Protestáns gyűjtés Genf javára Kelet-Európában, Magyar- és Erdélyországban 1592-93-ban
Theológiai Szemle 1974. 200-207. lap
Charles Emmanuel szavojai herceg 1589. március 30-tól négy éven át háborút viselt Genf ellen. A spanyol királyra, a Ligára és Rómára támaszkodott. Kezdetben Genfnek is voltak szövetségesei, de azután egyedül maradt. A szavojai herceg túlereje kezdettől nyilvánvaló volt, Genf számára azonban a tét egyszerre jelentette állami függetlenségének és református hitének megtartását.
A szavojai herceg seregei elözönlötték Genf környékét. A helységek református lelkészei a puszta életüket is alig tudják menteni, Genf elesettsége viszont akkora, hogy nem képes mindnek menedéket adni, hanem Basel és Zürich vendégszeretetét kéri számukra. Genf helyzetét Béza egy Navarrai Henrikhez írt levélben így ecseteli: „Végső szükségben vagyunk. Már eddig is kevés volt az élelmünk, most azonban be kellett fogadni igen sok menekült földművest, legtöbbjét sebesülten, továbbá sok más hajótöröttet több mint száz faluból, amelyeket a spanyolok kiraboltak és felégettek"1.
III. Henrik francia király meggyilkolása után a szavojai herceg, mint nagyobb zsákmányra, a francia koronára vetett szemet, így 1590 elején enyhült a Genfre nehezedő nyomás. De amikor Navarrai Henrik foglalta el a francia trónt, a szavojai herceg 1590 júniusában ismét egész erejével Genf ellen fordult. E hó végén Genf hadait szinte megsemmisítő vereség érte Chátelaine-nél. Genf azonban nem adta meg magát. Béza riasztja Genf barátait. Már június 18-án így ír IV. Henriknek: „A végső szükség kényszerít, hogy figyelmeztessem Felségedet, itt az utolsó pillanat városunk megmentésére... Tizenöt hónapja személyi és anyagi támogatás nélkül, egyedül hordozzuk egy embertelenebb és kegyetlenebb háború terheit, mint amilyet a törökök és a tatárok szoktak viselni"2.
IV. Henrik első gondja ekkor még saját trónjának a biztosítása volt, ezért csapatok helyett egy kiváló tisztjét küldte Genfbe, aki ott rendbe is szedte a szétvert erőket. Genf csakhamar vissza tudott vágni a harctéren is, de azután még további két esztendő telt el váltakozó sikerű katonai akciókkal, amelyek egyre jobban magukon viselték a szemben álló felek kifáradásának jeleit.
Charles Liffort segélygyűjtő körútját 1592 tavaszán határozták el, amikor fennállt az a veszély, hogy a szavojai újabb segélycsapatok birtokában döntő támadásra határozza el magát. Már 1582-ben is nehéz helyzetbe került a kis városállam, és akkor Jean Maillet városi tanácsost küldték el Angliába3. Az út előkészítésére Béza levelet írt í. Erzsébet angol királynő államtitkárához, Walsinghamhez. A levélből4 P. F. Geisendorf közöl5 hosszabb részletet. Ugyanez a Maillet vesz részt Charles Liffort keleti akciójának és a többi segélykérésnek megszervezésében is.
1592 áprilisában Paul Chevalier-t IV. Henrik udvarának hugenotta lelkészeihez, Anjorrant-t Hollandiába6, Charles Liffort-t pedig Kelet-Európába küldik. Ez utóbbiról számolunk most be.
Béza készíti el a pátenseket. Ezek szövegét és a genfi tanács 1592. és 1593. évi jegyzőkönyveiből az ide vonatkozó részleteket Pokoly József már 1911-ben közölte a Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár X. évfolyamának 143-151. lapjain. A közölt források feldolgozásától visszariasztotta a kutatókat a bennük található adatok nagy száma, ugyanakkor pontatlansága. Kb. annyi ment át a köztudatba, ami Révész Imre
Magyar Református Egyháztörténetének I. kötetében, a 246. lapon7 olvasható: „Hogy a magyarországi reformátusság, általában protestánsság adakozó készségének és képességének még a külföldi hitsorsosok közé is elment a híre, annak érdekes bizonysága a jogtudós Liffort Károly genfi polgárnak 1593-ban Erdélyben és a Tiszántúl tett segélygyűjtő körútja, amely a pápaságtól és Savoyától fegyveresen is szorongatott genfi városállam megsegítését célozta és igen szép eredménnyel járt: nemcsak a református magyarok, de a lutheránus erdélyi szászok is tetemes összegekkel siettek az Evangélium erős várának támogatására."
