A gyászévtized története nem lenne érthető a külföldi kapcsolatok figyelembevétele nélkül. E kapcsolatok éppen úgy mint a dráma résztvevői, két ellentétes táborra oszlottak és mindkét főág külön-külön több irányzatra. A Habsburg és római katolikus tábor három vonalra különült, egyre, amely inkább a minisztereké volt és központosító állampolitikai célokat követett, továbbá egy erőszakosan és végül egy szelíden rekatholizáló klerikális irányra. Megoszlott a protestáns tábor is ágostai evangélikus és református csoportra. A két szembenálló fél táborain belül az egyes irányzatok és elképzeléseik vetélkedése, mégpedig nagyobb mértékben a Habsburg-táborban, kisebb mértékben a protestantizmus két ága között, a gyászévtized folyamán az események logikájának a kulcsa, az intézkedések és reagálások különféleségének és ingadozásának a magyarázata.
Bécs és Róma közös táborában már a gyászévtized kezdete előtt is megvolt mind a három irányzat, de a Wesselényi-féle összeesküvés leleplezése mind a három számára soha vissza nem térő alkalmat csillantott fel céljaik megvalósításához. Nincs még minden adat kikutatva a három irányzat szereplőire, a döntésekben való részesedésére nézve, de az elmúlt években is jelentékeny kutatások vitték közelebb a kérdést a tisztánlátáshoz.1
Az állampolitikai, központosító irányzat
Elsőnek nem a római katolikus egyháznagyok, hanem a bécsi udvar befolyásos politikusai és katonái tettek kísérletet a megnyílt lehetőség kihasználására. Kifejezetten világi cél mozgatta őket, amely elvontan értelmezve a társadalmi haladást szolgálta. Feltették magukban, hogy a sokféle alkotmány szerint kormányzott Habs-burg államokat az állam erejének növelésére és a kormányzás megkönnyítésére egysége-sítik, tehát hogy a viszonylag független Magyarország államjogi helyzete, igazgatása a jövőben ne térjen el attól, ami az osztrák örökös tartományokban, vagy Cseh - és Morvaországban érvényes. Egy ilyen merész akció sikerére ott állt előttük biztatásul nemcsak a cseh példa, de az a Franciaország is, amelyet Richelieu és Mazarin központosítottak és amelyben megvalósították az abszolutizmus kormányrendszerét.
A bécsi államférfiak szerint megsemmisítendő a magyar alkotmánynak minden olyan különlegessége, ami biztosítja, hogy az ország a saját törvényei szerint kormányozandó állam. Ilyenek a koronázási hitlevél, az országgyűlés a maga széles jogkörével, a nádori tisztség, a vármegyei önkormányzat, sőt a magyar nemesi előjogok is, amennyiben azok meghaladják pl. a cseh nemesség előjogait.2 A cél eléréséhez kitűnő ideológiai eszközül kínálkozott az ún. jogeljátszási elmélet, a „Verwirkungstheorie". Érvelésük szerint a Wesselényiféle össze-esküvésben az ország alkotmányos vezetői készítettek elő lázadást koronás királyuk ellen, tehát a királyt sem kötelezi többé a koronázási hitlevél.
Ez az állampolitikai irány 1672 végéig, amíg befolyása korlátlanul érvényesült, átfogó és radikális eszközöket alkalmazott, mint amilyenek az ország katonai megszállása, a magyar katonák szélnek eresztése, idegen katonák beszállásolása a rendkívül ered-ményes francia példák szerint, az adónak a korábbi összeg 30-60-szorosára emelése mintegy kollektív „nemzeti büntetésként", amint ezt Benczédi Lászlónak a Theológiai Szemlében nemrég megjelent tanulmányában részletesen is olvashatjuk3. Persze kiderült, hogy hiába vetettek ki ekkora adót, mert ez behajthatatlan. Ezért már 1671. június 6-án a felére szálították le, de - új mozzanatként - a földesurakat kötelezték, hogy a csökkentett adó fele összegét ők biztosítsák. Ha a földesúr vonakodik, a jobbágy orvoslásért fordulhat a bécsi udvarhoz. A gyakorlatban a jobbágy a német tiszteknek volt köteles jelenteni panaszát. Ezt a látszólag jobbágyvédő intézkedést több mint 100 évvel II. József előtt, az akkori társadalmi viszonyok. között, természetesen nem lehetett végrehajtani, de arra jó volt, hogy lazítson, nem volt tehát egyéb szociális demagógiánál.
