Nem minden békepap kommunista társutas

„Indulásunkkor – mondta néhány évvel ezelőtt a mozgalom főtitkára, Beresztóczy Miklós, aki buzgó béketevékenységéért hamarosan nemzetgyűlési képviselő és a parlament alelnöke lett – körülbelül háromszázan voltunk. Ma – tette hozzá dicsekedve – az ötezer katolikus pap közül talán ennyien vannak azok, akik a valóságban szemben állnak törekvéseinkkel...”

Arról nem beszélt a közben meghalt főtitkár, hogy milyen eszközökkel verbuválták a tagokat. Pedig erre éppen ő a leghitelesebb tanú. Köztudomású ugyanis, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium katolikus ügyosztályának főnöke, majd utána a fővárosi Katolikus Akció igazgatója, Horváth Richárdhoz való csatlakozása előtt, 1948 novemberétől 1949 szeptemberéig tíz hónapot töltött a rezsim igazságügyi közintézményeiben az internálótábortól kezdve a börtönig.

A meggyőzésnek más eszközeit is ismerte és ismeri az Állami Egyházügyi Hivatal, illetőleg a készségesen segítségére álló politikai rendőrség. Köztük szerepel a papi működéshez szükséges állami munkaengedély megvonása és az állami lelkészi segély csökkentése is. Ebben a vonatkozásban különösen a protestáns családos lelkészek kerülnek gyakran szörnyű dilemma elé.

A hívek ismerik a szomorú helyzetet, amelyben papjaik és lelkészeik vannak. És a sok veszélyben és nehézség között kifinomult kritikai érzékükkel különböztetnek a kommunista társutasok, a karriervadászok és a botcsinálta „békepap”-ok között.

Zöldell-e már a megnyesett fa?

Lékai László esztergomi érsek, a magyar katolikus egyház bíboros-prímása püspökké szentelésekor ezt a jeligét írta a címerpajzsára: „Succisa virescit”. Magyarul: „A megnyesett fa kizöldül.” A rövid és magvas mottót Veszprémből Esztergomba is magával vitte. Meg is okolta, hogy miért.

„Főpásztori jelmondatom – mondta első prímási nyilatkozatában – a magyar katolikus egyháznak a második világháború óta átélt drámai feszültségű történetét és megnyugtató kibontakozását szemléletesen foglalja össze. E jelmondattal azt is kifejezésre juttatom, hogy a fa éppen a megnyesése révén hajt ki zöldellő lombokba; élettelen és élő ágakat egyaránt lesodort róla az átélt vihar, de a sebek begyógyultak. A kizöldellő fa nem kívánja vissza a nyesés előtti régi állapotát, hanem örül a megindult új életkeringésnek, még akkor is, ha itt-ott akadályokon kell áthaladnia.”

A továbbiakban megismételte a püspöki kar előző évi körlevelének a hűségnyilatkozatát, amelyben főpásztoraink az egyház és a nép megkérdezése nélkül arra a merész és hazug kijelentésre ragadtatták magukat, hogy: „Az egyház a néppel együtt megtalálta új helyét a szocialista társadalomban ...”

„Mint a püspöki kar tagja – tette hozzá az új prímás, Mindszenty bíboros egykori veszprémi titkárja – akkor is egyetértettem ezzel az elkötelező nyilatkozattal. Most pedig, az esztergomi érseki szék elfoglalásakor szeretném ezt külön is személyemben és hivatali elkötelezettségemben megerősíteni, és iparkodom tetterősen közreműködni a megvalósításában...”

Az ellenszolgáltatás, amit a hűség fejében kért, nagyon szerény volt. „Mi, hívő katolikusok – mondta – tiszteletben kívánjuk tartani mások világnézeti meggyőződését. De tőlük is azt várjuk, hogy tartsák tiszteletben a mienket. Főképpen – tette hozzá hűsége újabb kiemelésével – ha azt tapasztalják, hogy mi a magunk vallásos világnézetéből kiindulva is meg tudjuk közelíteni egy fejlett szocialista társadalom törekvéseit...”

