Dokumentumok

I. Bereczky Albert levele Forgách Gyulához, 1920. szeptember 2.[53]

Kedves Kolléga Uram!

A péceli konferenciáról azzal a benyomással távoztam el, hogy ami szegény egyházunk nagy megújulás előtt áll s a közeljövőben minden imádságunk tárgya az legyen, hogy a megújulás korszakának legyen elég szolgája közöttünk. Úgy érzem, hogy nem hiába gyűjtött magának sereget az Úr.[54] Nem volt alkalmam arra, hogy ott beszélgethessek arról, milyen nagy veszteséget szenvedtünk és szenvedetünk még amiatt, hogy rosszindulatú, vagy legalább is szeretetlen megítélésben s esetleg a hivatalos egyházi fórumok részéről elitéltetésben részesülhetnek olyanok, akiket nem nélkülözhetünk az előttünk álló munkában s akiknek a hibáit – a forradalmi időkben való magatartását- nagyító [torzító] üvegen át nézik olyanok, akikről tudjuk, hogy ellenszenvüknek a megmutatására alkalomnak tartják azt, hogy most – ítélhetnek.

Kedves Kolléga uram, nagyon szeretném, ha gondolatimat közölni tudnám s ha Te is lennél szíves néhány sorban válaszolni nekem. Igen szeretem azokat az embereket, akiknek már több mint egy éve fegyelmi log a fejük felett, Benkő Pistát, Deme Lacit (sőt nem mondok le arról, hogy idővel Gombos Ferit is a sorainkban fogom még látni) és a balatonendrédi diákgyűlésen Deme többszöri kérdezősködésemre adott némi felvilágosítást ügyükről. Tildy Zoltán barátommal áttanulmányoztuk a E.T-ket[55] s úgy láttuk, hogy némi rosszindulattal súlyos vétségeket olvashatnak rá Demére (a többiek ügyét nem ismerem.) Ott érlelődött bennünk az a meggyőződés, hogy tennünk kell valamit és irányítanunk – vagy legalább befolyásolnunk – kell döntő és nem, döntő tényezők véleményt, hogy tisztábban lássanak.

Szomorú példa Kiss János esete Dunántúl! Töprengéseink közben felfedeztünk bizonyos szempontokat, amiket pl. Deme feletti ítéletmondásnál föltétlenül figyelembe kell venni a bíróságnak, - de azt hiszem, ezeket a szempontokat egyetlen hasonló ügyben sem szabad figyelmen kívül hagyni annak, aki igazságos akar lenni. Engedd meg, hogy ezeket legelőször Veled közöljem s megkérjelek arra, írd meg véleményedet, írd meg, hogy ezeknek a – mondjuk: enyhítő körülményeknek hogyan lehetne érvényt szerezni s hogy nem volna-e itt az ideje, ezeket a nézőpontokat a mostani kissé egyoldalúan gondolkozó nyilvánosság elé vinni?

Az első „enyhítő körülmény”: a kommunizmus, a vele járó általános lelki zavar és tájékozatlanság. Eddig súlyosbító körülménynek vették, ha valaki valami „újítást” a kommunizmus alatt akart kivinni. Óriási tévedés ez! Én és velem együtt sok olyan ember, aki komolyan vette az életét, nagy lelki megrendülést éreztünk, amikor Budapest utcáin megjelentek a prostituciónak és az alkoholnak hadat üzenő plakátok s napvilágot láttak olyan rendeletek, amik intézményes szervezett erőfeszítést látszottak mutatni a bűn ellen. Ne mai szemüveggel nézzük a dolgokat, amikor a letűnt korszak minden szennyese ki van terítve előttünk, hanem legyen egy kis történelmi érzékünk visszaélni magunkat az első napok kábulatába. Sokat – példákat, eseteket – mondhatnék arról és joggal, ha úgy tetszik, büszkén beszélhetek a kom. idejéről, mert a salgótarjániak a bizonyságaim, milyen volt a magatartásom ott, abban a munkásfészekben. Tudom, Neked nem kell részleteznem még első „enyhítő körülmény. De nincs-e itt az ideje annak, hogy olyanok, akiknek az egyéni intaktságához kétség nem férhet, hangot adjanak annak a meggyőződésünknek, hogy az u.n. „megtévelyedettek” – persze nem politikailag elítéltekről szólok, ezekről még nem lehet beszélni – a megértésünkre és szeretetünkre tarthatnak esetleg igényt?