A Liffort-misszió megérdemli tüzetesebb figyelmünket is. Kibontakozik az adatokból az az összetartó hittestvéri hálózat, amely Genftől Nürnbergen, Prágán, Boroszlón, Krakkón, Erdélyen, Magyarországon, Danzigon és Frankfurton át újra Genfig terjed. E kör tagjai maguk is harcban álltak az ellenreformáció rohamaival, de jelentős áldozatot tudtak hozni a sürgős szükségben levő Genf javára is. Igen érdekes Liffort gyűjtő körútja az adományok hitvallási és nemzeti hovatartozása, valamint az út pénzügyi, politikai és technikai részletei miatt is.
Az előkészületek
Protestáns célra első ízben akkor folyt nemzetközi gyűjtés, amikor Ungnád Jánosnak 1563 április 4-én kelt felhívására a közép-európai városok egész sora nagylelkűen sietett a délszlávok közötti reformációs propaganda, közelebbről az urachi nyomda támogatására8. Liffort missziójáról előbb azt iktatjuk ide, amit Genf jeles történetírójánál, J. A. Goutier-nél találunk feljegyezve. Elmondja, hogy Charles Liffort 1592 júniusában hagyta el Genfet, hogy bejárva Német-, Lengyel és Magyarország számos protestáns városát eljusson Erdélyig. Utja folyamán több mint 8000 forintott gyűjtött, amiről 1593 december havában számolt el a genfi tanácsnak9. Gautier szó szerint közli Bézának fentebb említett latin pátensét is. Fontosabb része magyar fordításban így hangzik:
„Ellenségeinknek vannak szövetségeseik, akik a mi vallásunk gyűlöletétől hajtva kezük alá adják a katonát, a pénzt és a többi háborúhoz szükséges dolgot. Hogyan álljon fenn tovább városunk, ha a három év óta tartó háborúban naponta háborgatják, hadi felszerelései kimerültek, hiányzik a pénz és a gabonanemű, a várost környező termőföldeket pusztítják és elnéptelenítik? Minden eddiginél súlyosabb katonai támadás fenyeget ugyanazon ellenség részéről, amely most hadat toboroz Itáliában, hogy keresztül vigye akaratát. Ezért kénytelenek vagyunk sürgős segítségért és támogatásért esedezni mindazon fenséges fejedelmek, nagyságos urak, nemes és tiszteletre méltó rendek és igen kiváló férfiak színe előtt, akik együttéreznek velünk nyomorúságunkban; abban a reményben tesszük ezt, hogy kegyességük és emberségük folytán, legfőképpen azonban ugyanazon vallásunk szabadságának megőrzése céljából, készek minket segítséggel, tanácssal és pénzzel megsegíteni. E célból követségbe küldtük az előbb említett fenséges fejedelmekhez, nagyságos urakhoz, nemes és tiszteletre méltó rendekhez Charles Liffort jogtudóst, nagyobb tanácsunk igen kedvelt tanácsosát, hogy Magasságotoktól és Kegyelmességetektöl az irántunk és vallásunk iránt érzett jóakarat és szeretet mértéke szerint Köztársaságunk nevében és javára ellenszolgáltatás nélküli adományt gyűjtsön. És hogy azoknak a jótékonysága, akik bennünket együttérzésre méltóknak találnak, rejtve ne maradjon, utasításba adtuk ezen mi követünknek, hogy írja be az adományozók nevét és a pénz összegét abba a könyvecskébe, amely tanúsítandja számunkra és utódaink számára a nagyságos és tiszteletre méltó férfiak irántunk és vallásunk iránti jóindulatát, hogy ezáltal mi és utódaink, ha Isten a mostani kátyúból kiment, irántunkban teljes háládatosságot és emlékező lelkületet tanúsíthassunk. Mely oknál fogva arra kérjük a fent említett fenséges fejedelmeket, nagyságos és tekintetes urakat, úgyszintén a tiszteletre méltó rendeket, hogy követünket nevünkben munkált feladataiban bizalmukkal ajándékozzák meg, minket pedig jótéteményeikkel segítsenek fel, emlékezvén Krisztusnak ama mondására, hogy százszorosa lesz azoknak a jutalma, akik könyörületességet gyakorolnak a bajbajutottak iránt. Mi pedig arra fogunk törekedni, hogy mindenfajta jó szolgálatainkkal érdemeseknek bizonyítsuk magunkat Magasságtok, Kegyelmességtek és Nemzetességtek iránt erre a jótéteményre. Mindezek hitelére ezen levelünket pecsétünkkel és főjegyzőnk kézjegyével ellátva kiadtuk 1592 május havának 12. napján."10
