SZAKÁLY Ferenc:

A menekülők

Gyimóti István vörösmarti lelkész viszontagságai

Az ismét – ki tudná megmondani, hányadszor – hadszíntérré változott magyar föld pusztulása nagy vonalakban könnyen megragadható a hiányos magyar forrásanyagban is. Azokról a borzalmakról azonban, amelyeken a túlélők keresztülmentek, nemigen vannak híradásaink. Ezért különösen értékes számunkra Gyimóti István vörösmarti református lelkész – utóbb baranyai püspök – önéletírása (OSZK Kézirattára, Fol. Lat. 3343.), amely részletesen beszámol saját viszontagságairól és a Dráva–Duna szege 1686. évi pusztulásáról.

A hódoltság mélyén fekvő, török várakkal sűrűn megrakott Délkelet-Baranyát még el sem érte a háború, amikor hatásai már érződni kezdtek. Mivel a hatalmas török felmentő seregeket részben a magyarországi hadszíntérről élelmezték, 1686-ra az élelmiszerárak az égig szöktek, s olyan éhínség támadt, hogy egyes elkeseredett keresztény szülők saját gyermekeiket is eladták az eszéki törököknek, a koldusok pedig – nem lévén kitől kéregetni – mind éhen haltak. Szerencsésnek mondhatta magát az a család, amelynek asztalára káposzta jutott, a többség megfőzött szíjakra, sásgumóból vagy fűrészporból sütött „kenyérre” fanyalodott. Az Eszék környéki mocsarakban tucatszámra hevertek az éhségtől elhullott magyar és német rabok hullái, minek következtében a kóbor ebek annyira rákaptak az emberhúsra, hogy a magányosan utazókat is megtámadták.

Bár itt vezetett a létfontosságú Buda–Isztambul hadiút, amelyen állandóan török és tatár csapatok vonultak, a környéket valósággal elárasztották Veszprém, Nagyvázsony, Tihany, Tapolca, Somlóvásárhely és Szegvár hajdúi. Részben a veszprémi püspök megbízásából, részben saját szakállukra évről évre végigsarcolták az itteni helységeket, s hogy eleve letörjék az ellenszegülési kedvet, több módosabb gazdát meg is öltek. Hatalmaskodásaik különösen 1685–1686-ban váltak elviselhetetlenné: hogy váltságdíjat csikarjanak ki a hívektől, kezdték elragadozni a környékbeli lelkészeket is. Hősünk száz forinton szabadult meg a kezükből.

Délkelet-Baranya kálváriája azonban igazándiból Buda eleste után kezdődött, amikor a nagyvezír serege – sarkában a szövetséges hadakkal – szeptember elején Eszékhez húzódott vissza. Elsőként a tatárokkal gyűlt meg a baja Vörösmart és az oda futott szomszédos falvak – az önéletírásban említett lelkészek számából következtetve legalább öt helység – lakosságának. A tatárokat azok a török szpáhik bujtották fel, akik az ideig Vörösmarton laktak, de a lakosság felszólítására távozni kényszerülték onnan. A környékbeliekkel megerősödött vörösmartiak azonban kemény ellenfélnek bizonyultak: a tatárok több napos küzdelemben sem tudtak elbánni velük.

Mivel a harcok során a településnek mind a nyugati, mind pedig a keleti fele a tűz martalékává lett, és a lakosság félt az elűzött tatárok bosszújától, úgy döntöttek, hogy menekülésre fogják a dolgot. A követendő útirányról láthatólag nem voltak pontosabb elképzeléseik, mivel azonban az a cél vezette őket, hogy mielőbb kikerüljenek a török és a szövetséges hadsereg közti veszélyes holt térből, leginkább észak felé, a szövetséges hadsereg irányában nyerhettek egérutat. Ezért Mohácsnak vették útjukat, s részben Tolna, részben pedig a túlparti Szeremle és Dömsöd irányában kívántak továbbhaladni.

