Emlékezés Szilády Áronra

1837.11.03-1922.03.20.

(Születésének ötnegyedszázados évfordulóján.)

                                                                            Református Egyház 1963  80-84.l

Nagyatyja híres halasi szabó- és ezermester. Asszonyt külföldről hozott magának. Atyja, Szilády László (1812 - 1862) neves igehirdető, kinek nyomtatásban is megjelent prédikációit számos lelkésztársa vette mintának. Atyjának Magyar Zsófiával kötött házasságából született első gyermekként Szilády Áron Sárvárott, 1837. november 3-án. A tehetséges gyermek már Sárvárott jó iskolamestert kapott, ki a betűvetés tudományával szinte egyidőben a latin nyelv elemeibe is bevezette tanítványát. Jászkisér után Kiskunhalason lett édesatyja lelkipásztor, éppen abban az évben, amikor a 11 éves Áron számára esedékes lett a gimnáziumba járás. A halasi gimnázium tudós tanára, Szilágyi Márton, a latin mellett a görögbe és a franciába is jól bevezette a tehetséges papfiút, sőt megtette vele az első lépéseket a héber idiòma rögös mezején is. Ilyen előkészületek után került Áron 1851-ben Nagykőrösre. Itt találta meg tanárában, Arany Jánosban élete nagy eszményképét. Mint a megolvadt kemény fém. melyet mintába öntenek, úgy veszi most magára Áron az Arany Jánosban meglátott életformát és nem is engedi azt el többé. Arany Jánostól tanulta meg a mit és a hogyant is. Az élet eszerint arra való, hogy nemzetünket szolgáljuk, mégpedig a szolgálatnak önmagában is a legtöbb szépséget tartogató és beteljesülést adó útján. Szolgálni a nemzetet a költészet, a tudomány, a tanítás útján, hogy fiai és leányai kibonthassák a szívükben rejlő egész erőt és ragyogást, de mindezt a legjobb munka után is szerényen, önmagunk személyére nézve igénytelenül, mindig sokkal többet adva. mint kapva - ezt tanulta Szilády Arany Jánostól.

Bár osztálytársainál már Kőrösre érkeztekor többet tudott, a meglátott életcélhoz mérve most mégis üresnek érzi tarsolyát. Mintha csak most kezdené a felkészülést. Jó helyre került, mert a körösi főgimnázium éppen Szilády Áron ottani tanulásakor (1851-53) olyan tanári karral dicsekedhetett, amely bármely egyetemi bölcseleti karnak is tisztességére vált volna. Ügy látszik, hogy a mi Áronunk legelőbb azzal a kinccsel tanult meg jól gazdálkodni, amelyből Isten mindenkinek egyforma mértéket ad, az idővel, mert iskolai teendői elvégzése mellett a már eddig megismert négy nyelv mellé megtanulta az angolt és a németet is. Tanáraival együtt a nyelvekben egy-egy kulcsot lát, amelyik megnyit neki egy-egy országot, egy-egy irodalmat. De nem tartja elégnek, hogy csak a könyvek lapjain mozogjon otthonosan, alaposan szét óhajt nézni már ifjan hazájában is. A tanuláson kívül úgyszólván csak a turisztikára áldoz szívesen időt. Felső gimnazista és teológus éveiben - Kazinczy és Petőfi példáját követve - az iskolai szünetekben az ország csaknem minden táját sikerült bejárnia és megismernie.

A pályaválasztás nem okozott Áronnak különösebb fejtörést. Adva volt számára a családi hagyomány, a lelkipásztori hivatás, amelyet édesapja parókiájából nézve vonzónak talált. Ehhez hozzávehetjük még azt is, hogy a legmagasabbra törő, nemes gondolkodású ifjú számára 1853-ban, a Bach-korszak mélypontján aligha mutatkozott életpálya, amely alkalmasabb lett volna népének sokoldalúbb és szabadabb szolgálatára, mint a lelkipásztori. Sem ifjúságában, sem később nem fájt a szíve olyan előkelőségért, amihez elsősorban vagyon és rang kell. A nagykőrösi iskolában, Arany János közelségében, de már a halasi református templom és paplak levegőjében is, kirajzolódott előtte egy másik előkelőség, amely megdobogtatta a szívét.

