Hála József A cigányprofesszor

Bevezetés. Herrmann Antal (Brassó, 1851. július 30–Szeged, 1926. április 15.), a magyar néprajztudomány jeles személyisége, a Magyar Királyi Polgári Iskola Tanítóképző Intézet (Pedagógium) németnyelv- és irodalomtanára (1883–1920), a kolozsvári, majd a szegedi tudományegyetem néprajzprofesszora (1898–1926), a Magyarországi (1896-tól Magyar) Néprajzi Társaság egyik létrehozója (1889), az első magyarországi néprajzi folyóirat, a III. kötettől a Zugleich Organ für Allgemeine Zigeunerkunde alcímmel megjelenő Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn alapító szerkesztője elsősorban folklorista volt. Bejárta egész Magyarországot, különösen Erdélyben vizsgálódott sokat, ahol nemcsak a magyarok (székelyek, hétfalusiak, kalotaszegiek stb.) körében gyűjtött, hanem a románok, szászok, örmények, zsidók és különösen a cigányok népi kultúrája iránt is élénken érdeklődött.

    Sokoldalú néprajzi tevékenységén belül nagy jelentőségűek a cigánysággal kapcsolatos munkálkodásai. A gyűjtések szervezése, a gyűjtés, a feldolgozás, a közreadás és az oktatás terén egyaránt kiemelkedő munkát végzett. Nem véletlenül nevezték kortársai „cigányprofesszornak”, „cigányvajdának”,„országos főcigánynak”, „cigánytudósnak”,„tudós cigánynak”,sőt, „fehér cigánykirálynak”. 

    A CIGÁNYKUTATÁSBAN ELÉRT EREDMÉNYEIT LEGUTÓBB Bódi Zsuzsanna és Joachim S. Hohmann mutatta be.Nem akarván az általuk leírtakat ismételni, a következőkben, hozzájuk csatlakozva, néhol őket kiegészítve Herrmann Antal ez irányú négy évtizedes munkásságának néhány mozzanatát, fejezetét emelem ki.

Az első gyűjtőút. Herrmann Antal első gyűjtőmunkáját a cigányság körében kezdte, mégpedig Liszt Ferenc egyik művének hatására. 

    Liszt 1859-ben francia nyelven könyvet adott ki a magyarországi cigányokról és a cigányzenéről, amely 1861-ben magyar nyelven is megjelent.A világhírű zeneszerző és zeneművész e munkájában „jóhiszeműen a magyar zenét teljeséggel czigány találmánynak törekedett bizonyítani” – írta Pnori Thewrewk Emil. „Kizárólag a cigánybandák hangszeres zenéjét (tehát a verbunkosokat és magyar nótákat) tárgyalja, amelyet szerinte Indiából hoztak magukkal a cigányok, s Magyarországon kedvező fogadtatásra találván, e nép kebelében kivirágoztatták.” E megállapításával „A magyar szellemi élet egyik legnagyobb viharát kavarta fel a múlt (XIX.) század derekán (…).”

    Liszt művének rá gyakorolt hatásáról, egyben cigánykutatásainak megkezdéséről egy helyen így írt Herrmann:

„1886. újév után kezdtem foglalkozni a czigányzenével, illetve a czigányoknak a magyar zenéhez való viszonyával. Láttam, milyen zavaros a külföldi zenetheoretikusoknak ebbeli nézete. Liszt Ferencz, a »hírhedett zenésze a világnak«, a ki zseniális zeneműveivel és tüneményes játékával meghódította a világot a magyar zenének, elméleti munkáiban megtagadta e zenének létezését. (…) Áttanulmányoztam az e témára vonatkozó irodalmat. Nagyon meggyőzők voltak a mi muzsikusaink fejtegetései – magunkra nézve, a kiket nem kellett meggyőzni, de nem a külföldiekre nézve, a kiket nem lehetett meggyőzni. Láttam, hogy egy igen fontos momentum hiányzik a tárgyalásból: az az igazi czigány zene, a mi nem lehet vita tárgya. Eddig csak a hotel vagy a csárda czigányának instrumental zenéjét vették tekintetbe, a mit másnak huz pénzért s nem vonták bele a kutatásba az eredetibb vokálzenét, az éneket, a czigány népdalt, a mit magának dudol kedvtelésből. Hát ezt akartam én kutatásaim tárgyává tenni.”