Az államközpontosító irány stábjában Montecuccoli és Lobkowitz vitték a vezér-szerepet. Montecuccoli (1609-1680) 1658-tól már mint tábornagy töltötte be a haditanács elnöki tisztét, 1660-tól Győr várának parancsnoka, 1663-tól a császári haderők főparancsnoka, szentgotthárdi győző, Zrínyi Miklós ádáz vetélytársa. Hasonlóan nagy befolyású és elszánt híve volt a magyar alkotmányosság elleni radikális támadásnak Lobkowitz (1609-1677), a titkos tanács első tanácsosa, továbbá Hocher osztrák kancellár, elnöke az összeesküvő magyar főurak perében halálos ítéleteket hozó rendkívüli törvényszéknek. Hochert nem lehet kizárólag a politikusok kemény vonala emberének tekinteni, mert őrá az erőszakos rekatholizáló vonal is mindig számíthatott4. Hozzá hasonló szereplője volt a gyászévtizednek, mintegy összekötő szerepet játszva az említett két irányzat közöt, Kollonich (1631-1707) akkor bécsújhelyi püspök, aki mint a magyar Kamara elnöke ezt a fontos állami szervet német hivatalnokokkal töltötte fel és a nemesi birtokok tömeges elkobzásával félelmetes politikai és valláspolitikai instrumentummá tette. A központosító politikusi vonal fontosabb képviselői voltak még Nostitz és Abele, az utóbbi a mágnás-összeesküvésben ítélkező bécsi külön törvényszék vizsgáló bírája és végül, de nem utolsósorban, még egy egyházi ember is, Müller abbé, a király gyóntatója. Müller Werbőczi Hármas Könyvének tüzetes átolvasása után jelentette ki E. Pufendorf bécsi svéd követnek 1673. június 18-án, hogy: „A magyarok... a hadijog alapján minden kiváltságukat elvesztették és ma már semmiben sem különböznek a Habsburg örökös tartományok alattvalóitól, bármennyire berzenkedjenek is ez ellen"5.
Az erőszakos központosító irányzat csak 1672 késő őszéig tudta magát tartani.6 1672 augusztusában az erőszak elől Erdélybe menekült magyarországiak 15 000 főnyi serege nyomult be a Felvidékre és Spankau császári vezért Kassánál megverte. A politikusok irányzata addig sem jelentette, hogy az erőszakos rekatholizálás törekvéseit felfüg-gesztették volna, hanem a két irányzat, ha most a politikusokénak a túlsúlyával is, de lényegében egyaránt érvényesült. A kuruc felkelés hatására az egyensúly jócskán megbillent, mégpedig hosszú évekre, a gyászévtized további tartamára, az erőszakosan rekatholizáló irányzat javára. Ennek élén Szelepcsényi György esztergomi érsek állt, a háttérben pedig Buonvisi bécsi pápai nuncius, illetve maga a római Kúria.
Feltehetjük a kérdést, hogy a miniszterek pártja, ahogy a nuncius nevezte, miért nem tudta megvalósítani elképzeléseit? Az ok nyilvánvaló: Lebecsülték elképzeléseikben azt az ellenállást, amelyet intézkedéseik kiváltottak. Nemcsak a protestáns nemesek tanúsítottak ellenállást, ahol és amilyen módon tehették, a túladóztatás, az alkotmány konfiskálása ellen, de római katolikus világi, sőt egyházi főrendek is. Ezek szívesen vezényelték és támogatták az erőszakos rekatholizáció akcióit, de az ország függetlenségének a maradékaihoz, a saját előjogaikhoz ragaszkodtak. Utoljára, de nem utolsósorban, ellenállt a protestáns parasztság. Ezeknek a vallási elnyomás miatt halmozódó elégedetlensége már az 1660-as években hazánkba is ellátogató angol világjáró orvosnak, Sir Eduárd Brownnak is feltűnt.7 Túlnyomórészt protestáns nemesek, katonák és jobbágyok ellenállása teremtett magának forradalmi medret a kuruc felkelésben, amelynek előzményeit kutatva Makkai László joggal mutatott rá a puritanizmus, sőt az angol forradalom hatásaira.
