Egyházunk kálvini öröksége.

(A Kálvin-jubileumok éve elé)

1959

Az egész világ református egyházaiban készülődnek a nagy egyháztörténeti évfordulók megünneplésére. Kálvin János 1509-ben született, 1534 elején döntött véglegesen az evangélium ügye mellett, 1559-ben adta meg főművének, az Institutionak végső formáját, 1559-ben nyitotta meg a genfi Akadémiát, végül 1559-ben, Kálvin irányítása mellett, a francia reformátusok megtartották első nemzeti zsinatukat, elfogadták a Confessio Gallicana-t és a Discipline ecclesiastque-ot. De ugyancsak 1559-ben készült el még két másik nagyon fontos református hitvallás is, a Confessio Belgica és a magyarnyelvű Marosvásárhelyi Hitvallás* az Úrvacsora értelmezéséről. A Confessio Belgica-t az 1566. évi antwerpeni zsinat nyilvánította a németalföldi reformátusok hitvallásának.

Egyházunk a nagy Kálvin-évfordulókat akkor fogja áldásosan megülni, ha felkészül azokra. Felkészül azáltal is, hogy már most felveti a kérdést, miben áll kálvini örökségünk és hogy mostani helyzetünkben mire kötelez bennünket ez az örökség?

Kálvin jelentőségét általában abban szokták összefoglalni, hogy az evangéliumi keresztyénséget, amelyet Luther ébresztett fel, az acélos jellemű, nagy vezéri képességekkel megáldott Kálvin védte meg az ellenreformáció iszonyú viharai között. Így ítélt August Lang Zwingli und Calvin c. művében. (1913. 144.) Richard Schlier is azt emelte ki, hogy mind Nyugaton, mind Magyarországon Kálvin szellemisége tartotta fel a római katolicizmus ellentámadását. Schlier a svéd liturgiatörténész, Liedgren nyomán még azt is megállapította, hogy Kálvinnak fontos része volt az evangélikus svéd király, Gusztáv Adolf győzelmeiben is. Ugyanis a harmincéves háború hős svéd katonáinak a Kálvin és Marot nyomán járó református zsoltáréneklés adott erőt, amely XIV. Erik uralkodása idején Svédországba is megtalálta a maga útját. (Richard Schlier: Calvins Bedeutung für ide evgl. Glaubensgenossen in der Zerstreuung zur Zeit ser Gegenreformation. Bruno Geissler Gedenkbuch. Leipzig 1957. 198.)

Az a meggyőződésem, hogy a Kálvin-kutatásnak ennél jóval tovább, jóval mélyebbre kell hatolni a kálvini örökség megfogalmazásában. Mert ez az örökség egyaránt kiterjed az egyéni kegyességnek egy olyan alakjára, amely más és több mint a lutheri, vagy a spiritualista rajongás, kiterjed továbbá az egyház életrendjének és feladatainak teljesebb értelmezésére, végül pedig igen becses példaadás az egyetemes keresztyén ügynek, mai szóval az Ökumenének a szolgálatára. Lássuk ezeket a vonatkozásokat egyenként!

Kálvin kegyessége és teológiája

1. Kálvin kegyességéről és teológiájáról először is azt kell megállapítani, hogy az a biblikus egyházi tradíción belül állt és azzal szemben nem törekedett semmiféle eredetiségre. Kálvin nem akart másként keresztyén lenni, mint Péter vagy Pál apostol, mint Augustinus vagy Luther. Szinte szándékán kívül történt, hogy mégis van sajátos színezete teológiájának a Lutheré mellett. Míg Luther teológiájában a bizalomteljes hit, ez a némiképpen mégis szubjektív színezetű mozzanat áll a központban, addig Kálvinnál erőteljesen az objektív alapra tolódik el a hangsúly, a szuverén, élő Istenre, Istennek az Igében közölt akaratára, az Ige által alapított, fenntartott és vezéreit egyházra és Istennek az egész világra kiterjedő uralmára. Kálvin azzal fejlesztette tovább a refomátori teológiát, hogy ilyen teljességben mutatott rá Isten irgalmas és dicsőséges megváltó és gondviselő munkájára. Ez fejeződött ki a szertartások terén: Istent az Igéből előírt módon az Ő Igéjével kell tisztelni. Ennek volt következménye a predestináció tana: az üdvösség egyedüli szerzője Isten. Ez fejeződött ki a kálvini Úrvacsoratanban: az Úrvacsorának nemcsak az ajándéka, de az ajándékozója is az élő Ige, Jézus Krisztus. Az Úrvacsora megrontása lenne az a tanítás, hogy annak mennyei ajándéka felett akárcsak egyetlen pillanatra is nem az ajándékozó, hanem az ember rendelkezik. Az üdvösségnek valamilyen misztikus, vagy pietista élvezése, illetve másfelől a teológiának filozófiai, vagy morális spekulációkkal való összekeverése egy reformátortól sem állt távolabb, mint Kálvintól.

