Solymosi Tari Emőke

LAJTHA LÁSZLÓ, A NEMZETI ÉS NEMZETKÖZI MESTER

(Az életút összefoglalása és arcképvázlat)    

Ki volt Lajtha László?

A XX. század első felének Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa – általában így határozzák meg Lajtha László zenetörténeti helyét. A kép azonban ennél jóval árnyaltabb, hiszen zongoraművész volt, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő és zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakja, hazai és európai tudományszervező… Életének sok-sok szála összetéveszthetetlenül egyedi szövedéket alkot. S bár munkássága sok tekintetben valóban rokon a nála egy évtizeddel idősebb Bartókéval és Kodályéval, legalább ugyanannyira különbözik is az övékétől.  Máig tartó mellőzöttsége, meg nem értettsége nagyrészt éppen annak köszönhető, hogy egészen egyéni utat járt be. 

Gyermekkor, tanulóévek, sorsdöntő hatások

Lajtha János László 1892. június 30-án Budapesten született egy  jómódú és művelt polgári család elsőszülött [1] gyermekeként. Apja, Lajtha Pál – akit fiatal korában karmesteri ambíciók fűtöttek, jól hegedült, sőt zenét is szerzett – a bicskei bőrgyár tulajdonosa volt és egy szakmai lapot is szerkesztett. Anyja, Wiesel Ida Erdélyből származott, amatőrként énekelt és zongorázott. Édesanyja révén Lajtha Erdélyt érezte igazi hazájának.  Kiemelkedő tehetsége hamar megmutatkozott: „Másfél éves koromban tudtam már betűzni, és mint hat éves gyermek, megvoltak a kedvenc könyveim. Akkor kezdtem zongorázni tanulni és hétéves koromból származnak az első kompozícióim.”[2] A francia zene már egészen korán felkeltette érdeklődését: „A kilencszázas évek elején nagy partitúrákat írtam Debussy-stílusban. Tizenegynéhány éves lehettem, mikor megismertem Debussyt, akit nem értettem meg, de érzékenysége mélyen meghatott.”[3] 15 évesen a Zeneakadémia zongoraelőkészítő[4] osztályába került, később Kodály Zoltánnál és Herzfeld Viktornál tanult zeneszerzést. Mivel szülei ellenezték a zenei pályát, kívánságukra a zeneakadémiai diploma mellé (1913) állam- és jogtudományi (politikai) doktorátust is szerzett (1918). Mindeközben Lipcsében (1909[5])  Bach kontrapunktikájában mélyedt el és hallgatta a Tamás-templom Bach-előadásait, Genfben pedig (1910-11) a Liszt-növendék Stavenhagennél folytatott tanulmányokat. Bartók bíztatására rendszeresen töltött hosszabb időt Párizsban (1911-13), a César Franckot eszményképének tekintő Vincent d’Indynél,[6] a Schola Cantorum egyik alapító tanáránál.[7]  D’Indy erőteljesen ösztönözte a fiatal magyar mestert a régi muzsika – főként a gregorián valamint a XVI-XVIII. század akkoriban szinte teljesen elfeledett (nem csak francia) mestereinek (Palestrina,  Monteverdi, a Couperin-ek, Rameau stb.)  megismerésére, s közben a párizsi zenei életbe is bevezette.  A francia fővárosban szerzett tudás, az ott kapott művészi élmények Lajtha egész életére meghatározóvá váltak. „Jelen voltam az utolsó nagy Debussy művek[8] és Stravinsky Sacre de Printemps-jának  [sic.] a premierjén Párizsban.[9] Az ottani zenei atmoszféra mélyen megfogott, s véglegesen azok  közé állított, akik megérezték, hogy a dagályos utóromantika helyett új utakat kell keresni.” A művészi hitvallás kialakításában„Debussy vezetett, akiről rögtön éreztem, hogy nem utánozható, csak példa-adó, abban, hogy a zeneiség területét, a hangzást, szonoritást elhagyni nem szabad, és mindenkinek magának kell megtalálni a saját nyelvét.”[10] Debussy mellett nem kevésbé fontos példaadó volt számára Ravel, akinek bemutatóin szintén ott lehetett: „Maurice Ravel az én értelmezésem szerint a zenei nyelvezet megújulását jelképezi. Debussy az én szememben az a lángész, aki a 20. század kezdetének zenéjét uralja.  De vajon a mesterség géniusza ebben a korszakban nem Ravel volt-é?”[11]