Az erőszakos központosító állami politika nemcsak hogy nem csinált a Habsburg tartományokból és a királyi Magyarországból egyetlen államot, hanem a magyar királyság nagy részében egy független rebellis államkezdemény alakult, és az a veszély fenyegette a királyt, hogy a megmaradt részt is elveszti. Lipót most még nem ismerte be az erőszakos központosító politika fiaskóját nyíltan, hanem csak olyan formában, hogy nem törődött az adótörvény végrehajtásával, helyette a szoldateszkára bízta, hogy maga teremtse elő magának ellátását és zsoldját, a miniszterek helyett pedig előtérbe hagyta lépni a rekatholizáció kemény vonalának képviselőit. A gyászévtized esztendeit ezentúl a protestáns egyházak rendszeres megsemmisítését célzó intézkedések töltötték ki. A magyar alkotmány elkobzására irányuló politika csődjét a király nyilvánosan csak 1681-ben ismerte el azzal, hogy országgyűlést tartott, amelyen nádort választottak, deklarálták a koronázási hitlevél érvényes voltát és Kollonich átmenetileg bukott embernek számított.
Az erőszakos rekatolizáló irány
Ez és az erőszakos központosító irány a gyászévtized egész folyamán, függetlenül attól, hogy melyik irányíthatta első helyen a politikát - bár kétféle, de egymást kiegészítő elképzelés jegyében - és csak akkor bírálta egymást, ha a rossz bizonyítványt kellett megmagyarázni. Ilyen esetben a politikusok a vallási elvakult-ságot, a nuncius és a püspökök pedig a központosítok kíméletlen mohóságát tették felelőssé a balsikerért. 1673 után azonban elsősorban a rekatholizáló irányzat vethette be a maga sajátos eszközeit, tulajdonképpen kettőt, a jogeljátszási elmélet vallási változatát, továbbá a protestánsok vallási élete ellen irányuló, hatósági jellegű kényszerítő intézkedéseket.
Az elmélet bővebb kifejtésével, mint ismeretes, Bársony György váradi címzetes püspök, szepesi prépost Kassán 1671-ben napvilágot látott „Veritas toti mundo daclarata" c. könyve szolgált. Ennek megjelenésétől számították a gyászévtizedet. Az érvelés lényege az, hogy a protestánsok fellázadtak a király ellen, tehát érvénytelenné váltak vallászabadságuknak alkotmányos biztosítékai. Ehhez új mozzanat-ként Szegedi Ferenc egri püspök a klerikális párt felülkerekedése után, 1673. február 15-én egyenesen I. Lipót ismert hiúságára is próbált építeni, amikor arra mutatott rá, hogy a király a rendkívüli alkalmat felhasználva, a prédikátoro-kat proskribálva akár Szent Istvánt is felülmúlhatná, aki ugyan „apostoli király" volt, de Lipót még az „apostol-király" névre is rászolgálhatna. Annál is inkább megtehetné ezt, mert nem kellene tartania Európa protestáns uralkodóitól, hiszen ők sem tűrik meg országuk belsejében a lázadókat9.
A kényszer különböző eszközei túlontúl ismertek. Az 1661 utáni hugenottaellenes francia intézkedések hazánkban is alkalmazás-ra kerültek úgy, mint a protestáns templomok, iskolák és az egyházi vagyon elfoglalása, az egyházi szolgák elűzése, a kényszerítések. De jelentkezett egy új instrumentum is. Mint Benczédi László rámutatott10, Szegedi Ferenc egri püspök és Ottó Ferdinánd Volkra szepesi kamarai elnöknek, valamint Holló Zsigmond-nak, a kamara egyik tanácsosának értelmi szerzősége mellett megrendezték a pozsonyi bírósági komédiákat, hogy segítségükkel megfosszák nemcsak a királyság, hanem a Hódoltság és a Partium protestáns egyházait is egyházi szolgáiktól.
Az országos méretű akció vezérkarában megtaláljuk a már említett Szelepcsényit és Kollonichot Müller abbéval együtt, de most ott szerepelnek a magyarországi püspökök mellett a hitbuzgalmukkal tüntető katolikus mágnások is. A piramis csúcsán maga a király vakbuzgó-sága biztosított az akciónak legfelsőbb jóváhagyást, hiszen széles körben ismertté lett az a nyilatkozata, hogy inkább koldulni menne, mintsem eltűrje, hogy országában az eretnekek gyarapodjanak.11 Lipót 1670-ben kiűzette a zsidókat Bécsből és már az 1659. évi országgyűlésen ezt követelte a magyar rendektől is.12 Az erőszakos rekatholizáció gépezetének a középső és alsó kádereit a jezsuita rend, világi papok, a püspökök hajdúi és Lipót katonasága adták. A Báthory István Lengyelországának kollégiumaiban, valamint Rómában. Bécsben, Grazban és máshol nevelt jezsuiták13 elözönlötték a magyar királyságot, de bár sokan voltak, a világi papokkal együtt sem annyian, hogy ne csak a városokba, hanem a falvakba is jusson belőlük.
