SZENTIMREI MIHÁLY

Nagy Barnára emlékezünk^*

„Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról,
akik szólották néktek az Isten beszédét,
és figyelmezvén az ő életök végére,
kövessétek hitöket.” (Zsid.13,7)

Születésének nyolcvanadik, halálának huszadik évfordulóján, a huszadik század egyik legtehetségesebb magyar református teológusát idézzük emlékezetünkbe, Nagy Barnát, a sárospataki, majd ennek megszűnése után a Budapesti Theologiai Akadémia szisztematika-teológia professzorát. Amikor 1969-ben hirtelen elhunyt, tanártársai közül Koncz Sándor és Ujszászy Kálmán, tanítványai közül Kiss Pál, tudós kutatótársai közül Holl Béla nekrológokban tettek tisztességet személyének és munkásságának. Halálhírét rövid jellemzéssel közölte az Ökumenischer Pressedienst. Török István, a barát és küzdőtárs német nyelvű méltatását a Kirchenblatt für die Reformierte Schweiz c. folyóirat publikálta. A magyar nyelvű nekrológok életútját és életművét vázolták fel, a Koncz Sándoréi jelentősebb munkáinak bibliográfiáját is közölte. Mindezek figyelembevételével kíséreljük meg, most már csekély történelmi távlatból is, teológiatörténeti és egyháztörténeti jelentőségének felmérést.

Nagy Barna teológus pályája kezdetén egyházunkban a kultúrprotestantizmus, a történelmi kálvinizmus és a belmisszió sokrétű mozgalmának szellemi és teológiai irányzatai eleven és mozgalmas szellemi életet teremtettek a harmincas években. Ezeknek az irányzatoknak ekkor már gazdag múltjuk, jelentős sajtójuk és tekintélyes táboruk volt, de már a barthi teológiának is erősödött a visszhangja, elsősorban a magyarországi és erdélyi lelkészképző főiskolákon. Mind többen vallották, hogy a teológiának az igehirdetésre kell felkészítenie, azt kell szolgálnia és segítenie, az Ige teológiájának kell lennie. Sárospatakon Mátyás Ernő, az újszövetségi tanszék professzora volt ennek első szószólója.

Nagy Barna a gimnáziumot 1919-től 1927-ig, majd a teológiát 1931-ig Sárospatakon végezte, végig jeles eredménnyel. Tálentomai már ifjú korában gyümölcsöztek. A gimnáziumban kitűnt pályamunkáival, jutalmakat, ösztöndíjakat nyert. Az I. Rákóczi György Egyesületben és az Erdélyi János Önképzőkörben novelláival, Goethe- és Heine-versek, valamint szabadon választott klasszikusok műfordításával nyert többször is első díjat Képes Gézával együtt. Az idegen nyelvek iránti érzéke már ekkor megmutatkozott. A gyorsírást is magas fokon sajátította el. Ezt hasznosította később Kálvin rövidítéseinek a feloldásánál, amikor Kálvin prédikációinak modern francia nyelven történő kiadásában, illetve annak előkészítésében segített. Ifjúságától kezdve egyre komolyabban vette, követte, tanítványainak is idézte az Úr Jézus Krisztus szavait: „És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle” (Lukács l2, 8b).

Teológiai ismeretei gyarapítására, tájékozottságának mélyítésére külföldi akadémiákra ment. Miután a német nyelvet Grazban gyakorolta, 1929/30-ban Montpellier-ben két szemeszteren át Kálvin teológiájával és Bergson filozófiájával foglalkozott. 1931-ben tett első lelkészképesítő vizsgát jeles eredménnyel. Ezután Zürichben töltött egy félévet, ahol Brunnert és Grisbachot hallgatta. Zürichből Brunner homiletikai szemináriumát tartotta maradandó hatásúnak egész életére. A második lelkészképesítő vizsgáját is jeles eredménnyel tette le 1933-ban. Ezután 1933/34-ben két szemesztert Bonnban töltött.

