BUKSZ - Budapesti Könyvszemle

9. ÉVFOLYAM, 2. SZÁM 1997. NYÁR

http://epa.oszk.hu/00000/00015/00006/

TISZTELETKÖR

Balázs Mihály:
Trombitás és környezete

Szakály Ferenc: Mezőváros és reformáció
Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez
(Humanizmus és reformáció; szerkeszti: Jankovics József)

Trombitás és környezete

Balázs Mihály

Szakály Ferenc hatalmas terjedelmű monográfiája imponálóan gazdag anyagot szuverén módon uraló, s a magyarországi reformáció történetére vonatkozó ismereteinket lényeges új adatokkal és meglátásokkal gazdagító mű. Az előszóban szerzője bepillantást enged a munka keletkezéstörténetébe is. Elmondja, hogy immár negyedszázada rendre egy felejtés ellen való könyvecskébe (memory book) írta össze a szorosabban vett gazdaság- és társadalomtörténeti kutató munkája során kezébe került forrásokat, illetve adatokat. Ezeket aztán meggazdagították azok a cédulák is, amelyekkel (megszámoltam!) 46 hazai és külföldi történész és irodalomtörténész kollégája ajándékozta meg. Szerencsére van még olyan tudományterület, ahol az ilyen típusú egymás keze alá dolgozás a természetes, és nem az ellenkezője, s persze az is természetes, hogy a szerző az előszóban némelyiküket szinte társszerzőjévé emeli. Az így összegyűlt adatok rendszerezéséből, majd feldolgozásából olyan - részben már korábban is közölt, de a mostani kötet számára jelentékeny módon átdolgozott, részben először itt napvilágot látott - tanulmányok keletkeztek, amelyek mindegyike új tudományos eredményeket tartalmaz. Hosszú lenne ezek felsorolása, ám néhány kiemelése mégis indokolt. A korábbi megfogalmazás korrekcióját is tartalmazó Schreiber Farkas(ok) tanulmány a hazai kutatás által egyáltalán nem ismert adatokat közöl Jacobus Heraclides Despota kalandos moldvai vállalkozásáról. A Szegedi Kis István-életrajz nem csupán új megfigyeléseket tartalmaz, hanem nagyon érdekes parasztpolgár portrékat is kerekít. Ugyanez mondható el a Skaricza Mátéról írottakról, amelyek a jeles reformátor életművét új - egyelőre továbbra is rejtélyes - opusszal is gazdagítják, s ugyanakkor új részleteket tartalmaznak arról az erőfeszítés-sorozatról, amellyel a protestánsok Pázmány Kalauzára próbáltak válaszolni. Szegeden élőként föltétlenül említésre méltónak tartom, hogy sok új adalékot kapunk a Bálint Sándor által "szegedi kirajzás"-nak nevezett jelenségcsoportról. Nyomatékosan hangsúlyozni kívánom: az itt csupán felvillantott eredmények kulcsa az, hogy a szerző mentes az impresszionisztikus esszézésnek hódoló hazai tudományosság - sajnos igen gyakori - két komoly hiányosságától: a nemzetközi eredmények egyszerre lusta és provinciális mellőzésétől, valamint a levéltári kutatások elhanyagolásától. A Schreiberek portréi például éppen azért váltak izgalmassá, mert Szakály mindazt, amit a hazai kutatás felhalmozott, "összehozta" Maria Holban és Martin Kriebel eredményeivel. Más esetekben pedig azáltal vált egy személyiség vagy jelenség az eddig sejtettnél is jóval izgalmasabbá, mert a szerző új levéltári anyagot tudott szóra bírni. E rendkívül izgalmas tanulmányok magabiztosan görgetik magukkal az egyes témakörök (olykor elfeledett vagy kevésbé idézett szerzőket is felölelő) teljes szakirodalmát, s a részleteknél szívesen elidőző széles elbeszélőkedvvel sorjázzák az eseményeket. Így bontakoznak ki a szerző reflexiója szerint is olykor már-már szépírói tollra kívánkozó történetek, amelyek előadása persze mégis megmarad a szorosabban vett tudományosság területén, s Szakály időnként megnyilatkozó finom iróniája a legjobb értelemben vett "megspékölés" kategóriájába tartozik.