Kezdetben könnyűnek látszott a dolog. Kollonich környezete14, vagy a jezsuita rend évkönyvei15 a rekatholizálás százezrekre menő eredményeivel dicsekednek. Egyedül Lőcse városában az 1675! évben 2100 sikerült térítésről számolhattak be. Bár az egész polgári és katonai apparátus rendelkezésükre állt, a több éves akció végül mégis részered-ményekkel volt kénytelen beérni. 1675. november 20-án a jolsvai katolikus pap már azt jelentette Kassára, hogy az elűzött prédikátor visszatért és éjszakánként terjeszti a „lutheránus mételyt". Szatmár, Szabolcs és Bereg megyék falvaiban ez idő tájt már mintegy 200 elűzött prédikátor fejtett ki újra titkos lelkipásztori tevékenységet, egy év elteltével pedig hivatalos jelentésekből értesülünk, hogy a tiszaháti részekre csaknem minden prédikátor visszatért és saját szertartása szerint látja el a szokásos szolgálatot templomban16.
Az erőszakos rekatholizáló akció csődjének beismerése is az 1681. évi soproni országgyűlésen történt meg azzal, hogy az uralkodó ünnepélyesen elismerte az 1681. évi vallásszabadságot biztosító törvény érvényes-ségét, bár „a földesúri jog érintetlenül hagyá-sával". A Habsburg királyok ettől kezdve elvileg nem vonták többé kétségbe a protestáns egyházak létjogát Magyarországon. A konfessziók pluralitásának elve, miután a reformáció századában Erdélyben jutott az elsők között érvényre, újra jogaiba lépett az erőszakos ellenreformáció legádázabb rohamának kimerülése utáni Magyarországon is.17
A részleges sikerért Bécs és Róma elég drága árat fizetett. A nemzetközi közvéleményt a gályákra hurcolt protestáns prédikátorok sorsa éppúgy megrázta, mint a hugenottáké, de főleg a magyar protestánsok tudatában ültetett el súlyosan terhelő emlékeket a gyaszévtized mind a Habsburg-házzal, mind pedig Rómával és a katolikus klérussal szemben. Egy roppant trauma emléke intette és inti a magyar protestánsokat ösztönösen a vigyázásra.
A szelíd rekatolizálás iránya
A most említett következményeket óhajtotta volna elkerülni az a másik irány, amely a gazdaságilag és társadalmilag előzőleg bekerí-tett protestánsokhoz jóindulatú rábeszéléssel közeledett, sőt olyan katolikus-protestáns unió kilátásait festette az égre, amely kölcsönös megbecsülés és engedmények árán létesülne. Külföldön sem mindenkinek tetszett a jezsuiták harctéri levegőjű, minden eszközt szentesítő lélekvadászata, sok katolikus ízlésének, a saját meggyőződésébe vetett bizalmának jobban megfelelt a türelmes rábeszélés módszere. Richelieu a „la voie de douceur"-t követte még a politikában is, azt vallván, hogy ésszel köny-nyebben lehet célhoz érni, mint a szenvedélyek diktálta erőszakkal. Ezt a vonalat vitték tovább Bosseut és Fénelon, sőt Bosseut és Spinola teljes komolysággal tárgyalgatta a protestáns Leibnizzel és Molanussal együtt a reuniót. amíg csak a századforduló táján a pápa ad acta nem tétette ezt az egész ügyet.
Hazánkban ez a szelíd vonal került 1681-ben hivatalosan is az előtérbe. A nápolyi gályák prédikátor rabjainak a Kohlhaas Mihály igaz-ságérzetéhez hasonlítható törhetetlen ellen-állása egyfelől, a protestáns államok mély megütközése, szívós közbenjárása, a kiszaba-dultaknak nyújtott segítsége másfelől, de talán a legdöntőbb mértékben Thököly szabadság-harcának a sikerei arra a bizonyos gyötrelmes felülvizsgálatra kényszerítették Bécset.
Az irányváltásnak egy komáromi születésű kapucinus, Sinelli Imre volt a legbuzgóbb kovácsolója. Ö rá tudott mutatni, hogy erőszak-mentes protestánstérítő akciója Alsó-Ausztriában sokkal eredményesebb volt, mint az általa mélyen megvetett jezsuitáké. Már a pozsonyi terroperek idején úgy nyilatkozott Pufendorf bécsi svéd követnek, hogy a protestánsok közötti térítő munkának csak „per doctrinam et per bona exempla" lehet értelme és foganatja18. Sinelli 1669 óta a bécsi udvarban tevékenykedett mint Lobkowitz gyóntatója és a király személyes tanácsadója. A magyarországi balsikerek az ő jezsuita-ellenes vonalának adtak igazat, és ennek köszönhette, hogy 1681-ben bécsi püspök lett. Ekkor már a kemény vonal hívei közül is számosan Sinellihez csatlakoztak, így maga Buonvisi nuncius is.