A második figyelembe veendő körülmény; az illető „bűnös” múltja. Ki merészeli kidobni a mérleg egyik serpenyőjéből azokat az önzetlen, áldozatkész szolgálatokat, amiket Deme László vagy Benkő I. tettek? Elfelejtheti-e a bíróság, hogy olyan ember áll előtte, akinek hosszú éveken át tartó szolgálatát élvezte és becsülte az egyház és akinek a szolgálatát megáldotta az Úr. Ebből szervesen következik a harmadik – fontosabb – szempont: a jóhiszeműség. Jót akartak, menteni akarták-e az összeomlás idején, a megújulásra való alkalmat láttak-e – vagy rombolni akartak. Tóth Sándor Pécelen az én szívemnek egyik érzését fejtette ki, mikor azt mondotta, hogy ő úgy hitte, a kommunizmus rá fogja lökni – talán veszteségek és áldozatok árán – az egyházunkat a helyes önfenntartás útjára. Eleinte én is ezt hittem és sokan hitték ezt. Bűn-e ha voltak, akik simábbá, gyorsabbá akarták tenni az átmenetet? Jót akartak. Vajjon ártottak-e vele és mit?

Az utolsó szempont, amit nem engedhetünk elalkudni vagy eltagadni: egyházunk megújítására valóban szükség volt és szükség van. Erről én szégyellnék Neked írni.

Légy olyan jó, írd meg fedik-e ezek a gondolatok a Tiedet s hogyan lehetne hasznosítani ezeket barátaink javára? Rám nézve a legnagyobb csalódás volna, ha tétlenül közönyösen néznénk, hogyan ejtik el el azokat, akikről mi tudjuk, hogy igazi, hű szolgái – talán nálunk igazabbak – az Úrnak.

Válaszodat várja s igaz szeretettel köszönt szerető testvéred az Úrban:

Bereczky Albert

Dunabogdány 1920. szept. 2.

II. Az egyházközségi igazolóbizottság jelentéséből[56]

A vizsgálatnak további feladata az volt, hogy felderítse szereplőit és megállapítsa keletkezésének indokait azoknak a sajnálatos eseményeknek, amelyek 1919. év március havában történtek; amidőn ugyanis az egyes parókus lelkészek, parókiális működésűk helyéről félretétettek, az egyház adminisztrációját az egyház-alkotmány szerint illetékes személyektől az u. n. evangéliumi munkások direktóriuma ragadta magához; a püspök hivatalából és a szószékről életveszélyes fenyegetések súlya alatt kitiltatott, a presbitérium elnöksége, különösen pedig a főgondnok hivatali tisztségében és egyéni tekintélyében a legelítélendőbb módon megtámadtatott úgyannyira, hogy a presbitérium elnöksége a terrorisztikus eljárások, fenyegetések és sértegetések hatása alatt az egyházközség vezetéséről le is mondott.

A bizottság megállapítja, hogy a fenti súlyos sérelmű események kiinduló helye és szereplő szerve az u. n. evangéliumi munkások szövetségének keretein belül a keresztyén diákszövetség volt. Ugyanis 1919. év március havában az egyházközségünk keretén belül működő különböző egyháztársadalmi alakulatok vezetői együttes ülésekre jöttek össze. Ezek nevezték el magukat „Evangéliumi munkások szövetségének" anélkül, hogy szervezeti szabályzatot, vagy ügyrendet alkottak volna.

Az összejövetelek eleinte azzal a kifejezett célzattal történtek, hogy a mindinkább észlelhetővé vált egyházellenes irányzattal szemben intenzívebb evangéliumi életet teremtsenek és ilyennek kultiválására indítsák egyházközségünk egész szervezetét, annak összes szereplő személyeit és magát az egész gyülekezetet.

Ezek a gondolatok azonban az ülésezések alatt és a különböző szereplők révén eltolódtak.

A fiatalabb korú szereplők mindinkább belesodródtak az akkor felülkerekedett áramlatba, és lassanként egészen behódoltak annak az ideológiának és felfogásnak, amely a kommunizmus néven felülkerekedett s ezáltal örök szégyenfoltot ejtettek a magyar civilizáción és a magyar kultúrán, jelét adván lelkük fegyelmezetlenségének és egyéniségük gerinctelenségének.