A debreceni kollégium teológiáján, ahova Nagykőrös után került, Szilády Áron újabb nagyhatású nevelőt, sőt második mintaképet talált Lugossy József professzor személyében, aki lelkes igehirdető, avatott nevelő, színvonalas orientalista tudós és egyben a magyar szépirodalomnak is jeles művelője. Szilády Áron Lugossy oldalán most beleveti magát az arab, a török és a perzsa nyelvek tanulásába. "Boldog, amikor a halasi városi levéltárban levő defterek, a magyarországi török hódoltság időszakának hatósági iratai, feltárják előtte titkaikat. Azután belekezd Kelet költészetének olvasgatásába és fordításába. Saját szorosabban vett küldetése abban a formában kezd kikristályosodni előtte, hegy a magyar-török kapcsolatok tudományos feltárásának kell szentelnie életét. Ezt a feladatot kitűnően oldotta meg később, legalábbis az alapvetés teendőit, de mégsem ez lett az igazi, hanem csak részfeladatnak, eszköznek bizonyult ahhoz. Szilády is felismerte, hogy a keleti nyelvek irodalma nagy és jelentős. Az addigi természetellenes út helyett, hogy ti. nyugati tudósok, főleg németek közvetítésével szereztünk tudomást a Kelet irodalmáról, Szilády azt tartotta természetesnek, ha ezt a hozzánk, magyarokhoz különösebben is közelálló szellemi világot közvetlenül tolmácsoljuk magyarra, sőt ha a nyugati nápek is inkább rajtunk keresztül jutnak hozzá, mint megfordítva. Arra is felfigyelt már. hogy a magyar történelemnek másfél évszázadában, e másfél évszázad forrásaiban a török jelentős szerepet játszott. Szilády becsületügynek kezdi tekinteni, hogy a hazai történelem török forrásanyaga se maradjon hiányosan ismert kincs.

Azt már Kőrösön megszokta, hogy iskolai kötelességei mellett szinte ugyanannyi időt fordítson magaválasztotta önképzési céljaira. A debreceni teológián is kitűnően teszi le vizsgáit, jeles hebraista, de amellett szinte páratlan gyorsasággal ássa bele magát az arab és a perzsa nyelv finomságainak ismeretébe, sőt Danteért megtanul olaszul, tervezett németalföldi továbbtanulása végett pedig hollandul is. A teológia elvégzése után, 1857-ben egyelőre Keletre megy tanulmányútra. Konstantinápolyban és Kisázsiában ismerkedik egy esztendeig a különböző török nyelvjárásokkal és az arab irodalommal.

A tudós pálya nyersanyaga most már szinte teljesen együtt van. Szükséges azonban még a tudományos munka korszerű módszerének elsajátítása is. Evégből keresi fel a következő évben a göttingai egyetemet. Göttingen mintegy száz éve már a talán legszínvonalasabb német főiskola. Kapui egy távolabbi, nyugati, főleg angolszász világ felé vannak kitárva. Katedráin és szemináriumaiban tehetséges német tudósok nagy buzgósággal faragják egyre kisebbre azt a távolságot, amely a németeket az övéknél nyugodtabb viszonyok között fejlődött Nyugattól a politikai, történelmi, földrajzi, nyelvészeti és természetismereti tudományok terén elválasztotta. E tudósok között a 19. század közepén az egyik legtevékenyebb H. G. A. Ewald (1803- 1875),a kitűnő orientalista.