A fordulat a császári tanács 1681. április 20-án tartott ülésén történt. Sinelli álláspontja győzött, amely szerint a magyarországi helyzetet azonnal rendezni kell, mégpedig a politikusok kemény vonala után az ellenreformációs kemény vonal feladása árán is. A tanácsnak nemcsak a magyar, osztrák és cseh mágnás tagjai álltak Sinelli mellé, de most már Hocher és Nostitz is. Így vált szabaddá az út a magyar protestánsok vallásszabadságának királyi nyilatkozattal való ünnepélyes elismerése, a soproni országgyűlés XXV. és XXVI. cikkelye előtt. A száműzött prédikátorok hazatérhettek és elfoglalhatták korábbi hivatalukat. Ha reverzálist írtak alá, az elvesztette érvényét.
Kollonich mint mindkét kemény vonallal összeforrt személyiség megbukott, de csak néhány évre, mert az országot a török uralma alól felszabadító hadjáratok sikerrel, Sinelli halála és Thököly csillagának aláhanyatlása újra előtérbe juttatták Bécsben mind a központosítás, mind az ellenreformáció kemény vonalának politikus és főpapi híveit. A Sinelli-féle politika feladását egyfelől a magyar protestánsok ellen kiújult erőszakoskodások újra rendszeressé válása, másfelől pedig Kollonich pályájának további emelkedése jelzi. A harcias főpap 1685-től győri püspök, 1686-tól bíboros, 1691-től kalocsai érsek, egy évre rá államminiszter és a bécsi udvar kamara elnöke, 1695-től pedig esztergomi érsek. Kollonich 1685 után szívesen tetszelgett a reuniós egyházpolitikus szerepében is. Így érthető, hogy a szelíd vonal emberét, Spinola de Roxast, Kollonich utódát a bécsújhelyi püspöki székben, 1691-ben hazánkba küldik a vallás-egyesítési akció teljhatalmú császári biztosa-ként.
Ekkorra itthon a helyzet újra a kemény vonal elképzelései szerint alakult már, a protestánsok a terror légkörében éltek. Debreceni Ember Pál közvetlen tanúja volt ezeknek az időknek, nem véletlen tehát, hogy egyháztörténeti művében ma már szinte érthetetlenül nagy szerepet szentel Spinola magyarországi akciójának Közli azt a Tentamina c. nyomdaterméket is20, amelyet Spinola az országban osztogatott a reunió elképzelt módjára nézve. Egy 12 katolikus és 12 protestáns tagból álló bizottság dolgozná majd ki az egyesülés pontos mikéntjét. A mise nemzeti nyelvű lesz, az úrvacsorát két szín alatt szolgáltatják ki. A pápa csalatkozhatatlanságát elejtik, mindennek a Szentírás lesz a zsinórmértéke. A protestánsokból lett újkatolikusokat „katolikus-reformátusoknak" fogják a régi katolikusok nevezni, az előbbiek Rómában a pápától templomot kapnak. A püspök és a világi papság házasodhat. A pápa marad ugyan a keresztyénség legfőbb papja, de ténylegesen nem lesz több, mint elnöke annak a főpapi tanácsnak, amelyben helyet foglalnak protes-táns püspökök is, most már mint „református-katolikus'' egyháznagyok.
Ember Pál már a vonatkozó szakasz elején összegezte az akció eredményét. Elmondotta, hogy a bécsújhelyi püspök teljesen üres kézzel tért vissza hazájába, gyümölcs és eredmény hiánya miatt, feldühödve21. A magyar protes-táns lelkészek az ellenreformáció erőszakossá-gaitól szenvedve őszintétlennek, merőben taktikusnak értékelték Spinola akcióját és nem ültek le tárgyalóasztalhoz, egészen elenyésző kivételtől eltekintve.
Ellenben mindjárt a bécsújhelyi püspök reuniós kísérletét tárgyaló szakasz után kerített sort Ember Pál az egyik volt gályarab lelkésznek, Otrokocsi Póris Ferencnek az apostasiajára. A sorrenddel talán illusztrálni akarta, hogy a rekatholizálás szelíd vonala a már említett második céljából valamit azért hazánkban is elért, egy-egy valamilyen oknál fogva megingott protestánsban növelte a kompromisszum kész-ségét.
