében egyszer sem említi meg a szabadság, egyenlőség és testvériség szavakat. Mindent a Biblia alapján magyaráz. A politikai természetű jelszavakhoz nem tud vagy nem akar igei mondanivalót kötni.

    Hogy miért történhetett így, ezt valószínűleg a Nagytemplom másik híres prédikátorának két fennmaradt beszédéből értjük meg. A lelkész neve Könyves Tóth Mihály. Mélyen elkötelezettje volt a forradalmi változásoknak és a szabadságharcnak. Ő forradalmi alkat, harcos szellemű, nem „politizáló” püspök. Ő olyan személy volt, aki Kossuth Lajos mellett szellemi tanácsadó szerepet töltött be. „Kossuth papjának” hívták. Ami nála nem meglepő, hogy ő mindkét beszédében nagyon is bőven szól a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas forradalmi eszményről. Érdemes fölfigyelni arra, hogy ez a híres lelkész az egész beszédét kálvini biblikus szellemben fogalmazza meg. Először ő is igét olvas a Szentírásból. 1848. március 26-án ez a textusa: „A szabadságban álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgálatnak igájával. Mert mi, lélekben hit által, várjuk az igazságnak reménységét. Ti! atyámfiai szabadságra hivattatok, csakhogy a szabadságot ne adjátok a testnek bünre való alkalmatosságul: hanem szeretetből egymásnak szolgáljatok. Ezt mondom pedig, hogy lélek szerint járjatok. A léleknek gyümölcsei a szeretet, öröm, békesség, békességestűrés. Hogyha egymást marjátok és elnyelitek: meglássátok, hogy viszonylag egymástól meg ne emésztessetek…”(Gal 5,1; 5,5; 5,13–14). Könyves Tóth Mihály az ige magyarázatát azzal kezdi, hogy nyíltan megmondja: a református álláspontról akar beszélni a forradalommal kapcsolatban és annak következményeiről a polgári életben.22 Miután felidézi az egyetemes történelemnek a népek szabadságára vonatkozó legkomolyabb tanulságait, rátér arra, hogy Pál apostol miként érti a felolvasott igéket: ezek az igék is a szabadságról, az egyenlőségről és a testvériségről beszélnek, méghozzá keresztyén alapon. Sokan vannak azonban – folytatja a prédikációt –, akik egészen másként értik a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget. Végül is eljut oda, hogy mi csak a Szentírás tanítása alapján értelmezhetjük, és ilyen alapon vehetünk útmutatást magunknak az előttünk álló küzdelmes időszakra. Ez teljesen egyezik a kálvini magatartással. A prédikátor legvégül az egész magyar néphez szól bibliás üzenettel: „Te pedig kedves édes Hon! felséges magyar Haza! halld meg az igazi boldogító egyenlőségnek, igazi boldogító szabadságnak, igazi boldogító testvériségnek isteni hirdetőjét Krisztus Jézust;”23 Ha Könyves Tóth Mihály második híres beszédét olvassuk, melyet két héttel később mondott el, azt tapasztaljuk, hogy az egész prédikáció nem más, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség forradalmi jelszavak biblikus magyarázata, kifejtése.24 Jakab apostol leveléből vett igével kezdi: „Az, aki beletekint a szabadságnak tökéletes törvényébe és megmarad abban; mivelhogy nem feledékeny hallgató, hanem a cselekedetnek követője; az boldog lészen az ő cselekedeteiben.” (Jak 1,25). Lényegében azt magyarázza el nagyon részletesen, hogy önmagukban e forradalmi jelszavak nem valósíthatók meg. „A nemzetek ajkain egygyéolvadt polgári szentháromság jeligéi”-t, ahogyan ő nevezi a szabadság-egyenlőség-testvériség eszmét, csak a biblikus értelmezés „nemesíti meg”, mert csak a keresztyén ember érti jól, aki „beletekint a szabadságnak tökéletes törvényébe”.25 
    Ezek a beszédek egyértelműen evangéliumi töltetűek. Egy politikailag fölkavart helyzetben hangzottak el. Hírük, tartalmuk széles körben terjedt a szabadságharcra készülő magyar nemzet egésze körében. Várták is az eligazító üzenetet, különösen Debrecenből. A kérdésünk ez: mire következtethetünk e megnyilatkozásokból? Nyilvánvalóan arra, hogy a debreceni kálvinistákat, a Debreceni Kollégium diákjait és természetesen a szabadságharcban részt vevő reformátusok nagy többségét korántsem a francia forradalom jelszavai lelkesítették a harcra, hanem az ő bibliás hitük szerinti eleve elrendeltségük tudata. Közelebbről, a még élő és ható puritán szemléletük révén26 az a biztos meggyőződésük, hogy őket Isten kiválasztotta nagy történelmi feladatok véghezvitelére, s ezt hazájukért még életük odaáldozásával is meg kell pecsételniük. A körükben még mindig élő és ható puritán tanok egyik legerősebb hatása volt a kálvini értelemben felfogott kiválasztottság átérzése, a nemzetért érzett felelősségtudat. Erről tanúskodnak a harcba induló debreceni diákok levelei is.27 Ez pedig nem más, mint Kálvin tanainak visszatükröződése a magyar nemzet függetlenségi harcában. Így értjük meg, miért sorakoztak föl valamennyien a „magyarok Mózese”, az „Isten által küldött szabadító” mögé. 