Liffort úti előkészületeiről és általában az utazás részételeiről a genfi városi tanács fent említett 1592. és 93. évi jegyzőkönyvei értesítenek11. Megtudjuk, hogy az „Erdélybe, Csehországba és más helyekre" tervezett segélygyűjtésre előbb Barrillet volt kiszemelve, de mert ő mint a hadi pénztár kezelője nélkülözhetetlen volt Genfben, a tanács 1592. április 4-i délutáni ülésén elhatározta, hogy Charles Liffort nemest küldi ki, aki felajánlotta magát erre az útra. A további előkészületekről közvetve a tanács 1593. december 3-i jegyzőkönyvéből értesülünk, amelyben a gyűjtő körút záró számadása olvasható. Liffort nem egyedül ment, hanem magával vitte Jean nevű unokaöccsét is, aki talán még növendék-sorban lehetett, mert az öltöny, amelyet számára nagybátyja Danzigban csináltatott, a számla szerint csak 9 tallérba került, míg Charles Liffort ugyanott rendelt öltözete 15 tallérba. Ezek az árak is arra vallanak, hogy a genfi nemes úr és unokaöccse jó társaságban forgolódott és ahhoz képest öltözködött. A két Liffort-nak Barrillet, a hadi pénztár említett kezelője előlegezett 400 szavojai forintot az út folyamán előreláthatólag szükséges különböző pénznemekben.
Sűrűn felvetődik adatainkban a különböző pénzek neve és azok értékének egymáshoz való viszonya. Érdemes tehát ezzel a kérdéssel már elöljáróban foglalkozni. Segítségünkre van, hogy a záró számadásban szerepelnek a különböző pénznemek, sőt kiderül, hogy milyen árfolyammal számították át azokat a Genfben fizetési eszközt képező szavojai forintra. Általában azt állapíthattuk meg, hogy a kelet-európai érmefajtákat, főleg a magyar dukátot valamivel kevesebbre értékelték más forrásokból kimutatható értéküknél12. A záró számadás szerint egy magyar dukát 10 szavojai forintot, egy erdélyi tallér 7 és 4/4 sz. forintot, a közönséges tallér és a magyar forint 6,60 sz. forintot, végül az écu pistolet 8,75 és az écu soleil 9,25 szavojai forintot ért13. Előrebocsátjuk azt is, hogy egy magyar dukát értékét legalább kb. 1200 mai magyar forintban állapíthatjuk meg14. A szavojai forint értéke 1593 táján ennek egytizedét tette ki, tehát kb. 120 mai magyar forintot ért.
Ulm, Nürnberg, Prága és Boroszló
A két Liffort az utazást lóháton, ha nem saját lovaskocsin kezdte. Erre mutat, hogy a jegyzőkönyv szerint Michel Roset15 előkelő idős genfi polgár, valaha még Kálvinnak is jobbkeze az Akadémia alapításánál, kölcsön adta nekik lovát. 1592. június 3-án Liffort-ék már Ulmban vannak, ahol Antoine Gerbeltől 12 fülöptallért vettek kölcsön, úgy látszik váltási nehézségek miatt; majd Nürnbergben állapodtak meg, itt lakott ugyanis Calendrin, Genf bizalmi embere, akihez a későbbiek során a gyűjtött pénz egy részét irányították. Charles Liffort Nürnbergben eladta a Roset-től kölcsön kapott lovat 200 sz. forintért, mert tanácsosabbnak tartotta, hogy útjukat bérelt kocsin folytassák. A ló eladási ára szerepel a számadásban.
