Molnár Sándor Károly:

Bereczky Albert levele Forgács Gyulához 1920. szeptember 2-án (és ami utána következett…)

A Magyarországi Református Egyház történetében lépten-nyomon felbukkanó átpolitizáltságnak[1] tudható be, hogy – miként az egyik szakmunkában olvasható – az „1918–19-es forradalmak alatti események forrásai még mindig nincsenek kellő alapossággal összegyűjtve, földolgozva, kiértékelve. A kevés számú földolgozás, visszaemlékezés, alkalmi cikk nem egy esetben a pamflet-szintig motivált, szubjektív, vagy téves, pontatlan egymásnak ellentmondó adatokat közöl”.[2] A történelem átpolitizálása, többek között, azért sem kívánatos, mert visszavetíti az utókor fejleményeit a múltba, és ezáltal egy önmagát magyarázó ördögi kört hoz létre. Amíg a korábbi összefüggéseket sem látják tisztán a történészek, illetve a társadalomtörténettel foglalkozók, addig – bármennyire is szeretnék a későbbi eseményeket megvizsgálni – csak torzóval dolgozhatnak.

A történelem átpolitizálása az utókor vétke, a politizálás a mindenkori jelen sajátja. Hogy a politizálás mint törekvés helyeselhető-e vagy sem, egyedi vizsgálatot igényel. De az, hogy a politizálás bizonyos helyzetekben az átpolitizálás tápanyagaként szolgál – kétségtelen.

A következő levél bepillantást ad egy olyan kör, baráti társaság életébe, mint amilyenek a politikai élet oldalvizén is megjelentek. Az ilyen véd- és dacszövetség irányába fejlődő társaságoknak (a korban legalábbis) legismertebb példája, az Osztrák-Magyar Monarchia végén, illetve a Horthy-korszak elején működött „MISE”, amit „Miniszterséghez segítő egyesületként” neveztek a kortársak cinikusan, miközben a félreolvasott rövidítés eredeti alakja, a MJSE a Magyar Jogászok Sport Egyesülete nevének rövidítéseként szolgált. Az egyesület tagjai közül többen miniszterek, országgyűlési elnökök, és más magas rangú hivatalt betöltők lettek. A politikatörténettel foglalkozók már régen felismerték az ilyen egyesületek, szakkollégiumok feldolgozásának fontosságát.

A politikai élethez hasonlóan a magyar reformátusságnak is volt egy olyan köre, melyet a „MISE”-hez hasonlóan, egyházvezetői tanulóiskolának lehet felfogni, ez volt az ún. Péceli Kör. A körhöz kapcsolódók közül többen lettek püspökök és esperesek. Bereczky Albert levelében is több olyan személy tűnik fel, akikkel később ő maga is együtt emelkedett. Éppen ezért érdekes ez az 1920-ban keletkezett levél, mert annak szereplői és tevékenységük 1945 után hirtelen nagyon fontossá váltak. Bereczky Albert levele olyan kérdéseket tesz fel, amelyeknek megválaszolásához még óriási kutatómunka szükséges. Az egyik izgalmas kérdéskör, hogy a Tanácsköztársaság idején exponált lelkészeknek miként alakult az élete a két világháború közötti időszakban, valamint: akik még tevékenyek voltak 1945 után is, azoknak életútja hogyan változhatott meg. Ezen kérdésekkel azért érdemes foglalkozni, mert egyes lelkészek visszaemlékezéséből az derül ki, hogy a II. világháború után részben azért kellett visszavonulniuk, nyugdíjba menniük, mert például 1905-ben a különböző tüntetéseken, illetve az akkor megjelent politikai cikkekben elítélőleg szóltak a Szociáldemokrata Párt terveiről, nézeteiről, tetteiről,[3] vagy a Tanácsköztársaság idején „nem megfelelően” nyilatkoztak, viselkedtek. Mások pedig, azok, akiket ebben a levélben is megemlít Bereczky, akkor értek pályájuk zenitjére. E kettősség még inkább érdekessé teszi a következőkben feldolgozott forrásokat.

Előzmények

Az első világháború végén nemcsak az ország, de a különböző felekezetek is válságos képet mutattak.[4] Az a gyökeres változás és bizonytalanság, ami az őszirózsás forradalommal kezdődött és a Tanácsköztársaságban csúcsosodott ki, olyan kihívás elé állította az egyházak vezetőit és lelkipásztorait, amelyre korábban nem is gondoltak. A váratlan események és fordulatok kavalkádjában mindegyik egyház, illetve egyházkormányzó, valamint lelkész magára maradt. A korábban biztosnak hitt keretek szinte egyik napról a másikra váltak semmivé. A proletárdiktatúra mindkét nagy protestáns felekezet lelkészeinek zömét így vagy úgy, de állásfoglalásra és kiállásra késztette.[5] Ezen kiállásokért később sokaknak magyarázkodni kellett vagy a Horthy korszak elején, vagy pedig a II. világháború után.

