Idő, örökkévalóság, ítélet

Úgy találtuk tehát, hogy minden emberi viselkedést a világ iránti nyitottság és az énesség közötti feszültség jellemez. Csak a világ megtapasztalásának tárgyilagossága és nyitottsága révén válnak hozzáférhetőkké észleleteink tartalmai, cselekvéseink tárgyai. Képzeletünk játékos ötletei úgyszintén. Ámde a világot mindenki saját énjének perspektívájából éli meg, az őt irányító elképzelések és szándékok keretein belül. Minden, ami a világra való nyitottság révén számunkra föltárulkozik, az énre vonatkoztatva és az én érdekeinek megfelelően jelenik meg. Ahol az én szembekerül a világ iránti nyitottsággal - és ez a fordulat bekövetkezik a világi dolgok utáni mohó vágyódás során is -, ott az én Istennel és saját emberi rendeltetésével szembeni magábazárulása következik be, mely voltaképpen a bűn lényege. A bűn végsőkig fokozza az én és a valóság között ellentétet, hisz az emberek bűnösökként is csak abból a valóságból táplálkoznak, amelytől elzárkózni igyekeznek, s amely iránt Isten teremtő működése révén mégis nap mint nap, óráról órára megnyílnak.

Az énesség és a világ iránti nyitottság feszültsége tér vissza az emberi időiség és örökkévalóság ellentétében is. Foglalkozzunk most ezzel a témával. Időiségben rója önmaga körül köré a bűnös, elhatárolódva Istentől és a teremtett valóság teljességétől. Idővel jellemezhető az, hogyan támad bűn az ember sajátos világra való nyitottságából, de az is, hogyan tartja meg az embert bűnei ellenére Isten teremtő élete.

Az emberi tér- és időtapasztalatot szüntelen nyitottság jellemzi minden valóságos iránt, amely hozzátartozik az emberként való létezéshez. Szemmelláthatóan csak az ember hagy tapasztalásaikor a dolgoknak saját teret, és csak ő képes, önmagától időbeli távolságot is tartva, elmúltként vagy eljövendőként érzékelni azokat. Ám épp azáltal, hogy világra való nyitottsága révén meghagyja a dolgok terét és idejét, tesz szert maga az ember térre és időre. A dolgoknak átengedett tér az ő saját tere lesz, a dolgok fölött rendelkező cselekvésének színtere, és a dolgokhoz mért idő révén számol múlttal és jövővel. Így jut el az ember a tapasztalt valósággal szembesülve, önmagához. Teret és időt mindig önmagára mint középpontra vonatkoztatva tapasztal.

A térben megtapasztaljuk a föntöt és a lentet, az elölt és a hátult, a jobbot és a balt. Ezen irányok vonatkoztatási pontjaként az a hely szolgál, melyet az irányokat érzékelő én mindenkor elfoglal. Ha megfordulok, a bal és a jobb fölcserélődik. Ha repülőgépen ülök, lent van az, ami a gyalogos számára föntnek számít. A térbeli irányok tehát viszonylagosak, a megfigyelőre vonatkoznak. Ő az a központ, amely ilymódon mindenkor magából kiindulva határozza meg, mi van fönt és lent, elöl és hátul, jobbra és balra.

Hasonlóképpen állunk az idővel is. Az, hogy mit tartok jelennek, elmúltnak, eljövendőnek, attól függ, mikor élek. Caesar még eljövendőnek tekintette azt, ami számunkra már a régmúlthoz tartozik, ami ma jelen, holnapra múlttá válik. Eképpen az időbeli irányok is viszonylagosak a megfigyelőre vonatkoztatva. A mindenkori ember mindenkori jelene az az idői központ, amelyhez képest meghatározódik mi az, ami elmúlt, jelen, jövő. Hasonló érvényes a mozgásra is. Mozgásról csak egy nyugalomban lévő pontra vonatkoztatva lehet beszélni.