A következő hír Prágából való. Lifforték már nincsenek ott. Egy Lavinius nevű orvosdoktor tett jelentést ottlétükről és a gyűjtés kezdeti eredményeiről Bézának az új naptár szerint augusztus 10-én írt levelében, tehát a régi naptár szerint július 31-én16. Lavinius szerint Liffort alkalmatlan, sőt életveszélyes pillanatban jelent meg Prágában. Rudolf császár üldözi a reformátusokat, háborúban áll a törökkel, Lengyelországban pedig pestis pusztít. Liffortékat Prágában „hamis testvérek" árulása miatt csaknem leleplezték. Veszedelem fenyegeti Liffortékat, ha a „püspökök tartományain", tehát Ausztrián és észak-nyugati Magyarországon át folytatják gyűjtő útjukat. Ígéri, ha pénzek gyűlnek kezéhez, hűségesen eljuttatja majd Genf városának és egyházának. De mert Liffort további útja veszélyesnek látszott, csak arra adtak neki mindössze 26 vagy 28 dukátot, hogy két lovat és egy kis kocsit vehessen, és saját járművön folytassa útját.
A genfi tanács a jegyzőkönyv szerint 1592. szeptember 6-án foglalkozott ismét ez üggyel. Liffort július 24-én Boroszlóból keltezett levelében arról értesítette a genfieket, hogy a mögötte levő út sikerrel járt. Reméli, hogy Morvaországból és Sziléziából kb. 1000 tallért küldenek Genfbe Calendrin közvetítésével. Ezen túlmenően azonban a prágai Lavinius tovább buzgólkodik, valamint azok is, akiknek Liffort még Nürnbergben lelkére kötötte Genf megsegítését. Megírta Liffort, hogy Prágából kiindulva csaknem egész Morvaországot beutazta, és a magyar határ közelébe jutott, de baráti tanácsra irányt változtatott, nem tartván be a Genfben megállapított úti tervet. Útja során nem keresett fel mást, mint főnemeseket, vagy olyan doktorokat, akik Isten kegyelméből megismerték az igazságot, és ennek folytán nagyra becsülik Genfet és a genfi egyházat. Szorgalmasan fog eljárni megbízásában, és oly szerényen fog viselkedni, hogy reménysége szerint a genfi tanács meg lesz majd vele elégedve. Annak a 200 tallérnak nagyobb részét, amelyet Morvaországban kézhez kapott, Boroszlóban Monaviusnál hagyta. Minden pénz Nürnbergben Calendrin-nél fog összefutni. Liffort jelezte még, hogy legközelebb Lengyelországból ír Genfbe.
Cseh-Morva, ausztriai és sziléziai adakozások
Tehát az Ausztrián és a Magyar Királyságon keresztül vezető út helyett Liffort az északi utat választotta Erdély felé Boroszlón és Krakkón át. Az út Krakkóig kb. 14 napig tartott, mert onnan augusztus 8-án küldött levelet Genfbe. A boroszlói levélben említett Monavius szintén orvos volt, akár a prágai Lavinius, de mint jogtudós is ismert. Teljes neve Jacobus Monavius (Monau). Ifjúságában tanult Franciaországban és Hollandiában. Nagy érdemeket szerzett a reformáció megszilárdítása terén Sziléziában. 1603-bah halt meg17. Messze Boroszlón túl is becsült személyiség, sok magyar kapcsolattal18.
A záró számadásból megtudjuk, hogy kik voltak a cseh-morva és sziléziai adakozók. Azt is ellenőrizhetjük, hogy bevált-e Liffort-nak az a reménye, amely szerint 1000 tallérnyi összeg jut majd Genfnek erről a területről. Az elszámolásban szereplő tételek közül ide vehetjük a prágában lovakra és kocsira kézhez kapott 26 dukátot, azaz 39 tallért, úgyszintén a két Zerotin (így!) báró neve alatt szereplő 200 tallért, ide a Monaviusnál hagyott és általa 1592-ben végül is Frankfurtba juttatott 150 tallért (a többi 50 tallér nem szerepel a számadásban), összesen tehát 389 tallért, azaz 2590 szavojai forintot. Ez még akkor is kevesebb a várt 1000 tallérnál, ha hozzászámítjuk a végelszámolás idején is még csak útban levőnek jelzett Monavius féle és danzigi 315 tallérnak a feltehetően cseh-morva és sziléziai területről származó kb. fele részét.