A trianoni béke előtt a magyar református egyházkormányzati rendszer öt egyházkerületre tagolódott, majd a kerületek száma hirtelen, néhány év leforgása alatt majdnem megkétszereződött az új határok miatt. Az önálló országhatáron belül lévő négy egyházkerület és annak legfelsőbb vezető testülete, a zsinat szinte mereven követte az eseményeket, azokba beleszólni nem tudott. Ebben a merev egyházi struktúrában került sor a Péceli Kör Konferenciájára, amely egy reformmozgalom első állomása lett. Ezt néhány hónappal az első világháborút lezáró békeszerződés után szervezték meg,[6] s az 1920 és 22 közötti útkeresési időszak rendezvényeibe, illetve az azokon elfogadott kiadványok sorába illeszkedett. Itt döntöttek egy hetilapról, amely „alkalmas volna közösségük ápolására és közös gyülekezet építő mozgalmuk előmozdítására”. Ez a folyóirat A Reformáció[7] volt, aminek mellékleteként jelent meg az Igehirdető. Az előbbinek Forgács Gyula volt a szerkesztője, az utóbbinak pedig Tildy Zoltán, munkatársa pedig Bereczky Albert.

A forrásban megemlítettek közül csak Gombos Ferenc illetve Kiss János dunántúli lelkész nem volt jelen a „Péceli Konferencián”. Többen nemcsak ezen a konferencián, de a „Kunhegyesi Memorandum” elfogadói között is szerepelnek.[8] Továbbá nemcsak résztvevői voltak a konferenciának, hanem annak egyik döntése értelmében választott képviselői is, így az 1921. évi program előkészítésében mindannyian tevékenyen kivették a részüket.[9]

Az 1920. március 1-jével kezdődő Horthy-korszak a korábbi évek zűrzavaros idejéhez képest sokkal stabilabbnak tűnt, a több éve bizonytalanságban levő lelkészek számára is a konszolidáció lehetőségét teremtette meg. Az 1918–1919-es esztendők eseményei után több lelkésszel szemben is eljárás indult. Legismertebb ezek közül Zoványi Jenő egyháztörténész esete, akinek 1920-ban a zsinati bíróság megszüntette lelkészi jellegét és két évvel később nyugdíjazták is.[10] A döntések megítélése természetesen a korszakban sem volt egyértelmű, erre mutatnak rá a vizsgált dokumentumok is.

A forrásról

Maga a levél Forgács Gyula hagyatékában található, az ún. „Kunhegyesi Memorandum” őrzési egységében. A memorandumot 1921 augusztusában fogadták el és hozták nyilvánosságra. A két világháború közötti egyházi életre jelentős hatással lévő dokumentumnak a megszületéséhez az első állomást a Pécelen 1920. augusztus 17. és 21. között tartott találkozó jelentette:

„Megkeseredett szomorúsággal szemlélik [a résztvevők] egyházunk lelki erőben, tagjai erkölcseiben és anyagi életképességében való megrokkanását annak következtében, hogy benne az élő bizonyságtétel, mely megteremtette és százados veszedelmeken át is megtartotta, elhalványodott. Szorongó lélekkel állapítják meg, hogy napjaink viharos eseményei válaszút elé állítják az egyházat, úgy hogy rövidesen el kell dőlnie, vajjon képes-e az egyház múltjához és eszményeihez méltó életre megújhodni, vagy pedig elítéltetik a halálra és csúfságos elgyengülésre, sőt tekintélyes részben a feloszlásra.”[11]

Ezen a konferencián részt vett maga a levél írója is, aki néhány nappal később egy A4-es formától valamivel nagyobb négyrétbe hajtott franciakockás lapon írt Forgács Gyulának. Az íráskép a levél elején és végén nagyobb, hézagosabb, mint a levél középső – tartalmi – részén, amit tömött, apró betűvel készített Bereczky Albert.

A levelében felmerülő tárgyalás anyaga szintén érdekes adatokkal egészíti ki az eddig meghatározó feldolgozásnak tekintett ún. Bolyki-Ladányi-féle kronológiát és eseménytörténetet. Ezen források tovább polarizálják az eddig megismert képet és arra mutatnak rá, hogy az 1918 és 1922 közötti időszak további forráskutatásokat igényel. A most közölt források kiválasztásánál elsődleges szempont volt, hogy a Bereczky-féle levélben felmerülő kérdésekhez adalékul szolgáljanak.

A szereplők

Az idősebb Forgács Gyula és a fiatalabb Bereczky Albert közötti levélváltás nem véletlenszerű, alkalmi jellegű volt, hanem a Reformáció című lap szerkesztése okán a rendszeres munkakapcsolat részének tekinthető. Az alább közölt levél stílusát tekintve megfelel ennek a munka-, illetve kezdődő baráti kapcsolatnak, amelyet csak tovább mélyített, hogy Forgács Gyula helyére 1924-ben a Péceli Egyházközség Bereczky Albertet hívta meg lelkipásztorának.