Teológus személyisége kiérlelődésében kétségtelenül a bonni félévek, Barth Károly előadásai, a Barth-tal egész életre szóló személyes mester-tanítványi, atyai-baráti kapcsolat voltak a legdöntőbbek. Ennek a kapcsolatnak a kezdete Barth egyik legelevenebb korszakára esett, amikor teológiáját nem csupán előadásaiban és írásaiban hirdette, hanem személyes magatartásával pecsételte meg. A lelkes fiatal diák Nagy Barna, aki pataki neveltetésén keresztül a lelkiismereti és nemzeti szabadság eszméit is ideálként hozta magával, azonnal rezonált professzorának a vak politikai szenvedéllyel szemben tanúsított bátorságára. Barth Károly óráin, szemináriumain, asztali beszélgetésein szem- és fültanúja volt egy nagyon intenzív, sok időt, erőt és szorgalmat kívánó teológiai fáradozásnak, amelynek eredménye akkor a Kirchliche Dogmatik négy paragrafusa, a 13- 16. §-ok lett. (13. Gottes Freiheit für den Menschen. - 14. Die Zeit der Offenbarung. - 15. Das Geheimnis der Offenbarung. - 16. Die Freiheit des Menschen für Gott.) Nagy Barna magáévá tette és mindvégig gyakorolta ezt a lelkes, intenzív „munkastílust”, amelyről tanítványai, barátai mindig a legnagyobb csodálattal és elismeréssel szóltak. Már bonni félévei alatt elfogadta és szisztematika-teológiájában érvényesítette és hirdette Barth teológia-értelmezését, hogy ti. a teológia tartalmában Krisztus-bizonyság, formájában a Szentírás magyarázata, és a megértett isteni üzenet alkalmazása.

Barth Károly hallgatása közben őt is megragadta, hogy mestere konkrét bibliai textusokban gondolkozott, ezekből hallgatóit lenyűgöző módon, újszerű és időszerű felismeréseket bontakoztatott ki és adott elő tanítványainak. Az ilyen előadásmódra belső és külső adottságok mellett az teszi képessé a teológust, a katedráján előadó professzort is, ha odaszánta életét alázatosan Isten és az Ő Egyszülött Fia evangéliumának a szolgálatára. Nagy Barnában a hallgatóit magával ragadó professzornak ezek a szükséges belső és külső adottságai megvoltak, a mondanivalóját hitelesítő belső meggyőződése pedig az Isten előtt nyitott szívéből, szolgálatra odaszánt életéből táplálkozott. Hallgatóinak meggyőzően vallotta és hirdette, hogy a teológia tudományának művelése az egyház Istent imádó és szolgáló tevékenységének egyik, bár különleges formája.

Bonnból hazatérve több gyülekezetben szolgált segédlelkészként (Tiszakarádon, Szinben, Újcsanáloson, Megyaszón, Sátoraljaújhelyen). Közben felkészült a doktori fokozat megszerzésére, amit 1936-ban, Debrecenben, „A teológiai módszer problémája az úgynevezett dialektika teológiában” c. disszertációjával nyert el. Nem sokkal ezután, 1937-ben a Sárospataki Református Teológiai Akadémia szisztematika-teológia tanszékére választották meg. A Kollégium Igazgatótanácsának méltató javaslata mellett, megválasztását az Egyházkerületi Közgyűlésnek Barth Károly is ajánlja, mint alaposan gondolkodó, a teológiai problémáknak önálló formát adó tehetséges teológust. A Sárospataki Református Kollégium egészének életét ekkor már egy lendületes külső és belső épülés jellemezte. Szerencsésen találkoztak ezekben az években a Kollégium önfejlesztő tervei az akkori kultusz- miniszter, Klebelsberg Kuno művelődéspolitikájának koncepciójával. Ennek a találkozásnak az eredményeként jött létre a gimnáziumban az intenzív angol nyelvoktatás, az ezt szolgáló négyszintes Angol Internátus épülete. Megtörtént a Főépület vagy Nagykollégium északi felének olyan felújítása, hogy létre lehetett benne hozni a Teológus Internátust. Új, harmadik szintet kapott az ún. gimnáziumi szárny szakelőadótermek és szertárak elhelyezésére. Megkezdte működését a Kis-Internátus, a Humán-Internátus, az ONCSA-Internátus, majd megépült a Gimnázium új, keleti szárnya. Ezekkel a külső építkezésekkel párhuzamosan az iskola a maga egészében igyekezett hivatásának, feladatának, a benne folyó oktatásnak és nevelésnek hitvallásos tartalmát és módszereit részben az új teológiai felismerésekhez, részben egyházunk és a magyar nép helyzetéből adódó egzisztenciális problémákhoz szabni. Ezen belül a lelkészképzés hangsúlyos feladatának tekintették, hogy a teológiai hallgatók, a leendő lelkészek, már tanulmányi idejük alatt szorosabb kapcsolatba kerüljenek a gyülekezetek életével, megismerjék azok valóságos helyzetét, és tájékozódjanak a magyar nép, benne elsősorban a parasztság sorskérdéseivel.