Nem felelősség nélküliek azonban az ezen mozgalomban részt vett idősebb korú és egyházi tisztséget viselő szereplők sem, mert megállapítható, hogy teológiai és főgimnáziumi tanárok, hitoktatók, sőt lelkészek is részt vettek e gyűléseken, s még ők sem ismerték fel a veszedelmet, és tért engedve a személyi szempontoknak, érvényesüléshez jutottak különböző elfogultságok és animozitások, s míg ezek náluk csak elégedetlenséget szító, a presbitériumot és annak elnökségét a megengedett mértéken túlmenő kritikával illető szónoklatokban és biztatást tartalmazó, elhelyezkedést és alkalmazkodást ajánló beszédekben nyilvánultak meg – a fiatalabb generációnál már atrocitásokra vezettek. Azt a végzetes hibát, hogy eleinte fel nem ismerve a veszedelmet, saját tekintélyükkel fedezték a destrukcióba haladó irányzatot, nem tehették már jóvá azzal, hogy később félreállottak. Megállapítjuk tehát, hogy a teológiai és főgimnáziumi tanári karnak és a katechétáknak akadt néhány olyan tagja, aki előtt nagyon elhomályosult: az egyházával és egyházának dolgos intézőivel szemben szükséges megértő szeretet és elismerés érzete.

A bizottság az érveknek és ellenérveknek beható megfontolása után mégis arra a megállapodásra jutott, hogy ezeknek a szereplő korosabb egyéneknek, akiknek működésére rámutatott, név szerint való megnevezését mellőzi. Teszi ezt azért, mert abban a véleményben van, hogy az illetők eljárásuk helytelenségét belátva, levonják magukra nézve a kellő tanulságot, továbbá, mert az egyházközség megzavart békéjének helyreállítására ily módon több kilátás van; mivel pedig egyházközségünknek ez a legfontosabb érdeke, a bizottság viselkedésük bővebb megvizsgálásának indítványozásától tartózkodik. Mindazonáltal nem hallgathatja el a bizottság az adatokból nyert azt a benyomását, hogy az említettek közül némelyeknél a szereplési vágy, az érvényesülési törekvés nem csekély mértékben volt előmozdítója maguktartásának.

Az eképpen érlelődött események kirobbanása 1919. év március hó 26-án következett be, amikor a kritikussá vált helyzet megbeszélése végett egybegyűlt vegyes bizottság (kerületi és egyházközségi intéző személyek) ülésén az oda meg nem hívott dr. Patay Pál segédlelkész személyesen megtámadta dr. Kovácsy Sándor főgondnokot, és a legsértőbb modorban bírálta az egész presbitérium működését, és társaival együtt durva támadás formájában lemondásukat követelte. Ezután történt, hogy az evangéliumi munkások szövetsége kebeléből alakult egyházi direktórium vezetése mellett a parókiákat a parókuslelkészektől jegyzőkönyv mellett átvették, és az egyes parókiákra ifjú lelkészeket delegáltak, kik – mint mondották – „fejükkel játszottak”, hogy a nyugalmat a budapesti ref. egyház terén biztosítsák, s feleslegessé tegyék más profán elemeknek az egyház dolgai felett való rendelkezését. A budai és a kőbányai parókia kivétel volt; oda bizalmi személyek nem delegáltattak. Adat van arra, hogy ez Kőbányán a parókuslelkész erélyes tiltakozásán hiúsult meg.

Míg a kirobbanásig jutott mozgalomnak vezetői ú.m. Gombos Ferenc, Deme László és dr. Patay Pál segédlelkészek és Réz György orvostan-hallgató, konviktusi tag eljárásukban, viselkedésükben éppenséggel nem korlátozták magukat a hivatásuk és iskolázottságuk által is megkövetelt műveltség határai által, megállapítható, hogy az ú.n. egyházi direktórium szereplő tagjai, név szerint dr. Papp Gyula, Szalai Lajos és Viktor Erzsébet úgy viselkedésükkel, mint szavaikkal az állapotot elviselhetővé igyekeztek tenni s maguktartása nem zárja ki azt a feltevést, hogy a saját személyüket azért exponálták, hogy az egész budapesti egyházközséget és annak vezetőségét a súlyosabb bántalmaktól és rázkódtatásoktól megóvják.

Az egyháznak és a fent jelzett parókuslelkészeknek az ú.n. evangéliumi munkások szövetségének ellenőrzése alá való helyezése mintegy három hétig tartott. Ez alatt az idő alatt megjelentek az összes parókiákon az ú. n. tanácsköztársaság nevében működő likvidáló-bizottságok, elvittek minden vagyont, még a perselypénzeket is. De ez az ú. n. leltározó munka már nem az egyházközség kebeléből indult ki s nem is az abban érdekelt személyek által hajtatott végre.