Az ilyen típusú írásokat keretbe foglaló két elméleti igényű tanulmányra - Prológus: mezőváros és reformáció (megoldási javaslatok); Epilógus - az alábbiakban még visszatérünk, a bekeretezettek egyikéről - Egy hódoltsági parasztpolgár, aki beleavatkozott a nagypolitikába. Nagymarosi, majd nagyszombati Trombitás János, 1559-1592 - azonban a szorosabban vett szakmai érintettség okán részletesebben is szólunk. A kötetnek ez a legterjedelmesebb fejezete mintegy kvintesszenciáját adja a fent jelzett erényeknek, hiszen úgy rajzolja fel az említett Trombitás életútját, hogy mennyiségében is tekintélyes - a fejezet függelékében részben közölt - új levéltári anyagra támaszkodik. Tegyük mindjárt hozzá, dús invenciót igényelt ezeknek az újonnan talált forrásoknak a megszólaltatása, hiszen a történésekben nem kis lyukakat hagyó felségfolyamodványokról, peres iratokról és vallomásokról van szó, amelyek hasznosítása komoly intézmény- és hivataltörténeti ismereteket igényelt. Az eredmény, a dolog természetéből adódóan megmaradt kiadós hézagok ellenére, lebilincselően izgalmas pályakép lett. Kiderült, hogy a korábbi szakirodalomban előkelő nemesként is emlegetett Trombitás személyében ugyan valóban nemes volt, valójában azonban ahhoz a Thököly Sebestyénhez hasonlítható, aki gyulai, majd nagyszombati polgárként olyan anyagi tőkét vállalkozott össze magának, amely várúrrá, majd főrenddé tette. Az 1560-1570-es években Nagymaroson élő, de szerteágazó kereskedelmi kapcsolataival Bécsig, továbbá a török birodalom szívéig és Erdélyig is elérő török harmincados azonban nem lett főúr: 1592 januárjában Komáromban kivégezték. Ennek a pályaképnek az oknyomozó kibontását kapjuk tehát, amelynek során megismerkedhetünk városi közössége gazdasági életével - a fentebb említett elbeszélőkedv jegyében a kezdetekig visszanyúló településtörténetet olvashatunk -, majd azt is figyelemmel kísérhetjük, hogy Báthory István erdélyi fejedelem által is felpanaszolt módon a hetvenes évek derekán tevékeny szerepet vállalt a Békes Gáspár körüli szervezkedésekben.

Igazán izgalmassá azonban az tette őt, hogy további két területen is invenciózus vállalkozónak bizonyult. Az egyik a kémkedés volt, amelynek az olvasóban feszült figyelmet kiváltó részleteit ugyancsak széles háttéren tárja elénk Szakály. A leírtakat úgy summázhatjuk, hogy Trombitás hosszú évtizedeken keresztül egyszerre szolgáltatott adatokat a török és a magyar oldalra, s vesztét az okozta, hogy a kilencvenes évek elején Bécsben elérkezettnek látták az időt kiiktatására. Nem kevésbé izgalmas, hogy Trombitás valamikor a hetvenes évek elején a szentháromság-tagadók mozgalmához csatlakozott, s mivel a feltárt dokumentumok ebből a szempontból is beszédesek, Szakály monográfiája új megvilágításba helyezi a hódoltsági antitrinitarizmus kezdeteit. Nincs mód arra, hogy minden eredményét és megfontolását méltassam, csupán jelzem, hogy lényeges korrekciókat tud javasolni a hetvenes évek elejének eseménytörténetére éppúgy, mint a behatolás útjaira és módozataira. Másfelől - bár a feltárt dokumentumok eszmetörténeti hasznosításától többnyire eltekint - helyenként finom stilisztikai és dogmatikai megfigyeléseket is megfogalmaz: párhuzamot mutat ki például Dávid Ferenc egyik műve és a nagymarosiak Nagyszombatba küldött panaszlevele között. Eszmetörténeti szempontból mégis inkább azt az elfogulatlan és gyakorlatias szemléletű józanságot emelném ki, amely a Szentháromság-tagadók és a törökök alfejezetet jellemzi, s amely igen meggyőzően cáfolja azt az elképzelést, hogy a törökök ideológiai megfontolásokból következetesen támogatták volna a hódoltsági antitrinitáriusokat, ezek pedig az ő szekértolóik lettek volna. Ne feledjük, ez a XVI. századi hitviták során a szentháromság-tagadók ellenfelei tollán megfogalmazott elképzelés igen szívósan tovább él napjainkig is, s egyáltalán nem megnyugtató, hogy Bucsay Mihály német nyelvterületen előszeretettel forgatott egyháztörténete ezt még azzal is kiegészíti, hogy az evangéliumot befogadó nép tartós ellenállást tanúsított az antitrinitarizmussal szemben. Szakály egyfelől meggyőző példákat hoz arra, hogy a törökök lényegében közömbösek voltak alattvalóik felekezeti hovatartozását illetően, másfelől érzékelteti, hogy az eszmeileg is meglehetősen tarka konglomerátumot jelentő antitrinitarizmusban sokféle elképzelés élt egymás mellett a mohamedánok hitéről. Úgy vélem egyébként, hogy a kérdéskör tárgyalásánál még a Szakályénál is finomabb distinkciókkal kell élnünk, illetőleg várnunk kell a végleges válasszal a XVI. századi antitrinitárius írásbeliség teljesebb körű feltárásáig. Ennek hézagos ismeretében is meg merem azonban kockáztatni: nem helyt-álló a szerző azon megállapítása, hogy az "unitarizmus gazdag irodalmi hagyatékából jelenlegi ismereteink szerint teljességgel hiányoznak a törököt megbélyegző toposzok" (312. old.).