Az új prímás azóta is minden lehető alkalmat felhasznál arra, hogy dicsérje az egyház és állam közti viszony javulását. Még a Vatikánban is, amikor VI. Pál pápa elé vezette püspöktársait, olyan elismeréssel beszélt a rezsim engedékenységéről, hogy azt még egyik békepapi mozgalmi főpaptársa is túlzásnak bélyegezte.

És elment Moszkvába is, hogy a világ utolsó gyarmatbirodalmának istentelen urait biztosítsa arról, hogy a magyar katolikus egyház fejétől se nemzeti, se vallási vonatkozásban nem kell tartaniok, mert ő – „a realitások talaján áll...”

Nem csoda, hogy Miklós Imre, az állami Egyházügyi Hivatal elnöke, a magyar egyházak vörös főkegyura meg van vele elégedve, és gyakran elmondja, hogy Lékai bíboros hivatalbalépésével új fejezet kezdődött a kommunista kormány és a magyar katolikus egyház kapcsolatainak a történetében.

Az elmúlt négy év mérlege

azonban azt bizonyítja, hogy ez az új fejezet a kétségtelen stílusbeli változásokon kívül semmiféle lényegbeli javulást nem hozott az egyház és a vallásos emberek számára.

A kádári egyházpolitika – bár az egyház és állam közti kapcsolatok normalizásáról beszél, – igen szűkmarkúan honorálja a csatlóssá juhászodott egyház és az annak élén álló bíboros-érsek rezsimhű viselkedését.

Továbbra is egyenlőtlen fegyverzettel folyik a marxista és keresztény világnézeti harc.

Az ateista marxizmus mögött és mellett ott áll a hivatalosan, alkotmányjogilag semleges, a valóságban azonban istentelen kommunista diktatúra minden hatalmi eszközével, sajtójával, könyvkiadásával, rádiójával, televíziójával, a kenyéradás és az egzisztenciamegsemmisítés lehetőségével, egész iskolarendszerével az óvodától az egyetemig, a hivatalokban, üzemekben és társadalmi szervezetekben tartott marxista tanfolyamok ezreivel és – mint a javíthatatlanok meggyőzésére még mindig kész végső eszközzel – a politikai rendőrséggel.

Úton-útfélen hangoztatják a „liberalizált” kádári rezsim vezetői, hogy a szocializmus építésében szépen és harmonikusan együttdolgozhatnak ateisták és hívők. Ebben a kórusban Lékai bíboros hangját is gyakran lehet hallani. „A gyakorlati életben – szokta mondani – a hívő ember teljesen összhangban dolgozik más világnézetű testvéreivel együtt a mai magyar világ továbbfejlesztésén.” – Csak azt hallgatja el Kádár János is és Lékai bíboros is, hogy ebben a „testvéri” együttdolgozásban a másvilágnézetűé – értsd: kommunistáké! – a vezető szerep, a nagyobb rang és a jobb fizetés, a vallásos munkatársé pedig a kulimunka és a kisebb darab kenyér... Kivétel az, aki az előbbrejutás fejében lemond vallása gyakorlásáról...

Arról se beszélnek – se a pártfőtitkár, se az esztergomi érsek –, hogy egyes társadalmi rétegeknek – így például a párttagoknak és a pedagógusoknak – egyenesen meg van tiltva, hogy istentiszteleten résztvegyenek, gyermekeiket megkereszteltessék, vagy egyházi házasságot kössenek. Nagy Imre volt miniszterelnöknek, az 56-os forradalom nemzeti hősének, még haló porában is a szemére vetik, hogy meggyőződéses kommunista és moszkvai emigráns létére 1945-ben résztvett leánya templomi esküvőjén.

A hazánkban járt nyugati katolikus megfigyelőknek – egyháziaknak és világiaknak egyaránt – az a véleménye, hogy a magyar egyház feje engedékenységével, előzékenységével, a kommunista funkcionáriusokkal való feltűnő barátkozásával semmi figyelemreméltó eredményt nem ért el.