Szilády Áron egére Göítingenben harmadik vezércsillagnak Ewald professzor került Arany és Lugossy mellé. Ewald korában a német egyházi és szellemi élet még mindig hangos volt a különböző teológiai és hitvailási irányok csatazajától. Ewald meglehetősen távol tudta magát tartani ezektől a huzavonáktól. Az volt a véleménye, hogy kortársai sok esetben azért vitáznak egymással oly elkeseredetten, mert nem ismerik eléggé a szóbanforgó tényeket. Alighogy megismertek néhány adatot, máris elméletet fabrikálnak. Az adatok egy másik csoportjából egy másik fajta elmélet készül el és máris kész a sokszor elvakult, de csak nagyon ritkán termékeny vita. Ewald a maga részéről a tények lehető legteljesebb körének a felkutatására szánta oda magát abban a nem mindig alaptalan és teljesületlen reménységben, hogy a teljesebb igazság ismerete talán ki tudja venni a vitatkozók vitorláiból a vakbuzgóság szelét. Sokban hasonló bajokban szenvedő tudományos életet hagyott maga mögött otthon Szilády Áron is. Nemzeti történetírásunk telve volt ábrándokkal, egyháztörténet-írásunk pedig igaztalan polémiákkal. Szilády Áron már Arany János mellett megtanulta, hogy a magyar református embernek csak a valóság talaján illik és szabad járni. Most Ewald mellett megizmosodott benne ez a tudat, és Szilády alkalmazni kezdte - jóval a pozitivizmus felmerülése előtt - a tudományos munka módszerére vonatkoztatva. Ettől kezdve egész életében elvben és gyakorlatban az a meggyőződés vezette, hogy a tudományos munka alapvetően fontos feladata a tények szabatos és minél teljesebb körű feltárása. A tudomány folyamatos és nyugodt fejlődésének ez a biztosítéka. Szilády Áron tényekhez lehajló tárgyilagos-ságának köszönhetjük, hogy az általa feltárt adatok fényében az ellentétek mellett, amelyeket a korábbi módszer kiélezett és felnagyított, látni kezdtük az egymásmellettiséget és a folytonosságot is, pl. a középkor és a reformáció, a török és a magyar, a lutheránus és református alternatívákban.

De vajon be tudott-e oly gyorsan kapcsolódni Debrecen neveltje Göttingenben, Ewald mellett a tudományos munkába, hogy már a módszer felőli döntésre kerülhessen részéről a sor? Rövid ideig maga Ewald is azt hitte, hogy nem. Tanítványai szűkebb körében a Koránt olvasta és magyarázta egyszer, amikor észrevette, hogy Szilády előtt sem preparált szójegyzék, de még csak szöveg sincs. A figyelmetlenség, sőt komolytalanság bizonyítékának vette ezt, és úgy vonta kérdőre hősünket, mint a tettenért bűnöst. Áron nem tudta egyébbel megmenteni a helyzetet, mint hogy könyv nélkül elmondta az éppen olvasott szurát. Ewald előbb arab, majd héber és perzsa kérdéseket tett fel, és ezekre Szilády simán adta meg a választ. Az incidens elsimult, az óra végén pedig Ewald odasietett Áronunkhoz, belékarolt és a fiatalon is szakállt viselő, sasorrú, sudár termetű ifjút úgy mutatta be a társaságnak, mint jeles orientalistát, kiemelvén azt is, hogy magyar.1

Göttingenből hazatérve Szilády Áronra a káplán-sors várt. A dunamelléki egyházkerület három különböző egyházvidékén, három különböző típusú gyülekezetben szolgáit: Gödöllőn, Omoravicán és Nagykörösön. 1862-ben elhunyt édesatyja. A kiskunhalasi hívek utódjává a hírnév koszorújával övezett fiút választják meg. Lehet, hogy az érdekeltek nem mindig úgy látták, de utólag visszanézve mégis szerencsés választás volt ez mind a két félre nézve. Szilády Áron a halasi parókián alkotó műhelyt és biztos menedéket talált a helyi lelkipásztori kötelességeket messze meghaladó tevékenysége számára. Kiskunhalas nemcsak főgimnáziumának alapítóját kapta meg benne, hanem a kiváló igehirdetőt, a nagytekintélyű lelkipásztort, a városi közélet tisztaságának bátor őrzőjét, a szegény nép őszinte barátját is.

Említettük, hogy a kiskunhalasi választáson a jelölt ifjú voltát ellensúlyozta máris nagy hírneve. 1851-ben az akkori körösi segédlelkészt a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Ekkor történt az a mulatságos eset, hogy principálisa nem akarta elhinni, hogy az Akadémiáról jött értesítést jól kézbesítették. Azt hitte, véletlenül került a káplánjához, pedig neki szól, hiszen ő maga is kiválóan felkészült művelője volt a tudománynak.