Bereczky életrajzának, egyházpolitikai és politikai működésének bemutatására már többen vállalkoztak. De mint ahogy a szerzőt már életében körbelengték a származásával kapcsolatos mondák, úgy kései megítélése is a legtöbb esetben a történész szemszögétől függ. Be lehet mutatni úgy az ún. „ébredési mozgalmak” egyik jelentős budapesti igehirdetőjének éppúgy, mint az 1948 utáni állami politikai rendszer kedvezményezettjének.[12]

Forgács Gyula életéről és munkásságáról az utóbbi évtizedben egy jelentős munka készült.[13] Az utóbbi időben kezdik újra felfedezni és átértékelni azt a munkát, amelynek ő volt a motorja, és amely a Magyarországi Református Egyház 1933. évi III. törvényének megalkotásához vezetett. Forgács azon lánglelkű evangéliumi munkások közé tartozott, akik munkásságuk elején igen elkötelezetten éltek és munkálkodtak, de életük végéhez közeledvén „fáradt ember benyomását” keltették.[14]

A levélben szereplők közül Benkő István és Deme László esperesi tisztséget töltöttek be, Budapesten, illetve annak vonzáskörzetében maradtak szolgálatban. Mindkét életút áttekintésekor fontos megemlíteni, hogy eddigi adataink alapján 1948 után sem akarták elmozdítani őket. Benkő István (1889–1959) rákospalotai lelkész a Tanácsköztársaság ideje alatti tevékenységével az egyik vélemény szerint „azok közé a lelkészek közé tartozott, aki a baloldali politikai fordulatok nyomán először lehetőséget láttak az egyházi élet megújulására, de hamarosan csalódottan visszavonultak”.[15] Azon kis kötetben, melyben tisztelői és tanítványai életéről és munkásságáról emlékeztek meg, a Tanácsköztársaság idején történetekről csupán egy-egy mondatban esik említés.[16] Deme László (1889–1987) református lelkész, lapszerkesztő, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség titkára, 1926 és 1959 között péceli lelkész megítélése nem sokat változott az utóbbi két évtizedben, azonban nemigen tudjuk, mit takar az a megfogalmazás, miszerint jelentős „szerepe volt az 1918–19-i forradalmak idején a ref. egyházban lezajlott események irányításában”.[17] Mindkét lelkész, bár a Tanácsköztársaság alatt történtekért 1920 után magyarázkodásra kényszerült, és az egyházi bíróság ítéletet is kirótt rájuk, azonban mindez komolyabb nehézséget nem okozottak későbbi életútjukat tekintve, Benkő megmaradhatott a rákospalotai egyházközségben, és Deme is hamar szolgálatba állt. Később pedig Benkő István és Deme László egymást váltották a Budapesti, majd Északpesti Református Egyházmegye esperesi tisztségében. Deme László a Péceli Egyházközségben szolgált, ahol közvetlen elődei Forgács és Bereczky voltak.

A levélben továbbá említésre kerül Gombos Ferenc (1891-1978), aki viszont kilépett az egyházi szolgálatból és előbb üzleti, majd újságírói karriert tudhatott magénak. Egy lelkészi visszaemlékezésben eléggé irodalmiasan a következők olvashatók személyéről:

„Az ifjú lelkészi nemzedék egy részét, különösen az Evangéliumi Diákszövetség vezetőit, magával ragadja a forradalmi szellem. Gombos Ferenc titkár a teológia udvarán, nagy tömeg jelenlétében leteszi palástját.”[18]

Bereczky Albert megemlíti a levélben jó barátját, Tildy Zoltánt (1889–1961), akivel jó baráti viszonya mindvégig megmaradt és később is együtt emelkedtek a politikai ranglétrán. (Tildy miniszterelnök, köztársasági elnök lett 1945 után.) A barátságot mutatja, hogy Tildy Zoltán eskette Bereczky Albertet és Bencsik Piroskát Szennán 1916-ban.[19] Tóth Sándor (1896–?) megemlítése különösen is érdekes. Az ő életútjáról jelenleg kevés adattal rendelkezünk. A konferencia részvevői között mint a clevelandi magyar reformátusok lelkipásztora szerepelt, aki a Reformáció című lap megjelenéséhez szükséges anyagi forrással érkezett a gyűlésre. A levélben továbbá Kiss János lelkész kerül megemlítésre, akiknek személyéről és munkásságáról, illetve a Tanácsköztársaság ideje alatt végzett működéséről nincsenek adataink.

Elemzés

Bereczky Albert több olyan mondatot is megfogalmazott, amelyek megítélése sem akkor, sem napjainkban nem egyértelmű. A levelezőtársak jól ismerték egymást, legalábbis az utalások és szófordulatok erre engednek következtetni.

A levél stílusát tekintve megfelel a korszak egyházi nyelvezetének. Szembetűnő a levélben az „ébredési mozgalmakra” jellemző kifejezések és szófordulatok használata, így „megújulás”, „imádságunk”, „nem hiába gyűjtött magának sereget az Úr”, „szeretetlen megítélés”, „ítéletmondás”. Az egyes kifejezések mögötti többlettartalom a levelezők közötti közös gondolkozásra vezethető vissza, amit megerősít, hogy Bereczky Albert többször kéri Forgács Gyulát arra, válaszoljon levelére, illetve fejtse ki álláspontját a témával kapcsolatban. Illetve, ha Forgács is alkalmasnak találja, akkor Bereczky gondolatait meg is jelentetné. Ez mind visszacsatolása a levélben szereplő „tennünk kell valamit és irányítanunk – vagy legalább befolyásolnunk” gondolatnak. De hogy mit értett ezen bővebben, Bereczky nem részletezte.