Megállapítjuk, hogy ezek voltak főbb vonásaiban a budapesti ref. egyházközséget és annak vezetőségét ért sérelmek; megállapítottuk, hogy ezen sérelmeknek felelősséggel tartozó okozói, szerzői: font-weight:normal;mso-bidi-font-weight:bold'> Gombos Ferenc, Deme László és dr. Patay Pál segédlelkészek voltak, – kik be sem várva cselekedetük bírálatát, önmaguk levonták eljárásuk, viselkedésük következményeit, lemondtak egyházi tisztségükről s eltávoztak egyházunk köréből. Dr. Patay Pál segédlelkész távozása az ideggyógyintézetén keresztül történik.

A közvetlen vétkesek tehát kívül esnek már hatáskörünkön s róluk máskép nem ítélhetünk, mint hogy cselekedetüket és személyüket a vétkesség bélyegzőjével pecsételjük meg. Minthogy azonban Deme László még ez idő szerint is egyházközségi közgyűlési tag, vele szemben a következő határozati javaslatot terjesztjük elő:

Deme László közgyűlési tagot, volt hitoktatót súlyos fegyelmi vétség látszik terhelni. Tekintettel arra, hogy Deme László az egyházközség kebeléből kivált s hitoktatói tisztét letette, a presbitérium kimondja, hogy vele szemben a fegyelmi eljárás megindítása iránt lépéseket nem tesz, hanem őt mint az egyházközség kebelébe nem tartozót, az egyházközségi közgyűlés tagjai sorából törli.

III. Az egyházi bíróság ítélete[57]

A pesti ref. egyházmegyei bíróság, mint fegyelmi bíróság, a Gombos Ferenc, Deme László, Fiers Elek és Benkő István elleni hivatalból folyamatba tett fegyelmi ügyében az 1921. évi január 13. és 14. napján Budapesten megtartott tárgyalás után a következőképpen ítélt:

1., Benkő István 34 éves nőtlen rákospalotai lelkészt,

2., Fiers Elek 36 éves nős, 1 gyermek atyja, okleveles lelkészt, jelenleg székesfővárosi tisztviselőt,

3., Deme László 34 éves nős, 3 gyermek atyja, az Ev. Diákszövetség titkára, okleveles lelkészt,

vétkesnek mondja ki az E.T. V.tc. 34.A. 1. és 3 pontjába[58] ütköző fegyelmi vétségben, amelyet az által követtek el, hogy az Ev. Ker. Diákszövetségből, mint központból kiindulólag Gombos Ferenc okl. lelkésznek, mint az egyházi forradalmi mozgalom irányítójának, vezetése alatt a budapesti egyházat a törvényes vezetőség félreállításával, egy törvénytelen szerv, az ún. direktórium fennhatósága alá helyzeték, amiben Deme László panaszlott különösen aktív részt vett s ami által az egyházi törvények alkotmányos alapját ingatták meg.

Benkő István és Fiers Elek pedig még azáltal is, hogy idegen egyházközségben végeztek az E.T. I. tc. c. 140§.[59] ellenére a parókus lelkész felhatalmazása nélkül egyházi funkciót, s amely cselekmények az E.T. V.tc. 34.§. A.1.3. pontja szerint minősülnek,

végül azáltal, hogy fellépésükkel s a direktórium alapításával s az egyháznak a direktórium alá helyezésével az egyháztagok vallásos érzületét érzékenyen megsértették, ami az E.T. 34.§. 3. pontjának tényálladékát kimeríti s ezért

1., Benkő Istvánt az E.T.V. tc. 35.§.a. pontja[60] alapján rosszallásra,

2., Fiers Eleket a 35§.b pontja alapján feddésre,

3., Deme Lászlót, a 35.§.b. pontja alapján a feddésen, mint főbüntetésen felül az f. pont alapján, a lelkésszé való választhatóság jogától, az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 2 évi idő tartamra való megfosztásra, mint mellékbüntetésre ítéli, ellenben az ügyész által emellett egyéb vádpontok alól őket felmenti.

Ezenkívül kötelezi őket, hogy egyenként 812 K[orona] perköltséget 15 nap alatt, végrehajtás terhe mellett az egyházmegyei pénztárba megfizessenek, amelynek végrehatjása céljából a 38.§. értelmében a világi hatóság segélye is igénybe vehető.

4., Gombos Ferenc ellen, aki ismeretlen helyen tartózkodik, az eljárást a bíróság felfüggeszti és lakhelyének kiderítése és megállapítása esetére, az újabb tárgyalás kitűzése céljából, az iratokat az egyházmegyei elnökséghez átteszi.