Bár Lajthát joggal tartják a Magyarországon élt szerzők közül a leginkább „franciásnak”, e megközelítés félrevezető lehet, hiszen a saját, meglehetősen egyéni útját járta, s a francia zene csak egyike volt az őt ért fontos hatásoknak. Hogy most csak a legszembetűnőbbeket említsük, a gregorián zene, a németalföldi és itáliai reneszánsz vokálpolifónia, Johann Sebastian Bach és a Lajtha által valósággal istenített Mozart muzsikája a francia zene mellett ugyancsak meghatározó volt a szintézisre törekvő zeneszerző nyelvezetének kialakulásában. Mint Tallián Tibor rámutat, a komponista nem is „személyes vagy nemzeti motívumokat akart eltanulni a franciáktól, hanem a szabad, racionális válogatás, az eklektika módszerét.”[12]   

 A gyökérzet egyik legvastagabb szála kétségtelenül a magyar népzene. A népzenekutatást diákkorában kezdte meg: „1910-ben,[13] Bartók példája nyomán önállóan mentem el először népdalt gyűjteni.  /…/ Már első utam Erdélybe vezetett és a háború kitöréséig ott dolgoztam, ott tanultam meg a folklorista mesterséget.  Ez a népzene otthonom lett, és minden mesternél jobban hatott reám. Bartók közelségéből kiindulva, ez a népzene és a párisi iskola tartatta meg azt a kis ösvényt, melyen elindultam, s amelyet az első világháború szakított meg.”[14]  

Az első opuszok és frontszolgálat az I. világháborúban

Első opusza, az Egy muzsikus írásaiból című, 9 fantáziából álló zongoramű 1912-ben keletkezett és a következő évben jelent meg a Rózsavölgyi kiadónál.  Ragyogóan kezdődő pályáját kettétörte az I. világháború. 1914-ben, 22 évesen, hazaszeretettől, kötelességtudattól vezérelve önként vonult a frontra. Négy éves,[15] tüzértisztként letöltött  katonaságáért – melynek során kétszer megsebesült – többször  is  kitüntették, a vitézségi érmek azonban nem tudták visszaadni az elvesztett éveket.[16]  A Zongoraszonátán (Op. 3) kívül ezekben az években  nem született más kompozíció, de amennyire lehetett, Lajtha igyekezett megtartani a muzsikával való kapcsolatát:  „A zenei munkát nem tudtam abbahagyni, és a harctéren, a fedezékben mindég velem volt vázlatkönyvem, amelybe leginkább kontrapunktot írtam, gyakoroltam magam, nehogy mesterségi készségem véglegesen elveszítsem. Bach és Palestrina voltak mestereim.”[17]1917 májusában felsorolja, mi mindennel töltekezik a harcok szüneteiben: Romain Rolland Jean Christophe-ját olvassa (amelyre Bartók hívta fel a figyelmét, mondván, Lajtha bátorsága, egyenessége, tehetsége a regényhősre emlékezteti), aztán Balzacot, Dosztojevszkijt, középkori Mária-legendákat, ó-francia és ó-olasz novellás könyveket, no meg Busoni zeneesztétikai fejtegetéseit, s  közben tanulmányozza Bartók, Stravinsky, Debussy zenekari műveit, Beethoven utolsó vonósnégyeseit,[18] majd néhány hét múlva„Mozart Don Juan partitúráját” és Bach fúgáit…[19]