    1886 nyarán Wlislocki Henrikkel és fiatal sógorával, Heltai Zoltán (Nándor) színésszel és hegedűművésszel indult az első erdélyi gyűjtőútra. Kutatásaikat a Kisfaludy Társaság ajánlólevéllel és némi pénzzel, a Közlekedésügyi Minisztérium pedig a Magyar Államvasutakra érvényes ingyenjeggyel támogatta. Vonattal, illetve sátoros cigányokkal szekérrel és gyalog közlekedtek – inkognitóban, magukat cigánynak kiadva. Herrmann Wlislockitól akkorra már megtanult cigányul, és hogy még „hitelesebb” legyen, egy, az 1885. évi budapesti Országos Általános Kiállítás „fegyencz-pavillonjában” vásárolt rabruhát viselt. Wlislocki időnként külön utakon járt. „Menet közben este az erdőben, a sátortűz körül, sok czigányéneket tanultunk meg. A legelső kedvező alkalommal, aztán feljegyeztük, én a szöveget, sógorom a nótát” – olvashatjuk Herrmann egyik visszaemlékezésében.

    Heltai, az Országos Színészegyesület későbbi tisztviselője, pénztárnoka, irodalmi és színészeti ügynökségének igazgatója nem tudott cigányul, ezért a gyűjtés közben némának tettette magát. Később ő is megtanulta a nyelvet és cigánydal-fordításai is megjelentek.

    Herrmann az 1886-ban gyűjtött dalok egy részét lapjában, az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn-ban, illetve a cigánykutatók nemzetközi társaságának folyóiratában hamarosan közölte.

    Mindig gyűjtött, s ha kellett, rögtönzött. Herrmann az első élmények és eredmények hatására minden alkalmat megragadott, hogy a cigányoktól folklóralkotásokat gyűjtsön. Lelkes turista volt, s kirándulásai alkalmával sem tagadta meg önmagát, ahogy Gaál István írta róla: „Turista kirándulásain magának is és a társaságnak is sok derűs percet szerzett azzal, amikor alkalomadtán a sátoralját anyanyelvén szólítva meg, a dádék és rajkók szertelen csodálkozásának, majd örömének kitörésében gyönyörködött.” Álljon itt néhány példa kirándulásain végzett gyűjtéseiről!

    Az 1889. évi Csobánka környéki turistaútjáról az alábbiakat írta:

    „A faluba visszajövet kissé megállapodtam a czigánykoloniánál. Lakói ugyancsak megörvendettek a czigány szónak, de még inkább a bő aprópénznek. Pár jelentéktelen czigány danát jegyeztem fel; mutatványul közlök itt két apróságot (…).” S közölt két négysoros dalt cigány és magyar nyelven. 
    A Magyarországi Kárpát Egyesület Budapesti Osztályának tagjai 1889. nyár elején Pomáz környékére kirándultak, az Oszolyt akarták megmászni. A kirándulásról a fiatal turistatárs, a későbbi jeles pályatárs, Jankó János a következőket írta:

    „Ezen a díszes fogaton (szőlőszállító kocsin) robogtunk tova; a falu előtt azonban egy csoport cigányt pillantottunk meg; a cigány-professzor nem akart tovább menni, ő azokkal beszélni akar, az alelnök pedig az egész csoportot, amíg a tudós beszélgetett velük cigányul, lefényképezte. (…) A falun keresztül aztán elérkeztünk a Laszkovszky-ligethez (…). A ligetben maga Laszkovszky úr fogadott (…). De hol a mi cigány-tudósunk? Nincs sehol. Le kellett róla mondanunk. A társaság nélküle mászott fel az Oszolyra, a társaságunkba levő hölgy (az alelnök 12 éves kis leánya) volt az első odafönn. A sziklák közt csoportba ültünk, hogy lefényképezzenek, minden készen volt már, csak a napot lestük. De az nem akart előbujni; egyszerre hatalmas dörgés hallatszott; a társaság felugrott, a készüléket hamar összecsomagolta s le a vizes bozóton át rohantunk a vendéglőbe; épen hogy jól megáztunk! Mikor leértünk, már ott várt minket a cigány-professzor; a szemei csillogtak, boldogság sugárzott arcáról, cigányokat fogott s leirt egy cigány mesét.”

