Antitrinitarism in the Second Half of the 16th Century. Ed.

Robert DÁN, Antal PIRNÁT. Bp. — Leiden, 1982.

A baranyai Siklós várában 1979. május 15-től 19-ig tartotta 10. kollokviumát a MTA Irodalomtudományi Intézetének reneszánsz csoportja. Ezt a konferenciát a többitől két vonás különböztette meg: 1. a 400. évvel ezelőtt vértanú halált halt Dávid Ferenc emlékének szentelték, 2. ez alkalomból az eddiginél jóval szélesebb körben jelentek meg, dolgoztak együtt azok a külföldi és magyar szakemberek, akik az utóbbi évtizedekben jelentősen fellendítették az antitrinitárizmus kutatását és elmélyítették annak ismeretét. A jeles nemzetközi kutatógárda tagjai feltárták újabb kutatásaik eredményét, és mindezt átszűrték a kritikai eszmecsere szűrőjén. Ennél a konferenciánál és most megjelent évkönyvénél illőbb és szebb formában aligha lehetett volna tiszteletet adni Dávid Ferenc emlékének. A kötet közli mind a 22 előadást, mégpedig a szerzők nevének alfabetikus sorrendjében, a konferencián elhangzott nyelven, hetet-hetet angolul, németül és olaszul, egyet pedig franciául.

Természetes, hogy a szerzők különböző hozzállásából eredően mutatkozik némi egyenetlenség is a kötetben. Más Erdő János értékrendszere, érvelési módja, mint a szerzők legtöbbjéé. Erdő János Dávid Ferenc biblicizmusáról írt. Érdekes, hogy éppen a szerző felekezetileg elkötelezett szemléleti módja tűnik a közös tárggyal kevésbé rokonnak, mint azoké, akik 16. századi témájuk iránt vallási elkötelezettség nélkül viseltetnek.

Mindjárt az első előadás fontos forráselemzést nyújt. Balázs Mihály szegedi kutatónk azt vizsgálja (13 — 23), miként fogadták az érett Servet főművét, a Restitutio Christianismit Kelet-Európában? A De Begno Christi etc. (Gyulafehérvár, 1569) alapján Balázs megállapítja, hogy az általa feltételezett szerzők, Blandrata és Dávid szabadon válogattak Servet tanításaiból. Mellőzték a neoplatonikus, a perfekcionista, a saját christologiájukhoz nem illő részeket. Balázs túlzásnak tartja Borbély István unitárius egyháztörténósznek azt a nézetét, hogy az erdélyiek teológiáját teljes egészében Servet befolyásolta. Balázs szerint Kelet-Európában a Restitutiot a teológusok saját szempontjaik szerint átválogatva és néha átértelmezve használták fel.

Dán Róbert a „judaizare" kifejezés pályáját kíséri végig érdekes tanulmányában (25 - 34). A szó következő értelmezését ajánlja: judaizálni annyit jelent, akár személyről, akár tanról mondjuk, hogy az illető elhatárolj a magát az izraelita vallási koncepciótól, mert Jézust a Messiásnak fogadja el, de másfelől elhatárolja magát más egyéb keresztyén koncepcióktól azzal, hogy az Ószövetséget, továbbá a rabbinikus iratokat tekinti elsőrangú tekintélynek (33).

Ruzena Dostálova (Prága) a lélek halhatatlansága felőli 16. századi vitát tárgyalja Palaeologusnak De anima c. tráktátusa nyomán (35 - 46). Dostálova arra az érdekes tényre mutat rá, hogy Palaeologus, aki a hamisítatlan újszövetségi keresztyénséget óhajtotta volna visszaállítani, ennek eszméit megtalálta a Koránban is. Ennek nagy jelentőséget tulajdonított. A halál utáni élet hite, mely élet Isten ítélete alapján a földön végrehajtott jó vagy rossz cselekedetek szerint alakul, sajátja az iszlámnak is. Palaeologus szerint ez általában a vallás lényege, mert erőt ad a személyes morális erőfeszítésekhez épp-úgy, mint ahogy formálja a harmonikus közösségi életet. Ebben a hitben megegyezhet egymással és összegezheti erőit a még egymással küzdő sok nép és vallás.