Azt ugyanis, mondják, amit a katolikus és protestáns vezetők eredményként könyvelnek el, hogy a rezsim a megegyezés lejárta után is ad államsegélyt az egyházaknak, nem lehet eredménynek, hanem inkább a zabostarisznya terrorjának tekinteni. És emlékeztetnek a vértanúprímásnak, Mindszenty bíborosnak a figyelmeztetésére, amelyet a püspöki kartól búcsúzóban intézett főpaptársaihoz. „Arra kértem őket – olvassuk emlékirataiban –, hogy bebörtönzésem után se írják alá az Egyházra rákényszeríteni próbált megegyezést. Ajánlottam, hogy inkább mondjanak le a papság fizetéséről, az államsegélyről, és bízzanak a magyar népben; az nem fogja cserbenhagyni papjait. Szegények lehetünk, de függetleneknek kell maradnunk. Az az Egyház – mondta ki az azóta százszorosan beigazolódott igazságot –, amely nem független, az ateista államban csak rabszolgaszerepet tölthet be.”

A közerkölcsök romlása

évről-évre megdöbbentőbb méreteket ölt a magyar népköztársaságban. Az erkölcsi színvonal egyre süllyed. A nyelv – a beszélt és az írott egyaránt – eldurvult. Amióta az Istent hivatalosan kis i-vel írják és a Tízparancsolat kötelező tanítását eltörölték, szalonképes lett az ocsmány kifejezések használata és nők száján sem ritka a káromkodó szó.

Ma már kommunista folyóiratok és napilapok is nyíltan beszélnek a korrupció terjedéséről. Arról, hogy a „társadalmi tulajdon” Csáky szalmája lett, üzemekben, szövetkezeti boltokban, termelőszövetkezetekben lopják, ahol érik. „Van, aki azt mondja, – olvasom az ’Új Tükör’ ezévi február 10-i számában – hogy bölcső, sírhely, kórházi ágy, divatos télikabát, különleges ital – csak jattra kapható”. A népgazdaságból átmentünk a „kenősgazdaság” korába, panaszkodik egy másik cikkíró. A „Békésmegyei Népújság” (1979. 10. 23.) szerint „az utóbbi évtizedekben hozzászokott a lakosság, hogy akkor részesül kifogástalan kiszolgálásban, ha borravalót vagy borsos felárat fizet...” Ugyancsak ott olvasható, hogy orvosok „táppénzbevételért, kórházi ágyért, szanatóriumi beutalásért, engedélyezett terhességmegszakításért” pénzt fogadnak el, amit a népnyelv „hálapénz”-nek keresztelt el.

A magyar nemzet és egyház, de az egyesek és a családok földi boldogulását és örök üdvösségét még inkább veszélyezteti az új életeknek anyaméhben való elpusztítása, a növekvő iszákosság, az öngyilkosságok gyakorisága, az ifjúság körében pusztító lelki üresség és az újabb és újabb szektáknak gomba módra való szaporodása.

Sokan kifogásolják, hogy Esztergom érsekének mindezekkel a veszedelmes erkölcsi tünetekkel szemben alig van szava, de viszont – püspöktársaival együtt – keményen fellépett a bázisközösségekben tömörülő és ott hitüket gyakorló és egymást kölcsönösen erősítő saját hívei ellen. Pedig ezek a buzgó kisközösségek saját lelkiigényeik kielégítésén túl semmi mást nem akarnak, csak azt az egyet, hogy egyházuk „megnyesett fá”-ja valóban kizöldüljön.

A kardinális és a Vatikán új keleti politikája

A bíboros a kommunista hatalommal szembeni magatartására vonatkozó bírálatokra azt szokta válaszolni, hogy ő nem tesz egyebet, mint alkalmazza a sajátos magyar helyzetre VI. Pál pápa keleti politikáját. „Nem tudom eléggé nagyra értékelni – mondta első prímási nyilatkozatában –, és megköszönni a Szentszéknek a reális politikáját, törekvését, amellyel a régi örlődés helyébe nekünk, főpásztoroknak és híveinknek lelkébe megnyugvást hozott azáltal, hogy hitünk és hazánk harmonikus szolgálatára segít bennünket ...”