    1892-ben Kisfaludy Károly győri szobrának felavatásán vett részt. „Az ünnepélyes banketre nem mentem el. Nem szoktam diszlakomákra járni, de külömben is ethnographiai kóborláson voltam, természetesen nem szalonruhában” – írta erről az utazásáról. A fogadás helyett inkább kiment a cigánytelepre és gyűjtött négy dalt, amelyeket cigány nyelven és magyar fordításban közölt is.

    A XIX. század végére annyira behatóan ismerte a cigányság kultúráját, hogy nem esett zavarba, ha arról bárhol, bármikor, akár rögtönözve beszélnie kellett. Példa erre az alábbi eset.

    Az Erdélyi Kárpát Egyesület 1898. június 12-ére néprajzi műsort szervezett Kolozsváron. „A közönség nagy érdeklődéssel nézett Vikárnak (Vikár Bélnak) a magyar népköltészetről szóló fonográf-mutatványokkal kísérendő előadása elé és egészen megtöltötte a Központi Szálló tágas és ilyen czélra igen alkalmas disztermét, amelyet Nagy Gábor a tudományos czél tekintetéből dijtalanul engedett át.” Azonban Vikár Budapesten lekéste a vonatot, ezért Herrmannak kellett átvenni a szót. Erről így számolt be az Ellenzék című lap tudósítója: „Herrmann a közönségtől bocsánatot és elnézést kér, hogy a Vikár érdekes mutatványai elmaradván, saját, (…) egészen rögtönzött s csak függeléknek szánt előadásával kell betölteni az egész programmot. Ez után egy órai szabad előadásban érdekesen, és behatóan ismertette az erdélyi czigányok népköltészetét.” 

    A Magyar Néprajzi Társaság cigány szakosztálya. Herrmann egy „folklore társulat” alapítására Meltzl Hugó lapjában, az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokban név nélkül már 1881-ben javaslatot tett, de a felhívás akkor visszhang nélkül maradt. Azonban a gondolat később is foglalkoztatta őt, és az évtized végén, 1889-ben szinte egy személyben megteremtője lett a Magyarországi Néprajzi Társaságnak, amelyben titkárként (1889–1892, 1896–1906) és alelnökként (1893–1896) tevékenykedett, illetve szerkesztette az egyesület folyóiratát, az Ethnographiát (1891–1892). 
    A József főherceg védnöksége alatt 1889. január 27-én Budapesten megalakult társaságban nyolc nagyobb szakosztályt szerveztek. Az első (Népfajok szerinti szakosztályok) huszonkét kisebb szakosztályra oszlott. „Utóbb – Fiume lakosságára tekintettel – még olasz szakosztály készült alakulni, s így valóban a korabeli Magyarország minden népe és nemzetisége képviseltette magát a zsidóság kivételével, melyről azonban tudvalévő, hogy önmagát nem népcsoportként, hanem felekezetként tartotta számon és e korban a hivatalos álláspont szerint sem minősült nemzetiségnek.” 
    A cigány szakosztály elnöki tisztét József főherceg töltötte be, helyettese Ponori Thewrewk Emil, az előadó pedig Herrmann Antal lett. E szakosztály és tagjainak elismertségét jelzi, hogy a társaság első felolvasó ülésén, 1889. november 16-án József főherceg A czigányokról című előadása hangzott el Ponori Thewrewk Emil tolmácsolásában. Az előadás, amelyről részletesen beszámoltak a korabeli lapok, az Ethnographia I. évfolyamának 1. számában jelent meg. 
    Az említett Ponori Thewrewk Emil klasszika-filológusról, budapesti egyetemi tanárról itt csak annyit, hogy Budenz József mellett ő volt József főherceg Cigány nyelvtanának bírálója 1886-ban, és ő állította össze és szerkesztette a kötet terjedelmes és tartalmas függelékét (Irodalmi kalauz) is. 
    Megemlítjük, hogy számos forrás szerint Herrmannak elévülhetetlen érdemei voltak a könyv megalkotásában. Ha ez így volt, akkor nem értjük, hogy abban köreműködőként miért nem szerepel sehol a neve. Viszont a mű Ponori Thewrewk függeléke nélküli német nyelvű változata az ő fordításában látott napvilágot. 