Családalapítás

Az ifjú zeneszerző-tudós az I. világháború legelején ismerte meg a színinövendék Hollós Rózát, aki igen szépen játszott lanton.  Házasságukat mindkét család ellenezte, így a háború után,  1919-ben  titokban keltek egybe. Két fiúk született: László, aki Angliában lett világhírű rákkutató (1995-ben elhunyt), és Ábel, aki az Amerikai Egyesült Államokban él, és jelenleg is nemzetközileg elismert neurokémikus, agykutató. (Lajtha 1948-tól másfél évtizeden át csak levelezés által tudta tartani fiaival a kapcsolatot. A mindig két példányban megírt levelek[20] gazdag tárházat jelentenek a Lajtha-kutatásnak.) Hollós Róza méltó szellemi társa volt férjének, csak neki, csak érte élt, több évtizedes özvegysége alatt is, amikor mindent megtett férje elismertetéséért. 96 esztendősen (1990-ben) érte a halál.

A kibontakozás évei és a két világháború közötti kiteljesedés 

Bartók Béla, aki egy ideig Lajtha zongoratanára, majd atyai jóbarátja és segítője volt, már 1920-ban ezt a sokatmondó nyilatkozatot adta róla egy angol zenetudósnak:[21] "Kodályon  és  Lajthán  kívül nincs értékes  zeneszerzőnk."[22] Két év múlva„kiemelkedően tehetséges és vállalkozó szellemű komponistának” nevezte,  megjegyezvén, hogy merészen avantgard korai zongoraműveiben „az atonális iskola követőjeként mutatkozik be, s mint ilyen,  talán Schönberghez áll legközelebb”.[23] Lajtha idős korában megemlíti, hogy korai zongoraműveit Schönberg adatta elő Bécsben, a Privatafführung für Neue Musik társaságban.[24] A „schönbergi úttól”azonban igen hamar eltávolodott, s már a húszas évektől jellemzővé vált rá a korábbi stílusokhoz, szerkesztésmódokhoz való visszanyúlás és a szintézis keresése.

Nemzetközi hírneve szempontjából sokat számított, hogy egy dúsgazdag amerikai mecénáshölgy, Elisabeth Sprague-Coolidge alapítványa nemcsak jelentős összeggel díjazta 1929-ben alkotott III. vonósnégyesét (Op. 11), hanem számos amerikai és európai nagyvárosban is elősegítette a mű bemutatását.  Szintén a korai nagy zeneszerzői sikerek közé tartozik a II. vonóstrió (Op. 18, 1932), amelyet az ajánlás címzettje, Romain Rolland rendkívül elismerő sorokkal[25] köszönt meg.    

A két világháború közötti időszakban folytatódott és kiteljesedett a párizsi művészvilággal való kapcsolata. Számos művét mutatták be nagy sikerrel, s Lajthát egyformán befogadta a muzsikus szakma és a publikum. Amikor 1932-ben megalakult a Triton, a céljául az új zene bemutatását kitűző nemzetközi társaság,[26] a bemutatkozó koncert első száma a magyar Lajtha László Coolidge-díjas III. vonósnégyese (Op. 11, 1929) volt.[27]  Kiadóra is Párizsban talált: Alphonse Leduc cégére,[28] amelyhez  három és  fél évtizeden át hű maradt.[29]   (Művei kisebb részének kiadói: a budapesti Rózsavölgyi, a bécsi Universal és a párizsi Salabert.)   A Leduc családdal baráti kacsolatot tartott fenn, csakúgy, mint a kor szellemi életének számos kiválóságával: „Mondhatnám, a kor legnagyobbjaival volt találkozásom, beszélgetésem, kapcsolatom, sőt később, munkám révén Paul Valéry, T. S. Eliot, Huizinga, Madariaga, Foçillon, Thomas Mann, Florent Schmitt, Debussy egészítették ki a sort, és folytathatnám a listát Hindemith-tel, Bartókkal, Kodállyal végig Prokofjevig, aki utolsó európai útjáról az én lakásomból ment haza Oroszországba… Honegger, Milhaud… Nem is tudnám elmondani, micsoda költők, írók, festők,  mennyi-mennyi nagy ember, akik mellett megállottam a helyem egyszerű embervoltommal…”[30]– emlékezett vissza Erdélyi Zsuzsannának.  A sor hosszan folytatható további zeneszerzőkkel (Ravel, Roussel, Barraud, Poulenc, Ibert, Messiaen, Auric, a Párizsban élő Harsányi Tibor stb.), előadóművészekkel (Nadia Boulanger, Robert Casadesus, André Navarra stb.), zenetudósokkal (Jacques Chailley, Constantin Břailoiu, a Párizsban élő Gergely János stb.).[31]