VI. Pál halála egyúttal a Vatikán keleti politikájának a megváltozását is jelentette. Az új pápa, II. János Pál, Krakkó volt érseke, a vasfüggöny mögötti helyzetnek legjobb ismerője, elődjénél erélyesebben követeli az egyház szabad működésének a biztosítását, az emberi jogok tiszteletbentartását és a vallási diszkrimináció megszüntetését.

Reméljük, hogy a magyar katolikus egyház feje, aki a múltban kötelességének érezte a Vatikán hivatalos egyházpolitikáját követni, az új pápának új egyházpolitikai irányvonalát is szívvel-lélekkel a magáévá teszi.

Ravaszkodással álcázott vallásüldözés

Mindszenty bíborostól származik ez a címül vett kifejezés – amely egyúttal megbélyegzés is – annak az egyházpolitikának a jellemzésére, amely a vallásszabadságot hirdeti, az állam és az egyházak közti megegyezés és együttműködés szükségességét hangoztatja, de közben azon dolgozik, hogy a vallást kiirtsa az emberek lelkéből, és a magyar népet kommunistává, ateistává és a Szovjetunió engedelmes, alázatos szolgájává tegye.

Kádár János a vallásüldözés álcázásának a művészetében egykori nagy tanítómesterét és példaképét, Rákosi Mátyást is felülmúlja. Simább és türelmesebb, de éppen ezért veszedelmesebb is, mint a minden hájjal megkent taktikus, a „kis magyar Sztálin” volt.

Az állítás bizonyítására elegendő az utóbbi hetek két egyházpolitikai vonatkozású eseményére: a XII. Pártkongresszuson elhangzott nyilatkozatra és Lékai bíboros-prímás magas kommunista kitüntetésére hivatkozni.

Kádár történelemhamisítási kísérlete

A kongresszuson elhangzott többórás beszámolójában a legfőbb magyarországi kommunista, az állam és az egyházak viszonyát illetőleg a következőket mondta:

„Társadalmunk kiegyensúlyozott helyzetét tükrözi az állam és az egyházak közötti rendezett viszony is, amely sok figyelmet igényelt és igényel mind az államtól, mind az egyházaktól. Az állam az alkotmány szellemében biztosítja a lelkiismereti szabadságot és az egyházak autonóm működésének feltételeit. A vallásos emberek egyenjogú állampolgárként vesznek részt a szocializmus építésében a közéletben. Az egyházak tiszteletben tartják államunk törvényeit, támogatják az országépítő munkát. Az egyházak vezetői éppen a közelmúltban állapították meg, hogy az állam és az egyházak kapcsolata az utóbbi években tovább fejlődött, és ma már nem egyszerűen rendezett viszonyról van szó, hanem a nép javára végzett közös munkáról. Az állam és az egyházak mai rendezett viszonya közösen kialakított megállapodások korrekt megtartásának alapján jött létre...”

Ahány mondat, annyi hazugság! És ezt senki sem tudja jobban, mint Kádár János.

Ő volt ugyanis – mint belügyminiszter – annak a rendőrségnek legfőbb felügyeleti hatósága, amely Mindszenty hercegprímás letartóztatásával és a szerzetesek deportálásának megindításával előkészítette az állam és az egyház között „közösen kialakított” megállapodást.

Ö volt az, aki ezután a barátságosnak nem nevezhető előkészítés után magához rendelte és megbízta a második számú katolikus békepapi mozgalmi vezetőt, Beresztóczy Miklóst, hogy menjen el Kalocsára és Egerbe, és magyarázza meg Grősz és Czapik érseknek, hogy a püspöki karnak nincsen más lehetősége, mint leülni a tárgyalóasztalhoz, és aláírásukkal legalizálni a terrorral rájuk kényszerített kommunista egyházpolitikai diktátumot.

A főtitkár arról is beszélt, hogy „az állam az alkotmány szellemében... biztosítja az egyházak autonóm működésének feltételeit”.