De mégse higgye senki, hogy az érzelmi és képzeleti elemek háttérbe szorulása egy kedélytelen és örömtelen embertípust eredményezett. Éppen ellenkezőleg! Kálvinnál az életkedvnek nagyfeszültségű, de teljessége mellett is tiszta változata jelenik meg, amelynek alkotóerejét egyfelől a kősziklán állás biztonsága, másfelől a szemlátomást gyarapodó talentumok, az eredményes jó szolgálatok feletti örvendezés táplálta. Az ilyen keresztyén a világ javaiból többet tudott tisztességgel megszerezni, mint amennyit maga felélt, tehát nem függött más embertől és javaiból módjában állt másokat is megsegíteni. A kálvini kegyességet anyagi és lelki függetlenség, szellemi és gazdasági aktivitás és ennek folytán a társadalom részéről előbb-utóbb kijutó megbecsülés jellemzi. Mindez egyszerű visszfénye csak annak az istenismeretnek, amelyre Kálvin eljutott. Kálvin szerint az egész teremtett világ nem más, mint Isten dicsőségének színtere, mert Isten szüntelenül munkálkodik az egész mindenség javára. Gloria Dei, ez Kálvin teológiájának és életének a vezérfonala. Ennek a teret és időt átfgó üdvtörténeti istenismeretnek legszebb és legkövetkezetesebb részletes elmondása Jézus Krisztus hármas tisztéről szóló tanítása.

Ennek az egész szemléletnek a nagy teljesítőképessége legjobban abból látszik meg, hogy Kálvin olyan ellentéteket, amelyek a teológiában szinte megcsontosodtak, természetes könnyedséggel tudott feloldani, és egymás alkatrészeivé változtatni egy nagyobb egészen belül. Ilyen ellentétek voltak az Ószövetség és az Újszövetség, a törvény és a kegyelem, a megigazulás és a megszentelődés, a Szentírás írott Igéje és a Szentlélek belső hangja, a kultuszban a külső cselekmény és a belső történés. Az ilyen, látszólag ellentétes kettősségekről szólva Kálvin sokszor használja a simul (egyszersmind, ugyanakkor) szócskát, akárcsak a mi szintén igen mély bibliai világosságban mozgó teológusunk, Dévai Bíró Mátyás. Felhozunk néhány példát: „Az a kettő, amit Krisztusban egyszerre és együtt kapunk, ti. az igazság és a megszentelődés, elválaszthatatlan egymástól." Inst. III.. 11. 6. „Egyszerre kell mind a kettőnek - az Igének és a Szentléleknek - összekapcsolódnia, hogy Isten országa megszilárduljon." (Corpus Ref. 45. 197.) Niesel helyesen mutat rá, hogy Kálvinnál ez az „egyszerre" nem emberi, hanem isteni pillanat. (Niesel, Vilmos: Kálvin teológiája, ford. Nagy Barna 214., az idézetekre 30. és 118.)

A látszólag elszakított, sőt ellentétes dolgok megtalálják egymás mellett a maguk jó rendjét. Ezt csak az tudja megtenni, aki a történelmet mint egyetlen kéz formálta eseményt tudja megérteni. Kálvin azért képes az ellentéteknek erre az együttlátására, mert mindent Jézus Krisztus mint Verbum Regens, mint teremtő és megváltó Logos felől néz. Mindig az egészet, és mindig Jézus Krisztus felől nézve, látja és vallja Kálvin, hogy Isten akarata és munkája nemcsak a személyes üdvösség, hanem az is, hogy az Ő akaratának megfelelő legyen az egész emberi élet. Ez a kálvini sajátosság a személyes kegyesség területén: A Poitou-beli reformátusokat egy hozzájuk intézett levélben Kálvin így buzdította a hétköznapi cselekedetekben megnyilvánuló kegyességre: „A gyülekezeti istentiszteletről hazatérve meg kell hogy mutassátok, hogy ott erőt kaptatok arra, hogy helyesebben cselekedjetek, mint azelőtt, és hogy valami olyat hoztatok el onnan, ami jótékonyan szétárad a ház minden tagjára, hogy végül annak megfelelő legyen az egész élet." (Rudolf Schwarz: Joh. Calvins Lebenswerk in Briefen. Tübingen 1909. 2. köt. 32.)