Szilády Áron megválasztásában valóban több szerepe volt az előlegezett, mint a már kiérdemelt bizalomnak. Volt körösi tanárai, Arany János és Szász Károly figyelemmel kísérték Szilády pályáját, elolvasták első írásait, és Toldy Ferenccel egyetértésben azért vitték be az Akadémiába, hogy egy nehéz és fontos feladattal bízzák meg. Szilárdyra mint a török nyelvjárások kiváló ismerőjére várt, hogy Salamon Ferenccel és Szilágyi Sándorral munkaközösségben az Akadémia új nagy vállalkozását, a Török-magyar kori történeti emlékek című adattárat tető alá hozza.

Szilády vasakarata, lelkiismeretessége és találékonysága most teret kapott. Nemcsak a magyar levéltárakban fellelhető anyagot gyűjtötte össze, de 1868-ban beutazta a régi olasz kultúrközpontokat is, felkutatta a magyar-török harcok viharaiban odakeveredett irományokat és kódexeket. Közben kutatásainak mindig volt meglepetésszerű, értékes mellékterméke is, egy-egy nem török vonatkozású, de mégis ritkaságszámba menő régi magyar nyomtatvány, megint máshol középkori egyházi kódexeink szövegeinek régóta keresett forrása, vagy egy Corvina. Talán mindenki más elhárította volna magától az új témák, az új kutatási lehetőségek ekkora bőségét, vagy pedig teljesen felaprózódott volna a túlságosan sokirányú kutatásban. Sziládyt 1867-ben a Kisfaludy Társaság és 1868-ban a Magyar Történelmi Társulat is tagjai közé választotta. 30 éves és már azok közé a kevesek közé tartozik, akiké a legmagasabb szellemi rang és a legtöbb elkötelezés ebben a hazában, holott ő még inkább ígéret, mint vitathatatlan becsű opus vagy opusok alkotója. Mégsem csalódtak benne, akik az élvonalba állították.

Most mutatkozott meg, mennyi tartaléka volt ennek a fiatal református papnak nemcsak nyelvtudásban és a tudományos munka módszerének ismeretében, de az életcél belső tisztázottságában és az önmaga feletti uralomban is. A nehéz részlettanulmányok mindegyikére egész lélekkel vetette magát. Ezek a legkülönbözőbb területekre ragadták el mert a szálak egymásba kapcsolódnak és korántsem végződnek a tudományszak határánál, holott e szakok közül bármelyik is már egész embert követelne. Egy-egy részletfeladat megoldása kedvéért Sziládynak egy-egy újabb szaktudomány ismeretanyagába és kutatómódszerébe kell magát bedolgoznia. A részfeladatokkal való birkózásnak ez a szakasza utólag visszanézve szintén nem volt egyéb, mint a további tartalékok gyűjtésének, az igazi életfeladatra való felkészülésnek a korszaka. Mert mindaz a részismeret, amely számára a középkornak és a 16. századnak bámulatosan sokoldalú, mindig forrásokon alapuló összképét eredményezte, szükséges és bőven kamatozó befektetés volt a főmű megalkotásához, a középkori és 16. századi magyar költészet emlékeinek szakavatott közreadásához és megmagyarázásához. Ha Szilády kezébe vett egyet, azokból a szálakból, amelyek együtt népünk szellemi életének folytonosságát jelentik, azt többé nem engedte ki szorításából, amíg csak le nem törölte róla a port, míg csak meg nem kereste a hozzátartozó egyéb szálakat is, és az elhanyagoltakkal, a rejtőzködőkkel egybefogva bele nem szőtte abba a vonzó együttesbe, amely a régi magyar költészetnek Szilády által feltárt képe, és amelynek az anyag gazdagsága mellett mindjárt második legfőbb erénye az, hogy hiteles.