Sokáig úgy gondolták, hogy a világnak térbeli középpontja van. Így - ezen elképzelés szerint - minden esemény iránya egyértelműen meghatározható. Minthogy azonban sehol nem található abszolút középpont, ezért a térben nincsenek rögzített irányok, csak testek közötti viszonyok, melyek kinek-kinek másként jelennek meg. És az időben is csak az idői adottságokhoz viszonyítva lehet jelenről, múltról, jövőről beszélni. Valamely időn kívüli helyzetből szemlélve értelmetlenné válik a múlt, jelen, jövő közti különbségtétel. Csak az időfolyamatban egymást követő dolgok, lények és események felől tekintve osztható fel az idő múltra, jelenre és jövőre. Ez pedig az időfolyamat visszafordíthatatlanságának a következménye, mely szigorú egymásutánban tart a korábbitól a későbbi felé: az időfolyam bármely tetszőleges pontjáról tekintve a korábbi elmúltként, a későbbi eljövendőként jelenik meg. Ha azonban szert tehetnénk valamely, az időfolyamon kívüli pozícióra, úgy eltűnnék a különbség múlt, jelen és jövő között, csupán az önmagukban álló adottságok egyetlen jelenbeni valósággá összeálló sora maradna.

Hogy e feltételezésünk helyességéről meggyőződhessünk, először valamivel pontosabban meg kell vizsgálnunk az ember jelenről alkotott képét, a jelentudatát. Kívülről szemlélve a jelen egy olyan időbeli pont, mely elhatárolja egymástól a múltat és a jövőt. Az időfolyamat ekkor úgy jelenik meg, mint az idő vonalán a múltat és a jövőt elválasztó most-pont mind tovább vándorlása a jövő irányába. Másként kifejezve: az események a jövőből a most-ponton át szakadatlanul a múltba hullanak és ott rögzítetté válnak. Ám valóban csak egy pont a jelen? Közelebbről szemügyre véve felfedezzük, hogy a most-pont megmarad: a világtörténés áradata úgyszólván átcsap a most küszöbén, ámde maga a most mindig most marad. Azaz, míg él az ember, a most vele vándorol az időn át: ami mindenkor „most” történik , az minden pillanatban változik, maga a most azonban mégis megmarad, csak tartalma változik. Minden élet, úgymond időáthidaló jelenben zajlik. Ezért van az, hogy a jelent nem puszta pontként éljük át, hanem többé-kevésbé tágas körként. A politikai életben a jelen hónapokat, de éveket is átfoghat, s a jelenlegi helyzet a privát életben is rendelkezik bizonyos - jóllehet csekélyebb - kiterjedéssel. Mindazonáltal adódhatnak olyan helyzetek is, melyekben a jelen egyetlen pillanatra zsugorodik össze. Ezek olyan szituációk, melyek villámgyors reakciókat követlenek, például a boxban vagy a vívásnál.

A megélt jelen többé-kevésbé nagy kiterjedése nyilvánvalóan a cselekvés és állásfoglalás mindenkori lehetőségétől függ. Mindaz a jelenhez tartozik, ami fölött még rendelkezünk, amiről még dönthetünk, amin már semmit nem változtathatunk. Az elmúltnak számít. Amire pedig még reagálhatunk, az a jövőhöz tartozik. Jelentudatunk kibővülése tehát eképpen magyarázható: a jelenhez tartozik minden (már meg) volt - így a minket körülvevő emberek a maguk sajátos élettörténetükkel és kéznéllévő napi használati tárgyaink -, amennyiben mint mi magunk is, ez a „volt” megmarad a szüntelenül előrehaladó most-ban, kapcsolódik ahhoz. Hisz kétségkívül jelenvaló az, amit mindenkor megragadhatok: politikai állapotok, amíg még fönnállnak, jelenlegiek, s közömbös, mióta tartanak már: saját életem jelen marad számomra, míg korábbiakkal azonos meggyőződések és érdekek vezetnek. És már most messzemenően a jelenhez tartozóként kezelhetem azt is, amit jelenlegi események biztos következményeként előre látok. Minden jelen van, ami ahhoz a szituációhoz tartozik, amelyben cselekszem. Következésképpen a jelentudat határait egyfelől az előre nem látható jövőbeni, másfelől a magában lezárt elmúlt képezi.