    Amikor Kálvin szellemének jelentőségét hangsúlyozzuk az 1848–49-es szabadságharcban, korántsem azt akarjuk állítani, hogy ő lett volna a szabadságharc kizárólagos inspirálója. Az igaz, hogy a biblikus gondolkodás eredményeképpen a XVI. századtól a kálvinisták képviselték a szabad gondolkodást, s ez vezette őket arra a meggyőződésre, hogy a királlyal vagy zsarnokkal szemben ellenállási joguk van. E meggyőződés természetes érzésévé vált az akkori magyarságnak.28 Megvolt ez már a korábbi századok függetlenségi harcaiban is. Ily módon Kálvinnak csupán közvetett hatása volt az osztrákok elleni szabadságharcban, de ez a hatás oly erős volt, hogy mind a katolikusokat, mind a protestánsokat összekovácsolta a nemzet egysége érdekében. Az 1848–49-es szabadságharcban nem lehetett érezni azt, hogy protestánsok harcoltak volna a katolikus Habsburgok vagy osztrákok ellen, hanem egy nemzet harcolt a függetlenségéért az elnyomó hatalom ellen. A Habsburgok természetesen a protestánsokat vádolták. 

    Ezt a szabadságharcot a magyar nemzet megnyerte. A Habsburgokat megfosztották a magyar koronától, és 1849. április 14-én kihirdették a nemzet függetlenné válását. Mindez Debrecenben történt. Az osztrák császár azonban az orosz cár segítségét kérte, aki nagy katonai erővel vonult az immár független Magyarország ellen. A magyar csapatok először védték a hazájukat, majd kénytelenek voltak letenni a fegyvert az orosz túlerővel szemben. Magyarország ismét az osztrákok gyarmatává vált, akik kegyetlenül megbüntették a szabadságharcban résztvevőket. A miniszterelnököt, a parlament tisztségviselői közül többeket és a tábornokokat kivégezték. A Debreceni Református Kollégiumot majdnem megszüntették. Szomorú történet! A kálvinisták mégsem adták fel a küzdelmet. 

Kálvin szelleme a magyar irodalomban

    A magyar kultúrtörténet egyik megfejtetlen titka, hogy a magyar írók, költők jelentős hányada, talán kétharmada kálvinista volt. Az irodalomtörténészek kerülik ezt a témát, mintha nem mernék észrevenni. Pedig erre érdemes figyelni, mert egyébként nem érthető az a szellemi világ, amelyet éppen ezek a zseniális elmék alkottak és amellyel áthatották a magyar kultúrát. Nélkülük más lenne minden. Ezért amikor Kálvin hatását keressük a magyar történelemben, nem tehetjük meg, hogy ne szóljunk erről is. Annál is inkább, mert a magyar irodalom európai mértékkel mérve is igen jelentős, a jóval nagyobb népek irodalmához képest is tekintélyes nagyságú. 