De közben nem maradt hűtlen korábbi celjaihoz sem. Emlékezzünk arra a diákkori elhatározására, hogy eredetiből kell a magyar népnek Kelet költészetét tolmácsolni. Lefordította hát, mégpedig Toldy Ferenc megállapítása szerint ,,finom és valódi költői érzessel meglepő könnyűséggel, biztossággal és nem elegancia nélkül".2 a perzsa Firduszi Sahname című eposzának legszebb részeit.A dicsért elegancia a lelkiismeretesség pillérére épült. A Sahname versformája nyelvünkben teljesen szokatlan. Mégis - Horváth János megállapítása szerint - „Szilády a legnagyobb következetességgel végigviszi a szótagmérést, s ha nem csalódunk, fordításának elegáns hatása éppen abban áll, hogy sejtelme sem érzik rajta e hallatlan technikai nehézségnek".3 A Sahnamét követték részletek a Barzonaméből, 11 dal Antara életéből, négy török népdal, Szádi 6, Dzsámi 4 és Hafiz 7 dala. Ezeket a műfordításokat Arany János közölte a Szépirodalmi Figyelőben és a Koszorúban. Nagyon szépek azok a részletek is, amelyeket Szilády Áron az észt Kalevipoeg című eposzból közölt, és amelyek a Kisfaludy Társasásban 1887-ben „Rokonaink epikájáról" tartott székfoglaló értekezését illusztrálták. Műfordítói készsége tagadhatatlan, mégsem volt számára egyéb a műfordítói tevékenység, mint eszköz a cél szolgálatában. A cél az irodalom megismerése. Szilády műfordításai az irodalommal való foglalkozás teljes komolyságának, beható és tárgyszerű voltának a bizonyságai.

De ugyanígy csak segédmunka vagy melléktermék minden értéke mellett az is, amit Szilády a nyelvészet terén alkotott. Részt vett egy másik nagy akadémiai vállalkozás, a Nyelvemléktár első 3 kötetének szerkesztésében is. A magyar nyelvtörténeti kútfők egészen kimagasló ismerője kellett ide, hogy talentumait forgassa és tovább gyarapítsa.

Említettük, hogy Szilády végül is a régi magyar irodalom történetében találta meg azt a területet, amelynek éppen egy ennyire sokoldalúan iskolázott kutatóra volt szüksége. Sziládynak irodalomtörténeti kutatásai néhány külön megjelent monográfiában, szövegkiadásban és kísérő tanulmányokban, folyóirat-cikkekben állnak előttünk, elsősorban azonban a Régi Magyar Költők Tára 7 dús kötetében, az ezekben foglalt szövegpublikációkban, magyarázó jegyzetekben és az alkotókat és alkotásokat ismertető tanulmányokban. Szinte e főmű mellé kívánkozik az értékelesben az Irodalomtörténeti Közlemények Szilády Áron szerkesztette 20 évfolyama is.

Az irodalomtörténeti monográfiák közül első helyen említjük „Temesvári Pelbárt élete és munkái", Bp. 1880. című művét. Ezt elolvasva két élménnyel leszünk gazdagabbak. Az első szinte nyomasztó: a szerteágazó ismeretek milyen rettentő tömege szükséges az európai hírű középkorvégi magyar prédikátor művének megértéséhez! A másik benyomás felemelő: a kiskunhalasi református lelkész hiánytalanul birtokában van minden előfeltételnek. A fogyatékos adatok szinte mint a megszáradt csontok Ezékiel látomásában, megelevenednek Szilády roppant tárgyismeretének és tárgyszeretetének fuvallására. Az egyik szigorú kritikus szerint ennek a megelevenítő csodának egyik-másik helyen ára is volt, mégpedig az, hogy ahol forrásai nem szolgáltattak elég adatot, de a kép kerekdedsége megkívánta, ott Szilády alighanem „saját elképzeléseivel, kedvenc gondolataival ruházta fel a szerzetes alakját".4 Mégis teljesen helytállónak tartjuk Bálint Sándor összefoglaló értékelését: „Ezeknek a sovány adatoknak tudományosan megalapozott monográfiává való kiépítése Szilády alkotó fantáziáját minden dicséretnél szebben dicséri. Ez a tanulmány irodalomtörténetünk legszellemesebb és legösztönzőbb tanulmányai közé tartozik".5

„Gyarmathi Balassa Bálint költeményei" c. publikációjában Szilády nemcsak a teljesség igényével fellépő első kritikai kiadást adja, de nagy levéltári anyagra támaszkodva jelentősen továbbviszi Balassira vonatkozó életrajzi ismereteinket. Megoldja például Losonczi Anna kilétének kérdését, és felkutatja Balassi költészetének fontos irodalmi mintáit.