A levél alapvetően a Tanácsköztársaság idején szerepet vállaló fiatal lelkészek megvédésére irányult. Maga Bereczky a levélben saját szerepéről a következőket mondja: „Sokat – példákat, eseteket – mondhatnék arról és joggal, ha úgy tetszik, büszkén beszélhetek a kom. idejéről, mert a salgótarjániak a bizonyságaim, milyen volt a magatartásom ott, abban a munkásfészekben.” Hogy mit is jelentett ez pontosan, ma még nem teljesen egyértelmű. Egy lelkész memoárjában a salgótarjáni eseményekről teljesen másképp fogalmaz:

„Az elégedetlen és éhező bányászok, gyári munkások között, gyakori volt a lázadás, míg a Lenin-fiúk – Szamuely vérengző, bőrkabátos hóhérlegényei, meg a matrózsapkás, rendcsináló különítmények – el nem vették a kedvét a lázadozni óhajtóknak. Salgótarjánban is volt előzőleg egy zendülés: megvadult tömegek kirabolták az ottani tisztviselőtelep lakásait. Mondják, hogy csak egy házat nem dúltak fel. Abban lakott Bereczky Albert nevű református pap.

Mikor odaért a dühöngő tömeg a kapu elé, odaállt az egyik vezérük:

– Ide nem megyünk be ? Ezt nem bántjuk!

– Miért ne? – ordította a tömeg.

– Azért – kiáltotta a fékező -, mert itt lakik az a református pap, aki tavaly ingyen temette el az anyámat!”[20]

A memoáríró akkor csak 12 éves volt, emlékezéseit az 1980-as években vetette papírra. Ebből tehát leginkább az utókor vélekedése érhető tetten, ami megint csak Bereczky Albert változatos megítélésére ad némi magyarázatot. Ugyanannak az eseménynek más módon történt elmesélése viszont hozzásegít bennünket annak mélyebb vizsgálatához, hogy a Tanácsköztársaság eseményei, valamint az 1948-as „fordulat éve” utáni politikai kontinuitást jobban megérthessük. Egy másik visszaemlékező, aki szintén valószínűleg heteket töltött ekkor Salgótarjánban, és ott a katonai ellenállást szervezte, hosszasan és részletesen írta le az eseményeket. Ez a visszaemlékező nem más, mint Rákosi Mátyás.[21] Igaz, Bereczky Alberttel való találkozást nem említ, de elképzelhető, hogy arra sor kerülhetett, vagy legalábbis hallottak egymásról. Mivel nem egyértelmű a levélíró előbbi mondatának a megítélése, így ez csupán megint az átpolitizáláshoz ad támpontot.

A levél java részét Bereczky Albert három plusz egy pontban összefoglalt gondolatai teszik ki. Az első pont a „tájékozatlanság” fogalma köré csoportosította mondanivalóját, a másodikban a bevádolt személyek eddigi munkásságára utalt, a harmadikban érvként a „jóhiszeműséget” említi, amit az „egyházunk megújítására való szükség” gondolatával zárt be. Ezen pontok közül a személyi kérdés vet fel további kutatási területet. A Bereczky-féle levélben szereplők első világháború előtti és alatti tevékenységével egy másik tanulmányt is meg lehet tölteni, amit a levélíró mentségként próbált felhozni a bevádoltakra vonatkozóan. Az így maradt három pontot is érdemes pontosabb elnevezésekkel illetni. Így elsőként az alkohol és a prostitúció elleni fellépés, a másodikként az egyház anyagi függetlenségének a kérdése, harmadikként pedig a megújulásra való felhívás.

Az első pont tehát, melyet a legbővebben ismertet, a „bűn elleni” fellépés. Bereczky Albert érvrendszere, amellyel barátait menteni próbálta, nagyon komoly társadalmi kérdésekre utal. A Péceli Kör tagjainak valószínűleg mindegyike osztotta a következő mondat tartalmát:

„Én és velem együtt sok olyan ember, aki komolyan vette az életét, nagy lelki megrendülést éreztünk, amikor Budapest utcáin megjelentek a prostitúciónak és az alkoholnak hadat üzenő plakátok s napvilágot láttak olyan rendeletek, amik intézményes szervezett erőfeszítést látszottak mutatni a bűn ellen.”

A legfontosabb fordulat ebből az „intézményes […] erőfeszítést […] a bűn ellen”, az, hogy mit is jelent ez pontosan, további kutatásokat igényel.

Az első világháború évei alatt a már az 1900-as évek elejétől jelentkező alkoholfogyasztásból és nemi betegségekből származó társadalmi válság tovább mélyült. Bár az 1914 és 1918 közötti időszak egészségügyi politikája megpróbált ezen kihívásokra válaszolni, azonban érdemi változást elérni nem tudott. Az alkoholeladásból az államnak komoly bevétele származott, így ez a kettősség akadályozta a valódi problémának a megoldását. A Tanácsköztársaság ideje alatt a korábbi időszak elmulasztott kezdeményezéseit és a társadalmi problémákat a végletekig szigorított törvényekkel kísérelték meg rendezni.[22] Létrehozták az Antialkoholista Tanácsot a Munkaügyi Népbizottság felügyelete alatt, mely jelentős agitációs munkát fejtett ki,[23] erre utalt tehát Bereczky Albert. A plakátok között voltak egy-egy karikatúra kíséretében rövid szlogeneket tartalmazóak éppen úgy,[24] mint a hosszabb felhívásszerűek.[25]