    Ehhez a titokhoz nem lehet a történelmi gyökerek nélkül közelebb férkőzni. Mivel a XVI. században meglévő szerzetesi iskolák száma nem volt elégséges, a reformáció egyik legnagyobb jótéteménye Magyarországon az volt, hogy létrehozott egy hatalmas iskolahálózatot, amely nagy kollégiumokból állt és az általuk alapított alapfokú és középfokú iskolák százaiból. Ez elsősorban a kálvini reformáció műve volt. A nagy kollégiumokban és sok vidéki iskolában is tanították mind a magyar, mind a latin nyelvet. A szellemi pezsdülés első komoly jele volt, hogy már 1590-ben elkészült a teljes magyar nyelvű bibliafordítás Károlyi Gáspár református lelkész és munkatársai fáradozása révén. Ezt megelőzően, 1560-ban Huszár Gál reformátor magyar nyelvű énekeskönyvet készített, Szenczi Molnár Albert reformátor pedig 1607-ben lefordította az úgynevezett genfi zsoltárszövegeket magyarra. Ezek képezték a templomi éneklés alapját. Az igehirdetés is immár magyarul folyt. Nagyon komolyan vették az anyanyelven történő bibliaolvasást. A latin nyelv viszont azért volt fontos, mert nyugaton valamennyi tudománynak, még akkor a teológiának is, a nemzetközi nyelve a latin volt. A magyar protestáns fiatalok a latin nyelv segítségével a nyugati kultúra számos elemét átemelték a magyar szellemi életbe. Például a természettudományokat. Ezért volt az, hogy a magyar természettudósok első nemzedékei mindannyian kálvinista papok voltak. Röviden összefoglalva: a nagy kollégiumok tanárait és diákjait a latin nyelv Európához kötötte, a magyar nyelv pedig a saját nemzetükhöz. És itt tesszük föl a kérdést: milyen haszna volt a nemzeti nyelvű biblia- és zsoltárfordításoknak, a magyar nyelvű prédikálásnak és éneklésnek? Hogyan fejlődött a magyar nyelv? Mi volt ebben a szerepe a kálvinista iskoláknak? 
    Tudjuk, hogy a bibliai kijelentés elsődleges eszköze a szó, a beszéd. A Biblia tanulmányozása, a nemzeti nyelven írt hitvallások és teológiai munkák, nemkülönben a magyarul megfogalmazott igehirdetések és az éneklés egyben a szó, a beszéd művelését is jelentették, méghozzá nemcsak a belkörű iskolai tanításban, azaz nemcsak a teológiai szaknyelven, hanem a prédikációk, a bibliaolvasás és énekszövegek révén a nép köznyelvi kultúrájában is. Ha pedig a szót, a beszédet művelik, abból irodalom lesz! Bizonyára ezért került ki oly sok irodalmi kiválóságunk a kálvinista kollégiumokból: Szenczi Molnár Albert (1574–1634), Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805), Fazekas Mihály (1766–1828), Kazinczy Ferenc (1759–1831), Kölcsey Ferenc (1790–1838), Petőfi Sándor (1823–1849 – evangélikus volt), Arany János (1817–1882), Jókai Mór (1825–1904), Tompa Mihály (1817–1868), Ady Endre (1877–1919), Móricz Zsigmond (1879–1942), Oláh Gábor (1881–1942), Szabó Lőrinc (1900–1957), Gulyás Pál (1899–1944), Nagy László (1925–1978), Szabó Magda (1917–2007) és még sokan mások. Az erdélyi református kollégiumok is tekintélyes írókat, költőket adtak: Jósika Miklós (1794–1865), Kemény Zsigmond (1814–1875), Szabó Dezső (1879–1945), Áprily Lajos (1887–1967), Kányádi Sándor (1929–), Sütő András (1927–2005), Wass Albert (1908–1998), de említsük meg világhírű nyelvészünket, Kőrösi Csoma Sándort (1784–1842) is. Ezt a tényt nem szabad figyelmen kívül hagynunk a magyar nyelv fejlődésének történetéből. Íróink és költőink nyelvhasználatát ugyanis jelentősen alakította a kollégiumok világa, a prédikációktól kezdve az elméleti teológiai ismereteken át el egészen az énekköltészetig, ők pedig szinte felbecsülhetetlen mértékben formálták anyanyelvünket.29 Ezzel a magyar irodalmi nyelv kialakulásának titkát közelítettük meg. Természetesen voltak katolikus, evangélikus és később zsidó költők, írók is, akik jelentőset alkottak, de számuk kisebb volt a reformátusokénál. 

    A nemzeti nyelv kialakulása szinte minden nép történetének küzdelmes része. Ez a küzdelem különösen is szép eredményeket szült Magyarországon. A fáradozás gyümölcse, mint más európai népek történetében is, a XVIII. század második felétől egészen a XX. századig terjedő irodalomban ért be. A református költők e nagyszámú seregéből kiemelünk néhányat, akiknél Kálvin hatása közvetlenül vagy közvetetten érvényesült. 