Miután a vizsgálat adataiból megállapítható, hogy a kommunizmus alatt kirobbant egyházforradalmi események az un. Orsz. Ref. Tanács[61] c. alakulat és az „Új Reformáció”[62] c. lap következetes agitációjának és propagandájának eredménye volt és így ezeknek a lelkész jellegű vezetői s szerkesztői látszanak felelősnek a következményekért, az iratok az ítélet jogerőre emelkedése után az egyházmegyei elnökséghez a fegyelmi eljárás folyamatba tétele céljából áttétetnek.

Megokolás:

1., A bíróság tényként állapítja meg, hogy a proletárdiktatúrának 1919. évi márc. hó 21-én való proklamálása után Budapesten az Evangéliumi Ker. Diákszövetségben Gombos Ferenc és Deme László panaszlottak körül csoportosult, magukat evangéliumi munkásoknak nevező ifjú lelkészjellegű és más egyének (nők is), köztük Fiers Elek, élénken tárgyalták az eseményeket, főleg az ún. tanácskormány vallás- és egyházellenes intézkedéseit s az egyházforradalmi hangulat átcsapott a kedélyeken és a lelkeken. Ez a hangulat abban csúcsosodott ki, hogy az ifjú sereg részt követelt magának az egyházvédelem jelszava alatt a budapesti egyház vezetésében s már a következő napokban megérlelődött az a gondolat, hogy a „védelemnek egyetlen lehetséges formája – amit azt a panaszlottak a csatolt memorandumban is előadják – a gyülekezeti direktórium.

A budapesti egyház vezetőségének márc. 25-re összehívott értekezletén az ifjú lelkészek közül Gombos, Deme és dr. Patay Pál is szerepelnek és Deme László filosofikus módon a vezetőség félreállítását javasolja. Gombos és dr. Patay támadólag és kíméletlen hangon lépnek fel a vezetőség ellen, aminek következtében Petri Elek püspök, mint egyházközségi lelkész elnök, dr. Kovácsy Sándor főgondnok, dr. Szilassy Aladár és dr. Kósa Zsigmond gondnokok lettek mélyen megsértve s az értetlen és ildomtalan támadás miatt a presbitériumnak bejelentették ezen tisztségükről való lemondásukat.

Két nap múlva, márc. 27-én a bp-i belmissziói egyletek megbízás nélküli munkásai, akik már a kommunizmus első napjaiban megindították az akciót, tanácskozást hívtak össze, amelyhez a bp-i hitoktatók testülete is csatlakozott s amelyen kiküldték az un. forradalmi bizottságot, amely rövidesen a „Reform-bizottság” nevet vette fel. Ez a bizottság küldte ki aztán a szintén forradalmi nevezetű un. direktóriumot, amelyben azonban nem a panaszlottak neveivel találkozunk.

Másnap márc. 28-án a reformbizottság által összehívott értekezlet, amelyben a panaszlottak közül Benkő István még nem vett részt, elhatározta, hogy a direktórium kérje ki a IX. ker. munkás és katonatanács védelmét „a proletárok által képviselt” egyház részére (l. a memorandumot) ami a következő napon meg is történt, - azonkívül a proletárdiktatúra szája íze szerint bizalmi férfiak küldettek ki az ifjú lelkészek közül az egyes parókus lelkészek mellé; ezek között volt Benkő István, aki a Kálvin-téri és Fiers Elek, aki a fasori lelkészhez küldetett ki. Megállapították azt is, hogy óvatosságból igehirdetés helyett a küszöbön álló vasárnapon csupán biblia-olvasás legyen a istentiszteleti helyeken.

Márc. 29-én a bizalmiak el is foglalták helyüket. A parókus lelkészek a vizsgálat során tett vallomásaik szerint ez ellen ugyan nem tiltakoztak, elfogadva ezt a bejelentést, hogy ez az ő védelmük érdekében is történik s a bíróság tényként állapítja meg Petri Elek püspök, Kovács Emil lelkész vallomásából, hogy úgy Benkő István, mint Fiers Elek megjelenésük alkalmával, udvarias és tisztelettudó magatartást tanúsítottak, de azt is, hogy ezen „bizalmaskodó” tevékenységük az akkori terrorisztikus időszakban csak „kénytelen kelletlen” tűrése volt a nem változtathatónak.

A márc. 30-i vasárnapi istentiszteleten s a további napokban ily módon Benkő és Fiers panaszlottak egyházi funkciót idegen egyházközségben felhatalmazás nélkülinek kellett tekinteni.[63] A hívek vallásos érzületét különösen sértette a templomokra kifüggesztett ezen felírás: „A poletárdirektórium ellenőrzése alatt”. Ez a szereplésük, annak megállapításával, hogy az egyházrészek belügyeibe nem avatkoztak, ápr. 12-ig tartott, amikor úgy Benkő mint Fiers önként visszavonultak.