Így tehát a jelen tudás- és hatalomfüggő valami. A tudományos technika segítségével képesek vagyunk rövid időre összezsugorítani hosszantartó természeti folyamatokat, ily módon uralkodni az idő fölött is. Időfolyambeni helyzetéhez való kötöttsége miatt mindazonáltal korlátozott marad az embernek az a képessége, hogy jelentudatát előre és hátrafelé kiterjessze. Csak az időfolyamon túli helyről tekintve maradhatna meg minden örök jelenként annak számára, ki uralma alá hajtja a földet.

Az emberi időtapasztalatról való szemlélődésünk eredményeit a fizikai relativitáselmélet időértelmezése igazolja. E teória a teret és az időt egy egyetlen valóság dimenzióinak tekinti, s az egyidejűség relativizálásával az időt, következetesen eljárva, térként értelmezi, tériesíti. Ezzel a relativitáselmélet olyan szándékot teljesít be, amely már az emberi időszámításban is benne rejlett, minthogy az időt térbeli folyamatok s a nap állása alapján mérjük, vagy az óra számlapjáról olvassuk le. Az idő térbelivé alakítása elválaszthatatlan a világ emberi megtapasztalásának tárgyiasító jellegétől, azon törekvésünktől, hogy a valóságot önmagában, tőlünk függetlenül fogjuk föl. A relativitáselméletben ez a szándék ahhoz a végső lehetőségnek tekinthető elgondoláshoz vezet, hogy a világfolyamat állandó jelen. Ily módon a természettudomány - amiként az újkor kezdetén megalapítóinak szeme előtt lebegett - e szempontból is kiteljesíti az isteni teremtésgondolatot, s úgy állítja elénk az embert, mint a teremtés urát.

Az idő igazsága időmegtapasztalásunknak a „jelen-múlt-jövő” hármassággal jelzett énre-vonatkoztatottságán túl található. Az idő igazsága minden történésnek az örök jelenben való egybecsengésekor jelentkezik. Az örökkévalóság azonban nem mint valami egészen más áll szemben az idővel, hiszen nincs más tartalma, mint az idő. De az idő igazsága, az örökkévalóság, rejtve marad az időfolyamatban. Az örökkévalóság minden idő egységesüléseként egyúttal olyasvalami is, amely meghaladja időtapasztalatunkat, mivelhogy minden történés örök jelenben való szemlélése csak egy időfolyamon kívüli helyről lehetséges. Ilyen hely véges lények számára nem érhető el. Csak Isten az, aki nincs bezárva az időfolyamatba. Az örökkévalóság Isten ideje, azaz: Isten minden időben jelen van. Az Úr cselekedete és hatalma minden elmúltra és eljövendőre mint számára jelenvalóra terjed ki.

Az örökkévalóságnak minden történés egy egyetlen jelenben összecsengéseként való értelmezése különbözik az örökkévalóságról alkotott görög elképzeléstől. Az ókori görög filozófia az „általánosként” fölfogott mindig-létezőt, a változatlant értette örökkévalón. A görög gondolkodás öröknek tekintette a kozmosz általános rendjét, mely az égitestek körpályáinak szabályosságában nyilvánul meg. Az egyedit és az esetlegest mulandóságában az örökkévaló ellentétének tekintették. A görög gondolkodás számára ilyeténképpen örökkévalóság és idő között egymást kölcsönösen kizáró ellentét áll fönn: az örökkévalósággal mint az önmagában nyugvó általánossal szemben áll az idő mint az értelmetlen változások birodalma. Ám az ezen elképzelés alapjául szolgáló megkülönböztetés általános és különös között félrevezet minket. Az örökkévalóságot helytelen úgy elgondolni, mint általánost, mely így kizárja magából a különöst: az általánosnak eleve nem lehet nagyobb igénye az örökkévalóságra, mint a különösnek. Jóllehet az összes történés együttes hangzását bizonyára csak rémes diszharmóniaként érzékelnénk, s még az atonális zenéhez szokott zenész sem igen találhatna élvezni valót az örökkévalóság egybecsengésében. Ez a diszharmónia azonban nem csupán egymással ellentétben álló különösségek révén keletkezik, mivel az általános is ellentétben áll több más általánossal. Az általánosnak is egybe kell csendülni ellentétével az örök jelenben, s éppúgy meg kell semmisülnie ebben az együttes hangzásban, mint a különösnek és esetlegesnek. A különös s esetleges oldaláról nézve: ez is ott van minden történésnek együttes megszólalásában, noha önmagában éppoly örökkévaló, mint az általános. A különös is eltűnik minden történés örökkévaló együttesében - de benne van. A valóság tehát különösségében is kapcsolatban áll az örökkévalósággal.