Eklektika és újhumanizmus  

Lajtha a kezdetektől egyformán kötődött az egyik oldalról a nyugathoz, mégpedig – az akkori Magyarországon szokatlan módon – a latinos kultúrához, főként Párizshoz, a másik oldalról pedig a kelethez, vagyis Magyarországhoz, és különösen Erdélyhez. Számára azonban ez nem jelentett kettősséget, hiszen úgy vélekedett, hogy „magyarságunkkal a latinitáshoz kötődünk”.[32] Némi büszkeséggel mondta: „Bartók /…/ engem valamilyen viszonylatban mindig latinnak nevezett.”[33] Mégis, kortársait és talán még a mai közönséget is zavarba hozta és hozza a sokfelé ágazó gyökérzet, a Lajtha-művészet eklektikája. (Magyarországon – a franciákkal ellentétben, ahol a különböző stílusok, stluselemek „racionális és kifinomult egyeztetése” hagyománynak számított – „a nemzeti stílusidentitás parancsa” miatt a Lajthát is jellemző eklektikus alkotói mód pejoratív felhangot kapott – jegyi meg Tallián Tibor.[34])

Lajtha – némi öniróniával – így jellemzi helyzetét: „Furcsa sorsra jutottam. Magyarországon legtöbbször azt írják rólam, hogy muzsikám egyik fő jellege, hogy franciás, Franciaországban meg még akkor is magyar folklórt emlegetnek, mikor én azt hiszem, és bizonyítani is tudom, hogy abban a muzsikában bizony semmi folklór nincsen.”[35] A népzene a komponista számára (csakúgy, mint a XX. század elejének francia zenéje) a romantika „zsákutcájából” való kiutat jelentette: „Meg lehet újulni benne, meg lehet erősödni általa, ha nem külsőségeit, hanem belső lényegét, a humanitását éli át a komponista; ha nyelvezetében olyan szervesen és úgy épülnek be a népi elemek, hogy azáltal minden néphez szól.” Meggyőződése volt, hogy „az európai művelődés egyetlenegyés oszthatatlan”.[36]  Mint ő maga is sokszor megfogalmazta, európai zenét akart írni az „új-humanizmus”[37] szellemében. Egy fiaihoz írott levelében[38] szinte meghatározta önmaga zenetörténeti helyét: „Ha van valami új abban a szerepben, amelyet a muzsika történetében vállalni szeretnék, akkor ennek jelentősége az, hogy visszavinni a sok »izmus« után a muzsikát a humanizmus területére. Nagy gesztusok, u. n. mélységek nélkül való emberi emberhez, amilyen volt a muzsika Haydn és Mozart kezeiben.” A nemzetközi érvényességű muzsika alapjának az erős nemzeti gyökereket tekintette. Azok a gondolatok, amelyeket a komponista az általa oly nagyra tartott mesterről, Debussyről mondott, egyben saját ars poeticája részeként is tekinthetők: „Az igazi nagyság adni is tud, elfogadni is. Egyszerre tud nemzeti és nemzetközi is lenni. Kitágítja a nemzeti művelődés határait, befogadja az általános emberi minden hozzája érkező áramlását, és nem is ismeri a szűk, elzárkózó, nemzetinek csúfolt gyűlölködést.”[39] Ugyanebben a rádióműsorban mondta: „aki hazája művészetének mutatja meg az igazi honi utat, akinek gyökerei mélyen megkapaszkodnak  a hazai műveltség hagyományaiban, akárhogyan is csak nemzetit akar alkotni – ha igaz ember és igaz művész, ha magasra emelkedő géniusz –, mégis egyetemes jelentőségűt teremt.”[40]