Ennek elérését célozták azok az új formák, amelyekre Patakon túl is felfigyeltek és értékeltek. Ilyenek voltak a Teológiai Akadémia által szervezett faluszemináriumi munka, a népfőiskola, a gyülekezeti laikus munkásokat képző bibliaiskolák, gyermekmissziói munkásokat képző tanfolyamok, majd a lelkésztovábbképzők, a nyári munkatáborok, ahol a leendő lelkészek tanulták becsülni a testi munkát, és együtt élték át az önkéntes munka örömét. A Kollégium szervezetten végezte a tehetségkutatás és tehetségmentés szolgálatát a Tiszáninnen egész tájegységében. Diákjait tudatosan egyházunk és népünk szolgálatára irányított életre próbálta nevelni.

Ebben a sokrétű munkában tanártársaival együtt Nagy Barna is szívvel-lélekkel részt vett. Azon fáradozott, hogy az iskola új munkaágai az Ige szolgálatával kapcsolódjanak össze, és az evangéliumi megújulást szolgálják. Mindig ügyelt arra, hogy a nép felé fordulás ne váljék öncélú parasztromantikává, az ifjúság lelkesedése ne csináljon bálványt a hazafiságból. Nagy Barna ezt a pásztori, vigyázó szolgálatát írásaival, előadásaival, igehirdetéseivel a Tiszáninnen gyülekezeteiben, sőt annak határain túl is, magas teológiai szinten, vidám és derűs lélekkel egészen 1951-ig, a pataki Teológiai Akadémia felszámolásáig végezte.

Egyházunkra a második világháború után fokozatosan súlyosbodó, mintegy félévszázados megpróbáltatások szakadtak. Istennek különös kegyelme, hogy ennek a korszaknak az elején Szentlelke által olyan ébredést támasztott, amelynek hatása egyházunknak szinte minden gyülekezetét, intézményeit, megmaradt iskoláit is elérte. Az ébredésen keresztül a Lélek olyan energiákat plántált a gyülekezetekbe, azok sok tagjába, presbiterekbe, lelkipásztorába, amelyek közvetlenül segítettek abban, hogy egyházunk épületének falai, ha sok helyen le is omlottak, nem dőltek össze annak ellenére, hogy a világi hatalmasság, néhány egyházkormányzó asszisztenciájával, ún. „adminisztratív eszközök” alkalmazásával mindent elkövetett az egyház leépítésére. Nagy Barna az ébredés éveiben, elfogadva azt Isten Lelke által munkált mozgalomnak, mint teológus úgy végezte vigyázó szolgálatát, hogy mind szűkebb munkahelyén, a Sárospataki Teológiai Akadémián, mind tágabb körben, az ébredést annak kísértéseivel szemben védelmezte. Azon fáradozott, hogy az ébredés által létrehozott közösségek ne váljanak szűk, öncélú kegyességet gyakorlók magukba zárkózó csoportjaivá, és ne merevedjenek be valamiféle kicsinyes törvényeskedésbe, hanem váljanak a gyülekezeti misszió szolgáló magvává.

A második világháború utáni teológiai tájékozódásban, amely az új helyzetben az egyház szolgálati lehetőségét és módjait kereste, Barth Károly is próbált segíteni. 1948 tavaszán személyesen látogatott hazánkba, ez alkalommal másodszor. (Először 1936-ban járt itt.) Ekkor tartotta „A keresztyén gyülekezet az államformák változásában” című előadását Budapesten. További támogatását jelentették a nyugaton közzétett nyílt levele, a Magyarországi Református Egyház helyzetével, annak elemzésével foglalkozó cikkei, amelyeket a hazai egyházi lapok is közöltek. Mostani megemlékezésünkben nincs tér annak taglalására, kik és mennyiben vették figyelembe, mennyire értelmezték félre vagy egyoldalúan Barth megállapításait. Nagy Barna az akkori diszkussziókban is az Isten Igéje fundamentomán biztosan álló teológus vigyázó szerepét vállalta, határozottan vallotta, hogy az egyháztól sok mindent elvehetnek, de soha fel nem adhatja azt a belső szabadságát, hogy prófétai igehirdetését hallassa az istentelenség és embertelenség irányába tolódó közélet dolgaiban. Határozottan óvott mindenkit, önmagát is attól, hogy Isten itt és most szóló üzenetét az ún. „szocialista humanizmusra” szűkítsék le, és így akár jóhiszeműen is és gyanútlanul is megerőtlenítsék.