Külön kötetben megjelent betűhű szövegkiadásai közül említsük meg mint egyháztörténeti szempontból fontosabbakat a következőket: Pesti Gábor: Novum Testamentum, 1893. Dévai Bíró Mátyás hittani kézikönyve,1897. Szegedi Gergely énekeskönyve 1893., Telegdi Miklós: A keresztyénségnek fondamentomiról való rövid könyvecske, 1885., végül Péchi Simon: Psalteriurna, 1913. Szilády érdeme itt nemesek az anyag hozzáférhetővé tétele, hanem a szöveg gondos jegyzetelése, és az író s a mű irodalomtörténeti magyarázata.

Ugvanilyen szövegközlések, jegyzetelések és magyarázatok töltik ki a főmű, a Régi Magyar Költők Tára 7 kötetét is. Az első 5 kötet 1377-től kezdve egy évtized alatt került ki a sajtó alól, míg a 6. és 7. kötethez, az írók és a problémák sokasága miatt további két és fél évtized volt szükséges. Csak a reformáció korából majdnem 90 szerző több mint 200 műve szerepel ebben az alapvető jelentőségű gyűjteményben, köztük ott van minden reformátorunk, de ott vannak a jeremiádok, a históriás énekek, a magyar zsoltárok és dicséretek, a tanító és vidító versek szerzői, költészetünk első nagy felvirágzásának összes alkotói.

Azt gondolhatná valaki, hogy Szilády Áront a polihisztor sorsa érte utol, a mindenféléhez értő emberé, aki rengeteg részismeretre tett szert a régi magyar irodalomban, de képtelen volt az egészet tető alá hozni, irodalomtörténeti szintézisbe foglalni. Nos, a magyar irodalomtörténet tudósai nem így ítélik meg őt, benne éppen a szaktudóst, a magyar irodalomtörténet első nagyarányú specialistáját becsülik. „Az ő mindenoldalú erudiciója nem polihisztorság - állapította meg Horváth János -,hanem minden oldalú hozzáértés egy igen kiterjedt ugyan, de magában mégis benső egységet jelentő tárgykörhöz, a régi magyar irodaloméhoz."6 Nem a kellő tudás hiánya akadályozta meg a forrásoknak ezt a legjobb ismerőjét abban, hogy megírja a régi magyar irodalom történetét, hanem a maga elé tűzött mérték magas volta. Megelégedett tehát azzal, hogy egyengesse az utána jövők útját. Vállát tartotta oda, hogy aki arra állhat, nála messzebb lásson. Irodalomtörténetünk egyre halad előre a mind teljesebb és hitelesebb áttekintés felé. De a lépcsőnek, amely felfelé ide vezetett, jó egynéhány fokát Sziiády Áron faragta ki.

Fel kell még tennünk a talán ünneprontó, de nekünk, az egyház szolgáinak nagyon komoly kérdést, hogy amikor Sziiády nagy érdemeket szerzett a nemzeti művelődés terén, nem gyülekezete és egyháza fizette-e meg ezért a számlát? Nem hanyagolta-e el elsődleges lelkipásztori hivatását a tudomány kedvéért?

