Dicsérjétek az Urat!

Csomasz Tóth Kálmán  művében BP 1975.

    90. TEBENNED BÍZTUNK ELEITŐL FOGVA

Mózesnek, az Isten emberének imádsága. Isten örökkévalóságának és az ember múlandó voltának ellentétét tárgyalja a zsoltár. Az ember halandósága a bűn következménye, életünk minden egyéb nyomorúságával és hiábavalóságával együtt. Ezért csak azt kérhetjük Istentől, hogy rövid életünk során bölcs szívhez juthassunk és kezeink munkái ne legyenek haszontalanok.

Valóban, legszebb és mondanivalójában legkoncentráltabb zsoltáraink egyike a Kilencvenedik. Méltán vált a magyar reformátusság reprezentatív zsoltárénekévé. Különösen hálaadó ünnepi alkalmakkor, többek között a reformáció ünnepén szoktuk énekelni. Második verse temetési szolgálatok alkalmával magában is igen gyakran elhangzik.

Dallama szintén kedvelt és értékes. Csupán az okoz gondot vele kapcsolatban, hogy hazai gyakorlatunk során több helyén féihangnyi eltérések alakultak ki benne. Ezektől a dallam nem lett sem jobb, sem rosszabb, de más lett, ami éppen a féihangnyi eltérések esetében igen bántó disszonanciákat eredményez, mikor a gyülekezet egyik része így, a másik meg amúgy énekel.

Új énekeskönyvünk szerkesztő bizottsága, amikor Árokháty Béla és a jugoszláviai énekeskönyv, valamint az eredeti genfi hangnemi tisztaságot helyreállító más külföldi énekeskönyvek példája nyomán a maga részéről szintén a genfi ritmus és az egyházi hangnemek helyreállítása mellett foglalt állást, úgy találta, hogy egyes dallamok esetében nem tehet kivételt, mert az következetlenséget, stílusbeli zagyvaságot eredményezne. A bizottság hitt abban, hogy van, vagy legalább is lesz olyan református nemzedék és közvélemény, amelyik felismeri és vállalja a célkitűzésében foglalt történelmi feladatot.

Ha mindenütt komolyan vennék a gyülekezeti vezetők, türelmes felvilágosító munkával és következetes gyakorlással mindezeket az eltéréseket ki lehetne, sőt már régen ki lehetett volna küszöbölni, hiszen itt nem újításról, hanem az elrontott dallamok helyreállításáról, lényegileg tehát a deformációt helyreigazító reformációról van szó. Miért kell éppen a tárgya és szelleme szerint reformáló ténykedést ellenkezéssel fogadni a reformáció egyházában?

A dallam négy eltérésének helye az első és a második sor utolsó előtti, valamint a negyedik sor harmadik, végül ugyancsak a negyedik sor utolsó előtti hangjára esik. Ezek közül a három első a megfelelő hang féihangnyi felemeléséből, a negyedik pedig a hang leszállításából (fisz, h, h, asz) állott elő. Kívülük egyes helyeken még az ötödik sor második hangját is lágyítva (fisz-nek) éneklik. Mindezek az elváltozások az újabbkori világi dallamosság sablonos dúr-moll fordulatainak hatására terjedtek el kivált a 18. század óta a legtöbb külföldi egyházban is. A tisztulás, vagyis az eredeti hangnemekhez való visszatérés igénye századunk húszas évei óta kezdett jelentkezni, bár még mindig nem jutott érvényre valamennyi református egyház zsoltáréneklésében. Ott azonban, ahol érvényesült, mindenütt a gyülekezeti éneklés színvonalának emelkedése és tartalmi gazdagodása járt a nyomában.

220. BOCSÁSD MEG, ÚR ISTEN IFJÚSÁGOMNAK VÉTKÉT

Balassi Bálint (1551-1594), a sok vihart látott nagy költő, Bornemisza Péter tanítványa, ifjú korában meggyőződéses protestáns volt, de élete utolsó szakaszában katolikus vallásra tért. Talán ez a fő oka annak, hogy istenes énekei a legújabb időkig sohasem szerepeltek énekeskönyveinkben.