A Zerotin (így!) bárók közül Karl Zierotin játszott nagyobb szerepet. A cseh származású főnemes, Morvaország egyik leggazdagabb főura, 1564-ben született. Baselben Jacob Grynaeusnál és Genfben Bézánál tanult. 1592-ben harcolt IV. Henrik seregében, de amikor felismerte, hogy IV. Henrik a hugenotta ügynek csak másodrendű szerepet tulajdonított, a török ellen készülődő császári seregbe lépett. Sógora volt Wallensteinnak. Később vezéralakja lett a Bocskai győzelme után nagyobb erőre kapó protestáns pártnak, és Mátyás főherceg érdekeit támogatta Illésházy Istvánnal, Thurzó Györggyel, valamint az osztrák protestáns rendek vezetőjével, Georg Tschernembllel együtt Rudolf császár lelenében. A fehérhegyi csata után önkéntes számkivetésben élt Boroszlóban 1636-ban bekövetkezett haláláig. Liffort minden valószínűség szerint namiesti várukban kereste fel a bárókat 19, amely központja volt a szellemi és vallási életnek.
Az elszámolásban szereplő „mayson d'Herbestein"-t, azaz a von Herberstein stájerországi protestáns bárócsaládot, amelynek ebben az időben Ádám báró a kiemelkedő tagja, Liffort aligha személyesen kereste fel, hanem az valószínűleg a nürnbergiek agitációjára csatlakozott a gyűjtéshez, ugyanígy Neuberg városka tanácsa is, melynek közelében a bárócsalád kastélya állt. Nemcsak Liffort útvonalából következtethetünk erre, hanem abból is, hogy a család mindössze 10 tallér adománnyal szerepel. Neuberg városka tanácsa 26 forintot adott, azaz ugyanannyi tallért. A végelszámolásban ezután egy „Felsbague" névvel megjelölt ajándékozó szerepel, amely alighanem a stájerországi Feldbach városkával azonos, a Rába felső folyása mellett. 12 forintot adott.
Krakkó. A Demény-féle hagyaték
Liffort következő levele Genfbe már Krakkóból kelt 1592. augusztus 9-én. Az egyebeket is tartalmazó levélből a genfi tanács jegyzőkönyve mindössze egy mozzanatot emel ki. Béza pátense és Liffort oly megrázóan ecsetelték Genf szükséghelyzetét, hogy a krakkói református egyház presbiterei anyagilag is jelentős lépésre szánták el magukat. Egy bizonyos néhai Nicolas Demény, akiről jó lenne, többet is tudni, mert neve után ítélve erdélyi származású magyar ember, valamikor 1000 német forintot hagyott az egyháztanács három tagja őrizetében. 1 német forint legalább 2/3 tallért, illetve magyar forintot ért. Bár pontos értéket nem lehet megállapítani, mert az egyes német államokban nem mindenütt és nem mindig volt azonos sem a forint, sem a batzén értéké, dé óvatosan számítva is ért legalább annyit, mint 4444 szavojai forint. A krakkói presbiterek elhatározták, hogy ezt az összeget kamatmentes kölcsönként három évre Genf rendelkezésére bocsátják, és elküldik az 1593. évi frankfurti tavaszi vásárra. Az egyik presbiter, Le Riche úr - alighanem álnév - szintén írt ebben az ügyben levelet, amelyet a már említett ülésen Paul Chevalier szindikus olvasott fel. Liffort 1593 március 11-én Krakkóból írt levelében azt közölte a genfiekkel, hogy az 1000 német forintot akkor már elvitték a frankfurti vásárra, még pedig jó magyar aranyakban és tallérokban. Mint írja, reménysége szerint a három év letelte után a krakkói reformátusok ugyancsak kamatmentesen meg fogják hosszabbítani a kölcsönt.