A polihisztor

Lajtha nemcsak nyugat és kelet között közlekedett könnyedén, hanem korok között is. Rajongott a legújabb technikáért, például elsők között szorgalmazta, hogy a népzenét annak hiteles környezetével, a hozzátartozó szokásvilággal, a táncokkal együtt hangosfilmre rögzítsék, de szívesen visszarévedt a korábbi századokba is, amint azt nemcsak kompozíciói, hanem a reneszánsz, barokk és klasszikus mesterek megismertetésére különös hangsúlyt helyező pedagógiai munkássága is tanúsítja. Az európai művészetet az ókori görögöktől kezdve egységében látta, és zeneszerzőként a különböző stílusok, stíluselemek közül szabadon válogatott. Rendkívül fogékony volt a képzőművészetek és az irodalom iránt, a hagyatékában lévő könyvek (és a bennük lévő bejegyzések) pedig arról tanúskodnak, hogy bizonyos tudományok (fizika, csillagászat stb.) iránt is szenvedélyesen érdeklődött. Kivételes műveltségű, páratlanul széleslátókörű muzsikus volt, az őt közelről ismerő Fábián László[41] szavaival: „A mélyen kulturált polihisztor és humanista típusát testesítette meg.”[42]  

 A kultúrdiplomata

Lajtha kultúrdiplomáciai tevékenységének kezdete az 1920-as évek végéhez kapcsolódik. 1928-ban egy nagy figyelmet keltő, a magyarországi népies játékokról és táncokról (illetve ezek gyűjtési módszeréről) szóló előadással mutatkozott be Prágában, a Népszövetség Szellemi Együttműködési Bizottsága által rendezett I. Nemzetközi Népművészeti Kongresszuson.[43] Ettől fogva évente egy-két alkalommal hosszabb időt töltött Párizsban. Néhány év múlva már a Népművészet és Néphagyományok Nemzetközi Bizottsága[44] népzene-néptánc osztályának elnökévé[45] választották. Több szakértői megbízatást is kapott: „1931-ben a Népszövetség Párisban székelő »Institut International de Coopération Intellectuelle«-jének[46] népzenei ügyekben »expert permanent-ja,[47] majd mikor Bartók egyéb dolga miatt /…/ résztvenni nem tudott, a »Lettres et Arts«[48]»expert musical«-ja[49] lettem.”[50]  1947-ben részt vett az UNESCO  védnöksége alatt működő, londoni székhelyű Nemzetközi Népzenei Tanács[51] megalakításában, és a vezetőség tagja („member of the executive board”) volt egészen haláláig. Tudományszervezőként igen nagy tiszteletnek és elismerésnek örvendett, és ebbéli munkálkodását minden olyan időszakban folytatta, amikor erre a történelem módot adott.  

 Pedagógiai, múzeumi és rádiós tevékenység, igazgatói tisztségek

Lajtha a lehető leghamarabb megkezdte tudása továbbadását.  Alig jött haza a frontról, 1919-ben már kinevezték a Nemzeti Zenede tanárává. Főként zeneszerzést és kamarazenét, rövidebb ideig zeneelméletet, metodikát, zeneirodalomismeretet, vonósnégyesjátékot tanított, bevezette a magyar népzene tanítását, továbbá foglalkozott az iskolai kórussal. Rendkívül sokoldalú, legendásan igényes, szigorú és következetes tanár volt. Tanítványai közé tartozott Ferencsik János, Tátrai Vilmos,[52] Starker János, Kórodi András.[53] Lajthát 1947 elején igazgatónak, a következő esztendő nyarán főigazgatónak nevezték ki a Zenede élére. 1949-ben állása megszűnt.  (1951-52-ben, egyetlen tanév erejéig visszatért a intézményes tanításhoz: népzenei gyakorlatot tanított zeneakadémista növendékeknek.)      