Isten örökkévalóságát is ebben az értelemben kell látnunk: a görögök számára az egyszerű, a különbségeket nem hordozó változatlanságát jelentette, szemben az időbeni, alakuló dolgok változékonyságával. A görög filozófia Istene ezért tehát képtelen a cselekvésre, hisz ehhez ki kellene lépnie nyugalmából, ám így változatlanságával együtt örökkévalóságát is elveszítené. A görög filozófia Istene ugyanezen okból voltaképpen nem rendelkezik tulajdonságokkal sem, mivel akkor a tulajdonságokkal különbségeket is hordozna, azaz változékonyságot, s így megintcsak elvesztené örökkévalóságát. A görög istengondolat örökkévalósága az üres, általános lét örökkévalóságaként jelentkezik. Ezzel szemben a Biblia örök Istene élő, cselekvő Isten, habár elképzelhetetlen idő óta s minden időben él, ámde tulajdonságok végtelen gazdagságát hordozza. Cselekedhet ekkor így s máskor amúgy, örökkévalósága nem szűnik meg, merthogy az magában foglalja a különöst, az egyszerit és a véletlent. A Biblia Istene ily módon mindenütt jelen van, egyaránt közel minden emberhez. Ez a mindenütt való jelenléte csak másfajta kifejeződése mindenhatóságának. A Biblia Istene teremtő lehetőségeinek határtalan változatosságát nem csupán önmagával szemben, a teremtett dolgokban engedte alakot ölteni, hanem egysége e gazdagságnak önmagában is. Önmagával való örök azonosságában eredete a történelemnek, ezáltal minden dolgot mindenkor-jelenvalóként fog át. Ezért lehet ő - szemben a görög filozófia istenével - a történelem cselekvő Istene.

Az embernek az a rendeltetése, hogy részesüljön Isten örökkévalóságában. Világra nyitottságának lényegéből adódóan képes arra, hogy a valóságot lehetőség szerint objektíven, azaz az örök jelen perspektívájából szemlélje. Az embernek ez a tulajdonsága sajátos kiterjesztett jelentudatában mutatkozik meg, amellyel egyszerre fogja át a sokféleséget, ellentétben az állat pontszerű jelenélményével. Az embernek ama rendeltetése is, hogy teremtője helytartójaként uralkodjék, magában foglalja rendeltetését az örökkévalóságból való részesedésére, hiszen uralmának hatóköre - amint láttuk - a jelenlegi megtapasztaltak körétől függ. Ámde Isten örök jelenében való részesedésre irányuló rendeltetésünket megtöri az időiség okozta énesség. Az, hogy az én önmagát egyáltalán múlt és jövő közt találja, még nem bűn, hanem az ember végességének, időfolyamhoz kötött meghatározott és korlátozott helyzetének kifejeződése. Ám mihelyt az énre vonatkoztatott időtapasztalat szétzilálja a világra nyitott tárgyilagosságot - a múltat visszasírva elszalasztjuk a jelent és féljük a jövőt, vagy fordítva: elfelejtjük a múltat, és a jövőt csak az én szemszögéből tervezzük meg -, úgy idő- és tértapasztalatunk énessége önmagunkba zárulássá, a világhoz való viszonyunk egyoldalúságának forrásává, a bűn jelévé válik.