A már említett Erdő János (Kolozsvár) szerint (47 — 55) Dávid Ferenc egyáltalában nem akart valamilyen új vallást alapítani, hanem az ősi apostoli tanítást akarta helyreállítani. Szorosan nyomon járó előadást kapunk John C. Godbey-től (Chicago) Socinus and Christ címen (57 - 63). Érdekes, de kissé talán a periférián helyezkedik el Jan van Coudoever (Amstelveen — Duisburg) előadása Orániai Vilmosról (65 - 72). Kérdezhetné valaki, érdemes volt-e Keserű Bálintnak olyan tiszteletet érdemlő pontossággal és annyi fáradsággal tisztázni és mérlegre tenni Christian Franken 1593-ban írt, újabban felfedezett disputációját (73 - 84)? A válasz csak igenlő lehet, mert egy kor szellemi képét, a témák, jelen esetben a valláskritika jelenlétét, módosulásait nemcsak a mesterművek, hanem a másodrendűbb írások is együtt tükrözik. Werner Lenk (Berlin) tanulmányát, aki a német antitrinitáriusok csoportját tekintette át mind hazájában, mind az emigrációban, inkább a jó áttekintés és összefoglalás, mintsem új adatok feltárása jellemzi (85 — 89). Makkai László dolgozata az unitarizmus és a törökösség kapcsolatáról tárt fel Méliusz Juhász Péter által erősen bírált, érdekes összefüggéseket (90 - 95). ValerioMarchetti (Bologna) Enyedi György Európa-szerte feltűnést keltő nagy bibliaiteológiai művének tüzetes analízisét nyújtja hermeneutikai-szillogisztikai szempontból (97 - 146). Németh S. Katalin a Pécsi Disputát ismerteti (147 - 155). Örömmel értesülünk arról, hogy a közeljövőben nyomtatásban fog megjelenni ez az érdekes művelődéstörténeti emlék a régi magyar prózai emlékek sorozatában. A könyv 157 — 190. lapjain Pirnát Antal vont párhuzamot a hithős Dávid Ferenc és a politikus Blandrata között. A politikus Blandrata döntéseiben elsőrangú szerepet nem a vallási, szakteológiai megfontolásoknak adott, hanem inkább az egyes társadalmi rétegek és az egész társadalom érdekeinek, tudatállapotának, hangula tának.

A szélesre tárt és gazdag színképet olyan dolgozatok is gazdagítják, mint Adriano Prosperi (Bologna) tanulmánya a 16. század II. felében az olasz apácaklastromokban felmerülő, később eretneknek bélyegzett christologiai és apokaliptikus nézetekről (191 - 202). Igen becses Aldo Stella (Pádua) dolgozata az erősen racionalista páduai szellemi életről a 16. században, kapcsolatban az antitrinitárizmus kezdeteivel és kibontakozásával (203 - 213). A szerző végeredményként azt állapítja meg, hogy ,,a sok lengyel és erdélyi diák nemcsak egy univerzális ós modern műveltséget ismert meg Páduában, hanem belekóstolt ott a vallás kérdésének szabad szellemű és független kezelésébe is" (213). Szabó Géza Bogáti Fazekas Miklósnak, a költőnek és teológusnak portréját rajzolta meg (215-230).

Lech Szczucki (Varsó) a lengyel és az erdélyi unitarizmus közötti kapcsolatokat tekintette át a 16. század II. felében (231 - 241). Mint ismeretes, a lengyel és az erdélyi unitarizmus első és egyik legfontosabb összekötője sem lengyel nem volt, sem erdélyi, hanem az olasz Blandrata. A tanulmány annak igazolása, milyen eredményes, ha a magyar kutatást a lengyelnek a teljesítményeivel szembesíthetjük és gazdagíthatjuk. Szörényi László Heltai Gáspárnak Háló c. kiadványát tárgyalja. Elemzi a mű latin eredetijét, az abban tárgyalt spanyol inkvizíciós esetet (243 - 251). Heltai Gáspár szerint az inkvizíció és a trinitás tana ugyanazon egy ördögnek a két találmánya (249). Szörényi szerint Heltai ,,a katolikus és lutheránus korából magával hozott régi ördöghitót egyesítette újonnan szerzett antitrinitárizmusával" (251).