A külső kép nem látszik ilyen vádat igazolni. Egyháza magas tisztségekre méltatta. Fontos szerepet töltött be a budapesti Theolőgia igazgató választmányában. Mint egyházkerületi főjegyző 1885-től a Dunamellék második embere. Tagja a Konventnek is 1886-tól kezdve. Ilyen megbízások azonban lehettek egyszerű velejárói is a tudományos és közéleti sikereinek. Hiszen Szilády 1865-től 78-ig az országgyűlés, 1876-tól a Magyar Tudományos Akadémia rendes, 1917-től pedig tiszteletbeli tagja. 1898-ban egyszerre választotta díszdoktorává a budapesti és kolozsvári egyetem. Mégis, az egyszerű vidéki lelkipásztor, aki parókiáját egyetemi katedráért sem volt hajlandó odahagyni, tudományos munkáját azon felül végezte, hogy lelkiismeretesen teljesítetté Ielkészi kötelességeit. Korántsem leszűkítő értelemben fogta fel ezeket a kötelességeket. Híveinek nemcsak a lelke üdvösségével törődött, hanem e világi boldogságával is. Városa közéletében nagy odaadással vett részt. A halasiak neki köszönhetik, hogy algimnáziumuk főgimnáziummá lehetett. Sziiády nemcsak a miniszteri okmányt és a méltó épületet szerezte meg, de ő gondoskodott a fenntartáshoz szükséges anyagi háttérről is. Emlékét a halasiak szoborral örökítették meg, s róla és édesatyjáról nevezték el főgimnáziumukat.

Megmaradt azonban az emléke úgy is, mint az egyszerű emberek barátjáé, jogaik bátor védelmezőjéé. Nézzünk meg erre vonatkozólag egy érdekes esetet. A városi képviselőtestület 1880. október31-i közgyűlésén Sziiády nyilvánosan megrótta a városi adószedőt amiatt, hogy minden adókönyvi bejegyzésért egy krajcárnyi díjat szedett törvénytelenül az adófizetőktől. A díj ugyan nem nagy, de sok kicsi sokra megy. Szilády felszólalása után szinte lavinaszerűen özönlöttek a közgyűlés elé az adószedővel szembeni panaszok. Csakhogy annak befolyásos barátai ültek a város vezetőségében, akik, míg az elrendelt vizsgálatok folytak, névtelen pasquillust állítottak össze és nyomtattak ki Szilády Áron ellen. Azzal a jelszóval, hogy a pap jobban tenné, ha a maga portája előtt seperne, egy egész ívnyi nyomtatványban mindazt összehordtak, ami kifogásolnivalót a közéleti purifikátori szerepre merészkedett lelkészben találtak. A nyomtatványban7 az az érdekes, hogy a védekezésből támadó érdekcsoport Szilády Áron ellen igehirdetői és lelkipásztori kötelességeinek semmiféle elmulasztását nem tudta felhozni. A sokféle, bő lére eresztett, inkább porhintésnek szánt vádaskodásból valami súlya csak egynek van, hogy ti. Sziiády nem utasított vissza a lelkészlakon és némely gazdasági épületen olyan reparációkat, amelyek költségét a presbitérium magára vállalta, de elvégeztetésük a díjlevél szerint nem a presbitérium, hanem a lelkész kötelessége lett volna. Ilyesmit azonban minden presbitérium meg szokott tenni a lelkipásztorának, ha szereti azt és módja van rá. Szilády tekintélyének a röpirat nem ártott. Ez a tekintély az egyszerű emberek szeretetére és tiszteletére volt alapozva és kiállotta a nehezebb idők próbáját is.

Mint embert, Sziládyt sokan szófukarnak, mogorvának, sőt uralomravágyónak tartották. Pedig - mint a kortárs és munkatárs emlékezik rá - „a társalgásban sohasem ő akart irányt adni a beszélgetésnek, mindig követte a vele beszélőt s minden téren meglepte szakavatott tájékozottságával."8 A szokásos fecsegésben öröme persze nem telhetett, mert az időt lopta. De a kiterjedt halasi tanyavilág gazdáitól, kertészeitől és béreseitől, kiket kitűnő memóriája révén még az iskolai és konfirmációi oktatásból ismert, nem sajnálta az időt.

A kortárs, akit az imént idéztünk, negyedszázados templomlátogatás alapján Sziládyt mégis mint igehirdetőt tartotta legnagyobbnak. Legyen szabad idézni visszaemlékezéseinek néhány erre vonatkozó mondatát: „Ellensége volt minden külsőségnek beszédben, cselekedetben, öltözetben. Egyszerű fekete öltönyében, vállán szerény palástjával, mit mindig karra vetve viselt - sohasem burkolózott bele - jelent meg azokon a temetéseken is, melyeken egy ország szeme függött rajta, pl. a Szász Károlynéén, a Szilágyi Dezsőén. Templomban a szószék könyvtartójára teszi egybefont kezét, s ha becsukott szemmel hallgatjuk az imát, az ő kedvelt Ezékielének szavát véljük hallani... Prédikációja mindig a textusból folyik, nem belemagyaráz, hanem annak értelmét tárja fel kálvini hittel, egyszerű módon, ótestamentumszerűen. Nem a szavak csoportosításával, hanem az eszmék mélységével hat."9 Csak sajnálni lehet, hogy prédikációi — egy kivételével - sem kinyomtatva, sem kéziratos formában nem maradtak fenn.