    Kölcsey Ferenc (1790–1838) írta a magyar nemzeti Himnuszt 1823-ban. Ez lényegében imádság, amelynek minden sora Istenhez szól, tőle kéri az áldást a magyar népre. Így kezdődik: „Isten áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel.” A nemzeti Himnuszunknak nyolc versszaka van. Ebbe a nyolc versszakba van belesűrítve az ezeréves magyar történelem a maga szomorúságával és dicsőségével egyaránt. A költő a XVI. és XVII. századi reformátorok prófétai lelkületével mondja el bűneinket, de kéri Isten kegyelmét, mert megbűnhődte már a magyarság a múltat, sőt még a jövendőt is. Mint kálvinista ember, a Himnuszban két éltető elemet említ meg áldásként, a kenyeret és a bort, az úrvacsora két jegyét. A Himnuszt magyar nemzeti imádságnak is nevezzük. 

    Arany János (1817–1886), akit sokan a legnagyobb magyar költőnek tartanak,30 híres arról, hogy sok-sok versében tükröződik vissza a Biblia gondolatvilága. Számos egyetemi dolgozat és komoly értékelés született már „Arany János bibliássága” gondolattal. Mind az ószövetségi, mind az újszövetségi könyvekből vesz képeket. Híres verse, amelyben a kisfiát tanítja imádkozni (Fiamnak), vagy egy másik versében azt fejezi ki, hogy bármit építhetünk, Isten áldása nélkül az nyomtalanul el fog tűnni (Alkalmi vers). Az 1860–70-es években nyugatról már jönnek materialista-ateista gondolatok. Ő válaszul 1877-ben egy szép versében megvallja az örök életbe vetett hitét: „én ezt meg nem tagadom!” (Honnan hová?). Ady Endre (1877–1919), akit szintén a legnagyobbak közé sorolunk, nagyon büszke volt kálvinistaságára. Több versében említi ezt. Édesapját és önmagát „két nyakas, magyar kálvinistának” nevezi (Krisztus-kereszt az erdőn). Sok-sok versében szól a Krisztus-hitéről, de talán legszebben akkor, amikor hazamegy, és a Kálvin-templomukba ismét elmegy istentiszteletre (Egy régi Kálvin-templomban). A költő egy mindig lázadó kálvinista magyarként mutatja be magát, aki újat akar hozni népe számára. 
    A következő versekben maga Kálvin jelenik meg az olvasó előtt. Nyilvánvalóan a költők gondolatát pontosan visszaadni képtelenség. Inkább érzi az ember, mint érti, hogy miként ragadják meg Kálvinnak egy-egy arcát vagy tanításának a lényegét. Mindahány versben Kálvin úgy jelenik meg, mint aki Istennek az erős embere, egy kőszikla, akit Isten eleve kiválasztott magának, hogy a Szentírásban foglalt igék tisztaságát fölmutassa. Ezekben a versekben Kálvin olyan, mint aki ma is fölébreszti bennünk a lelkiismeretet: vajon mi képesek vagyunk-e Isten igéje által új utat mutatni, amint abban a korban ő is tette kibeszélhetetlen bátorsággal? Mindegyik versben úgy jelenik meg, mint aki átformálta a népek történelmét, közöttük a magyarok arculatát is. Rendíthetetlen alak! Kálvin nem francia, nem német, nem magyar, hanem nemzetek fölötti személy. Sőt olyan, aki valamennyi nemzetnek sajátja! 

    Áprily Lajos (1887–1967) Erdélyből származik, igazi református költő. 1948-ban a református énekeskönyv kialakításakor ő vizsgálta az énekszövegeket költészeti szempontból. Gyönyörű, biblikus ihletésű versei szinte egy-egy prédikációval érnek föl. Egyik versében kimondottan Kálvinról ír (Kálvin, 1535). Kálvin ott ül Baselben, és piros máglya-fényeket lát Párizs felől. Ekkor Pál apostol jut eszébe és elkezd hevesen dolgozni. Ír Isten dicsőségéről, az eleve elrendeltetésről, a kegyelemről, aztán tanít és átformálja a világot. Végül megszületik a nagy tanítás, az Institutio, az igaz tudomány. Mindezt egy szép versben élvezheti az olvasó. – Kevésbé jelentős költők is írtak jó verseket Kálvinról a XX. században. Szabolcska Mihály a Kálvincímű versében úgy látja a reformátort, mint akit Isten Mózesként hív elő, és mint Pál apostolt, akit a villám csapása tesz rendíthetetlen Krisztus-követővé. Muraközy Gyula szintén ezt a címet adta versének: Kálvin. Úgy rajzolja meg Kálvint, mint akit kemény gránitból faragtak, ugyanakkor Isten előtt mégis alázatos. Baja Mihály azt kérdezi: „Ki volt Kálvin János?” Ő fogalmazza meg azt, hogy a „szentek közbenjárása” Kálvintól mennyire idegen volt, de a Bibliára mint hitünk zsinórmértékére bizton építhetünk. Ezt a tanítást mi magyarok is Kálvintól örököltük, mondja a költő: „Tisza, Duna tája, Magyarok hazája: Így lett magyar vallás Kálvin igazsága.” 