Itt egy kegyességtörténeti kitérőt is tenni kell. Természetes, hogy a hivatalos állami politika tetszhetett egyes kegyességi csoportoknak. A „bűn elleni plakátok” és a nyilvános fellépésre utaló gondolat nem egyszerűen a Tanácsköztársaság idején hozott döntéseknek az elismerése, hanem ezzel egyidejűleg az egyházi tehetetlenségé is. Az alkohol problémájáról és annak társadalmi hatásáról már az 1890-es évektől kezdődően jelentek meg művek.[26] Az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben is rendszeresen visszatérő motívum a rendszeres és nagymennyiségű alkoholfogyasztásból származó deviáns magatartási zavarok említése.[27] A reformátusok, ugyanúgy mint ahogy a többi felekezet, sem tudott erre a problémára megoldást, segítséget adni, hiszen legtöbbször maguk a lelkészek is együtt ittak híveikkel. Erre enged következtetni a Péceli Kör későbbi tagjának, Enyedi Andornak a visszaemlékezése is, aki az 1900-as évek első két évtizedéből a következőket jegyezte le:

„Teológus-életünk [1906-1910] teljesen tanulmányi vonalon folyt. Az előadásokon megjelentünk, néha blicceltünk, a kolloquimok előtt tanultunk: mikor ezeket le tudtuk, éltük szabados életünket. Jó volt, ha valaki nem merült bele az ivásba, kártyába, cselédekkel való paráználkodásba s megmaradt, mint én, a zsebünk által korlátozott, alkalmi italozás, nótázás és kölcsönös tréfacsinálás mellett. […] Olvasmányaink felett vitázgattunk: de leginkább az evés, ivás, szórakozás kérdései foglalkoztattak. […] Ünnepről, legációból visszatérve, elmondtuk egymásnak élményeinket, kalandjainkat, itt persze tág tér nyílt a Háry Jánoskodásra. Legációban sok lelkészt és lelkészi családot ismertünk meg. Kevésre emlékszem, aki valami lelki, vagy szellemi segítséget, buzdítást adott volna. Ellenben volt, aki vagy maga rúgott be a legátus tiszteletére, vagy a legátust itatta le.”[28]

A probléma megoldására természetesen törekedtek mindegyik egyházon belül, de ennek hatása igen alacsony maradt. A „Kékkereszt” egyesület létrehozása 1899-ben nagy merészségnek tűnhetett, de aprólékos munkával mégis sikereket ért el. A Tanácsköztársaság első rendelkezései között alkoholtilalmat rendelt el, utána néhány héttel feloszlatták a „Kékkereszt” egyesületet is, melynek tevékenységi körére már nem volt szükség.[29]

A prostitúcióval kapcsolatosan a református missziói szervezetek az Osztrák-Magyar Monarchia idején adósak maradtak. Bár voltak cselédlányokkal foglalkozó körök, de azoknak tevékenysége partikulárisnak és erősen fővárosközpontúnak tekinthető. Az 1900–1920-as évek prostitúcióját és kéjnőit eléggé jól ismerhetjük a korabeli irodalmi leírásokból, amelyekből egy romantikus, titkos, de szép korszak leírását kapjuk. A valóság azonban ettől sokkal szomorúbb és prózaiabb volt.[30] Az, hogy miként is tiltották a Tanácsköztársaság idején a prostitúciót, további kutatásokat igényel. A két világháború közötti témához kapcsolódó egyik írás szerint:

„Szinte csodálatos, hogy a világháború után Budapesten a bordélyházak száma leapadt. Amíg a háború előtt Budapest területén tizennégy bordélyház volt, addig ma Budapest összes területén hat bordélyházat lehet találni. […] A világháború óta tíz év alatt a felére apadt a bordélyházak száma Budapest területén.”[31]

A röpirat csak a Prohászka Ottokár katolikus püspök által vezetett „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” nevű szervezetre utalt, másra nem, ami a probléma iránti társadalmi érzéketlenséget jelzi.

A prostitúcióval kapcsolatos rendelkezésekről és azoknak hatásáról alig tudunk valamit. Így tehát annak értékelése, amire Bereczky Albert hivatkozott a prostitúció elleni harc megítélésekor, még nehezebb. A magyar református missziói szervezetek a két világháború között is csak partikulárisan foglalkoztak a prostituáltakkal.

A fentebb tárgyalt két missziós terület egybecseng azzal az irányzattal, amelyet a magyar történettudomány jelenleg az ún. belmissziói irányba sorol. Erre az alábbiak miatt volt szükség:

„A belmisszió ellenségei külföldi importnak, a mi egyházi életünkbe be nem illeszthető idegen utánzásnak nevezték a belmissziói megmozdulással kapcsolatos vallásosesti, vasárnapi iskolai, leány- és ifjúsági egyesületi összejöveteleket, melyek egyszerű pótlékai a nyugati államokban a vallástanításnak, mely az iskolákból ott ki van küszöbölve. Ez okból óvatosságot ajánlottak és a mi életkörülményeinkhez idomított patinás magyar belmissziót emlegették. […] Ilyen kifogások voltak, hogy az itt-ott feltűnő missziós ébredési mozgalmak nem szolgálják az egész Egyetemes Egyház hitéletének építését, nem rendszeres jellegűek, hivatalos felügyelet alatt nem állnak és csupán magánkezdeményezésnek minősítetők.”[32]

A belmissziói egyesületek mögötti elvi rész a legtöbb esetben az ún „ébredési mozgalom”. Az alapvetően a 17-19. században a nyugati protestantizmusban megjelent kegyességi irányzat a magyar protestantizmusban leginkább a 20. század első felében bontakozott ki. Bár az „ébredési mozgalmak” Magyarországon nem alakultak ki úgy dogmatikai, rendszeres teológiai értelemben, mint akár Németországban vagy az Egyesült Államokban, mégis jelentős potenciállal rendelkeztek. A kifejezés mögött a saját teológiai meggyőződésén kívül az akkor még csak általánosan belmissziói iránynak a megnyilvánulását láthatjuk. Hasonló fordulatokkal szinte minden, az „ébredési mozgalmakhoz” kapcsolódó lelkész levelezésében találkozhatunk, mivel annak egyik fontos része volt a hamartológia, azaz bűntan. Így tehát Bereczky Albert levelét a prostitúcióval és az alkohollal szembeni fellépés mögötti kegyességi irányzat megnyilvánulásának kell tekinteni.