Mégis: a jelen vándorló mostjában az én, míg az ember él, részesül az örökkévalóságban. Az örökkévalósággal a most-ban való ilyetén érintkezés nélkül az én egyáltalán nem lenne képes az idő felfogására, mert akkor az én e középpontja nem volna. Az én bűnelkövetéskor is abból táplálkozik a most-ban, amitől egyúttal elzárkózik: Isten teremtő és életet adó ajándékából. Miként zárkózik be azonban az embert a mosttal szemben? Úgy, hogy bezárul a jelenbeli örökkévalósággal, önmagának „pillanatnyi” jellegével szemben. Az embernek minden mostban az örök jelenből kellene élnie, a nyitottságból, amely fogékony az iránt, aminek a mindenkori pillanatban eljön az ideje. Isten minden pillanatot az élet új mozzanataként tár föl az ember előtt, s nincs olyan mélyen átélt pillanat, amely ne az örökkévalóság jelenléteként lenne megragadható, s éppen hogy ezen új mozzanat egyszeriségében. Ha az ember a mindenkor új pillanatokból, az általuk föltárt vonatkozásokra nyitottan tudna élni, akkor az örökkévalóságból és az igazságban élne. Erre azonban senki nem képes, legalábbis pusztán önmagára hagyatkozva nem, mivel rendelkeznie kellene minden elmúlt és eljövendő fölötti áttekintéssel, hogy önmagából képes legyen a mindenkori pillanat helyes megítélésére. Az ember énességében minden új pillanatot először az én számára vesz igénybe, ahelyett, hogy az örökkévalóságtól kapott megbizatásként fogadná. Tehát már itt, a pillanat félreértésében rejlik az időélmény visszájára fordulásának eredete. Minekutána a pillanat az örökkévalóságtól kapott megbízatás helyett pusztán az én mostjaként jelenik meg, végbemegy minden más időnek az én-pontra vonatkoztatott relativizálása is.

Az ember bűne következtében különös jelentőséget kap a jövő. Örök rendeltetése szerint az embernek teljességgel a pillanatban kellene élnie. Mivel a pillanat mindig átfordul az én mostjába, s mert az ember jelenét eleve, önnön erejéből az örökkévalósággá tágítani, ezért az emberről való döntés színterévé, az én számára áthághatatlan határrá lesz a jövő. A kijelentés, miszerint az ember az ismeretlen jövő „előidejében” él azt nyomatékosítja, hogy az én számára a valóság meghódításának határa Isten előre nem látható döntésében található. Aholis az önhittségében Istenhez való hasonlatosságával kérkedő én elbukik. Az ő vége, a halál a legkeserűbb végzetté válik számára. Reménye ugyanazon Isten, akivel szemben elbukik, marad csupán, az Úr, aki a halálon mint határon túl is teremtőként jön elébe. Ígéretével a bűnös figyelmét e jövőre irányítja, hogy elbukása ellenére megőrizhesse az örökkévalóságnak.

A bűnös elbukása az örökkévalóságon az ítélet. Emberi ittlétünk minden adottságának az örök jelen egységében való összegződése csak szörnyű diszharmóniaként, minden ellentét megsemmisüléseként képzelhető el. Hogyan élheti túl az én mindezt, hiszen útja az időben most-pontokra osztódik, melyek a teljes valóságra vonatkozó egymást kizáró vázlatok középpontjaivá válnak. Az, hogy a teljes valóságról képeket vázolunk föl, emberi rendeltetésünkhöz tartozik: az embernek minden pillanatban életet teljességét kell megélnie. Mivel azonban ezek a vázlatok mindig énközpontúak, ezért nem csupán a különböző emberek életvázlatai zárják ki egymást, hanem egyugyanazon embernek ittléte során megélt - kialakuló különböző életvázlatai is. Ha életünk minden ellentmondása ellenére nem maradunk hűek világra nyitott rendeltetésünkhöz, úgy az Isten előtti ítélet nyomán megsemmisülünk: nem egyszerűen semmivé leszünk, hanem szétfoszlik végtelen rendeltetésünk, a teljes üdvös életre való rendeltetésünk. Az Isten életéből és emberi rendeltetésből való kirekesztettség az örökkévalóság fájdalma.

Az örökkévalóságot jelentő ítélet az ember számára földi vándorlásának ideje alatt rejtve marad a világban. Saját léte örökkévalóságában, minden adottságának egybecsengésében csak akkor részesülhet, miután ittléte az események egymást követő sorában lezárult. Ezért halálon túli esemény az ítélet: csak a halál után érheti el az ember azt a teljességet, amire rendeltetése irányul.