A protestánsok magatartása
a) Az evangélikusok
A gyászévtizedre is áll az, hogy a külföldi kapcsolatok a magyar egyházak és a magyar művelődés történetének nagy hatású alakító erői közé tartoznak. A gyászéítizedben a reformáció által teljesen le nem győzött, sőt restaurálódott római egyház, nemzetközileg kialakult két irányzatának, az erőszakos és a szelíd rekatholizációnak emberei, továbbá az abszolutizmus államát kovácsoló bécsi politikusok tettek kísérletet a reformáció magyarországi eredményeinek felszámolására. Amint ezeket a támadásokat is döntő mértékben erősítette, hogy az ellenreformációs, továbbá a Habsburg központosító törekvések szoros szövetségben dolgoztak, ugyanúgy a védekezést is kiszélesítette és elmélyítette az, hogy Magyarország protestáns népének lelkiismereti szabadsága és az országnak politikai önállósága egyszerre forgott végső veszélyben.
A reformáció örökségét hazánkban két különálló egyházi szervezet védelmezte, mindkettő más és más módon, mindkettő a maga módján. A különbség szembetűnő, de nem antipodikus. Fő okát abban látjuk, hogy az evangélikusok más szemmel néztek a felsőségre, mint a reformátusok. Bennünk a wittenbergi reformátor patriarkális társadalom-szemlélete folytatódott. Számukra vallási parancs volt a törvényes felsőség iránti engedelmesség függetlenül attól, hogy a parancsok törvényesek-e, kivéve ha a hit megtagadását írták volna elő. A pozsonyi rendkívüli törvényszék előtt az evangélikus egyházi szolgák nagy része az ellenállásnak azt a formáját választotta, hogy aláírta ugyan a reverzálist és száműzetésbe ment, de az idegen országból mindig hazafelé tekintett, ott a hazai evangélikus egyház ügyét is szolgálta. A végig, egészen a gályákig ellenállók száma az evangélikus lelkészek és tanítók között aránylag csekély.
Rendkívül jellemző, hogy ezek a kevesek sem adtak a saját végsőkig ellenállásuknak valamilyen különösebb, vagy egyenesen kizárólagos értéket. Amint erről Fabiny Tibor professzor szép tanulmányából22 meggyőződ-hetünk, nem az evangélikus gályarabok írták meg a közösség nevében a nagy agitációs erejű emlékiratokat, hanem az exulánsok, vagy akik útban Nápoly felé elszökdöstek. E sajátos reagálás okát tévedés lenne abban látni, hogy olyan egyházi szolgákról van szó, akik német vagy szláv nyelvtudásukkal könnyűszerrel kenyérhez jutottak külföldön is. Hiszen a magyar anyanyelvűek sem voltak elveszett emberek a maguk latinságával a külföldi iskolai, sőt egyetemi üzemben. Még nagyobb hiba lenne kevésbé határozottaknak, kevésbé bátraknak tekinteni az evangélikusokat, mint a reformátusokat. Egyszerűen az történt, hogy azt az utat választották, amely a hitükkel szorosan összekapcsolódó jogi és társadalmi felfogásuknak megfelelt, mint exulánsok azonban minden gondolatukkal a magyar-országi vallásszabadság ügyéért küzdöttek. Éppen az evangélikus elvárásoknak megfelelő magatartásuk, száműzött, de nem a királynak engedetlen voltuk akkora társadalmi súlyt adott nekik külföldön, hogy igen nagy erőket voltak képesek mozgásba hozni a magyarországi protestánsüldözések elítélésére. Szívós és nyomatékos közbenjárásra és hittestvéri áldozatokra késztetik nemcsak a velencei jómódú német kereskedőket, nemcsak az őket befogadó egyházakat, azok polgárait, nyomda-tulajdonosait, hanem az evangélikus, vagy többségében evangélikus svéd, szász, brandenburgi államok uralkodóit és kormányait is.
b) A reformátusok
A perbefogott református egyházi szolgák, szintén a hitükből szorosan következő társadalomszemléletnek megfelelően, a fel-sőbbség parancsainak a törvényességét mérlegelték elsősorban. Felfogásuk szerint a felsőséget és az alattvalókat a törvények kölcsönös tisztelete köti egymáshoz, és a törvények érvényessége által mindkét fél fölött a királya uralkodik. Szerintük azt az uralkodót, aki az egyház létére, tisztességére, nyugalmára tör, Krisztusnak és az Antikrisztusnak üdytörténeti küzdelme keretében kell minősí-teni. Nem nehéz felismerni ebben a szemléletben legjelesebb reformátoraiknak, Kálvinnak, Bullingernek, Bézának a nézeteit. A református vádlottak azért vonakodtak bármelyik reverzálist is aláírni, mert ezzel elismerték volna, hogy joggal vádolják őket törvénysértéssel, és akkor joggal vádolhatnák ugyanezzel a gyülekezeteket is. Az ő számukra a törvénytelen eljárás és a törvénytelen vádak határozott visszautasítása volt az egyetlen út, hogy azonosságban tudjanak maradni önmagukkal.