A Magyar Nemzeti Múzeumban 21 évesen kezdett dolgozni, először a hangszergyűjteményt gondozta, majd – Bartók utódaként – a népzenei osztályt vezette. 1946-ban megbízták „a Magyar Néprajzi Múzeum vezetésével és munkatervének kidolgozásával”.[54] Igazgatói pozíciójától néhány hónappal később meg kellett válnia. 1947-ben megválasztották a Magyar Néprajzi Társaság alelnökének.[55] 

1935-től 1938-ig a Magyar Rádió szabadegyetemének zenei műsorait irányította, majd 1945-től másfél éven át a Rádió zeneigazgatója[56] volt.  Nemcsak a zenekar újjászervezésében és szimfonikus együttessé való kibővítésében játszott fontos szerepet, hanem egy mai szemmel nézve is igényes és kiegyensúlyozott műsorstruktúra kialakításával lerakta a hazai modern rádiós zenekultúra alapjait. Igazgatása alatt saját műveinek rádiós közvetítését megtiltotta. 

 Zeneírói tevékenység

Lajtha zenetudományi-zeneírói tevékenysége kilencven különböző műfajú munkát eredményezett.[57]  A korai évekből kiemelkednek hangszertörténeti tanulmányai. Népzenei tárgyú munkái közül legjelentősebb a Népzenei Monográfiák öt kötete: Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés (1954), Széki gyűjtés (1954), Kőrispataki gyűjtés (1955),Sopronmegyei virrasztó énekek (1956), Dunántúli táncok és dallamok (1962).  Minthogy Lajtha a népzene megőrzését annak eredeti, vagyis hangzó formájában tartotta leghelyesebbnek, 1937-től haláláig hatalmas energiával vett részt a Patria-lemezekként emlegetett sorozat[58] elkészítésében.  Újságírói tevékenységet is folytatott: 1927-től 1933-ig a Protestáns Szemlében jelentek meg zenei tárgyú cikkei és kritikái, később a Nouvelle Revue de Hongrie-ban publikált.

Egyházi szolgálat

Sokféle elfoglaltsága mellett Lajtha még rendszeres egyházi szolgálatot is teljesített. Presbiteri[59] megbízatást töltött be, s 1926-tól 1944-ig[60] vezette a Szabadság téri református templomban működő Goudimel-énekkart, amelyhez 1941-ben az általa alapított hangszeres együttes is csatlakozott. A templom alagsorában lévő 450 fős díszteremben megrendezett koncerteket is a rá jellemző alapossággal, művészi meg nem alkuvással készítette elő, és nemcsak dirigált, hanem ismeretterjesztő előadásokat is tartott, elemezte a műveket.[61] A református Lajtha felesége, Hollós Róza katolikus volt. Lajtha sohasem tett különbséget vallások között.  A hit volt számára „az egyetlen, mindig megmaradó erő. Csalódhatunk mindenben, csak az emberségben és a Krisztusban nem csalódhatunk soha, ha megvan a hitünk. De ha elvész e hit, reánk zuhan e zűrzavaros világ minden üressége.”[62]