Kora egyházi élete újságának, a Szabó Aladár féle belmissziói irányzatnak, nem állt be a munkásai közé, de ha volt olyan segédielkésze, akinek megbízott a becsületességében, annak szabad kezet adott a belmissziós módszerek alkalmazására.10 Benne magában megvolt a legfontosabb, ami lelkipásztornál nélkülözhetetlen: az Isten irgalmas szeretetének hitéből táplálkozó belső nyugalom. Ebből tudott segítségére lenni azoknak, akik belső nyugtalanságukban felkeresték az istentiszteletet, a lelkipásztori dolgozószobát, vagy akiket ő keresett fel otthonukban. De ebből az Isten irgalmas szeretetébe vetett erős hitből táplálkozott lelki életének az a megnyilvánulása, lelki arcának az a vonása is, amelyről kevesen tudtak, de amelyik a sok között talán a legbecsesebb: a nagy tűrőé, a csöndes kereszthordozóé. Szűkebb családi körének tagjai között bizony voltak olyanok, akik képtelenek voltak összhangba jutni helyzetükkel. Az ebből, származó súlyos lelki és anyagi terheket, évtizedes emésztő gondokat vállalta és cipelte, semmit másra nem hárítva és fel nem panaszolva. Ahogy kimagaslott kortársai közül rangban és érdemben, majdnem ugyanolyan egyedül állott családjában. De tőrhetetlenül ment előre a maga útján, a kötelesség mértékén felül leróva áldozatát családnak, egyháznak, tudománynak. Ennek a külvilág számára alig ismert feszültségben járt útnak egy-egy szakasza az átlagos szemlélőnek nemegyszer érthetetlennek és idegennek tűnhetett. Nagy belső függetlensége, erős szelleme, kimagasló tájékozottsága itt-ott megkísértette Sziládyt, hogy önkényessé vagy modorossá váljék. De még legmerészebb, legönkényesebb feltételezései is, ha másnak nem, jó munkahipotéziseknek bizonyultak. És ez a kísértés csak egy-egy pillanatig tartott, mert uralkodó magatartása a tények és a magas közösségi szemszögből nézett objektív tennivalók előtti meghajlás volt. A szolgáló életforma számára nem: elmélet volt, még kevésbé puszta jelszó vagy, olcsó fogadkozás, hanem egész érzésvilágának, pályájának és alkotásainak a belső forma jegye, stílusa. Mert ez így volt, azért tudott tehetsége kibontakozni, és azért épült bele életműve kiszakíthatatlan összetevőként népének és egyházának történetébe.

dr. Bucsay Mihály

JEGYZETEK

1. Pataky Dezső: Szilády Áron. A Kiskunhalasi Ref. Főgimnázium Értesítője. 1921—22. 4. — 2. Új Magyar Múzeum, 1860, hol Toldy egy részletet közöl. — 3. Sz. Á. emlékezete. Kisfaludy Társaság Évlapjai. Új Folyam, 56. k. 1924. — 4. Vö.: Dobos István: Sz. Á., a tudós. Mezőtúr, 1943. 32. — 5. Bálint Sándor: Sz. Á. pályája. Szeged, 1926. — 6. Sz. Á. emlékezete. Kisfaludy Társ. Évlapjai. Új Folyam, 56. k. 1924. — 7. A Ráday Könyvtárban 2—6528. sz. alatt található meg. — 8. Pataky Dezső: I. m. — 9. U. o. — 10. Dr. Tóth Lajos ny. esperesnek. Sz. Á. utolsó munkatársának és egyik temető lelkészének szíves szóbeli közlése alapján.