A kálvini kegyesség a gyakorlatban

2. Még azok is, akik Kálvint a kegyesség és a teológia területén Luther epigonjának szokták feltüntetni, elismerik, hogy Kálvin az egyháznak az újszövetségi példa alapján olyan szervezetet szabott, amely a gyülekezetek belső életerejét és a társadalomra gyakorolt hatását erőteljesen fokozta. Ennek az egyházszervezetnek a lényeges vonása a római katolikus, vagy a lutheránus ; típussal szemben a nem-lelkészi gyülekezeti tagoknak tisztségen alapuló intézményes részvétele a gyülekezeti munkák irányításában és végzésében. A genfi egyházban létesített négy tisztség, a lelkipásztori, a tanítói, a presbiteri és a diakónusi közül a legjellezetesebb a két utóbbi. A nem-lelkészi gyülekezeti tagok érdemesebbjeinek, mint presbitereknek az egyház kormányzásába való bevonásával sikerült Kálvinnak, és még nagyobb mértékben az ellenreformációban üldözést szenvedeti református gyülekezeteknek, függetlenné tenni az egyházat világi hatóságoktól és patrónusoktól gazdasági és egyházfegyelmi vonatkozásban. A lutheránus lelkipásztor vagy egyedül kellett hogy birkózzék ezekkel a terhekkel és gondokkal, vagy - és ez történt sűrűbben - rátámaszkodott a világ hatóságra.

Genfben az egyházfegyelem gyakorlata szervesen következett, abból a teológiai alapszemléletből, amely a gyülekezetet Isten uralma alá helyeti, tehát nemcsak a lelkipásztoroknak, de az egész gyülekezetnek törődnie kell Isten akaratának teljesülésével, és intelem formájában minden egyes tag számára külön is hirdetni kell Isten Igéjét. (Inst. ÍV. 12.2.) Aki pedig erre a külön hozzá intézett felszólításra sem hallgat, hanem Isten Igéjét nyilvánosan elveti, azt, ha csak jobb belátásra nem tér, végül is ki kell zárni a gyülekezetből, nehogy Krisztist agyülekezet kellős közepén káromlás és gyalázat érje. (Inat. IV. 12. 5.)

A negyedik genfi egyházi testület, a diakónusoké, annak a felismerésnek a kifejeződése. hogy a gyülekezeteknek az Ige hallgatásán és Isten tiszteletén kívül olyan egyéb feladatai és életnyilvánulásai is vannak, amelyek az előbbiekből szervesen következnek és állandó felkészülést és folyamatos intézést igényelnek. Ilyenek az inségbe jutottak gazdasági megsegítése lehetőle? nem alamizsna, hanem rendes munkalehetőség által, a betegek gondozása és a jövevények felkarolása. Mindez persze nem olymódon a diakónusok feladata, hogy rajtuk kívül más ne tartoznék vele törődni.

A kálvini egyháztípus a római katolikusoknak a teljes ellentéte, tehát nem centralisztikus papuralom, hanem lelkipásztorok és laikus" egyházkormányzók testületei által irányított gyülekezetek szövetsége. Elvben minden gyülekezeti tag és minden gyülekezet egyenrangú. A megkülönböztétes nagyobb szolgálatra való elhívást jelent, de nem ad elveszíthetetlen előjogot.