Arca pirulása nélkül el merte mondani ezt a hazugságot, jóllehet köztudomású, hogy az 57-ben és 58-ban kiadott törvényerejű rendeletek a katolikus püspökök hatáskörét és a protestáns egyházak önkormányzatát formasággá silányítva az egyházkormányzatok irányítását és ellenőrzését az ateista vezetés alatt álló Állami Egyházügyi Hivatalra bízták.

Annak a cáfolására pedig, amivel szintén dicsekedett az illusztris kommunista szónok, hogy a magyar népköztársaságban „a vallásos emberek egyenjogú állampolgárként vesznek részt a szocializmus építésében a közéletben”, nem is érdemes szót vesztegetni. A vallás elleni ideológiai harc szünet nélkül folyik. Az óvodától kezdve az egyetemig, a napilapok hasábjain, a folyóiratokban, a rádióadásokban és a televízió képernyőjén, a kötelező üzemi megbeszéléseken és a szemináriumi előadások ezrein keresztül. Ha valaki lenni akar valaki, ha előbbre szeretne jutni, ahhoz nem elég a tehetség és a szorgalom, a pártba is be kell lépnie és beosztottjait is serkentenie kell a pártprogram követésére. Ez a magyarázata – többek között – annak is, hogy az utóbbi időkben sok jól kereső és fiatalon jó állásba került szakember hagyja el az országot és vállalja Nyugaton a semmiből való új életkezdés nehézségeit.

Vörös medália Lékai bíboros-prímás mellén

A vallásüldözés és egyházelnyomás álcázásának legravaszkodóbb példájával a Kádár-rezsim Lékai László esztergomi érseknek és az ország bíboros-prímásának magas állami kitüntetése révén lepte meg az ország és a szabad világ közvéleményét.

A hivatalos indokolás szerint Mindszenty bíboros egykori veszprémi titkára és az esztergomi érseki székben utóda „a magyar állam és a katolikus egyház között kialakult jó viszony és a nemzeti összefogás elmélyítéséért, valamint a hazai és nemzetközi béketörekvések érdekében végzett kimagasló tevékenységéért” kapta meg a Magyar Népköztársaság zászlórendjének rubinokkal ékesített medáliáját.

Értesüléseim szerint a hívek meglehetősen vegyes érzelmekkel fogadták és kommentálták főpásztoruknak a vallás és egyház ellenségei által történt kitüntetésének a hírét.

Csak azok a békepapok és megalkuvó világiak örültek neki, akik a maguk hűtlenségének és gyávaságának az igazolását látták benne.

A kisebbik rész sajnálkozással mentegette a személy szerint kedves és megnyerő modorú egyházfőt azzal, hogy „szegény nem tehetett mást; nagyobb bajok elkerülése kedvéért ezt a megaláztatást is magára kellett vennie”.

A nagyobbik rész azonban vagy szótlanul csóválta a fejét, vagy nyíltan kimondta, hogy az adott helyzetben az egyházi kontroll és a hívek diszkriminálása egy bizonyos hányadának megszüntetése nélkül nem lett volna szabad ezt az inkább megszégyenítésnek, mint megtiszteltetésnek számító kitüntetést elfogadnia.

A prímás – és a vele együtt, kevés kivétellel, ugyancsak gyöngén viselkedő katolikus és protestáns püspökök – szolgai rezsímhűsége egyre mélyíti és szélesíti azt a szakadékot, amely a helytálló papokat és a hitvalló híveket főpásztoraiktól már évek óta elválasztja. Egyre nő a veszedelme annak, hogy a szakadékból szakadás, a hivatalos és történelmi egyházaktól való elszakadás lesz. Ha formailag nem is, de lelkileg bizonyosan.

Az egyház jövőjéért való aggódás hangja

csendül ki abból az otthon titokban terjesztett írásból, amelyben egy pap névtelenül azt a kérdést veti fel és próbálja megválaszolni, hogy mit lehetne és mit kellene tenni az egyház, illetőleg egyházak jövőjének a megmentése érdekében.

Feltűnő, hogy az ismeretlen szerző tisztán látja a helyzet súlyosságát és mégsem pesszimista.