Az 1947-48-as londoni esztendő és a 14 éven át tartó hazai mellőzöttség

Lajtha László családjával 1947-48-ban Londonban élt egy évig,  addig soha nem tapasztalt anyagi biztonságban és kényelemben. Filmzenét írt a rendező-producer Georg Hoellering felkérésére (immár másodszor dolgoztak együtt[63]),  aki T. S. Eliot[64] Murder in the Cathedral[65] című  (Becket Tamás vértanúságáról szóló) verses drámájából készített filmet. Az angol fővárosban kezdte el komponálni kétfelvonásos vígoperáját A kék kalapot a spanyol Salvador de Madariaga francia nyelvű szövegkönyvére. A filmzeneírásra szóló szerződés lejártakor Lajthát sokan féltették a kommunista Magyarországra való visszatéréstől, ő azonban nem hagyta magát meggyőzni, a szíve hazahúzta. Itthon nem rejtette véka alá, hogy nem szimpatizál a kommunista hatalommal, de kiterjedt nyugati kapcsolatai miatt amúgy is gyanússá vált.  Tizennégy éven át hiába kérvényezte, hogy utazhasson, egyetlenegyszer kapott útlevelet, akkor is csak néhány napra, egy koppenhágai kongresszuson való részvételre.[66]  Még akkor sem engedélyezték neki az utazást, amikor 1955-ben a Francia Akadémia (Institut de France – Académie des Beaux Arts) halhatatlanjai közé választották.[67] Pedig Lajtha László előtt ilyen megtiszteltetés más magyar zeneszerzőt nem ért.[68] Műveit itthon alig játszották,[69] egzisztenciálisan ellehetetlenítették, hiszen nemcsak vezető állásait vesztette el, hanem gyakorlatilag mindenféle pénzkereseti forrását. Mindezen nem enyhített az 1951-ben, népzenei kutatómunkájáért kapott Kossuth-díj. Az ezzel járó pénzösszeget szétosztotta a nálánál is szegényebbeknek és megalázottabbaknak.  Nem hódolt be, elveit soha nem adta fel. A megalkuvást bűnnek tekintette.[70]  A legnagyobb nélkülözésben is óriási intenzitással folytatta a komponálást, sorra születtek a szimfóniák (többek között a levert 1956-os forradalom elkeseredett visszhangjaként az Op. 63-as VII.[71]), a kamarazenei alkotások, az egyházi kompozíciók. Muzsikája nem felelt meg az akkori kultúrpolitika kívánalmainak, Lajthát „a nyugat-európai kozmopolitizmus és formalizmus” követőjének tartották.[72] Tamási Áronnal közös alkotásukat (A bújdosó lány, 1953) soviniszta, irredenta lázításnak minősítették és betiltották.  1958-ban írta: „az idei szezonban Magyarországon nyilvános hangversenyen  egyetlen  művem sem hangzott el, sőt nyáron a Károlyi kertben tartandó népszerű hangversenyeken Kodálytól kezdve vagy húsz magyar zeneszerzőtől játszanak egy-egy zenekari művet, csak éppen én vagyok az a zeneszerző, kit teljesen kihagytak, kitől nem játszanak semmit. Ennek természetesen politikai oka van, amit meg is mondottak nekem.”[73] Közben nyugaton rendszeresen felcsendültek művei, kiváló művészek előadásában, igen elismerő kritikákkal, de  Lajtha a sikerekről csak a nyugati barátok leveleiből és a neki elküldött újságcikkekből értesülhetett.[74] Többször is fontolgatta a kivándorlás lehetőségét. Vonósnégyeseit, egyházi műveit, és különösen szimfóniáit (Lajtha kiemelkedő szimfóniatermése egyedül áll a XX. századi magyar zenetörténetben) a nyugati közönség nagy lelkesedéssel fogadta.  Három utolsó szimfóniájának (VII-IX.) párizsi sikeréről beszámolva az egyik – éltútját és oeuvre-jét kiválóan ismerő – francia méltatója a XX. század egyik legnagyobb szimfonistájának nevezte,[75]  megjegyezve, hogy  a magyar mester ebben a műfajban volt egyszerre a legszemélyesebb és a leginkább nemzetközi érvényességű. Lajtha különállása a hazai (és részben külföldi) zenei irányzatoktól ebben az utolsó, „belső száműzetésben” töltött több mint egy évtizedre jellemző leginkább. Ahogyan Berlász Melinda fogalmaz, Lajtha ekkor „egy kivételes individualista alkotói jelenség, amely az elvárásoknak és kötelezettségeknek teljes ellentétét képviselte.”[76]       

A Népművelési Minisztérium 1951 nyarától anyagi támogatást nyújtott egy Lajtha által irányított, állandó népzenekutató munkacsoport létrehozásához és rendszeres foglalkoztatásához. 1953-tól haláláig fiatal munkatársaival, Erdélyi Zsuzsannával és Tóth Margittal járta fáradhatatlanul a Dunántúl vidékét, s folytatta rendkívüli jelentőségű munkáját a vokális és instrumentális történeti népzene kutatásában, lejegyzésében és rendszerezésében. 