E sorok írója elsősorban itt érez indíttatást a Szakály által feltártak kiegészítésére, ám most csupán egyetlen mozzanatra utal. A Trombitás környezetében keletkezett iratok - a kifejezetten vallási jellegűek szinte teljes pusztulása ellenére - egyértelműen bizonyítják, hogy a Hódoltságban nem csupán az erdélyi antitrinitarizmus mechanikus recepciója zajlott le, hanem esetenként megfigyelhető az európai eszmetörténetben sem szokványos gondolatok alkotó felhasználása is. Ez nem utolsósorban egy népszerű és magyar nyelvű beszédmód kialakulásában ragadható meg, amelynek során a prédikátorok és a laikus hitterjesztők előszeretettel éltek a mindennapi életből merített hasonlatokkal és metaforákkal, s úgy próbáltak beszélni a magvas teológiai témákról, hogy mondandójuk az egyszerű emberek számára is követhető legyen. Szakály bedolgozza értekezésébe e megnyilatkozások némelyikét, ám e laikus teologizálás megérdemli, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon, hiszen esetenként izgalmasan rendhagyó és műfajilag is nagyon nehezen besorolható szövegeket vagy inkább szövegrészleteket eredményez.

Hadd hívjam fel a figyelmet ebből a szempontból a Függelék 6. darabjára, Trombitás János Forgách Simon bányavidéki és dunáninneni főkapitányhoz 1574 májusában Nagymarosról írott levelére. Ez a Szakály által más szempontból bőségesen elemzett, rendkívül kusza szöveg részletesen szól a nagymarosi harmincados sérelmeiről és érdemeiről, a Julius Salm által tőle elvett borsot éppúgy szóba hozza, mint az ellenkémek kiiktatására tett erőfeszítéseit, majd feltárja, hogy immár két hete erősen töri a fejét azon, írjon-e a címzettnek hite és vallása felől, amely Forgáchnak utálatos, s emiatt "erősen tör" mind reá, mind a vele egy valláson lévőkre. Ezután így folytatja: "Maga bizony az egy hatalmas Isten ellen törekedik nagyságod, mely Isten mind zsidót, magyart, törököt és minden nemzetséget arra teremtett és vitt, hogy azmiben ő akarja, ugyan abban legyenek, mert az hit Isten ajándéka, azmint Kor. 9. Szent Pál int, mert sem az akarójé, sem az futójé, csak az könyörülő Istené a hitadás, Cristus urunk is azt mondja, hogy senki nem mehet őhozzája, hanem csak az, azkit az ő szent atyja vonszony." (370. old.) Talán azt is szimptomatikusnak tarthatjuk itt, hogy levélírónk elvétette a bibliai helyet, hiszen a Róm. 9. 16. híres locusáról van szó, de inkább azt hangsúlyoznám, hogy a közismerten általában a szabad akarat kérdéséről folyó vitákban előkerülő bibliai idézet itt egészen szokatlan kontextusba kerül, hiszen annak bizonyítására szolgál, hogy mindenkit meg kell hagyni a maga vallásában. Mondanom sem kell, hogy a zsidók, törökök és magyarok ilyen hangsúllyal való felemlegetése sem tekinthető szokványosnak, s ezt olvasva persze nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy ekkorra már részben megíródtak Kolozsvárott Jacobus Palaeologusnak a három nagy vallás szinkretizálására vonatkozó elképzelései.