Ez mutatkozik meg már abban a képben is, amely az eltávozottról a hátramaradottakban megmarad: az eltávozott élete teljes egészként jelenik meg előttünk. Egy ilyen összegzést azonban nem csupán a kegyelet és a történelmi emlékezés kíván meg. Miként is részesül maga az elhunyt létének teljességében? Nos, míg élt, énjében nem tudatosult ittlétének teljessége, hiszen élete különböző mozzanataiból sok mindent elfelejtett, elnyomott magában. Ámde a saját halálára s az ahhoz vezető útra vetett sejtésekkel teli előzetes pillantása révén sem nyerhetett teljes képet saját ittlétéről. Az még a halálra készülő előtt is rejtve marad. Ittlétünk teljességének elérése tehát, ha egyáltalán részesülhetünk belőle, csak halálon túli eseményként képzelhető el. Az örökkévalóság földi ittlétünkben rejlő mélységének halálon túli eseményként való megélése, egyúttal föltámadást és ítéletet jelent. Föltámadást, mert beteljesül az emberi rendeltetésünk, s ítéletet, mert saját életünk örök teljességének az énünk és végtelen rendeltetésünk között feszülő ellentmondásban meg kell semmisülnie.

Az ítéletnek halálon túli eseményként való elképzelése tehát a holtak föltámadására vonatkozó általános várakozáshoz kötődik, melyről korábban már szó esett. Az eljövendő ítélettel kapcsolatos elképzelés, akárcsak a föltámadás reménye, én minden gondolat, mely a halálon túlra irányul, természetesen pusztán hasonlat marad. S mikor válna az örökkévalóság ítélete az én számára eseménnyé, ha nem a föltámadás pillanatában? A holtak föltámadásakor ébredő élet, miként az elmondottakból kitűnik, ugyanazon élet, mint amelyet most a földön élünk - de akképp a mostani életünk, ahogyan azt Isten örök jelenéből látja, azaz egészen másként, mint ahogy azt mi megéltük. S mégis, a holtak föltámadásakor nem történik egyéb, mint ami már most az idő örök mélységében rejtezik, s ami Isten szemeiben - teremtő pillantásában! - már most jelenvaló. Életünk idejének részesedése az örökkévalóság mélységében tehát az a híd, amely mint összeköttetés révén már most megéljük azt az életet, melyre föltámasztatunk. Ezért testünk elbomlása nem lehet akadálya a föltámadásnak, s nem merülhet fel az a kérdés sem, hol marad az ember halála és a világ vége közötti időben. Már ebben az életben, s döntően Jézussal való találkozásban végbemegy az, ami csak a világvég órájában lesz énünk számára örök jelentőségében nyilvánvalóvá. Jézussal való szövetségünk ittlétünk mozzanatainak mint szólamoknak örök együtthangzásában túlzengi és átformálja a hamis hangokat. Ily módon azt reméljük, hogy Jézussal való szövetségünk a végítéletet követően a Feltámadott életének részesévé tesz minket.

Mégegyszer összefoglalom az eddig elmondottakat: az idő csak magában az események folyamában lévő nézőpontból szemlélve válik szét múltra, jövőre, jelenre. Az időfolyamon túlról tekintve azonban minden történés egy örök jelenben egyesül. Ezt - jóllehet csíraszerűen - már saját jelentudatunkban megtapasztaljuk. Ámde életünk egysége minden történés örök egybeesésében csak a halál után, a holtak föltámadásakor jöhet létre. Az örökkévalóság a végítéletet jelenti, mert létünknek az örök egybecsengés során ellentmondásain - s főként az énnek végtelen rendeltetésével szembeni alapellentéte okán - meg kell semmisülnie. A föltámadás egyedül a Jézussal szövetségben levők számára nem jelent pusztán ítéletet, hanem örök életet.

(Wolfhart Pannenberg: Mi az ember? Egyházfórum Kiadó.Budapest, 1991. 43-60.p.)