    Hogy Kálvin mennyire ihlette meg a magyar írókat, költőket, arra egyik legszebb példa a római katolikus Illyés Gyulának (1902–1983) A reformáció genfi emlékműve előtt című örökszép verse. Ez a katolikus költő ott írta hosszú versét az emlékműnél, Genfben, 1946-ban. Bemutatja, hogyan néz ki az emlékmű, kiket ábrázol, majd távolabbra megy, hogy ő maga is tárgyilagosan lássa a történelmi alakok jelentőségét. Ott van a versben a magyar Bocskai István is, aki fegyverrel harcolt a vallásszabadságért. Aztán a költőnek eszébe jut a sok harc, szenvedés, küzdelem, amelyet a reformáció hozott a világ számára. Végül mégis fölteszi a kérdést: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin?” Ez a válasza: „Nem hiszem.” Illyés Gyula a reformáció világformáló jelentőségét mondja el e híres versében. Ez a formáló szellem, különösen a Kálviné, minket, magyarokat is jelentősen alakított. 

Kálvin-ünnepségek Magyarországon

    Kálvin születésének háromszáz éves évfordulóját megünnepelni senkinek sem jutott eszébe 1809-ben. Valószínűleg ekkor még a kemény Habsburg-elnyomás emléke ülte meg a magyar reformátusság lelkét. Gályarabság, szigorú törvények a reformáció hívei ellen, tilalmak sokasága, a külföldjárás beszüntetése történelmi emlékezetként árnyékolták be a korszakot. De az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utáni megtorlások sem tudták megtörni a nemzetet. A helvét irányú reformáció hívei egyfajta csendes ellenállást képviseltek, ahol lehetett. Ilyen politikai-társadalmi hangulatban következett el az 1864. esztendő, Kálvin halálának háromszáz éves évfordulója. Ennek az évnek az egyik legnagyobb egyházi programja az emlékezés volt. Ugyancsak az emlékezés éve volt 1909 is, Kálvin születésének négyszáz éves évfordulója, amely már sokkal látványosabb és szabadabb ünneplést jelentett. Az 1936. év is ilyen volt. Az Institutio első kiadásának négyszázados jubileuma is jelentős esemény volt a magyar reformátusok számára. Erről a három eseményről szólunk a következőkben. Kálvin 1509. július 10-én született és 1564. május 27-én halt meg. 