    A jegenyefürdői „ethnographus telep”. Herrmann nemcsak kutatott, hanem kutatásokat elő is segített, 1890-ben például bérbe vette a kalotaszegi Jegenyefürdőt azzal a céllal, hogy a „magyar szellemi munkásoknak” olcsó és jó pihenő- és nem utolsósorban kutatóhelyet biztosítson. Az „ethnographus telepen” kétéves fennállása alatt számos neves kutató fordult meg, akik közül többen fontos dolgozatokkal járultak hozzá Kalotaszeg megismeréséhez. Az ő meghívására ment Kalotaszegre Jankó János is, aki három hónapos gyűjtőmunkájára alapozva megírta az első magyar néprajzi tájmonográfiát. 
    A Jegenyefürdőn időző (pihenő és kutató) tudós társaság egyik „oszlopos tagja” Herrmann barátja, a másik „cigánytudós”, Wlislocki Henrik volt, aki ott a fürdőigazgatóság titkáraként és könyvtárosként is tevékenykedett. Jankó János írta róla:

    „A fürdőn tanyázik tudós remeteségében dr. Wlislocki Henrik, az a másik cigánytudós, ki könyvet írt a cigányok jóslásairól és kártyavetéséről. Ismeri és szereti az egész vidék minden cigánya, hiszen jobban érti az ő nyelvüket, mint ők maguk. Csodálatos ember, rengeteg szorgalmu, reggeltől estig nem mozdul ki magányából, dolgozik folyton, s ha kint van, csak a nép közt jár-kel, gyüjt dalokat, meséket, szerelmi varázslásokat és népszokásokat.”

    Egy másik cikkben a következőket olvashatjuk:

    „Herrmann Jegenyén tartotta jeles dolgozótársát, dr. Wlislocki Henriket, ki ottan 2 ˝ évi időzése alatt igen számos tudományos czikken kívül 8 nagy néprajzi munkát írt és adott ki, mindegyiket Jegenyéről keltezve, melyek az eddig ismeretlen helyet híressé tették a nemzetközi etnografiai irodalomban (…).” 
    S persze Jegenyefürdőn Herrmann Antal sem csak a vendégeivel foglalkozott, hanem gyűjtéssel is. Az ott és a környéken feljegyzett cigány népdalokat és meséket a Kalotaszeg című lapban közölte. 
    Herrmann Jegenyefürdőn a vendégeivel ünnepelte meg negyvenedik születésnapját, amely egy korabeli tudósító szerint a következőképpen zajlott le: 
    „A Jul. 30-án Herrmann tanár 40. születésnapjának tiszteletére tiltakozó körmenetet rendeztek. Majd meg az ünnepeltet pódiumra ültették és üdvözlések, karének, szónoklatok közt leleplezték. A deputácziók koszorukat raktak lábaihoz, a végén pedig nagy diszmurira gyülekeztek.” 
    Erre az alkalomra Wlislocki Henrik verset írt, amely cigány és magyar nyelven a Jegenyefürdő Értesítője 1891. 5. számában jelent meg az alábbi lábjegyzettel: „Póthang a Herrmann-ünnepélyhez.”     A vers így hangzik:

Romengo thagar hin kate; 
Stárvárdes bersá hin leszke; 
Ker, oh gule devla lesz 
Barvalesz te bachtalesz! 
But romenge but’ the del 
But chal szake te pijel! 

Itt lakik a czigány vajda; 
Ma van születése napja; 
Jó Istenem, oh adjad, 
Legyen mindig boldog, gazdag! 
Czigányokhoz jó maradjon, 
Nekik enni-inni adjon.

    1890–1891-ben Jegenyefürdőn Eötvös Albert nagyalmási cigányprímás „derék bandájával” húzta a „talp alá meg a tiszta czelnai borhoz valót”. A cigány zenészt Jankó János így jellemezte:

    „Bánkódó és nem bánkódó szerelmesek és szerelemteleneké itt az élet. A főszerelmes szerepét azonban a cigánybanda primása, Berci játsza; ő szerelmes abba az arcképbe, melyet mindig a szivén hordoz, ezenkivűl a nyesze-nyuszájába, no meg a fürdő minden hölgyvendégébe, kikkel azonban ezt csak a legkellemesebb módon, zene által érezteti.”