A kor feudális vagy abszolutista levegőjében számtalanszor tették fel a református gálya-raboknak rabságuk alatt és szabadulásuk után a kérdést, mi bátorította fel őket arra a hallatlan merészségre, hogy ne engedelmes-kedjenek a királyi parancsnak? Ezek a hitük folytán némileg koruk társadalmi felfogása előtt járó emberek egybehangzóan mindig a fenti választ adták.23 A sok közül két példát legyen szabad felhozni. Az egyik Harsányi István felelete a pozsonyi törvényszék ügyészének kérdésére a fej- és jószágvesztésről szóló ítélet kihirdetése után, hogy miért nem hajlandó valamelyik reverzálist aláírni. A válasz teljes terjedelmében Ember Pál idézett művében olvasható.24 A másik indokolást Kocsi Csergő Narratio brevis-ében olvashatjuk25. E szerint a reverzálisok bármelyikének aláírása Krisztus ügyének elárulásával lett volna egyértelmű, mint egy-szerre való megtagadása az Isten dicső-ségének és az isteni igazságnak.
Az igazságtalanság egyaránt sérti Isten dicsőségét és szövetségesét, az embert. Az igazságért való szenvedés Krisztus művének része, üdvtörténeti összefüggésben áll, mert egyfelől leleplezi az Isten-ellenes erőt, másfelől pedig megmutatja Istent mint szabadítót,
A református egyházi szolgák a pozsonyi rendkívüli törvényszék előtt elsősorban nem engedelmességből jelentek meg, hanem, hogy szembenézzenek a hamis vádakkal és hogy saját szenvedéseik, esetleg haláluk árán elébe menjenek az isteni szabadításnak. Külföldi hittestvéreik mély emberi együttérzéssel siettek ugyan segítségükre, de az a mód, ahogy a prédikátorok teológiailag értelmezték azt, ami velük történt, a külföldiek legtöbbjének csak nehezen és sokára hatolt az értelmébe. Egyik legagilisabb támogatójuknak, Zaffius velencei orvosnak hozzájuk intézett számos levele közül csak a legutolsóban, a már a szabadulás előtt, 1676. január 11-én keltezettben villan fel a megértés szikrája az iránt, amit a gályarabok vallottak, hogy ti. az ő ügyük más vonat-kozásban is „opus Domini", nem pusztán mint egy hittestvéri segélyakció. Az ő ügyük az Isten hűségének a deklarációja, amelynek az ő szenvedésük és szabadulásuk a hordozó edénye. Zaffius így fejezi be levelét: „Az új esztendővel a mindenható Isten teremtse meg számotokra az új világot, ö tegye azt, hogy az egész teremtés, amely most a ti jajkiáltásaitokban sóhajt és nyög, felujjongjon az Isten fiainak a Szabadulása miatt"26. Ismeretes, hogy emberi szabadítójuk, Ruyter tengernagy azt mondotta a gályarabok szónokának, hogy bár sok győzelmet aratott életében, de ezeket a gályarabok kiszabadítása érdemben mind felülhaladja. A gályarabok hálanyilatkozatát ezekkel a szavakkal hárította el magától: „Mi nem voltunk egyebek, mint Isten eszközei, ti csak Istennek mondjatok köszönetet, Aki most kinyilvánította magát mint mindezen dolgoknak a szerzőjét.27
Jellemző, hogy a gályarabok itthon, amikor újra felvehették a szolgálatot, nem lettek valamilyen mártírkultusz tárgyai, a reformátusok talán még kevésbé, mint az evangélikusok. Az élet ment tovább, újabb próbák következtek, azokban ugyanarra a hitbeli gyökérzetre és ugyanazokra a külföldi hittestvéri kapcsolatokra támasz-kodhattak. A gyászévtized emléke nem annyira a személyekre vonatkoztatva élt, hanem az egész evangéliumi egyházra. A szenvedés és a szabadulás emléke adott újra és újra erőt újabb szenvedés vállalására. Az tett megértővé a mások szenvedése iránt is. A türelmi rendelet után félszáznál több fiatal protestáns magyar lelkész szolgálatvállalása a föld alól napfényre törő cseh és morva protestáns gyüleke-zetekben ilyesfajta emlékekből, ilyesfajta megértésből magyarázható.