A reformbizottság, egy reformtervezetet is dolgozott ki, amelyet a budapesti presbitériumhoz juttattak. Miután időközben a presbitérium összeült és az egyház és állam szétválasztása miatt az egyház újjászervezéséről tényleg kellett a hivatalos fórumnak gondoskodni, a presbitérium annak tárgyalására egy bizottságot küldött ki, amelybe a belmissziói egyesületekből is bevett 12 tagot. Ennek következtében a reformbizottság ápr. 8-án feloszlott, s a direktóriumot is megszüntetve a bizalmi embereket visszahívta.

A történeti háttérbe tartozik még annak a megállapítása, hogy Gombos Ferenc és Deme László a belmisszió vidéki munkásait távirati úton – a munkás és katonatanács engedélyével Bp-re konferenciára hívták össze, a gyülekezeti és országos egyházi szervezkedés céljából. A konferencia – a memorandum szerint – ápr. 9. és 10-én össze is ült, s itt már a józanabb felfogás érvényesült, mert a hivatalos egyházi hatóságok keretében óhajtottak bizottságokat, az egyháznak belmissziói alapokon való újjászervezésére, alakítani, de ezek a bizottságok létre sem jöttek.

II. Deme László panaszlott abból a téves, a kommün első napjaiban kialakult impresszióból indulva ki, hogy a „proletárdiktatúra által okozott új helyzetben új keretek között kell az egyházi hitéletet biztosítani” – lépett akcióba az Ev. Ker. Diákszövetség helyiségében összegyűltek egyik vezéreképen s az alkotmányos egyházszervezetet félreteendőnek találva új, a kommunizmushoz alkalmazkodó formának, a „direktórium”-nak kialakításában tevékeny részt vett. Úgy vélte, hogy „tabula rasat” kell csinálni, mert – amint védelmében is hangsúlyozta – csak fegyverfogható gyülekezeti tagokra, elsősorban az „evangéliumi munkásokra” lehetett számítani. Ebben a téveszmében ragadtatta el magát az egyházforradalmi mozgalmakra s a bp-i presbitériumnak negligásával társaival együtt hivatva érezte magát arra, hogy a „reform-bizottság” vegye kezébe az egyház új szervezését, sőt, hogy a felsőbb egyházi fórumok számbavétele nélkül Gombossal együtt országos konferenciát hívjon össze, nem fontolva meg, hogy mindezekkel a vallásirtó, a keresztyén gyűlölettől izzó un. tanácskormány kényére juttatja az egyházat s a munkás és katonatanács védelmének kikérésével és beavatkozásával a budapesti egyháznak a „direktorium ellenőrzése alá” helyezésével az egyház megaláztatik s ő maga társaival együtt lealázott szerepet játszik.

Ennek a meg nem fontolt lépésnek volt aztán a következménye, hogy a IX. kerületi munkás és katonatanács behelyezkedett a budapesti teológia akadémiába s ott a közismert zaklatásoknak volt kitéve az egész teológia, a felügyelő tanárral egyetemben s érzékenyen érezte ez intézményünk a vörös uralom zsarnokságát.

Nem fogadhatja el a bíróság azt a védekezést, hogy ez a forma „az egyház akciós-szabadságának biztosítása érdekben” eszeltetett ki, mert a proletárdiktatúra sem mert szembehelyezkedni a nép vallásos érzületével s nem mert a templomhoz nyúlni. Az egyház tehát az egyházi direktórium kétes értékű védszárnyai alatt szenvedett. És elfeledték a panaszlott és társai azt, hogy a ker. egyház 19 évszázadon át nagyobb tűzkeresztségeket is kiállt, mint a proletárdiktatúra, a megpróbáltatásokat most is kiállotta és abból megújulva még erőteljesebben emelkedett ki. Ha intézkedése szükség volt, úgy a törvényes egyházi fórumoknak és felsőbbségnek feladata leendett az új helyzethez mért kezdeményezés, amint hogy a szükséges lépések a presbitérium részéről meg is történtek s felesleges riasztás volt az első napok izzó hangulatában a panaszlottak és társainak a harangot félreverni.

Ez alapján Deme László panaszlottra vonatkozólag a rendelkező részben megállapított vétkességet meg kellett állapítani.