A levél második érve az egyház és állam viszonyával foglalkozik, illetve az egyházfinanszírozás kérdését részletezi. Utóbbi a Monarchia idejének utolsó két évtizedében alapvetően két külön oldalról történt. Egyrészről állami oldalról a kongrua folyósításával, másfelől a tradicionális párbér, egyházfenntartói járulék vagy egyházadó fizetésével. Ez a téma 1848 és 1948 között mindig napirenden volt. Bár a Monarchia végére a kongruatörvény[33] részben megoldást adott, az állam által juttatott pénzek mindig vita tárgyát képezték. Az 1885 óta a főrendiházban felszólaló püspökök egyik közkedvelt témája volt az egyház-finanszírozás kérdése. A legégetőbb probléma a lelkészek és segédlelkészek fizetése körül bontakozott ki. Komoly gondot jelentett a területenként eltérő financiális problémák eligazítása. Bereczky Albert levelében részletesen beszámol az egyház-finanszírozásra vonatkozó Pécelen elhangzottakról : „Tóth Sándor Pécelen az én szívemnek egyik érzését fejtette ki, mikor azt mondotta, hogy ő úgy hitte, a kommunizmus rá fogja lökni – talán veszteségek és áldozatok árán – az egyházunkat a helyes önfenntartás útjára”. Forgács Gyula szervezőként valószínűleg jól emlékezett Tóth Sándor gondolataira. A lelkészek között felháborodást váltott ki, hogy a kormányzat a püspökök részére 1918–19-ben is külön 2500 koronás kongruát adott. Ez ellen is felléptek a Péceli Kör tagjai. Mindennek hátterében egy olyan összetett probléma áll, amelyet csak felvázolni lehet, és eddig még átfogó tanulmány nem készült a kérdésről.

Az egyházközségek önerőből történő fenntartására való törekvés megvolt a gyülekezetekben, azonban a nagy gyülekezeteket leszámítva ez nehezen valósulhatott meg. A vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. évi XLIII. törvény megteremtette a formális egyháztagok kilépésének lehetőségét. Erre 1900-ig, illetve a falvakban és kisebb városokban élőknél ritkán került sor, már csak a közösségi haragtól való félelem miatt is. De a nagyvárosokban és kiemelten a fővárosban, a korábbi hívek „gyorsan maradoztak el”. A nyilvántartási nehézségek miatt nem lehet konkrét számokat említeni, de bizonyos, hogy az egyházközségek bevételében jelentős változás állt be, amihez hozzájárult a korábbi ún. „párbér” fizetésének a hektikussága is. A tizedfizetést az egyházközségek tagjai nem ismerték. Érdekes, hogy az anyagi függetlenséget és az állami kongruáról való leválást pont egy Amerikában szolgált lelkész vetette fel. A korszak, elsősorban a Tanácsköztársaság idejének kétarcúságára jellemző, hogy a kongruát megvonták mindenkitől, kivéve az egyházat vezető püspököket.[34] A „helyes önfenntartás kérdése” továbbra is vitatéma maradt, de arra megnyugtató megoldást nem találtak.

Bereczky levelének utolsó gondolata, a „péceli programban” is visszatérő motívum, a megújulásra való felhívás: „Az utolsó szempont, amit nem engedtünk elalkudni vagy eltagadni: egyházunk megújítására valóban szükség volt és szükség van.” Nem is kétséges, hogy ez mennyire így lehetett. A Dunamelléki Egyházkerületben a konferencia idején még Petri Elek volt a püspök, aki néhány hónappal a „Kunhegyesi Memorandum” elfogadása előtt, 1921. március 3-án hunyt el. Így az 1920–21-es évek olyan meghatározó változásokat is hoztak, amelyeket a péceli találkozó idején még nem lehetett előre látni. Petri halálával a zsinati elnökséget Baltazár Dezső kapta meg, aki 15 évre meghatározója lett a magyar protestáns egyházkormányzásnak. Ugyanakkor a Péceli Kör vezetőjének tekintett Forgács Gyula 1921-ben ugyanúgy jelölést kapott a püspökségre,[35] mint annak tagja, Kováts J. István is.[36] A posztot végül Ravasz László kapta, aki visszaemlékezésében a levelezőtársakról a következőképpen emlékezett meg:

„A missziói bizottság munkája felszaporodott s a lelki élet és egyházi praxis irányára döntővé vált. Forgács Gyula, Bereczky Albert missziói előadók útján Dunamellék az egyetemes egyház missziói életére sokszor meghatározó befolyást gyakorolt.”[37]