Viszonylagos optimizmusát így indokolja meg:

Ma már a kommunista szakemberek is kezdik belátni és elismerni, hogy az a teória, amely szerint a gazdasági, szociális és kulturális struktúra gyökeres változása a nép tudatváltozását és vele a vallásosság elhalását is magával hozza, már nem tartható fenn, mert a tények megcáfolták. Nem hívő, hanem marxista kutatók állapították meg, hogy hazánk lakosságának még mindig több mint a fele, és az ifjúságnak is majdnem a fele, vallásosnak vallja magát.

A rezsim máris súlyos gazdasági problémákkal küzd és még nagyobbak előtt áll. A kapitalista országokkal szembeni eladósodása egyre katasztrofálisabb méreteket ölt. Nincsen miből megvennie az export versenyképességéhez feltétlenül szükséges modern gépi felszerelést, a fantasztikus gyorsasággal fejlődő nyugati technológiát. És ami talán mindezeknél jobban aggasztja a rezsim felelőseit, a termelés mennyisége és minősége egyre csökken, a munkaerkölcs és a köztulajdon tisztelete Magyarországon eddig ismeretlen és elképzelhetetlen mélypontra süllyedt.

A marxista ideológia csődjének és a szocialista gazdálkodás egyre gyakoribb zökkenőinek a felismerése a magyarázata annak – vonja le a következtetést a kéz alatt terjesztett írás –, hogy Kádár János a pártkongresszus előtt elhangzott beszámolójában ilyen szépen megdicsérte az egyházi vezetőket, a vallásos dolgozókat, és annak is, hogy Losonczi Pál, az elnöki tanács elnöke ünnepélyes keretek között Lékai bíboros mellére tűzte a népköztársaság második legnagyobb kitüntetését. Persze – teszi hozzá – anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik az egyház, a papság és a hívők helyzetét illetőleg a legkisebb javulást is kilátásba helyezte volna.

Mit lehetne és kellene tenni?

Erre a kérdésre próbál felelni mondanivalójának a végén a földalatti röpirat ismeretlen szerzője.

Szerinte a dolgok mai állása mellett a rezsim kormányát, illetőleg a hatalom tényleges birtokosát, a Kommunista Pártot rá lehetne szorítani arra, hogy necsak hirdesse a vallásszabadságot, hanem az egyházak legsúlyosabb sérelmeit és a hívek legbántóbb diszkriminációs panaszait is megszüntesse.

Persze – fejezi be eszmefuttatását nem minden rezignáció nélkül – ennek a kísérletnek a megtételéhez és a siker eléréséhez elsősorban arra lenne szükség, hogy az egyházi vezetők rádöbbenjenek Isten és a történelem előtti felelősségükre.

Válasz egy meghívásra

Esztergomból levelet kaptam, amelyben Lékai László bíboros, a magyar katolikus egyház feje meghívott – „mint kedves külföldön élő magyar testvérét” – arra az ünnepségre, amelynek a keretében II. János Pál pápa október 8-án megszenteli a római Szent Péter bazilika altemplomában a Magna Domina Hungarorum, a Magyarok Nagyasszonya kápolnáját.

Mivel hasonló tartalmú levél több Nyugaton élő paptestvér címére is érkezett, nem vétkezem az illendőség szabályai ellen, ha a meghívásra nyilvánosan válaszolok:

Eminenciás Uram!

Remélem, nem veszi rossz néven, hogy – amikor megtisztelő levelének kézhezvitelét nyugtázom – egyúttal azokat a gondolataimat is papírra vetem, amelyek bennem meghívója olvasása közben felmerültek.

Mindenekelőtt örömmel vettem tudomásul, hogy a Magyarok Nagyasszonya – Szent István ország- és nemzetfelajánlása óta „Boldogasszony Anyánk” – az Egyház szívének számító Szent Péter bazilikában is szentélyt kap.

Örömömet fokozta az a híradás, hogy a kápolnát II. János Pál pápa, hazánk és népünk nagy barátja fogja felszentelni.