Alighogy behúzódtak a Duna árterébe, máris súlyos dilemma elé kerültek. Mivel jól tudták, hogy az utak portyázó tatárokkal, a mocsarak pedig zsákmányra vadászó magyar hajdúkkal vannak telve, nehezen határoztak, hogy melyiken is induljanak. Végül aztán úgy ítélték, hogy a hajdúktól kevesebb félnivalójuk van: azok is kifosztják ugyan őket, de legalább az életüket meghagyják. Így aztán a szomorú menet a mocsarak közt indult meg Kölked felé, amelynek lakói ekkor már szintén a mocsárban tanyáztak. Bár kétesztendős kisfiukra egy szolgálólány vigyázott, Gyimóti dolgát nagyon megnehezítette, hogy felesége szülés előtt állott, s nemegyszer a hátán kellett vonszolnia. Segítőtárs híján hátára kötözve cipelte kisebbik lányát maga a püspök is, aki – koros, ráadásul testes és kényelemszerető ember lévén – csak nehezen birkózott a szokatlan feladattal. Gyimóti nem is mulasztja el megjegyezni, hogy elöljárója, aki sok borsot tört az orra alá, nagy szuszogás, panaszkodás és sóhajtozás közepette viselte terhét. A „nyomorúságok tengerén” hányódó menekülők egyikét-másikát úgy elgyötörte a bujdosás, hogy kivetkőzött emberi mivoltából: akadtak olyan anyák, akik nem voltak hajlandóak szoptatni, sőt a Dunába vetették csecsemőjüket, egy atya pedig gyermekei közül az egyiket élve eltemette.

Hogy sok cipelnivalójuk ne maradjon, arról a hajdúk csakhamar gondoskodtak. Alig indultak meg ugyanis a Vörösmartról menekülők, máris rabló magyar hajdúkba botlottak, akik továbbengedésük fejében külön mindegyik falu népétől sarcot szedtek A vörösmartiaknak 160, egy lakosnak pedig külön 60 forintja bánta ezt a találkozást. Amikor – immár a helybéliekkel megszaporodva – elhagyták Kölkedet, újabb hajdúcsapat ütött rajtuk, s minden pénzüktől „megszabadította” őket. Ebbéli tevékenységüket oly gondosan végezték, hogy az egyik lelkészt – mivel kevesellték a nála talált 36 forintot – verés után meg is eskették, hogy valóban nincsen többje.

Hősünknek ezúttal szerencséje volt: idejében megszimatolta a veszélyt, s egyik lelkésztársával sikerült a Duna felé menekülnie. Itt valahonnan hajót kerítettek, amelyen a két család felevezett Mohácsra. Ezt az egykor oly fontos erősséget már elhagyták török lakói, a város mellett azonban népes török tábor állomásozott. Miután ezt éjszaka óvatosan kikerülték, Gyimótiék rátaláltak a mocsárban tanyázó mohácsi magyarokra. Családjukat ezek gondjaira bízva, a két lelkész felderítő útra indult Tolna felé.

Tolna előtt azonban a nagyvezírt üldöző szövetséges sereg állta útjukat. A keresztény táborban Gyimótiék barátságos fogadtatásban részesültek. Először Barkóczy Ferenc ezredes elé vezették őket, aki rögtön egy-egy üveg bort nyomott a kezükbe, majd bemutatta őket magának a fővezérnek, Károly lotharingiai hercegnek is. (ebből kiderül, hogy a dolog valamikor 1686. szeptember végén történt, mert Károly herceg ezután Bécsbe távozott.) Ő fehér kenyérrel és egy-egy tallérral juttatta kifejezésre szánalmát és megparancsolta, hogy védlevelet állítsanak ki számukra. Igaz, ellenszolgáltatásokat is várt tőlük: azt kérte, kémleljék ki az Eszéknél állomásozó török tábort. Biztosítékot azonban nem vett tőlük, sőt – amikor másnap távoztak táborából – őrséget is adott melléjük, nehogy a táboron kívül kószáló katonák kifosszák őket.

A lelkészek éppen a legjobb pillanatban érkeztek vissza Mohácson hagyott családjukhoz. Azokat ugyanis a rablók időközben minden élelmiszerükből, és akiknek még maradt, azt pénzükből fosztották ki, s már három napja éheztek. (Gyimóti meghatottan emlékezik meg arról, hogy kisfia panasz nélkül tűrte a nélkülözést.) Volt hát helye annak az élelmiszernek, amelyet a keresztény táborból magukkal hoztak. Miután hozzátartozóikat feltáplálták, Gyimótiék visszatértek a kölkedi mocsárban hagyott övéikhez. Vesztükre, mivel a menekülők táborára veszprémi hajdúk támadtak, s megkopasztották azokat, akiknek maradt még valamicskéjük. Mivel azonban nem voltak elégedettek a sovány zsákmánnyal, hat református lelkészt magukkal hurcoltak, hogy kínzásokkal kitudják tőlük: hol rejtegetik értékeiket. Miután azonban Gyimótinak sikerült meggyőznie őket, hogy nincstelenek, kiegyeztek 36 aranyban, amelynek összegyűjtéséig túszul ott kellett hagyniuk a püspököt.