Janusz Tazbir (Varsó) az antitrinitáriusok véres üldözésének lengyelországi visszhangjáról számol be (253 - 260). Mint ismeretes, 1553-ban megégették Servetet Genfben, 1566-ban lefejezték Bernben Gentilist és 1572-ben Mannheimben Johannes Sylvanust. Dávid Ferenc börtönben pusztult el. Neuserre és Vehe-Gliriusra hasonló sors várt volna bizonnyal, ha nem menekülnek. Tazbir ecseteli, hogy a kivégzésekről szóló hírek miként foglalkoztatták a lengyelországi vallási spektrum egy-egy részét. Az állásfoglalás tovább mélyítette a szakadékot az egyes táborok között. A lengyel antitrinitáriusok, akik ugyan tiltakoztak ez ellen az elnevezés ellen és lengyel testvéreknek nevezték magukat, csak a 17. századtól kezdve sociniánusok-nak, ambivalens módon reagáltak. Egyfelől a kálvinisták fejére olvasták, hogy semmivel sem különbek a pápás egyháznál. Másfelől viszont büszkék voltak arra, hogy nekik is vannak vértanúik. Lengyel vértanú a 16. században csak egy akadt, 1539-ben egy polgárasszony, de aligha volt unitárius. Biztosan az volt Tyszkowicz Iván, akit 1611-ben végeztek ki. így a lengyel unitáriusok szívesen tekintették a külföldi vértanúkat saját hithőseiknek. A katolikusok reagálása nem kevésbé volt kétértékű. Egyfelől helyeselték az eretnekek kivégzését, és arra mutattak rá, hogy az eretnek kálvinisták sem szenvedik el a tőlük tovább elhajlókat. Másfelől viszont elégedetten hivatkoztak az ellentáborban mutatkozó szakadásokra. A lengyel kálvinisták reagálását Tazbir szerint az is befolyásolta, hogy mint vallási kisebbség veszélyeztetett helyzetben érezték magukat. Egyáltalában nem helyeselték azt, hogy svájci hittestvéreik vérpadra juttatták az eretnekeket.

Waclaw Úrban (Krakkó és Kielce) egy 1557-től, majd 1560-tól Morvaországban működött lengyel antitrinitárius, Lukas Delfin tevékenységét, hányattatásait, hatásait elevenítette fel (261-268). Említsük meg, hogy Delfin 1560 körül hazánkban is tevékenykedett és hasonló eszméket terjesztett, mint Arany Tamás. Úrban ismerteti a Delfin ellen az olmützi püspök előtt elkezdett és évek során folytatott port. Delfinnek végül sikerült visszanyerni szabadságát. A továbbiakban a lengyel antitrinitáriusok körében működött szombatos nézetekkel. A római katolikus polemikus irodalomban Delfint régebben számtalan esetben hozták fel annak elrettentő példájául, ha egy szerzetes egy kicsit is elhajlik a római tanításoktól, lépésről lépésre a szentháromság-tagadás örvényébe zuhan. Később aztán elfeledkeztek Delfinről, és maguk a lengyel történészek egy 1958-ban napvilágot látott gyűjteményben már olasz emigránsnak tartották. Orbán szerint Delfinnek a tevékenysége is egyik bizonyítéka annak, hogy az antitrinitárizmus nem kizárólagosan Dél-Európából származott be a nyugati szláv népek körébe és Erdélybe, hanem a huszitizmus nyomán és annak kisugárzási területén autochthon módon is megjelent. Caesaré Vasoli (Firenze) a humanista kritikai szellemnek az antitrinitárizmus kezdeteiben való részesedéséről írt tartalmas tanulmányt (269 - 285).