A büntetés kiszabásánál azonban figyelembe vette a bíróság az abnormális viszonyokat, amelyek megrázták a lelkeket és enyhítő körülményül tudja be a bíróság, hogy panaszlott fiatalos hévvel – a tanuk pedig B. Papp István, Csűrös István, Takaró Géza és Szabó Imre vallomásaival megállapíthatólag – az egyház érdekében vélt cselekedni, hogy egyéni érvényesülési szándék nem látszik fennforogni; figyelembe vette a bíróság azt is, hogy a tárgyalás során teljes beismeréssel nyilatkoztatta ki tévedését s hogy maga is oly leckének tekinti a vázolt eseményeket, amelyből azt a tanulságot vonta le, hogy erejét és tudását a ref. egyház javára kell érvényesítenie s hogy az ifjúság elragadtatásánál becsesebb az idősebbek higgadtsága és bölcs tapasztalata; a panaszlott javára kellett írni azt a kijelentését is, hogy fegyelmi ügyének befejeztével a püspök úrnak bocsánatkéréssel óhajt elégtételt adni. Miután panaszlott az 1919. ápr. 8-án letűnt egyházforradalmi mozgalmak után semmiféle egyházi vallásellenes magatartást nem tanúsított s egyházszeretetéről a tárgyalás során is bizonyságot tett; a bíróság a rendelkező részen kiszabott büntetést találta megfelelőnek.

III., Fiers Elek szereplése a megokolás I. alatt vázolt eseményben egyrészt arra szorítkozott, hogy bár a direktórium ötletének kitermelésében nem vett részt, de azt ő is helyeselte, másrészt abban, hogy a direktórium részéről a budapesti fasori egyházrészbe való kiküldetését, azt egyházmentő jellegűnek tekintve, elfogadta, amely cselekményei megállapítják az V. tc. 34.§. 1. pontjának tényálladékát s a 3. pont szerint minősülő azon vétkességet, hogy – dr. Somogyi Lajos vallomásból is kitűnőleg – ez által az egyháztagok vallásos érzületét megsértette.

Az egyházi direktórium megalakítását, téves nézőpontból indulva ki, a panaszlott csak taktikai lépésnek minősíti s vitatja, hogy az ellenpróbát, t.i. hogy mi történt volna ha az egyház nem helyeztetett volna a direktórium védelme alá – bizonyítani nem lehet, mindazáltal elismeri, hogy ez szerencsétlen mentési akció volt. A bíróságnak az álláspontja erre vonatkozólag ugyanaz, mint ez már a megokolás II. alatti részben ki lett fejtve.

A büntetés kiszabásánál a bíróság figyelembe vette, hogy a panaszlottat több tanú vallomása szerint – jószándék vezette, ami azonban az alkotmány-, és törvényellenes, forradalmi ízű mentési akcióban való részvételének vétkességét meg nem szünteti; mert a bíróság nem látja fennforogni azt a veszélyt, amit a panaszlott állít előtérbe, hogy t.i. a „csőcselék terror”-jától kellett az egyházat félteni s ez tette szükségessé a direktórium megalakítását és közbelépését, holott Petri Elek püspök és a többi pesti lelkészek vallomásai szerint, ők, a lelkészek a direktórium szükségtelenségét mindjárt hangoztatták.

Ellenben enyhítő körülményként kellett betudni panaszlott magatartása tekintetében Kovács Emil lelkész vallomása alapján azt, hogy a fasori parókián való fellépése nemcsak hogy nem volt agresszív, de nem is hordta magán az egyéni érvényesülés célzatát, továbbá különösen azt, hogy a panaszlott a tárgyalás során előadott védelmében feltárva tetteinek lelki rugóit, ebből az egyház iránti égő szeretetet látta a bíróság kiviláglani, és még azt, hogy töredelmes vallomást tett az őt folyton gyötrő lelki tusáiról, amely abban a kálvinista lelkészhez méltó dokumentumban csúcsosodott ki, hogy a bíróság előtt nyilvánosan bocsánatot kért mindazoktól, akiknek az ő fellépése és magatartása által vallásos érzületét megsértette.

Az az atmoszféra, amely a kommunizmus kitörésekor minden lélekre kihatással volt s amely minden egyházat féltő lelket tenni vágyásra sarkallt, mindenesetre tompítja a panaszlottnak a mozgalmakban való részvétele által elkövetett hibáját s tekintve, hogy a fasori templomban is csak 2 ízben tartott felhatalmazás nélkül istentiszteletet s hogy ez egyházrész belső ügyeibe nem avatkozott, továbbá, hogy mikor a hívek visszatetszését felismerte, azonnal visszafordult: a bíróság a másodfokú büntetés alkalmazását tartotta a panaszlottal szemben megfelelőnek.