Az ökumenikus mozgalom iránti érdeklődése már a második világháború előtt és alatt is erős volt, 1943-ban, svájci tartózkodás idején, Baselban előadásra is felkérték. Intenzívebben a háború után kapcsolódott be az ökumenikus munkálatokba. 1947-ben Bossey-ben nemzetközi ökumenikus konferencián vett részt, ahol "Az egyház felelőssége a világért a Biblia szerint" címen tartott előadást. Ettől kezdve a Magyarországi Ökumenikus Bizottság titkára. Részt vett az Egyházak Világtanácsa megalakulását előkészítő konferenciákon, tanulmányi munkaközösségekben, majd egyházunk egyik küldötteként az 1948-as amszterdami első nagygyűlésen. Erre a szolgálatra nemcsak magas fokú teológiai képzettsége, hanem magas szintű nyelvtudása is alkalmassá tették. Az egyház ökumenicitásával – ahogyan előadásaiban és tanítványaival folytatott beszélgetései közben szívesebben mondotta – katolicitásával a nála megszokott alapossággal és nyitottsággal foglalkozott, s nemcsak a tér, hanem az idő kategóriájában is kutatta az egyház egységének a lényegét. Ebben a vonatkozásban különösen az egyházatyák tanításait tartotta fontosnak tanítványaival, munkatársaival, egyházunkkal megismertetni. Szemináriumain Augustinust, Aquinoi Tamást olvastatta, majd pesti tartózkodása idején alapos tanulmányt készített Clairvauxi Bernátról, halálának 800. évfordulójára.

Nagy Barna, aki „minister Verbi Divini”-nek is ízig-vérig pataki diákként és tanárként vallotta magát, élete legsúlyosabb megrázkódtatását élte át az 1950-es évek elején, amikor az akkori felsőbb egyházkormányzat közreműködésével durván felszámolták a Sárospataki Református Kollégiumot. De ezt is keresztyén emberhez, hívő teológushoz méltóan, alázatos bűnbánattal, és Istenbe vetett reménységgel hordozta. A megszüntetett pataki Kollégium utolsó közigazgatójaként, (rektoraként) az Igazgató Tanács utolsó ülésén egyebek között így tett bizonyságot: „... távol kell tartanunk magunktól és gyülekezeteinktől a nem Isten szerint való megszomorodás keserűségét és kétségbeesését. Magunkon, mulasztásainkon, hitetlenségeinken, bűneinken sírjunk inkább. Hogy nem féltük Őt úgy, és nem adtunk Neki úgy dicsőséget, ahogyan Kollégiumunk jelmondatával is hirdettük…, egyszersmind mozdíthatatlanul bízó hittel belekapaszkodunk másik jeligénk, a 126. Zsoltár erős ígéreteibe és vigasztalásába: Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók... hozd vissza Uram a mi foglyainkat, mint patakokat a déli földön. Akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd. Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő, kévéit emelve.”

A pataki Kollégium felszámolása után, 1952-ben átmenetileg az Egyetemes Konventen kapott tudományos kutatói beosztást az ökumenikus munkálatok területén, nagyrészt fordítói minőségben. 1954-ben Victor János halála után a budapesti Teológiai Akadémia rendszeres teológiai tanszékére választották meg. A sárospataki tanári éveihez hasonló lendületességgel, lelkesedéssel és jókedvvel tartotta itt is előadásait. Mind pataki, mind pesti hallgatói máig szeretettel és tisztelettel emlegetik szuggesztív személyiségét, lenyűgözően nagy tudását, szilárdan megalapozott teológiai állásfoglalásait, önmagával és tanítványaival szemben tanúsított igényességét, s nem utolsó sorban tanítványai iránt tanúsított derűs, testvéri és meleg atyai-baráti magatartását.

Az 1956-os októberi felkelés leverését követő drasztikus megtorlási hullámok rövid időre Nagy Barnát is börtönbe juttatták. Börtönnapjaira mindig derűsen emlékezett vissza, de amikor 1957 őszén megfosztották pesti katedrájától, azt már jó darabig néma fájdalommal hordozta. A Zsinati Iroda visszaminősített „kutató-professzora” maradt haláláig. Hite, tehetsége, keresztyén szemlélete segítette, hogy ebben a beosztásában is megtalálta feladatát. Lelkesen, hivatásként vállalta és végezte a 16. és 17. század magyar protestáns irodalmának szakszerű feltárását, regisztrálását, a szerzőkkel és a művek keletkezésével kapcsolatos addig hiányzó, ismeretlen adatok felkutatását.