    A-1) Emlékezés Kálvinra – 1864 

.    Magyarországot a XIX. században úgy kell elképzelni, mint amely valójában két nagyobb politikai államalakulatot alkotott. Mindkettőnek a királya az osztrák császár volt. Az egyik neve volt a Magyar Királyság, a másik az Erdélyi Nagyfejedelemség. Ezek csak 1868-ban egyesültek. A királyság mint államforma megmaradt egészen 1946. február 1-jéig. A szervezeti szempontból egységes református egyház csak 1881-ben jött létre. Így 1864-ben a magyar reformátusság még négy autonóm egyházkerületben élt, valamint Erdélyben egy tömböt alkotva.31 Az egyházkerületek élén a szuperintendens állt, ezeket 1881-től hivatalosan is püspöknek hívták.32 A dunántúli egyházkerület közgyűlése már 1861-ben fölvetette a Kálvin haláláról való méltó megemlékezést.33 Ezt megfontolva, mindegyik egyházkerület és az erdélyi református egyház is külön szervezte az emlékezést. 
    Időrendben először a Dunamelléki Egyházkerület tartotta közgyűlését 1864. május 22-én. Istentisztelettel kezdődött az alkalom, amelyen Dobos János híres igehirdető lelkész prédikált, majd Török Pál szuperintendens mondott beszédet. Beszédét úgy építette föl, hogy sorra vette a reformáció korának nagy eseményeit, a hitvallások kialakulását, a tridenti zsinatot, majd pedig Kálvint ebbe a történelmi keretbe ágyazva emlékezett meg halálának háromszáz éves évfordulójáról.34 
    Talán a legmelegebb hangulatú ünnepség a Dunántúli Egyházkerületben lehetett. 1864. május 29-én tartották, vasárnap. Előre tervezett forgatókönyv szerint szerveztek meg mindent.35 Az egész egyházkerületből lelkészek és gyülekezeti tagok sereglettek Pápára. A szuperintendens, Nagy Mihály nyitotta meg az ünnepi istentiszteletet, utána Széki Béla főjegyző prédikált, majd pedig Kis János professzor életrajzi emlékbeszéde hangzott el. Ezt követően Stettner Ignác lelkész Kálvinról írt ódáját és az ifjúsági énekkar énekét hallhatta a tele templom közönsége. Másnap egyházkerületi közgyűlést tartottak, amelyen elhatározták, hogy a Kálvin-ünnepség beszédeit kinyomtatják, és azt is jelezték, hogy a Pápai Kollégiumban Kálvin-szobrot fognak avatni augusztusban.36 Mivel már az előzetes tervek szerint arra buzdítottak minden gyülekezetet, hogy helyi ünnepséget is szervezzenek, ezt bizonnyal mindenütt meg is tették. A révkomáromi gyülekezet bensőséges ünnepélyén együtt ünnepelték Kálvint a katolikus hívekkel. A főként katolikusokból álló dalárda is szép énekekkel szolgált. Ez azért volt nevezetes esemény, mert az ellenreformációs rendelkezések miatt 120 éven át, 1783-ig nem volt szabad kálvinista lelkésznek a városban megjelenni, ha pedig mégis temetnie kellett református embert, nem volt szabad énekelni a temetésen.37 
    A Tiszáninneni Egyházkerület 1864. július 10-én tartott emlékülést Sárospatakon. Mivel ez vasárnap volt, valószínűleg itt is az istentisztelet adott keretet az emlékezésnek.38 Az ünnepi alkalmon elhangzott Heiszler József teológiai tanár beszéde Kálvin János halálának háromszázados emlékünnepén címmel.39 

Heiszler József világosan fogalmazta meg a reformáció lényegét, és beszédében Kálvin tanításának valamennyi lényeges elemét fölsorolta. Mindjárt az elején összefoglalta, s ezáltal rendszerezte is Kálvin jelentőségét: „A nagy genfi ember három nagy dolgot akart egyszerre: reformálni akarta a tant, a szertartást és az erkölcsöket, s teremtett új szellemet, új istentiszteletet, új keresztyén életet.”40 

    A Tiszántúli Egyházkerület 1864. február 7–12. napokon tartott közgyűlésén – a jegyzőkönyvi tanúságok szerint – az akkori „püspök” feltette a kérdést, vajon Kálvin János halálának háromszázados évfordulója kapcsán kívánnak-e rendelkezni arról, „hogy egyházkerületünkbeli egyházaink, ama nevezetes napot, a nagy reformátor iránti kegyeletes tiszteletből miként üljék meg?”. Ez a határozat született: „Minthogy a dicső emlékezetű reformátor semmiféle külön ünnepélynek sem volt barátja, annyira, hogy még azt is előre megrendelte, hogy sírja felett semmi emlékoszlop, avagy sírkő ne állittassék, annálfogva az iránta táplált kegyeletes tiszteletet, amaz ő szellemének s akaratának követése által is kimutatandónak tartván, az ő halála háromszázados évfordulati napján, az ő emlékére, semmiféle ünnepélyt sem kiván egyházaink által tartatni közgyülésünk.”41 Ezt az érvelést akárhogyan is értelmezzük, magyarázzuk, az utókor számára aligha fogadható el. Annak ellenére, hogy a tiszántúli „püspök”, szuperintendens és a közgyűlés sem tett semmit, azt olvassuk, hogy az Alsó-Szabolcsi és Hajdukerületi Reformált Egyházmegye közgyűlése 1864. június 15-én ezt a határozatot hozta: „maradandó és élő emlékoszlopot állít Kálvin nagy szellemének” a „magyar reformált segédegylet” létrehozásával, s ezzel a „végeken” élő gyenge gyülekezeteket kívánják megsegíteni.42 Itt olvasunk arról, hogy a Mikola nevű községben is volt Kálvin-ünnepség, amelyen a reformátusokkal együtt részt vettek a római katolikusok, a görög katolikusok és az izraeliták is. Az adakozásból befolyt összeget a moldvai és a havasalföldi magyar reformátusok részére ajánlották föl.43 Mivel a Tiszántúli Egyházkerület székhelye Debrecen volt, már itt megemlítjük, hogy Révész Imrének, a Debreceni Kollégium tanárának Kálvin-életrajza 1864-ben jelent meg Pesten. Ennek országosan is nagy híre ment. Úgyszólván, ez a könyv mentette meg a tiszántúliak becsületét. Erről külön szólunk. 