Őszintén meg kell mondanom azonban azt is, hogy sokkal jobban örültem volna annak, ha Eminenciád arról értesített volna bennünket, hogy a kommunista kormányzat végre hajlandóságot kezd mutatni a Magyarok Nagyasszonya ellen elkövetett bűnei kiengesztelésére.

Ez a bűnlista nagyon hosszú. Csak a legsúlyosabb máriaellenes kommunista vétkekre emlékeztetek.

Sztálin szobra a Magyarok Nagyasszonya temploma helyén

Rákosi Mátyás 1950-ben a Dózsa György utca városligeti oldalán hatalmas teret képeztetett ki, amelyen felállíttatta eszményképének és parancsoló urának, a világtörténelem legkegyetlenebb zsarnokának, Sztálinnak monstruózus érc-szobrát. Ez előtt a tirannusi jelkép előtt kellett a magyar dolgozók százezreinek évente többször is tisztelgő menetben elvonulniok.

A vörös városrendezésnek a Magyarok Nagyasszonya temploma is áldozatul esett.

A kommunista diktatúra és az orosz megszállás bilincseiből szabadulni akaró főváros népe már az ötvenhatos forradalom első napjának délutánján ledöntötte a rabszolgaságnak ezt a kihívó jelképét. És miközben csepeli munkások átvágták a pogány kolosszus térdeit és nyakába vetett acélkötéllel az utca porába rántották a megroggyant lábú óriást, a környék népe hangos szóval követelte lerombolt templomának az újjáépítését.

Mondani is felesleges, hogy a forradalmat és a szabadságharcot vérbefojtó szovjet megszállók kegyéből uralomra került Kádár-klikk máig sem tett eleget a nép kívánságának.

A Regnum Marianum megsemmisítése

A Sztálin-emlékműtől nem messze, a Damjanich utcában működött Regnum Marianum néven az az ifjúsági lelkipásztori központ, amelyben és ahonnan tehetséges és apostoli lelkű hittanárok vezették és irányították a középiskolás fiatalság lelki nevelését nemcsak budapesti, hanem országos viszonylatban is. „A Regnum – emlékezik vissza Nyisztor Zoltán – valóban fogalom, varázs, bűvölet volt diákok és öregdiákok, papok és hívők lelkén egyaránt ... A Regnumban tizenkét máriakongregáció működött és három cserkészcsapat, valamint az öreg regnumisták gárdája. Ott készült a Zászlónk folyóirat a fiúifjúság, a Nagyasszonyunk a leányifjúság és a gyerekek lapja, a Kis Pajtás ...”

Sok-sok más intézményünkkel és szervezetünkkel együtt a Regnum is az alkotmányában lelkiismereti és vallásszabadságot ígérő rezsim dühének az áldozata lett.

A buzgó regnumista papok közül többen központjuk megszűntetése, kongregációik és cserkészcsapataik feloszlatása és hittanári állásaik elvesztése után is kapcsolatban maradtak volt növendékeikkel. A politikai rendőrség azonban olyan árgus szemekkel figyelte őket, hogy merészségükért hamarosan valamennyien, összeesküvésre való előkészítés bűnével vádoltan, bíróság elé, majd börtönbe kerültek.

A Regnuméhoz hasonló sors érte a Horánszky utcában működő Kongregációs Otthont is, amely a főváros egyetemi, értelmiségi és iparos Máriakongregációnak volt a központja.

És a kommunisták vallásellenes irtóhadjáratának áldozata lett az a sok-sok ezer máriakongregációs egyesület is, amely az egész országot behálózva, a fővárosi egyházközségektől kezdve a legkisebb falusi plébániáig ápolta és terjesztette a Magyarok Nagyasszonyának a tiszteletét.

A magyar nép válasza

A magyar nép az 1947–48-ban lezajlott Boldogasszony Évének csodálatosan szép és bátor hitvallásával válaszolt hagyományos és mély máriatiszteletének durva megsértésére.

Mindszenty bíboros megállapítása szerint „az ország legjelentősebb központi helyein és Máriakegyhelyein ... százezres tömegekben milliók álltak a Máriatisztelet fehér lobogója alá.”