Már bonni tanulmányai idején, Barth közelében felébredt benne a teológiatörténeti érdeklődés. A korszak magyar protestáns szerzőit és műveiket, akiket peregrinus korukban vagy később mélyen érintettek a nyugat európai teológiai és szellemi áramlatok, igyekezett az európai protestáns teológiai irányzatok összefüggésében is vizsgálni. A hazai könyvtárak és levéltárak mellett külföldön: Baselben, Genfben, Bécsben, Varsóban és Krakkóban végzett igen alapos kutatómunkát, elsősorban a magyar és a svájci reformáció, valamint az erdélyi és a lengyel antitrinitáriusok kapcsolatát illetően. Kutatási eredményei egy részét itthon a Magyar Könyvszemlében, az Acta et Studia Ecclesiastica első két kötetében publikálta, külföldön a Zwingliana c. svájci folyóiratban és a Wittenberger Vortrage c. tanulmánykötetben. Jelentős és elismert munkát végzett a nyugat európai Kálvin-kutatás keretében. Miután már korábban átdolgozta a Kálvin Római-levélhez és a Zsidókhoz írott levélhez készített kommentárjainak magyar fordítását, a Református Világszövetség megbízásából Kálvin kiadatlan, gyorsírással lejegyzett prédikációinak sajtó alá rendezésében vett részt.

Hivatalos elismerést itthon sem egyházi, sem világi részről nem kapott. Barátai, tanítványai szeretete, tisztelete és megbecsülése, továbbá a hazai irodalom- és könyvtörténet szakembereinek elismerése kárpótolta. Az utóbbiaknak, akik nem tudhatták annyira „belülről” vizsgálni a korszak magyar protestáns szerzőit és írásaikat, mint ő, mindig szívesen adott tanácsot, és önzetlenül adta át kutatási eredményeit is. Többek között a magyar antitrinitáriusokkal és a szombatosokkal foglalkozó művelődéstörténészeknek. Nem sokkal halála előtt lelkiismeretesen átnézte a Régi Magyar Nyomtatványok első kötetének legelső hasáblevonatát, és több mint kétszázötven oldalnyi megjegyzéseit, észrevételeit a szerkesztők rendelkezésére bocsátotta. A szerkesztők a kötet bevezetésében köszönték meg: „Különös megemlékezéssel és hálával tartoznak e kötet munkatársai az időközben elhunyt Nagy Barnának, aki a kéziratot teljes terjedelmében gondosan átolvasta, és igen sok értékes adattal, észrevétellel tette teljesebbé a művet.” Kutatói és tudományos munkásságának nemzetközi elismerését jelentette már, amikor a reformáció 450 éves jubileumi ünnepségeinek keretében előadások tartásával tisztelték meg Baselben, Genfben, Wittenbergben és Zürichben. Az európai reformáció területén végzett kutatásaiért és eredményeiért a zürichi Egyetem díszdoktorává avatta.

Nagy Barna, mint teológus, azok közé tartozott, akik a Magyarországi Református Egyházban, Istentől kapott gazdag talentumaikkal úgy művelték magas szinten a teológiai tudományt, hogy közben az európai református teológia fejlődésének legfrissebb eredményeit, jelen esetben a Barth nevével fémjelzett eredményeket nem csupán közvetítették a magyar református teológiai gondolkozás megújulásának irányába, hanem a magyarországi eredményeket bizonyságtevő módon, építően is tovább tudták adni.

Azok közé tartozott, akik képesek voltak a hit bátorságával, az evangélium fényében vigyázó szolgálatot végezni, alázatosan és határozottan intő szavukat hallatni, hogy egyházunk észrevegye az egyházat mindig veszélyeztető kísértéseket, és igyekezzék megmaradni Istentől rendelt valóságos hivatásának betöltésében.

Azok közé tartozott, akik a magyarországi tudományosság körében, a protestáns tudósok évszázadok alatt megszerzett jó hírét öregbítette.

A minden élők útján már elment elöljáróink között Nagy Barnáról méltó megemlékeznünk, életére figyelnünk. Példája azzal biztat, hogy az Isten előtt szívét megnyitó, Igéjére alázatosan figyelő, Neki inkább, mint embereknek engedő gyarló ember élhet és szolgálhat Isten dicsőségére, Isten népe és felebarátai javára. Élhet emberhez méltó életet.