A Kálvin tanításai szerint reformált egyházi szervezeteknek igen hasznos melléktermékei jelentkeztek népnevelő és társadalomfejlesztő vonatkozásban is. Ez szervezet a tagok mindegyikének közreműködését igényelte az egyházban és a társadalomban való együttélés számára. A legtöbbször kisebbségben levő és igen sokszor súlyos nyomatást szenvedő református gyülekezetekben az önigazgatás, az. anyagi önfenntartás, a kölcsönös segélyezése, az önállóság módszere bebízónyította a maga nagy erejét, és sokban vált az újkori társadalmi fejlődésnek is jó példájává. Nieselnek azt a megállapítását, hogy a kálvini egyházfegyelem nem az erkölcsiség felvirágoztatását célozta az egyházban; (idézett mű, 171.), csak akkor tudnók aláírni, ha erkölcsiségen mindősszé bizonyos Jézus Krisztustól függetlennek értelmezett morális elvek és szabályok érvényét kellene érteni. De ha keresztyén erkölcsiségen azt értjük, hogy a keresztyének megtanulták, hogy a helyük Jézus Krisztus mindenre kiterjedő uralokdásában és a Szentlélek segítségével engedelmesen sáfárkodnak, hogy helyüket hűséggel betöltsék, akkor nem kell visszariadni egy olyan összefüggés kimondásától, hogy az egyházi fegyelem az egyházban igenis az erkölcsiség felvirágoztatását célozta. Csakis bizonyos teológiatörténeti feltételek között vesztheti el ez a szó: erkölcsiség az egyházban a maga keresztyén jelentését. Az Isten Igéjére épülő teológiában és az Ige és a Szentlélek által regenerált életben az egyházi fegyelem és az erkölcsiség felvirágzása nem ellentétek, hanem mély belső kapcsolat áll fenn közöttük.

Kálvin maga adott rá példát, hogyan kell a gyülekezettel egy hazában élő emberek evilági boldogulását is erőteljesen, bátran és eredményesen munkálni. Világosan felismerte az ipar és a kereskedelem társadalmi fontosságát. Ismerte a tőké jelentőségét az ipari termelésben és nem tiltotta meg a mérsékelt kamatszedést. A munkaheIyek szaporítása céljából Genfben 1544-ben az Ő kezdeményezésére létesítettek állami pénzen egy szövőgyárat. Persze a könyvsajtó és a könyvkereskedelem volt az a terület, amellyel a legtöbbet törődött. De segített a polgári igazgatás szorosabban szakjellegű területein is, mégpedig kitűnő gyakorlati és jogi készséggel. Része volt Genfben a polgárőrség, az önkéntes tűzoltóság, az építési felügyelet, a perrendtartás korszerűsítésében. Kálvin az akarat és az értelem erejének fejlesztésére és a közösség szolgálatába állítására adott a református egyházakban hagyományossá vált jó példát. A polgári kormányzatot az Institutio jellemző módon egy sorban tárgyalja az üdv eszközeivel (media salutis). Kálvin hazaszeretetéhez soha nem fért kétség. Az ismert tények alapján írhatta I. Ferenc francia királynak: „Soha senki nem hallott tőlünk egyetlen lázító hangot sem, és mindenki elött ismeretes volt csendes és szerény életünk, amíg a te uralmad alatt éltünk... most is; hazánkból elüldözötten, szakadatlanul imádkozunk azért, hogy mindenben jószerencse kísérjen Téged és országodat" (Inst. 1536. Victor J. ford. 21.)

A reformátusok, Európa kevés pontját kivéve, kissebbségben voltak hazájukban. Többek között ez tette őket a vallási türelem, a vallásszabadság úttörő hirdetőivé. Kálvin ebben a vonatkozásban még másként gondolkodott. Ő még a középkori szemléletnek megfelelően a törvény mindkét táblájának az érvényre juttatását az állam feladatának tartotta, tehát azt is, hogy az minden erejével lépjen fel az istentagadókkal és eretnekekkel szemben, Annak a kornak a római jogban gyökerező nézetei szerint az eretnekségért máglya járt és az államnak az egyház mondta meg, hogy ki az eretnek. Kálvin ebben a vonatkozásban csak kevéssel előzte meg korát. Véleménye szerint egyazon gyülekezetben nem szabad tévtanokat eltűrni. Csak az egyes gyülekezetek között, vagy még inkább a különböző országokban élő egyházak között lehet szeretetben eltűrni hitbeli eltéréseket akkor, ha a fundamentális hittételekben egyébként egyezés áll fenn. A reformátusokat idők folyamán éppen a vallási türelmetlenséggel kapcsolatban passzíve és aktíve szerzett igen rossz tapasztalatok tanították meg arra, hogy a hittani eltérések nem tartoznak az államra, továbbá arra is, hogy a második törvénytábla érvényesítése dolgában viszont az állam saját küldetése és felelőssége alapján jár el. Az állam és az egyhaz viszonyának középkori felfogásával első ízben nem a református egyházak szakítottak, hanem olyan kisebb evangéliumi csoportok, amelyek még a református egyházak részéről itt-ott üldözést is szenvedtek, mint pl. az independensek, a baptisták stb.