A költő ennek a legnépszerűbb istenes énekének ilyen címet adott: „B. B. nevére - kiben bűne bocsánatjáért könyörgett akkor hogy házasodni szándékozott." Mivel Balassi Sárospatakon 1584 Karácsony napján kötött házasságot özv. Várday Mihályné, szül. Dobó Krisztinával, az ének valószínűleg ennek az évnek őszén készült. Az ének eredeti 15 versszakából könyvünkben csak hetet találunk; a többiek kevésbé alkalmasak gyülekezeti éneklésre. A költő őszinteségének érzékeltetésére lássuk mégis az elhagyott versek közül éppen az utolsót:

Éneklém ezeket nagy keseredett szűvel,

várván Úr kegyelmét fejemre Szentlelkével,

tétova bujdosván, bűnömön bánkódván,

tusakodván ördöggel.

Dallama az énekeskönyvünkben látható alakban Kájoni János csiksomlyói ferences rendfőnök és jeles katolikus egyházzenész 1650 körül összeírt dallam-gyűjteményében maradt fenn, de ismerjük egy jó száz esztendővel régebbi változatát is, mely „Az istenfélő Eleazár papról" szóló ismeretlen származású bibliai história (1546) szövegével már 1553 körül kinyomtatásra került Kolozsvárott, a főleg bibliai históriás énekeket tartalmazó hangjegyes Hofgreff-kancionáléban. Több más későbbi dallamváltozata népszerű katolikus szövegekkel használatos.

Említést érdemel, hogy régen általában a gyülekezeti énekeskönyveket is kancionálénak nevezték, megkülönböztetésül a graduálokkal szemben.

Az ének ebben a formában megtalálható az Árokháty Béla szerkesztésében 1939-ben kiadásra került jugoszláviai református énekeskönyvben is. Bevezető gondolata a 25. zsoltár bibliai 7. verséből indul ki és helyenként az ének ugyanannak a zsoltárnak egyes verseire emlékeztet. Egészében véve személyes hangú, szinte Ady Endre istenes verseivel rokon könyörgés, telve mélységes alázattal és tiszta, gyermeki bizodalommal. Egyetlen szóalakja - a rím miatt, „mer" helyett „mér", a harmadik versben — lehet csak szokatlan, amíg meg nem magyarázzuk.

Mindent összegezve: ha volna még olyan gyülekezet, amelyik egyáltalán nem ismeri, ott hamarosan meg kell tanítani.

243. TÉGED, Ó ISTEN, DICSÉRÜNK

A 242. énekhez hasonlóan a Te Deum Laudamus ókeresztyén himnusz alapján készült. írta Szőnyi Benjámin hódmezővásárhelyi lelkész (1717-1794). Először a szerző nagy történeti értékű, és első megjelenése (Kolozsvár 1762) óta másfél századon át szinte a Szikszai György „Keresztyén Tanítások és Imádságok" című könyvével vetekedő népszerűségűénekeskönyvének, a „Szentek Hegedűjé"-nek 1784-i pozsonyi kiadásában találkozunk vele.

Szőnyi Benjámin Alsónémediben született. Atyja odavaló lelkész volt, akit korábban Válról a váci püspök elűzött, majd 1723-ban mint monori prédikátor halt meg. 1730-ban, miután a tehetséges és tanulni vágyó fiút a debreceni kollégiumba beíratta, édesanyja is meghalt. Árvaságában igen sok nyomorúságban volt része. Mint önéletrajzában írja, „soha senki ... atyámfiai közül gyermekkoromban csak fél fillérrel sem segített. Sokat rongyoskodtam, és még a tetvektől is sokat szenvedtem; sokat sírtam, hogy sem atyám, sem anyám nincsen; szolgák és szolgálók sokat uralkodtak rajtam".

Debrecenben öt év múlva togátus deákká lett. Addig azonban többet evett fővetlent, mint főttet. A főtt étel is többnyire lencse volt: heten laktak egy házban (a kollégiumon belül levő úgynevezett coetusokra gondol), sor szerint minden nap egy-egy krajcárt adtak össze lencsére, melyet a mendikáns (kolduló diák) utcáról-utcára járva itt-amott jószívű asszonyok tűzhelyén megfőzetett. Emellett azonban sok százszor kenyérhéjjal verte el éhét.