Ha van egyházunk diakóniai teológiájának a bibliáin kívül történeti meghatározottsága is, akkor ez azokban a szenvedésekben gyökerezik, amelyeket a magyar protestáns gyülekezeteknek a több évszázados ellen-reformáció alatt kellett hitükért és reménységü-kért elszenvedni, különös mértékben a gyászévtizedben, A magyar evangéliumi egyházak közös magatartásának, amely az emberiség elnyomást szenvedő csoportjai és népei felé fordítja figyelmét, a saját szenvedések emléke az egyik alapja és erőforrása. Olyan kincs, amelyet a gályarabság emlékének tett ünnepi tiszteletadás hivatott, még fényesebbé tenni.
JEGYZETEK
1. A gyászévtized régebbi irodalmát összeállították: Zoványi Jenő: Cikkei, 1940. p. 152. és 166. - Kosáry Domokos: Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába, I. kötet, 1951. p. 389-392. Ujabb tanulmányok: Jean Bérengér: La contre reform en Hongrie au XVII. siecle. Bulletin de la Société de PHistoire du Protestantisme Francais. 1974. Janvier-Marc, p. 1-32. - Benczédi László: A prédikátor-perek történeti háttere. Theológiai Szemle, 1975. p. 199-206 és 264-267. - 2. Ennek az elképzelésnek Lipót egyik titkos tanácsosa elszólás formájában már az 1661. évi országgyűlésen hangot adott, amint azt a velencei követ nem késett feletteseinek jelenteni. Velencei Állami Levéltár, szenátusi anyag, német jelentések, 1662. szeptember 9., f. 121. - 3. Theológiai Szemle, 1975. p. 202-204. - 4. Montecuccoli nézeteire nézve lásd: L'Ungheria nell' anno 1677. c. emlékiratát. Bécs: Veltzé 1897. 3. kötet, p. 448-453. Hocherre nézve lásd: O. Redlich: Beitrage zur neueren Geschichte österreichs, 4. kötet (1908). p. 120-122. - 5. ,,Hungaros . . . perdidisse omnia privilegia etiam iure belli et esse hodie subditos haereditarios, quamquam id concedere nollent". E. Pufendorf: Tagebuch. Bécs. Haus-, Hofund Staat-sarchiv. W. 324. sz. kézirat, f. 300 - 6. Benczédi László: A prédikátor-perek történeti háttere. Theológiai Szemle, 1975. p. 264-266. - 7. Brérenger, i. m. p. 8. - 8. Makkai László: The Hungárián Puritans and the English Revolution. Acta Histori-ca, 5. kötet. Budapest, 1958. - 9. Benczédi L., i. m. p. 201. - 10. I. m. p. 200-202. - ll. A nuncius bizalmas jelentése 1666 júliusában. Archiv für österreichische Geschichte, 103. p. 802. - 3. Adriányi G.: Polnische Einflüsse auf die Reformation und Gegenrefoímation in Ungarn. Ungarische Jahrbücher, 1972. p. 61-72. - Öry Miklós: Pázmány Péter tanulmányi évei. Eisenstadt, 1970. - 12. Bérenger, i. m. p. 4-7. - 14. Bérenger, i. m. p. 13. és 17-18. - 15. Az osztrák rendtartomány 1674. évi jelentését idézi Bucsay M.: Geschichte des Protestantismus in. Ungarn. Stuttgart 1959. p. 96-97. - 16. Benczédi, i. m. p. 267. - 17. Bérenger, i. m. p. 28-29. — 18. E. Pufendorf: Bericht über den Wiener Hof. Helbig kiadása, Lipcse, 1862. - 19. Lampe-Ember: História Ecclesiae Reformatae in Hungária et Transylvania. Utrecht, 1728. p. 506-515. 20. Uo.: p. 513-515. - 21. Uo.: p. 506. - 22. Theológiai Szemle, 1975. p. 258-264. -23. Lampe-Ember: i. m. p. 468., 475., és különösen 787-789. -24. Uo.: p. 774. - 25. Uo.: p. 787. - 26. „Cum Novo anno Novum vobis Mundum creet Omnipotens,, et ut creatura,, quae ob afflictiones vestras gemit, ob liberationem filiorum Dei iubilet, faxit!" Lampe-Ember: i. m. p.. 484. - 27. ,,Nos enim Dei solum Instrumenta fuismus. Deo, qui horum omnium author extitit, gratias agatis!" Lampe-Embere: i. m. p. 919.
AJÁNLOM AZ OLDALT