Magyar szempontból nagy érdeklődésre számot tartó dolgozatot olvasunk G. H. Williams (Cambridge/Mass.) tollából (287 - 321). Dávid Ferencnek Socinus Faustussal 1578 - 79-ben lezajlott vitáját dolgozta fel az adorációnak és az invokációnak kérdésében. A kötet utolsó előadásában G. Zucchini (Bologna) az 1573. és 1585. között Blandrata körében hazánkban működő neves olasz orvosra, humanistára, antitrinitáriusra, Marcello Squarcialupira vonatkozó adatokat foglalja össze és egészíti ki az olasz tudós 1586 és 1588 között írt néhány levelének közlésével. Legyen szabad felhívni a figyelmet arra, hogy egy szintén Erdélyben működő svájci orvos, Johannes Muralt 1589-ben könyvet jelentetett meg Kolozsvárott olasz kartársának védelmére, akit Simonius részéről igen heves, becsületbe vágó, veszélyes támadások értek. Ebből a könyvecskéből, amely a RMK II. kötetének 206. számú darabja, még teljesebbé lehetne tenni a Squarcialupiról Zucchini által rajzolt képet.

Benyomásainkat összegezve nagyon alkalmasnak tartjuk a gyűjteményes kötetet arra, hogy kiterjessze a kutatás szemhatárát az antitrinitárizmus értelmezésére és értékelésére nézve. Sokan még nem jutottak túl azon a szemléleten, hogy ennek az iránynak a munkásai humanista bibliakutatók és dilettáns teológusok módjára foglalkoztak a vallás és a reformáció kérdésével, anélkül azonban, hogy felismerték és osztották volna a reformáció központi ügyét, a bűnös és bűnbánó ember ingyen kegyelem által történő megváltásának hitét.

Így e humanistáknak a reformáció kérdéseivel való foglalkozása kilendítette azt annak megvált ástani irányából és a periferikus sínek valamelyikére tolta át. A szentháromság-tan bírálatát, a gyermekkeresztség elutasítását, a „zsidózást" vagy az önmegvalósító moralizálást tették a központba. Bizonyos idő óta már módosult ez a kép azzal, hogy az antitrinitáriusok küldetésüknek fogták fel, hogy a megtisztított keresztyénségnek olyan alakot találjanak, amely elfogadható a zsidók és a mohamedánok számára is. Bennük tehát a 16. század szélesebb kitekintésű, magukat az emberügyért odaszánó „ökumenistáit" lehet látni. Az előttünk fekvő gyűjtemény viszont még egy harmadik szemponttal is gazdagítja az eddigi képet, ill. az eddiginél jobban rámutat erre a harmadik mozzanatra. Ez az antitrinitáriusokban a morális hozzáállású, a köznevelésben szinte lázasan érdekelt ós részt vállaló humanistákat, a morális nevelés fontos propagátorait látja. A reformáció kora elég sötét és zavaros volt ahhoz, hogy a kornak nem a legrosszabb fiai a jobb jövőt az egyéni és társas életvitel reformjától, egy új etosztól várják. Az antitrinitáriusoknak a dogmák, a kultusz és a szervezett egyházak iránti ellenérzése nem öncélú, hanem a morális és intellektuális értéknek feltétlenül az első helyre tételéből származik. Innen a dogmák, a kultusz halványabb és mostohább értékelése náluk. Csakhogy még nem jelentek meg a színen Bacon és Descartes, akik módszert teremtettek egy intellektuális és morális súlypontú, szekularizált világfelfogás számára. Az antitrinitáriusok túl korán érkeztek. De az, hogy jöttek, nem volt véletlen és nem maradt hatások nélkül.

A kötet nemcsak a szerzőket dicséri, de az előszót író Klaniczay Tibor és a két szerkesztő Dán Róbert és Pirnát Antal szaktudását, jó ízlését és szervezőképességét is.

BUCSAY MIHÁLY