Hősünk még korábban megalkudott bizonyos hajdúkkal, hogy 24 aranyért átszállítják őket Szeremlére, majd onnan Dömsödre. Ezúttal azonban ez is balul ütött ki: mire Gyimóti visszatért a kölkedi mocsárba, feleségének és „fiának már hűlt helyét találta. Mivel így pénzének bottal üthette a nyomát, nem tehetvén mást, visszatért megsarcolóikhoz. Itt újabb károsodás érte: mialatt aludt, ellopták tőle azt a két aranyat is, amelyet békésebb időkben fülbevalóként hordott, s amelyet süvegének bélésébe rejtve eddig sikerült megőriznie. Az éhezéstől annyira legyengült, hogy már látása is kezdett elhomályosodni. A megpróbáltatások olyan erős nyomokat hagytak rajta, hogy még a hajdúkban is szánalmat ébresztett: egyikük lökött neki egy kis húst.

A hajdúk ezután hajóra kaptak, s – foglyaik nagy szerencséjére – Szeremlére eveztek velük. Itt ugyanis bajai katonák csaptak le a kóbor hajdúkra, s csak akkor adták vissza nekik fegyvereiket, amikor megígérték, hogy ezután a bajai kapitányt szolgálják majd. Gyimótiéknak jó szolgálatot tett a fővezér védlevele: a kapitány biztosította őket, hogy a felügyelete alatt álló területen nem lesz bántódásuk. Tartozásukról azonban ennek ellenére kezeslevelet kellett adniuk.

Miután szerencsésen rátalált családjára, Gyimótiék visszatértek Baranyába, hogy Vörösmarton elvermelt kölesüket átszállítsák Szeremlére. István itt tudta meg, hogy azok a vörösmartiak, akik nem tartottak velük Kölkedre, a tatárok prédájául estek, s azt is, hogy néhány Vörösmart környéki falu – Béllye, Danóc, Kopács, Révfalu – csodával határos módon megmenekült a pusztulástól. Mivel telve voltak törökökkel, a rablók nem merészkedtek a közelükbe. Az éjszakákat ezek lakói is a mocsárban vagy éppenséggel hajók hátán igyekeztek átvészelni. A hajdúk azonban itt is felverték őket, s úgy bántak velük, mintha törökök lennének: nem egyet meg is öltek közülük. Mások meg akkor kerültek tatár-, illetve hajdúkézre, amikor az éhség kiűzte őket az elrejtett gabonavermekhez.

Időközben a megmaradt vörösmartiak is kezdtek visszaszivárogni, s nagyon kérlelték Gyimótit, térjen vissza hozzájuk. Ő azonban – mivel újabb rablócsapatok bukkantak fel a környéken – nem mert maradni. Parolát adott rá, hogy ha életben marad és békésebb időszak következnék, csakis az ő meghívásukat fogadja el, majd hajón visszaindult Szeremlére. Útközben azonban elérkezett asszonya órája: gyermekét egy erdőben szülte meg s faháncsba burkolta. A szeremlei keresztelőn Gyimóti kecskehússal, fehér kenyérrel és borral vendégelte meg vele bujdosó lelkésztársait. A csecsemő azonban csak néhány nappal élte túl a keresztelőt.

Gyimótiék ezután Kecskeméten és Nagykőrösön élvezték a környékbeli református lelkészek – hol szíves, hol kényszerű – vendégszeretetét, majd 1686 vége felé, egy egykori iskolatárs hívására Debrecenbe költöztek. István már csak azért sem mert visszatérni Baranyába, mert tudomására jutott, hogy a veszprémi hajdúk igencsak keresik azon 25 tallér miatt, amellyel adósuk maradt, s azzal fenyegetőznek, hogy ha kézre keríthetik, 200 tallért vesznek rajta. Esterházy János győri vicegenerális ugyan időközben hadbíróság elé állíttatta Babócsay Ferenc veszprémi kapitányt és embereit, mivel azok Buda ostroma idején a baranyai keresztények fosztogatásával foglalkoztak, de Gyimóti jól tudta, hogy az ilyesfajta eljárásoknak hamar vége szakad, s az elbocsátott hajdúk ott folytatják majd, ahol abbahagyatták velük.

Így aztán inkább a szatmári tractusban vállalt lelkészi állást. Bölcsen cselekedett, hiszen – mivel 1687-ben újból Vörösmarttól karnyújtásnyira, Nagyharsánynál csapott össze egymással a török és a keresztény sereg – a környékbeli lakosságra ismét nehéz esztendő köszöntött.