Tették ezt a hívek annak ellenére, hogy a Kádár János belügyminiszternek engedelmeskedő állami szervek a legdurvább és a legbecstelenebb eszközöket is igénybe vették arra, hogy a nép részvételét lehetetlenné tegyék és az istentiszteletek menetét megzavarják.

Az állítólagos kádári pálfordulás legendája

A rezsim egyházpolitikájának irányítói – időt és pénzt nem kímélve – igyekeznek elhitetni a nyugati világgal és a szabadföldi magyarsággal, hogy a népköztársaság és az Egyház viszonya évről-évre javul. Közben szorgalmasan és ügyesen felhasználják Eminenciádnak idevágó, a hivatalos propaganda állításait megerősíteni látszó nyilatkozatait is.

Sajnos, az otthoni szomorú valóság nem igazolja ezeknek a rózsaszínű optimizmust sugárzó nyilatkozatoknak a tartalmát.

Ellenkezőleg!

Feltétlenül megbízható, az ország különböző vidékeiről érkező információk tanúsága szerint az Egyház Magyarországon még soha nem volt olyan kiszolgáltatott helyzetben az államhatalommal szemben, mint ma, amikor a népköztársaság alkotmánya biztosítja a lelkiismereti és vallásszabadságot, és amikor ennek az államnak tényleges feje, Kádár János, a kommunista párt első titkára és a katolikus egyház feje, Eminenciád, gyakran nyilatkozik az Állam és az Egyház megjavult viszonyáról.

Hogy mit tehet az Egyház és mit nem, azt – a szinte már nevetségesen apró és jelentéktelen részletekig menően – az Állami Egyházügyi Hivatal, illetőleg annak mindenütt jelenlevő ellenőre, határozza meg.

A püspökök és a lelkipásztorkodó papság helytálló része között áthidalhatatlan szakadék tátong, mert a küldetésükhöz híven ragaszkodó plébánosok és káplánok nem találnak védelmet, sok esetben még csak megértést sem a lealacsonyító és megszégyenítő helyzetbe beletörődött vagy azt – békepapimozgalmi múltjuknak megfelelően – kifejezetten támogató főpásztoraiknál.

Ugyancsak teljesen árváknak és pásztoraiktól elhagyottaknak érzik magukat azok a világi hívek, akiket hitük megvallása és vallásuk gyakorlása miatt úton-útfélen diszkriminálnak.

Akármennyire fájdalmas is, meg kell mondani, hogy az Eminenciád elnöklete alatt álló püspöki kar még egyetlenegyszer sem emelte fel a szavát az ellen, hogy hazánkban bizonyos rétegeknek kifejezetten meg van tiltva, hogy egyházi házasságot kössenek; hogy újszülötteiket megkereszteltessék; hogy gyermekeiket hittanra járassák és hogy vasárnaponként résztvegyenek az istentiszteleten.

A hazai információk híreit megerősítik a magyar kereszténység sorsát egyre növekvő aggodalommal kísérő II. János Pál pápa apostoli leveleinek bíráló és bátorító fejezetei is.

A teendők helyes sorrendje

Hoszúra nyúlt válaszomat annak a véleményemnek a közlésével fejezem be, hogy Eminenciádnak és a püspöki karnak elsősorban és mindenekelőtt azt kellene szorgalmaznia, hogy a Magyarok Nagyasszonya otthon kapja vissza azt a tiszteletet, amellyel ezer éven át nemcsak a nép, hanem a hivatalos Magyarország is körülvette. Ebben a rezsim is segíthet azáltal, hogy engedélyezi és elősegíti a Sztálin-szobor kedvéért lerombolt Magyarok Nagyasszonya templomának újjáépítését.

A Magyarok Nagyasszonyának otthoni rehabilitálása nélkül a római kápolna építése nem tekintendő másnak, mint a nyugati kereszténység és a szabadföldi magyarság megtévesztésére szánt kísérletnek.

Eminenciádat az Anyaszentegyház bíborosának és a magyar katolikus egyház fejének kijáró tisztelettel köszönti

http://www.ppek.hu

Közi Horváth József