    Az Erdélyi Református Egyház 1864. június 6-án emlékezett Kálvinra. Ezen az ünnepélyen megtelt a kolozsvári Farkas utcai templom. Az egész erdélyi reformátusság ünnepe volt ez, jöttek a hívek szinte valamennyi gyülekezetből. Nagy Péter lelkész prédikált és Bodola Sámuel püspök mondott beszédet Kálvinról. Más beszédek is elhangzottak az egész napos ünnepségen, ezeket külön füzetben jelentették meg, amelynek bevételét az akkor létrehívott Kálvin-alapítvány javára fizették be. 
    Összegzésül. Az ünnepélyes emlékező alkalmak lelki-szellemi hasznát úgy lehetne összefoglalni, hogy Kálvin ismét megmozgatta a magyar reformátusságot, és úgy tűnik, hogy az emlékezés kapcsán sokan lelkesen és öntudatosan fölsorakoztak mögéje. Az emlékezések sora valójában a Veszprémi Egyházmegye 1864. február 23–25. napokon tartott ülésével kezdődött. Amit akkor megfogalmaztak, most összegzésként a legvégén érdemes elmondani: „Kálvin három százados szelleme éltetőleg kezd ismét hazai reformált egyházunk felett lengedezni, űzve úgy a tudatlanság mint a tétlenség démonait.”44 

    Természetesen kérdésként merül föl itt is, mit jelentett „Kálvin három százados szellemének” éltető hatása. Vajon ebben a korban a liberalizmussal, a társadalmi és tudományos haladással szembeni „igyekezetében” IX. Pius pápa éreztette-e hatását Magyarországon, amint az megtörtént a jezsuiták ultramontánista felélénkülésével több nyugat-európai államban? Ebből pedig az a kérdés következik, hogy nálunk az 1864-es Kálvin-emlékezés vajon nem ennek a nemzetközi tényezőnek az ellenhatásaként volt-e értelmezhető? Erre a kérdésre nemmel lehet válaszolnunk, hiszen Magyarországon a Kálvin-ünnepségekben gyakran a katolikusok is részt vettek. Volt azonban az 1864-es Kálvin-emlékezésnek egy nagyon fontos előzménye, amely 1859–60-ban zajlott. Az osztrák császári kormányzás úgy tartotta, hogy az 1848–49-es szabadságharcért elsősorban a protestánsok a felelősek. Ezért a császár 1859 szeptemberében a híres „pátens” rendeletével korlátozta a református egyház önrendelkezési jogát, mely által számára sok tekintetben az államtól, azaz a császári hatalomtól függő helyzetet akart teremteni. E rendeletet azonban a reformátusok nem hajtották végre, sőt nyíltan ellene szegültek. Ezt rokonszenvvel figyelték a magyar katolikusok is, akiket ebben az időben szintén sok sérelem ért. A híres pátens-ellenes református egyházi közgyűlés éppen a kálvinista Debrecenben ült össze 1960. január 11-én, s ennek következtében a császár kénytelen volt visszavonni a rendeletét május 15-én. A debreceni eseményeket az udvar természetesen úgy értékelte, mint amely igazolta a protestánsok felelősségét az 1848–49-es szabadságharcért. Ezt követőn, az ellenállás folytatásaként, már 1861-ben elkezdődött a Kálvin halálára való emlékezés szervezése, amely 1864-ben valóban megmozgatta a kálvini egyházat. Hogy a korabeli liberalizmus mégis sok kárt tett az egyházak életében, az más tényezőknek volt köszönhető. 