Tehát a két világháború közötti időben először a Dunamelléki Egyházkerületben megvalósíthatták mindazt, amire Pécelen szövetkeztek, majd Kunhegyesen folytattak. Bizonyítja, hogy a zsinat 1921. évi ülésén már foglalkoztak is a felvetett kérdésekkel:

„Végül pedig megemlékezett a zsinat a kunhegyesi konferencia memorandumáról is. A zsinat a memorandumot, mely »nem annyira jogalkotási, hanem egészen helyesen a vallásos érzés mélységeit kívánja biztosítani«, a misszióügyi, liturgiai, iskolaügyi, egyházalkotmányi, adóügyi és szociális ügyi bizottságoknak adta ki, hogy ezek erre vonatkozólag együttes tárgyalás után terjesszék be javaslataikat. Ezután dr. Baltazár Dezső lelkészelnök imájával a zsinat ötödik ülésszaka véget ért.”[38]

A munka tehát már 1921-ben elkezdődött, de még több mint egy évtizedre volt szükség ahhoz, hogy annak gyümölcsei beérjenek.

És ami a levél után történt… Ítélet

A Tanácsköztársaság utáni új rendszer első lépése közé tartozott a politikai berendezkedés stabilizálása. A kommunizmus ideje alatt pozíciót betöltők ellen a legkülönfélébb vizsgálatokat helyezték kilátásba. A Bereczky Albert levelében foglaltak tehát nemcsak egy lelkész és barát félelmeit jelentették, hanem a korszak bevett módszerét is. A Budapesti Református Egyházközség presbitériuma

„1919. évi november hó 25-én tartott ülésében elhatározta, hogy egyházközségünk egyházi tisztséget viselő tagjainak a Károlyi-féle forradalom és az ezt követő proletárdiktatúra alatt tanúsított magatartása megvizsgáltassék s ennek foganatosítására az alulírott bizottságot küldte ki”.[39]

Az igazolóbizottság 1920. március 31-én kelt dokumentuma három nagy egységből áll, melynek második szakasza foglalkozott a pesti egyházközségben történetekkel és azoknak okaival (II. sz. dokumentum.).

A levélben megemlítettek közül tehát részben ismerjük Benkő István, Deme László és Gombos Ferenc egyházközségi igazolóbizottsági jelentését. Az ügy azonban itt nem állt meg. A pesti egyházmegye bíróságának tárgyalására 1921. január 13–14-én került sor. Az egyházmegyei bírósági fórumot a református egyházi hierarchia szerint másodfokú eljárásnak kell tekinteni. Az egyházközségi igazolóbizottsági jelentés és a bírósági ítélet között eltelt majd egy év alatt sokat változott a panaszlottak megítélése, de korántsem állt be gyökeres változás. Bereczky Albert, Tildy Zoltán és barátaik félelme tehát jogosnak ítélhető. Az egyházmegyei bíróság enyhe büntetését minden panaszlott fél elfogadta,[40] ugyanakkor egy dokumentum szerint hivatalból az egyházkerületi bírósághoz továbbították a vonatkozó ügyet és annak minden iratát.[41] A Dunamelléki Református Egyházkerület bírósági iratai között azonban a levélben, illetve a többi közölt dokumentumban,mint panaszlott féllel szemben az 1919-es eseményekre vonatkozóan olyan bírósági iratcsomó nem található,[42] mely harmadfoknak minősült volna.[43] (III. sz. dokumentum.)

Bereczky Albert levelében három barátját említi meg, az egyházmegyei bíróságon azonban negyedik személyként feltűnik Fiers Elek[44] is, akivel Bereczky személyes viszonyát ezen forrásból nem lehet rekonstruálni.

Az ítéletről, illetve annak jelentőségéről Deme László évtizedekkel később nyilatkozott egy interjúban. A közel 60 lapból álló géppel átírt interjú legnagyobb részét az 1914 és 1920 közötti történések és események bemutatása teszi ki. Megtalálható benne az egyházmegyei bíróság ítélete is, amit Deme László utólag nem értelmezett, de megjegyezte:

„Bár nem tartozik szigorúan ide ehhez a részlethez, de úgy érzem, nem lehet említetlenül hagyni azt, hogy Nagy Károly erdélyi püspök Budapesten járván, 1921 tavaszán váratlanul meglátogatta a Diákszövetség akkori szerény szobáját és ezeket mondotta: »Fiúk, csak azért jöttem el hozzátok, hogy elmondhassam milyen kár, hogy Erdélyben a diákébresztő munka nem 10 évvel hamarabb kezdődött el. Most nyugodtabb lennék az erdélyi egyház és az erdélyi nép sorsa felöl.« Mindnyájan meghatottan hallgattuk a nem várt és csodálatosan megnyugtató vallomást.”[45]