Befejezésül néhány észrevételt tennék a keretező írásokról. Nem kérdés-felelet viszonyban állnak ezek egymással, hanem inkább a közbezárt tanulmányok tanulságait is érvényesítő gondolatmeneteket tartalmaznak a mezővárosok történeti szerepéről, az ezekben kialakult kultúra jellegéről. Emeljük ki mindjárt, hogy széles körű érdeklődésre számíthatnak már csak azért is, mert a kérdéskör historiográfiai áttekintését is adják, s ily módon bizonyára jól hasznosíthatók lesznek az egyetemi oktatásban is. A szakirodalom áttekintése során világosan körvonalazódnak a kutatás hiányosságai: a mezőváros fogalmának meghatározatlansága, illetve nagyon sokszínű történeti valóságot jelölő volta, a XVI. századi fejlemények kutatásának viszonylagos elhanyagoltsága, a kelet-közép-európai térségre vonatkozó összehasonlító vizsgálatok hiánya, a mégis megfogalmazott tipológiák egyszempontúsága. Egyfelől hangsúlyozza tehát, hogy kutatási programokat és konferenciákat igényelne az összegző írásokban érintett kérdéskör kibontása, másfelől azonban a nagyon lendületes Epilógusból világos: a szerző úgy gondolja, hogy "a török magyarországi térnyerése és a vele járó állandó háborúskodás még annál is többet pusztított, mint amiről eddig tudtunk, s más egyéb mellett eltiporta egy autochton magyar városfejlődés csíráit (is)". Másutt, a mezővárosok önszervezésre és önkormányzásra való képességének méltatása során ismételten megfogalmazza: "a török uralom két százada közé szakadékként ékelődő >>tizenötéves<< háború veszteségeihez a következőkben esetleg immár egy erősebb magyar polgárság és egy városiasodottabb településhálózat elpusztítását is hozzá kell írnunk". (424. old.) Teljes egészében meg tudom érteni az izgalmas mezővárosi vállalkozói pályákat felrajzoló szerző lelkesedését hősei iránt, s az újabb történeti irodalom alapján magam is úgy gondolom, hogy a tizenötéves háború meghatározó jelentőségű volt a Kárpát-medence egészében lezajló történeti folyamatokra. Arról azonban már nem vagyok meggyőződve, hogy a XVI. századot a magyar vállalkozás első fénykorának kellene neveznünk. (Őszintén szólva kissé sérti a fülemet e meghatározás publicisztikus hangoltsága, mint ahogy inkább publicisztikába valónak vélem a mostani vállalkozók, gazdasági hatalmasságok és késedelmes jogszolgáltatók címére kiosztott oldalvágásokat is.) Mondandómnak tehát az a lényege, hogy várjuk meg a mérlegkészítéssel az említett, további szempontokat is érvényesítő kutatási programokat, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne megfogalmazni ilyen munkahipotézist is.

Lényegében hasonló mondható el a mezővárosok és a reformáció viszonyáról leírtakról. Szakály kétségtelenül jogosan bírálja Klaniczay Tibor 1956-ban íródott nagy összegző tanulmányát1 vulgarizálásra hajlamos szemlélete miatt, azt azonban nem egészen értjük, miért gondolja úgy, hogy "a >>miért<< kérdésére ma sem tudunk árnyaltabb és megnyugtatóbb választ adni, mint jó száz évvel ezelőtt Friedrich Engels és háromnegyed százada Max Weber" (30-31. old.). Hagyjuk most figyelmen kívül, hogy az említett Klaniczay-tanulmány leegyszerűsítő szemlélete ellenére jelentékeny módon oldotta az engelsi tipológia mechanikus hazai használatát, hiszen fontosabb annak hangsúlyozása, hogy az említett két gondolkodó nem egészen azonos módon vélekedett a vallási szféra autonómiájáról. Ennél is fontosabb azonban azt megemlítenünk, hogy az utóbbi csaknem száz esztendő konkrét történeti kutatásai teljesen kihúzták a talajt elképzeléseik alól, s ma már nem lehetséges az ő nagy léptékű elméleteik szerint elképzelnünk a reformáció európai útját és történelmi szerepét. Reformáció és mezőváros egymásra találását kutatva Szakály tehát akkor jár legközelebb a modern kutatási trendekhez, amikor a konkrét körülmények vagy a protestáns prédikátor személyiségjegyeinek fontosságáról beszél, vagy amikor arról ír, hogy szellemi folyamatokat és spirituális megnyilvánulásokat lehetetlen közvetlenül lebilincselnünk a gazdasági mozgásokhoz. Mindez természetesen nem jelenti, hogy ne volna lehetőség különféle régiók és fejlődési tendenciák összehasonlító vizsgálatára. Erre nagyon is szükség van, hiszen ilyen vizsgálatok elvégzése után lehet majd megfogalmazni, mit is jelent az, amikor monográfiánk szerzője azt írja, "hogy a magyar vállalkozás fénykorának, ha nem is legnagyobb, de mindenképpen legmaradandóbb >>vállalkozása<< a reformáció különböző irányzatainak befogadása volt". (421- 422. old.)