IV., Benkő István panaszlottnak az egyházforradalmi mozgalmakban való szereplése csak a direktórium megalakítása után kezdődik azzal, hogy a direktórium megbízását, a bp-i Kálvin-téri parókiához való kiküldetését, elfogadta s ezáltal a direktórium intézkedési jogát elismerte. Így az E.T. 34. tc. 1. pontja alapján a vétkességet meg kellett állapítani, de a 3-ik pontnak azon minősítése szerint is, hogy fellépésével az egyháztagok vallásos érzületét megsértette.

Panaszlott beismerte, hogy a direktórium alakítása, amelyben részt nem vett, helytelen kezdeményezés volt; megállapítható az is, hogy a rövid életű egyházi forradalom lezajlása után, alig 8-9 napi szereplés után a panaszlott az alkotmányossághoz és törvényességhez visszatért, amely a tárgyaláson tett azon nyilatkozatéval is congruens, hogy ezt a játékot, amelyet a proletárdiktatúrával kacérkodó direktórium kigondolásával űztek, nem tartja a kálvinista egyenes jellemvonással összeegyeztethetőnek.

A bíróság Petri Elek püspök és Szilassy Aladár bp-i gondok vallomásával igazoltnak látja azt a védekezést is, hogy kellő tisztelettel és az egyház belső dolgaiba való avatkozás nélkül foglalta el a Kálvin-téri parókián bizalmi kiküldetését s hogy ezt személyes ambíció nélkül, a püspök iránti szeretetből, az ő védelmére fogadta el.

A teológia épületében az 1919. március 30-án tartott értekezleten mondott inkriminált beszéde, B. Papp István, Forgács Gyula, és Hatolkay Kázmér vallomása szerint, nem foglalt magában egyházellenes intenciót, sőt abban a keresztyénség fölényét igyekezett bizonyítani. Elfogadja a bíróság azt a védekezést, hogy mivel a vörös katonák erre az értekezletre betolakodtak, így az izgalom nagy volt, beszédjének egyes kifejezéseit félreérthették s a panaszlott javára kellett írni azon férfias nyilatkozatát is, amely szerint beismeri, hogy a terror alatt ne lett volna szabad beszélnie.

A bíróság általában enyhítő körülményül vette a panaszlottnak a tárgyaláson előadott komoly kálvinista lelkészhez illő, töredelmes vallástevését, amely az egyházforradalmi mozgalmakban való részvételtől a mai napig tartó lelki harcának gyümölcse; figyelembe vette a bíróság azt, hogy a panaszlott fájlalja, hogy belesodródott ezekbe a mozgalmakba s hogy részvétele mélyebb lelki motívum indította t.i. hogy mivel úgy értesült, hogy a püspök élete van veszélyben, úgyis, mint a püspök volt káplánja, a püspökét akarta megvédelmezni.

A panaszlottnak a tárgyaláson tett ünnepélyes, határozott és fenntartás nélküli bocsánatkérését lényeges enyhítő körülményül tekinti a bíróság s így panaszlottal szemben a legenyhébb büntetést, a dorgálást találta kiszabandónak.

V., Valamennyi vádlottal szemben azt, hogy egyháznak a panaszlottak ténykedéseiből kára származott volna, a bíróság nem találta megállapíthatónak s ezért az E.T. V. tc. 34§. 2.[64] pontja alapján emelt vád alól őket fel kellett menteni.

A költségekben való marasztalás a vétkesség kimondásának következménye.

VI., Gombos Ferenc a tárgyalásra megidéztethető nem volt, s így ellene az eljárást, az újabb megidézhetés lehetővé váltáig, fel kellett függeszteni.

VII., Miután köztudomás szerint a Ref. Tanács című a Károlyi-féle forradalom idejében keletkezett alakulat és az „Új Reformáció” című lap szereplése az egyházforradalmi mozgalmak előidézésében jelentős volt, a bíróság indokolatlanul találta, hogy az iratok, a fenti alakulat és illetőleg lap lelkészjellegű egyénei ellen a fegyelmi eljárás megindíthatása céljából, az egyházmegyei elnökséghez áttétessenek.

VIII., Benkő István az ítélet kihirdetése után kijelentvén, hogy az ítéletben megnyugszik, a bíróság az ítéletet vele szemben jogerősnek mondja ki.

Kelt Budapesten, 1921. évi január hó 14. napján

Jegyzőkönyvvezető

[Nagy Ferenc]

esperes, lelkészi elnök

Világi elnök

Jegyzetek

(következik)