Mikor azután a harmadik évtől fogva a város alumnusa lett, már minden nap jutott neki főtt étel, diáksága ötödik esztendejétől fogva pedig tanítványai után „jól élt".

Énekbeli szolgálatáról így emlékezik meg: „Voltam vocalis musicus, melyet szinte az én ott laktomban állított vala fel boldog emlékezetű Maróthi György professzor uram, kitől én legtöbbet tanultam. Weszprémi István, Szalatsi Mihály, én Szőnyi Benjámin és Dávid Ferenc voltunk a legeslegelsők, kiket anno 1739 mikor a pestis volna, ezen ékes vocalis musicára megtanított boldogult Maróthi György a maga házánál, és a pestis elmúlván, a kollégiumban praesesekké tett".

Ez utóbbi minden bizonnyal „cantus praeses"-t jelent, ami mai értelemben szólamvezetőnek, vagy énekvezetőnek felel meg. Egy másik mondata, mely szerint ez időben a kollégiumban „philosophiae és theologiae professor" lett volna, nyilván kéziratának hibás olvasása következtében került az életrajzi híradásokba, hiszen abban az időben Szőnyi még diák volt, tehát csak köztanító - latinos szóval publicus praeceptor - lehetett. A köztanítók olyan főiskolai fokon tanuló diákok - tehát teológusok - voltak, akiket jó előmenetelük és magatartásuk alapján egy-egy alsóbb osztály tanításával bízott meg az elöljáróság. Ezek munkájukért ellátáson felül szerény fizetést is kaptak.

A kollégiumi tanulmányok bevégeztével 1742-ben lelkészi meghívást kapott Hódmezővásárhelyre. Ennek elfoglalása előtt két és fél éves külföldi tanulmányútra indult. Hazatérése után 44 évig volt a hódmezővásárhelyiek lelkipásztora. Ez idő alatt rengeteg küzdelme volt a bécsi Helytartótanács elnyomó politikáját folytató váci püspökkel, világi urakkal, de gyakran a saját nyakas és értetlen híveivel, sőt tulajdon pappá lett, de haszontalan Pál nevű fiával is. A parasztfelkelések idején mindig a nép védelmében emelt szót, vagy írt kérvényeket, ami őt Bécs előtt különösen gyanússá tette.

Mikor megöregedett, a vásárhelyiek annak ellenére, hogy korábban, midőn Szőnyit Debrecen hívta lelkészéül, ünnepélyesen megígérték, hogy ha marad, életfogytiglan megtartják állásában, Ígéretükről megfeledkezve, 1787-ben pap-marasztáskor nyugdíj és kárpótlás nélkül meneszteni akarták. Fellebbezései ellenére két év múlva kényszerítették, hogy a lelkészi lakást hagyja el, ugyanakkor pedig részére „csupán könyörületességből ... valamely fizetésecskét" helyeztek kilátásba. Ezt az évi 250 kéve nádból és 50 forintból álló kegydíjat is hol kiszolgáltatta a hálátlan eklézsia, hol nem.

Mi is volt az a „papmarasztás"? - A régi időben a politikai község vagy város, mely gyakorlatilag az egyházi vezetést is gyakorolta, minden tavaszon, többnyire Szent Gergely napján, évről-évre határozatot hozott a közszolgálatban álló alkalmazottak megtartása vagy elbocsátása tárgyában. Ezek közé tartozott a lelkipásztor is, akit vagy „megmarasztottak", vagy elküldöttek. Az utóbbi esetben mehetett fel és alá, és ha időközben másutt állást nem kapott és új eklézsiája nem gondoskodott oda szállításáról, akkor holmijaival együtt kitették a falun vagy városon kívül a szabad ég alá.

Számos irodalmi műve közül a legnagyobb hatású „Szentek Hegedűjé"-n kívül a vásárhelyi egyház történetéről írott munkája kéziratban maradt, a „Gyermekek physikája" című franciából fordított könyve pedig Pozsonyban két kiadást ért.

Énekeit mély biblikusság, olykor megkapó költőiség mellett többnyire terjengősségre való hajlam jellemzi. Eredeti alakjában ez az éneke 13 versszakra terjed, ezek közül itt négyet elhagytunk.