    A-2) Kiadványok a Kálvin-emlékezés kapcsán – 1864 

    Nem tudunk mindent fölsorolni, csupán az országos jelentőségű kiadványokat. Az ünnepségek anyagát némelyik egyházkerületben külön kiadványban örökítették meg. Itt most három jelentős eseményről teszünk említést. 
    – A Kálvin-évforduló évében kezdte hirdetni Pesten Osterlamm Károly kiadó, könyvkereskedő Kálvin összes műveinek megrendelési lehetőségét. Ez az a híres sorozat, amely a Corpus Reformatorum sorozat XXIX–LXXXIII-IV. köteteiként jelent meg latinul Brunsvigae-ben. Kiadója Schweitschke és fia. Teljes címe: Ioannis Calvini Opera quae supersunt omnia. Az első kötet (XXIX.) már 1863-ban kijött a nyomdából, az utolsó (LXXXIII-IV.) pedig csak 1896-ban. Évente két kötet kiadását tervezték.45 A dunántúli lelkészek elhatározták, hogy valamennyien megrendelik az 56 kötetből álló sorozatot.46 
    – A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap47 1864. május 22-én névtelen szerzőtől egy vezércikket jelentetett meg Kálvin emlékére, ezután pedig teljes terjedelmében közölte Kálvinnak az Institiutióhoz írt előszavát, amelyet I. Ferenc francia királynak címezett. Maga a vezércikk egy komoly, méltóságteljes írás, amely Kálvint úgy mutatja be, mint aki utat mutatott egy útvesztett korban. Ezért időszerű Kálvin a XIX. században is. A bevezető gondolatok után a vezércikk írója összehasonlítja Luther és Kálvin teológiájának lényegét. Ez már nem sikerült olyan jól, mert az eleve elrendelés kálvini tanát szeretné ugyan bemutatni, de ebben csak a logikai ellentmondást veszi észre. Végül eljut odáig, hogy „Kálvin a bűnbánatot végkép elvetette”. Ez koránt sincs így, mert éppen a Krisztusban való bűnbocsánatot hangsúlyozta a kegyelem által. A késői olvasónak, tehát nekünk is, ebben a vezércikkben inkább írójának jó szándékát kell látni, mintsem ellenkezését Kálvinnal. 
    – Az emlékezés évének legjelentősebb eseménye talán a Kálvin-életrajz volt. Révész Imre Kálvin élete és a kálvinizmuscímű könyve 334 oldalas mű. 294 oldal Kálvin életével foglalkozik, 40 oldalban pedig a szerző összefoglalja a kálvini tanítás lényegét. 1864 tavaszán jelent meg Pesten, Osterlamm Károly adta ki.48 Az első kiadás már előjegyzéskor elfogyott, ezért még ugyanabban az évben újból kiadták. A szerző úgy mutatja be magát, mint a „debreceni reformált egyház egyik lelkipásztorát és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját”. Révész Imrét dicséri rendkívüli alapossága. Tisztában volt műve fontosságával, ezért gondosan utánajárt minden adatnak. Tíz évig írta a könyvet. Huszonkét olyan korábbi művet sorol fel, amelyek Kálvin életrajzi leírását tartalmazzák. Ezeken kívül használta még Kálvin összes műveit és levelezéseit, valamint több olyan gyűjteményes kötetet vagy egyéb műveket, amelyek Kálvinról közölnek valamit. Maga az életrajz a legrészletesebb leírásra törekszik. Elbeszélő jellege nem a romantikus korhoz igazodik, hanem a történeti tényszerűség jellemzi, ezért közérthető lehetett abban a korban. A könyv tehát nem regény, amelyhez az író hozzáteszi a saját képzeletvilágát. Semmi olyan eseményt nem hagy ki, amelyet akkor ismerni lehetett. Ez volt az első Kálvin-életrajz magyar nyelven. Mindent időrendi pontossággal elhelyez, és nem tér ki a legnehezebb témák elől sem, mint például a predestináció vagy a Servet-ügy. Természetesen volt olyan történelmi jártasságú ember, pl. Szilágyi Ferenc, aki a könyv néhány részletével kapcsolatban kétségbe vonta Révész tárgyilagosságát, ezt azonban maga az író cáfolta meg. Mindezek nyilvánosan is megjelentek.49 Külön érdeme a könyvnek, hogy a záró részben szól a kálvini tan néhány tartalmi eleméről. Ez lényegi része a könyvnek, és dicsérni kell a szerzőt, hogy erre vállalkozott. Ugyanis egy olyan nagy hatású személynél, mint amilyen Kálvin is volt, az olvasó érdeklődéssel várja, miben áll az ő jelentősége. Ezt frappánsan összegzi Révész hat rövid fejezetben: 1. A kálvinizmusról általában. 2. A predestináció. 3. Az úrvacsora. 4. Az istentisztelet. 5. Egyházalkotmány.

6. A kálvinizmus hatása az államéletre. 

 (folytatása a következő - külön lapon)