Erről a kérdésről szólva és Kálvinra emlékezve fel kell idéznünk a következő, mindössze 55 évvel ezelőtt lezajlott eseményt is. (2007-ben érthető, hogy 104 éve volt. HP szerk) A franciaarszági református egyház zsinatának és a genfi református lelkipásztoroknak helyeslésével Genfben 1903. október 27-én emlékművet állítottak fel a következő felirattal: „Servetus Mihály, született Villeneuveben, Aragóniában 1511, szept.. 29-én, meghalt 1553. október 27-én Champelben, vesztőhelyen. Ezt az emlékművet az engesztelés jeleként állítottuk mi, Kálvin tisztelői és hálás fiai, akik azonban elítéljük azt a tévedést, amely annak a századnak jellegéhez tartozott, és akik a reformáció és a Szentírás igaz tanításainak megfelelően rendíthetetlenül hiszünk a lelkiismeret szabadságában." Az engesztelő emlékmű állításának fő mozgatója az az Doumergue Emil teológiai professzor volt, akinek Kálvin legnagyobb gonddal és szeretettel megírt életrajzát köszönhetjük. A bűnbánatnak ez az aktusa csaknem úgy megrázta a keresztyén világot, mint a hugenották, vagy a magyar gályarabok szenvedései. Felverte a római katolikusok lelkiismeretét is. L. de Zuluetas felvetette a gondolatot, hogy Róma is áldozzon engesztelő emlékművet a spanyol inkvizíció áldozatainak, Bonomelli püspök pedig akciót indított egy a Galilei emlékét kiengesztelni hivatott emlékműre.

3. Az a nagy lelkiismeretesség, amellyel Kálvin a genfi gyülekezetnek gondját viselte, nem akadályozta meg őt abban, hogy Jézus Krisztusnak az egész világon szétszórt nyáját mint egyetlen egységet szemmeltartsa és segítse, irányítsa és építse. Számára az egyház nemcsak a hit tárgya volt, hanem arra irányuk minden munkája. Azt már említettük, hogy sokat törődött a hazájukból elbujdosott francia reformátusokkal. 1558, március 16-án Viret-hez így írt: „Városunk hamarosan megtelik és nem lesz képes befogadni az ideáramlók nagy számát, de és én erre építek, inkább távolabbra visszük a város védőfalait, mintsem hogy kizárjuk Isten gyermekeit. Ha nehéz és költséges is az építkezés, de elég arra gondolni, hogy még mindig mennyivel könnyebb, mint 40 éven át lakni sátorban, mint Izráel tette a pusztában". (R. Schwartz, idézett mű, 2. kötet, 210.)

Kálvin bámulatosan tájékozott volt a nemzetközi politikai helyzet mindenkori bonyodalmai felől és biztos ítélettel tudta megítélni a lehetőségekét és a veszedelmeket Jézus Krisztus egyházának szempontjából. Hihetetlen munkabírással irányította a reformáció előhaladását, ahol pedig Róma már ellentámadásba ment át, ott a közös védelmet. Leghatalmasabb két segédeszköze maga az Institutio és a genfi Akadémia volt, de harmadiknak melléjük lehet állítani azt a hatalmas levelezést is, amelynek a fontossága miatt a Corpus Reformatorumban publikált része 4271 levélre rúg, köztük van egy magyar látogatójának levele is 1545-ből.

Testvéri érzése és segítőkészsége nem állt meg a francia reformátusoknál, még csak az Európa más országaiban gyarapodó és küzdő református hittestvéreinél sem, hanem ökumenikus távlatot is mutat. A valdensek javára, akiknek sorait ekkor újra véres üldözés tizedelte meg, Svájcban és Strasbourgban adamánygyűjtő körutat tartott. (Farelhoz 1545, máj. 4-én írt levelének tanúsága szerint. R. Schwartz, i. m. 1. kötet, 216.) A cseh testvéreknek 1560. június 30-án megírta, hogy ápolni akarja velük a genfi lelkipásztorokkal együtt a szent egységet annak ellenére, hogy nem mindenben ért egyet a tanításukkal. (u. o. 2. kötet 311.)