Az ének névtelenül kinyomtatott dallamával kapcsolatban tudnunk kell, hogy annak szerzője Árokháty Béla (1890-1942), századunk első felének legjelentősebb református egyházzenésze. Sokoldalú felvilágosító, nevelő, előadóművészi és szervező tevékenységének középpontjában a genfi zsoltárok modális dallamalakjának és ritmusos éneklésének helyreállításáért folytatott küzdelme és az 1939-ben kiadásra került jugoszláviai református énekeskönyv zenei szerkesztése áll. Ugyancsak ő indította el az egyházi énekkarok programjának megtisztítását és a legnemesebb egyházzenei hagyományok művelését szolgáló mozgalmát, valamint ő hívta fel először a figyelmet az orgonatervezés és az orgonaépítés terén századunk legjobb törekvéseire, hogy t.i. az orgona történetének legjobb hagyományaihoz híven ismét orgona, vagyis a hangszerek igazi királynője legyen.

Árokháty Béla teológiai tanulmányainak befejezése után Skótországban folytatott tanulmányokat, ahol egy Edinburgh-i egyházközség orgonistája és karnagya volt és a zenei doktorátus előkészítő vizsgáit is letette, de szigorlatára a vezető professzor hosszas betegeskedése miatt már nem volt lehetőség. A budapesti Zeneművészeti Főiskolán egyidejűleg két főtanszakot végzett. Zeneszerzésben Kodály Zoltán, Siklós Albert és Weiner Leó, az orgona tanszakon pedig Antalffy Zsíros Dezső volt a tanára. Egyedül végzett sziszifuszi munkájában élete 52 éves korára felőrlődött. Éppen szétforgácsoltsága következtében egyik munkaterületén sem tudott teljes eredményeket elérni, annál kevésbé, mivel munkáját túlnyomó részben az értetlenség és részvétlenség légkörében kellett végeznie. Jellemző, hogy skóciai tanulmányútja előtt 1920-1923-ig a budapesti teológiai akadémián éneket és zenét tanított, mint óraadó. Hazatérése után ezt a munkakört betöltve találta. Ugyanakkor sikertelenül pályázott a debreceni kollégiumban megüresedett zenetanári állásra. Vajon hogyan alakult volna ének- és zeneügyünk fejlődése a két világháború közötti időben, ha Árokháty akár a budapesti teológián főhivatásszerűen megmaradhatott, vagy akár a debreceni tanárságot elnyerhette volna?

A 20. század első felében Árokháty Béla az, aki Maróthi György után elsőül emelkedett fel a magyar református lelkészek közül az egyházzenei magaskultúra európai élvonalába. Az egyháznak ma is van és még sokáig lesz tanulnivalója az ő szellemi örökségéből és munkás életének példájából.

243. dicséretünk dallama vonalvezetésében a gregorián hagyományból meríti az ihletet, szerkezeti félépítésében pedig a genfi zsoltárokkal mutat kétségtelen rokonságot. Megtanulása nem okoz nehézséget és ahol megismerik, minden bizonnyal kedvelt énekké fog válni.

255. MELY IGEN JÓ AZ ÚR ISTENT DICSÉRNI

Szintén zsoltári ihletésű, még pedig a 92. zsoltárból merített ének, és szintén Sztárai Mihály írta. Versfőiből nevének latinos alakját - MICHAEL STARINVS-t olvashatjuk ki. Énekeskönyvünk a 15 versszakból nyolcat tartalmaz. Utolsó versében így szól az igazakról:

Vallást tesznek minden emberek előtt, hogy az Isten igaz mindenekfölött; hamisságot soha nem cselekedett, mint kőszikla, ő ád nagy erősséget.

Ez az ének aránylag későn, az 1593. évi bártfai énekeskönyvben, tehát szerzője halála után látott nyomtatásban napvilágot; attól fogva 1806-ig benne volt énekeskönyveinkben. Az evangélikus énekeskönyvben folyamatosan benne maradt, azonban nem eredeti szövegével, hanem Payr Sándor meglehetősen messzemenő - modernizáló-átdolgozásában.