    Eötvös Albert, nyilván Herrmann hatására, egy nagyalmási karácsonyi éneket közölt a Kalotaszegben, a zenekarának tagjairól írt dalait pedig ugyanabban a lapban a „főnöke” tette közzé.

    A néprajztudós és a cigányprímás jó kapcsolatára bizonyíték az az 1890 és 1907 között Herrmannhoz írt tizenegy Eötvös-levél, amelyek a professzor hagyatékában maradtak fenn. A cigány sorokat is gyakran tartalmazó magyar, illetve cigány nyelvű levelekből, amelyekben Herrmann többször „nagyságos principális uram”-nak szólíttatik, egyebek mellett az alábbiak derülnek ki. Kérte a tudós közbenjárását, hogy megszületendő gyermekének József főherceg legyen a keresztapja (ez nem sikerült). A millenniumi ünnepségeken Budapesten akart zenélni a bandájával, ez ügyben jótevője tanácsát kéri, valamint segítségét ahhoz, hogy fia tovább tanulhasson Kolozsváron. A levelekből kiviláglik az is, hogy a cigányprímás dalokat és meséket gyűjtött Herrmann számára. Hagyatékában Eötvös Albert cigány nyelvű lejegyzésében 59 dal és két mese található.

    Egyetemi előadásai a cigányokról. Herrmann Antal a kolozsvári egyetemen próbaelőadását 1898. január 31-én, bevezető előadását pedig március 8-án tartotta meg. Gaál György szerint valószínűsíthető, hogy a néprajz bevezetése, esetleg Herrmann habilitációja érdekében is a Ferenc József Tudományegyetemen 1897. július 6-án díszdoktorrá avatott József főherceg tett lépéseket. Ez csak feltételezés, azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy a magyar néprajz első katedrájának megszületését és első magántanárának európai viszonylatban is jelentősnek mondható kinevezését nagy részben – talán teljes mértékben – az Erdélyi Kárpát Egyesületnek köszönhetjük. 

    Herrmann Kolozsváron és később Szegeden 1898 és 1926 között összesen 123 kurzust hirdetett meg. Már az első kurzus címe A cigányokról volt (1897/1898. II. félév). Róluk bizonyára más előadásaiban (például Néprajzi szemelvények, Erdély néprajzi áttekintése) is beszélt, az alábbiak pedig címeikkel is utalnak tartalmukra: Az erdélyi cigányok néprajza (1903/1904. I. fé.), A cigányok néprajza (1903/1904. II. fé.; 1904/1905. I. fé.); Cigány szövegek olvasása – főleg néprajzi szempontból (1904/1905. I-II. fé.); A cigány népköltésről (1905/1906. I. fé.); Az erdélyi cigányok népköltése (1905/1906. II. fé.); Az erdélyi cigányokról (1907/1908. I. fé.); A cigányügy rendezése néprajzi szempontból (1908/1909. II. fé., 1909/1910. I-II. fé.); A cigányügy rendezésének néprajzi vonatkozásai (1911/1912. I. fé.); A magyarországi cigányok demográfiája, A cigány népköltésről és zenéről (1911/1912. II. fé.); A hazai cigány tárgyú irodalom kritikája (1912/1913. I. fé.); A cigányok vallása (1913/1914. II. fé.); A cigányügy rendezésének etnikus vonatkozásai (1917/1918. II. fé.); A cigányrendezés kulturális feladatai (1918/1919. I. fé.); A cigány élet a cigány népköltészetben (1922/1923. II. fé.); A cigány élet a cigány népköltészetben (1922/1923. II. fé.); A cigányok élete, nyelve, költészete és zenéje (1923/1924. I-II. fé., 1924/1925. I. fé.); A cigányok néprajza (1924/1925. II. fé.); A cigányok népköltése (nyelvmutatványokkal) (1925/1926. I–II. fé.).

    Műveinek bibliográfiája. Herrmann Antal publikációinak száma több ezerre tehető. A mennyiséget pontosan nem tudjuk, mert műveinek teljességre törekvő bibliográfiája még nem készült el. Több tudományszak hasznára válna, ha ezt a nagy munkát valaki elvégezné.