Az eddigiekben arra a kérdésre próbáltunk, ha csak egy-két vonással is, feleletet adni, hogy miben áll kálvini örökségünk a személyes kegyesség, az egyház életrendje és Jézus Krisztus ügyének az egész világon egyetlen egységként látása és munkálása szempontjából. Hátra van még az, hogy mire kötelez minket ma ez a kálvini örökség?

A személyes kegyesség vonalán arra kötelez, hogy életünket ne építsük sem pietista módon saját kegyes érzéseinkre és vágyainkra, sem a teológiai racionalizmus és liberalizmus módján saját értelmünkre, vagy erkölcsi tudatunkra, hanem építsük azt mindenben Istennek a Szentírásban foglalt és ennek alapján az egyházban hirdetett Igéjére. Isten Igéjén persze semmiképpen nem az olyan szóáradatot értjük, amely sokszor éppen a valódi istenfélelem, meggyőződés, és engedelmesség hiányait akarja elleplezni.

A gyülekezeti élet rendjét tekintve református örökségünk arra kötelez, hogy zsinatpresbiteri szervezetünk formális fenntartása mellett annak tartalma el ne sikkadjon. Az egyházban egyedül Krisztus uralkodhatik, Az egyház Krisztus teste. Az egyháznak minden munkása és minden munkaága Krisztus testének egyforma méltósággal munkára felszabadított és munkára elkötelezett tagja. A szervezet ezért a munkáért van. Ha önmagában mégoly jó lenne is, nem ez, hanem a benne termő élet és gyümölcsök igazolják. (Ef. 5, 8-9). Végül ökumenikus vonatkozásban arra kötelez minket a kálvini örökség, hogy miközben Jézus Krisztus ígéreteibe fogózva az ő váltságának részeseit az egész világon egyetlen egységnek látjuk , és ezért az egységért imádkozunk és minden jó munkában buzgón fáradozunk, a Törvényből egyetlen jottányit is meg ne rontsunk, hanem a hitnek szabálya szerint járjunk (Róm. 12, 6.).

Összefoglalva: ismerjük fel, hogy életünk minden vonatkozásában Isten irgalmas szeretetére épül, úgy amint azt nekünk a próféták, az apostolok, az atyák és a reformátorok, egyházunk áldott szolgái tudtul adták és adják. Mindenkor szívből adjunk hálát a már megvalósult ígéretekért és fáradozzunk teljes engedelmességgel a még bekövetkezendő ígéretek megvalósulásáért. Mindebben Kálvin János ma is Istentől rendelt tanítónk. Magyarra fordított műveinek száma elég nagy ahhoz, hogy a mi nemzedékünk szoros kapcsolatban tudjon vele maradni. Bár örvendetes lenne, ha a Kálvin-évfordulók évében tovább folytatnánk szentírás magyarázatainak magyar nyelvű kiadását, egyelőre még ennél is fontosabb, hogy a már kiadott jó Kálvin-könyveket sokan olvassák és mindennapi lelki táplálékukká tegyék.

Bucsay Mihály

*A Marosvásárhelyi Hitvallás az első ilynemű magyar nyelvű egyháztörténeti okmány. Nem tisztán kálvini szellemű. A magyar helyzetnek megfelelően a helvét irányú reformáció különböző ágainak az összehangolására készült. Még túlsúlyban van benne a zwingliánus szemlélet, de jelen van már a kálvini korrektívum is, az, hogy a Jézus Krisztusban való részesülésnek csak egyik feltétele a hit. A Marosvásárhelyi Hitvallás szerint a hit nem pusztán szubjektív és mentális jellegű cselekmény, hanem mély objektív alapja van, mégpedig a Szentléleknek az Igével párhuzamosan végbemenő munkája a hivőben. ;,A Christus Jézussal való részesülésünknek csatornája a szent Lélek." „Csak a hitetlen nem veszi Christus testét állatja szerint és Lélek szerint" - vallották Marosvásárhelyt összegyűlt atyáink. Azaz a hivő az -Úrvacsorában jelenlevő valóságos Krisztussal egyesül a Szentlélek közvetítése folytán. Ez a tanítás hídnak készült és hídnak is bizonyult a zwingliánus felfogás felől a közvetítő irány nézeteihez, tehát Kálvin felfogásának, ha nem is minden részletéhez, de a lényegéhez.

Dr. Bucsay Mihály theológiai professzor, egyháztörténész irta 1959-ben. A 450 éves Kálvin- jubileum elé. Megjelent a Református Egyház XI. évf. 1959. 1.sz. 17-20. oldalak.