Dallama is evangélikus feljegyzésben maradt fenn. Van ennek a dallamnak egy másik, egyenlőtlen szótagszámú verssorokban készült rokona, a 23. zsoltár alapján írt „Az Úr Isten nékem édes táplálóm" kezdetű, ismeretlen szerzőtől való szöveggel. Ez a szöveg először Huszár Gálnál (1574) jelent meg, a dallammal együtt benne van az első magyar katolikus énekeskönyvben is (Cantus Catholici, 1651), majd a hangjegyes református énekeskönyvekben, ahol 1806-ig megmaradt. Azért nem tulajdoníthatjuk ezt is Sztárainzk, mert tőle maradt fenn egy másik, sokkal sikerültebb 23-ik zsoltár-verziónk (id. 260.). A két dallam azonban kétségkívül egytől fakadt, sőt arra is enged következtetni, hogy kialakulására a 23. genfi zsoltár is gyakorolt valamely hatást.

Énekünk dallamát ebben a stílushű ritmusú helyreállításban Árokháty Béla elevenítette fel a jugoszláviai énekeskönyvben. Gyülekezeteink hamarosan megkedvelték.

Erre a dallamra énekeljük továbbá a Jézus Krisztus, mi kegyelmes Hadnagyunk kezdetű 381. dicséretünket, melyet a versfők szerint (I. BEREKiNVS) feltételezhetően egy Bereki nevű férfiú írt; róla azonban puszta nevén kívül semmit sem tudunk. Az énekben a tengeri vihar (Márk. 4 : 37-38) és az emmausi tanítványok (Luk. 24:29) történetének képein keresztül a létében fenyegetett, válságban élő evangéliumi gyülekezet könyörgése, egyedül az Úr Jézusba fogóz­kodó hite csendül fel:

Kérünk, Uram, maradj velünk szálláson,

járj mivelünk, népeiddel egy úton.

Látod, immár vagyunk napenyészetkor;

térj mihozzánk, járj mivelünk egy úton.

Védelmezzed a te kicsiny bárkádat,

benned bízik a te küzdő egyházad;

szent véredet érette kiontottad:

elmerülni ne hagyd, ha megváltottad.(5—6. vers)

277. GONDVISELŐ JÓ ATYÁM VAGY

Ez a kedves ének 1921 óta van benne egyházunk énekeskönyvében. Szövegét Lévay József (1825-1918) írta, és kezdettől fogva mind a mai napig igen kedvelt énekeink közé tartozik. Tartalmát tekintve nem különösen biblikus, de gyermekien bensőséges hangjának őszintesége, mesterkéletlen bája indokolttá teszi népszerűségét.

Éneklése körül mégis nehézségek jelentkeznek amiatt, hogy dallama az új énekeskönyvben eltér a régebbitől. Ennek magyarázata az, hogy a régiben egy ismeretlen eredetű, igénytelenebb dallam változattal szerepelt és vált ismeretessé. Mióta azonban az 1939-ben megjelent jugoszláviai református énekeskönyvben Arokháty Béla a Crüger Jánostól származó dallam (1649) szebb, színesebb és eredeti alakját közölte, úgy látszott, hogy sokkal helyesebb lesz a mi új énekeskönyvünkben is ezt a régi, eredeti dallamot helyeznünk Lévay József szövege fölé. A dallam megtanulása nem okozhat nehézséget annak, akiben megvan a készség a „jobb dolgok felől való megtaníttatásra". Több olyan gyülekezetről van tudomásunk, ahol az új énekeskönyvünkben álló eredeti dallamot minden nehézség nélkül, szívesen és könnyen megtanulták és azóta is úgy éneklik. Néhol sajnos nehézségek vannak e tekintetben.

A mi eleinket annak idején az jellemezte, hogy telve voltak lelki szomjúsággal, minden jobb értelemre való fogékonysággal, tanulási készséggel. Szomorú volna, ha most éppen mi lennénk azok, akik minden jó és szükséges, hasznos és időszerű dolog megismerésétől eleve húzódoznánk. A „föld savai"-hoz ez nem volna illő: „ha pedig a só megízetlenül..." - a folytatást hadd bízzam kedves olvasóimra (Máté 5:13).

Lévay József hosszú és munkásélete, egyházunkhoz és legjobb hagyományainkhoz való hűsége, költészetének meleg, bensőséges hangja számunkra is Istentől adatott kedves ajándék.