Összegzés

Az egyháztörténettel foglalkozók, mint ahogyan más történeti korokkal foglalkozók is, előszeretettel keresik azokat a kivételeket, amelyekkel demonstrálható egy-egy adott történelmi pillanat vagy személy jelentősége. Ebben a sorban valamiért a Tanácsköztársaság időszaka azon fehér foltok közé került, melyekkel az utóbbi két évtizedben csak elvétve foglalkoztak, bár a jubileumi esztendőkre való tekintettel egy-egy tanulmány már eddig is megjelent. A dolgozat írása közben egyre inkább világossá vált, hogy számos 20. századi református egyháztörténeti esemény megértéséhez ad támpontot az 1919 és 1922 közötti időszak alaposabb ismerete. Az 1980-as évek második felében készült ún. Bolyki–Ladányi-féle tanulmány maradt a korszakkal foglalkozók előtt alapmunkaként, melyet a szerző(k) később tovább finomítottak. A Tanácsköztársaság történetére vonatkozó adatok jelentős részét Patay Pál (1888–1971) református lelkész, egyháztörténész 1959-ben tartott előadásának szövegével ütköztették a Szerzők.[46] A Patay-féle előadásból vett egyes idézetek arra engednek következtetni, hogy Gombos és Patay később is kapcsolatban maradtak.[47] Így valószínű, hogy a Bereczky Albert levelében megemlítettek visszaemlékezései, már ha megírásra kerültek és fennmaradtak, tovább finomíthatnák a most kirajzolódó képet. Sípos Ete Álmos doktori dolgozatában újabb forrásokra is utalt, elsősorban Forgács Gyula 1919 és 1921 között vezetett, jelenleg még kiadatlan naplójára.[48] Az azonban bizonyosan látszik, hogy további, mélyebb kutatómunkát igényel az 1914 és 1922 közötti időszak protestáns egyháztörténetének feltárása.[49]

Összegzésként megállapítható, hogy Bereczky Albert levelének hátterében nemcsak a Péceli Kör konferenciáján elhangzottak állnak, hanem egy, az 1919 ősze óta az egyházi beléletet meghatározó probléma. Erre utal, hogy több újságcikk is foglalkozott a Tanácsköztársaság idején történetekkel, illetve azokkal a lelkészekkel, akik abban részt vettek.[50] Ebben a levélben többször, de csak áttételesen kerül megemlítésre a Magyar Evangéliumi Diákszövetség (MEKDESZ), mely 1918 és 1920 között a legjobban szervezett és a legnagyobb tagsággal rendelkező református ifjúsági egyesület volt. Bereczky Albert levele Forgács Gyulához azért lényeges, mert abban bár nem kerül említésre a MEKDESZ, mégis annak vezetőire vonatkozik a mentőakció. Függetlenül attól, hogy mit szerettek volna a nehéz helyzetbe került lelkészek tetteikkel, helyet készítettek a két világháború közötti magyar protestáns ifjúsági mozgalomnak, a Soli Deo Gloria Diákszövetségnek. Valószínű tehát, hogy az SDG létrejöttében fontos tényező volt, hogy a MEKDESZ vezetőit az 1920-as évek elején a Tanácsköztársaság alatti megnyilvánulásaik miatt felelősségre vonták. Valószínű, hogy az 1919-es esztendő beszédtéma volt a teológus hallgatók között is, akik az abban érintett szervezetek és vezetők nélkül új szervezetet szerettek volna létrehozni. Bár Deme László és Benkő István később tisztázták magukat a vádak alól, mégis hirtelen egy olyan vákuum keletkezett a magyar protestáns ifjúsági szervezeti hálón, amely helyet teremtett egy újnak. A MEKDESZ a két világháború között már soha sem tudta visszanyerni azt a vezető szerepét, amelyet az első világháború előtt és alatt elért, mégis fontos szellemi bázisa maradt a korszaknak. Egy másik visszaemlékező, Ravasz László szavaiból a következők derülnek ki:

„Az én lelki bölcsőm a MEKDESZ-ben ringott. Mott János személyes hatására döntöttem. Hozzám legközelebb a MEKDESZ baráti köre állott: Victor János, Czeglédi Sándor, Révész Imre, Muraközy Gyula, Bereczky Albert, Szabó Imre, Benkő István, s a többi hű tagja ennek a csoportnak.”[51]

Tehát az a nagyon kusza és sok szállal átszőtt magyar református lelkészi kar, melynek tagjai 1914, 1919, 1945 és 1948 fordulóin akár egymás ellen is fordultak, a legtöbb esetben közös lelki élményekből táplálkoztak. A szembefordulások okai viszont még keresendők, kérdés, hogy milyen hatások érték a Péceli Kör tagjait és a MEKDESZ vezetőségét, hogy azok később két külön részre osztódnak majd.

Feltűnő, hogy a Bereczky levelében említett személyek, illetve a különböző igazoló és bírósági dokumentumokban előforduló, panaszlott személyek életrajzi adatai megtalálhatóak voltak lelkészi jellegüktől függetlenül már a Magyar Életrajzi Lexikon első kiadásában és annak kiegészítő kötetében is. Ugyanakkor azon egyházi életben meghatározó személyek esetében, akik panaszosként vagy tanúként említésre kerülnek, már nehezebben lehetett lexikon szócikkre bukkanni.

A Tanácsköztársaság utáni útkeresési időszakban megjelent egyik cikk írójának a véleményét magam is osztom:

„Mindez természetesen csak vázlatszerű halvány képe az eseményeknek, s a tragikomikus adatokban bővelkedő részletek megírása sokáig gazdag bányája lesz majd az egyháztörténetíróknak. Mi ezekre az eseményekre epizódok formájában még visszatérünk, s így lesz alkalmunk még sok oly dolgot részletesebben is ismertetni, amelyeket egyelőre említés nélkül kellett hagynunk, vagy mellettük el kellett siklanunk.”[52]

Dokumentumok

(következik)