    A cigányokkal kapcsolatos írásainak (önálló kiadványok, tanulmányok, cikkek, folklórközlések, könyvismertetések stb.) jegyzékét Bódi Zsuzsannának köszönhetjük. A „korántsem teljes” „válogatás” az eddigi legteljesebb lista Herrmann ilyen tárgyú műveiről (az utánközlésekkel együtt 125 számozott és három számozatlan, összesen 128 tétel az 1886 és 1915 közötti időszakból). Amikor Bódi Zsuzsanna e munkát végezte, rendelkezésére bocsátottam az általam összegyűjtött bibliográfiai adatokat. Azóta újabb tizenegy cikket találtam, és most megragadom az alkalmat, hogy ezekkel kiegészítsem a bibliográfiát. 
    A tizenegy közül Herrmann kettő alá az általa gyakran használt Nonquis álnevet írta. Az egyikből többek között kiderül, hogy A Pallas nagy lexikona IV. kötetének külön mellékletében megjelent A cigányok népköltészete és zenéje című rész szerzőjéül tévedésből tüntették fel az ő nevét, ezt valójában Wlislocki Henrik írta. E helyreigazítást a jövőben a kutatóknak figyelembe kell venniük. 
    A másik írás József főhercegről szól és a magyar nyelvű változattal egy időben megjelent a hazánkból elszármazott Felbermann Lajos által szerkesztett Life című angol hetilapban is.

    Ha valaki majd vállalja a további bibliográfiai adatgyűjtést, annak a különféle lapokban Nonquis aláírással megjelent cikkeket is figyelembe kell vennie. Csak óvatosnak kell lenne, mert ezt az írói álnevet Nyizsnyay (Nyizsnyánszky) Iván, szépirodalmi és egyházi írásokat, valamint műfordításokat publikáló római katolikus teológiai tanár is használta.

    Felesége és fia a cigányokról. Herrmann Antal huszonnégy éves korában vette feleségül Heller Júliát, akivel annak 1921-ben bekövetkezett haláláig boldog házasságban élt. Négy gyermekük született: Júlia, Irén, Antal és Károly. 1923-ban újra megnősült, házasságot kötött a nálánál harminchat évvel fiatalabb Cs. Jósa Aranka polgári iskolai tanárnővel. Mindkét feleségének jelentek meg publikációi.

    Heller Júliának több cikke látott napvilágot különféle lapokban, köztük egy cigánymese-közlés a Kalotaszegben. E mesét minden bizonnyal férje hatására, jegenyefürdői nyaralása idején gyűjtötte.

    Egyik fiának, ifj. Herrmann Antal tanárnak könyvei, versei és műfordításai jelentek meg. Cigány vonatkozású írásai közül A cigányok mint állatmérgezők címűt ismerjük. A Temes megyei cigányokról szóló kis füzetnek is ő volt a szerzője, nem édesapja, amint ez az Országos Széchényi Könyvtár katalógusában és néhány bibliográfiában tévesen szerepel. E tévedésre ezúton hívom fel a figyelmet.

    Anekdoták, történetek. A Herrmannról fennmaradt anekdoták és történetek közül több a cigányok társaságában történt kalandjairól szól: például hogy gyűjtés közben cigány származású katonaszökevénynek adta ki magát; hogy eltűnt és hosszú idő múlva került elő egy elfogott cigánykaraván tagjaként (Függelék 1.); hogy malacot vásárolt s mint lopott zsákmányt vitte a cigányoknak (Függelék 2.); hogy malacot, baromfit lopott a cigányokkal (Függelék 3.); hogy egy vajda meg akarta házasítani, ezért megszökött a cigányok köréből (Függelék 4.); hogy megvasaltatta magát, úgy csatlakozott egy cigánykaravánhoz (Függelék 5.) stb., stb.

    E történetek igazságtartalmát ma már nehéz lenne kideríteni. Egy részük bizonyára folklór, a Herrmann-mitológia körébe tartozik. E mitológia kialakításában ő maga is részt vett. A Tiszántúl cikkírója például azt közölte, hogy „saját fülemmel hallottam tőle a »mi vándorlásunkról« beszélni.” Egy másik újságírónak így nyilatkozott: „Hónapokig sátoros cigányokkal bolyongtam mindenfelé, velük éltem, velük laktam és velük együtt vittek be a csendőrök a börtönbe.” És ne felejtsük el azt a fentebb már idézett, saját maga által elmondott történetet sem, amely szerint első gyűjtőútján, 1886-ban rabruhában kereste fel az erdélyi cigányokat. 

http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_09/028.htm