Ezekben az években Franciaországgal, Nyugat-Európával csak leveleken keresztül tudott kapcsolatot tartani.  Haláláig a budapesti Francia Intézet zenei tanácsadójaként működött. Nemcsak javaslatot tett a hangversenyek programjára és a művészek személyére vonatkozólag, hanem a szervezésben is részt vett.  Munkájáért honoráriumot kapott;az intézet így kívánt hozzájárulni megélhetése biztosításához.[77] 

Európai utazások, új remények – és a hirtelen vég 

Élete végén vigaszt jelenthetett számára, hogy 1962-ben végre ismét Nyugatra utazhatott. Oslóban, Londonban, Párizsban, Strasbourgban, Monte-Carlóban ünnepelték. Hét évvel azután, hogy a Francia Akadémia tagjává választották, végre elfoglalhatta székét, tudományos  előadásokat tartott, vezényelt, jelen lehetett művei bemutatóján, zeneszerzőversenyen zsűrizett, találkozott  családtagjaival (ekkor ismerte meg  menyeit és négy unokája közül kettőt),  barátaival, s a Leduc  kiadóval, amely egyéves meghívást ajánlott fel neki és feleségének.  Szándéka szerint csak néhány hónapra utazott haza. Itthon ismét belevetette magát a népzenei gyűjtőmunkába, s a komponálást, a bemutatókat illetően is tele volt tervekkel, energiával, de 1963. február 16-án – néhány nappal azután, hogy hazatért utolsó gyűjtőútjáról[78] – a  második szívinfarktus hirtelen véget vetett életének.

Itthoni megbecsültségének hiányát jól szimbolizálja, hogy halála után még jó ideig csak azt örökítette meg az emléktábla a Lajtha-házon /V. kerület, Váci u. 79.[79]/, hogy ott járt I. Ferenc József egy minisztere ravatalánál.[80]  Ugyanennek a táblának díszes keretébe helyezték el később a Lajthára emlékező sorokat.  Legnagyobb posztumusz elismerése, hogy 2001-ben Magyar Örökség díjat[81] kapott.   

Opusz-számozás, műcsoportok

Lajtha László 69 kompozíciójának adott opusz-számot, ezek közül hat elveszett,[82] egy hetedik elveszett mű opusz-számát pedig megkapta egy korai alkotás.[83]  Ugyanakkor három opusz-szám több művet is jelöl.[84]  A népzenei feldolgozásoknak nem adott opusz-számot, továbbá néhány műzenei alkotásának sem.[85]  Számos alkotása a mai napig kiadatlan. Elsősorban instrumentális műveket alkotott, az életmű gerincének a 9 szimfónia és a 10 vonósnégyes tekinthető.

Műcsoportok:

• színpadi művek (3 balett és 1 vígopera)

• zenekari művek (16 mű, köztük 9 szimfónia, 5 szvit)

• kamarazenekari művek (4 mű, köztük két sinfonietta) 

• kórusok (4 mű)

• egyházi zene (5 mű, köztük 2 mise, Magnificat)

• szóló vokális művek hangszeres kísérettel (3 mű, ezekből csak a Trois nocturneskapott opusz-számot)

• kamarazene (27 mű, köztük 10 vonósnégyes) 

• szóló hangszeres művek (7 mű zongorára, ezekből 2 opusz-szám nélküli,  1 mű fuvolára) 

• filmzene (a négyből 3 filmzenének adott opusz-számot)   

• népzenei feldolgozások (opusz-szám nélkül)