Erdélyi és magyarországi pártfogók
A leggazdagabb, legrészletesebb Liffort-levél 1593. március 11-én kelt Krakkóból. A levelet Liffort-nak Genfben élő fivérei kapták és bemutatták a tanácsnak. Liffort előadja, hogy túl van erdélyi és magyarországi körútján. Nem tudott Erdélyből korábban visszatérni, mert a háborús veszedelem miatt a hágókat katonaság őrzi. Megbízatása következtében Erdélyben ellenségei is támadtak, „de Isten ezeket legyőzte minden nagyságuk és hatalmuk ellenére, úgy, hogy szemmel láthatólag balszerencsés sorsra jutottak". Ö viszont Couacziolzki (így!) Farkas erdélyi kancellár, továbbá Murait orvosdoktor tanácsára meglátogatta az erdélyi szászokat is, és olyan kegyes fogadtatásra talált azok püspökénél vagy szuperintendensénél, hogy az, jóllehet ubiquitarius és lutheránus, meleg ajánlással látta el a saját nemzetbeliekhez, és azok is mind nagyon kegyesen fogadták. Végül az erdélyi fejedelem, jóllehet katolikus, meghallgatván utazásának indokait, elhatározta, hogy támogatásban fogja részesíteni. Igen széleskörű és előnyös útlevelet kapott tőle. A további támogatásban megakadályozta a fejedelmet az az ötven itáliai „ligás", akik udvarában élnek, az ország nagy bánatára. Azt írja még, hogy pénzt nem sokat kapott, mert ebbe az országba nem vitt személyeknek szóló leveleket, öt vagy hathónapos tartózkodás után mégis hoz magával a tanács részére 100 dukátot és valamelyes összegű tallért, különösképpen pedig néhány régiséget és medáliát is.
A levélben szereplő erdélyi kancellár Kovacsóczy Farkas. Nem meglepő, hogy Liffort ügyét magáévá tette, bár az 1592-es erdélyi és lengyel állapotokat figyelembe véve ez már nem volt egészen kockázat nélkül való Kovacsóczy korának egyik legképzettebb, jellemileg is rokonszenves erdélyi államférfia. Báthory István lengyel király mellett ő volt az erdélyi ügyek alkancellárja. 1578-ban Erdélyben Báthory Kristóf oldalán kancellár és az ország második embere. Báthory Zsigmond fejedelem kiskorúsága idején előbb a 12-es tanács, majd 1583-tól 95-ig a triumvirátus tagja és élete végéig erdélyi kancellár. Liffort Erdélybe érkezésekor 52 éves, befolyása még nem csökkent, de 1594. augusztus 28-án Báthory Zsigmond őt is és az erdélyi politikusok színe-javát összeesküvés vádja miatt kivégeztette. Kovacsóczyt „egy öszvesodrott keszkenővel" fojttatta meg a szamosújvári börtönben20. Vallásfelekezeti álláspontját némelyek vitásnak tartják, de Szádeczky Lajosnak szerintünk igaza van, amikor reformátusnak tekinti. Már az az egy is perdöntő, hogy Beregszászi Lőrinc Péter Apológia pro ecclesiis reformatis ... (Nagyvárad, 1585) című művében Kovacsóczyt az Ajánlásban a református egyház patrónusának nevezi21.
Báthory Zsigmond 1588-ban magáévá tette ugyan - kénytelenségből és számításból - az erdélyi országgyűlésnek a jezsuiták kiűzetését kimondó határozatát, környezetében azonban továbbra is megtűrte a jézustársasági atyákat. Ezek álruhában forgolódtak, mint pl. a pápa követe, Carillo atya is, aki egy magyar kanonok ruháját öltötte fel. Bizonyos, hogy Liffort főleg őket értette az „itáliai ligásokon", akik az ország nagy bánatára még mindig a fejedelem környezetében élnek.
A másik útegyengető megint egy orvos, akárcsak Prágában vagy Boroszlóban. Teljes neve Johannes Muralt. Svájci származású, Báthory Zsigmond 1589-ben nevezte ki nagyváradi orvossá. Weszprémi István előadja, hogy Muraltnak heves irodalmi vitája volt Simonides Simon rózsahegyi származású eperjesi orvossal22. Ez utóbbi kezelte Báthory Istvánt szomorú eredménnyel, és emiatt orvos kollégái közül többen hevesen bírálták, köztük Squarcialupus olasz orvos, aki egyik ilyen, Kovacsóczynak ajánlott művét 1584-ben nyomatta ki Kolozsvárt23. Minthogy Muralt Squarcialupusszal tartott, ezért Simonides őt is hevesen támadta, mire Muralt 1589 szeptemberében szintén Kolozsvárt megjelent könyvében válaszolt24. A Ráday Könyvtárban van egy szép festett pergamenbe kötött gyűjtőkötet, amely e vitának egyes darabjait tartalmazza. Úgy látszik, hogy a kolligátumot valamelyik későbbi Muralt köttette egybe, mert a kötet második részében Johannes Muraltus Tigurinusnak egy 1667 február 13-án tartott orvosi előadása is olvasható. A nyomtatványt atyjának, Johannes Melchior Muraltnak, a „híres kereskedőnek" ajánlja. A könyv Baselben, Jacob Decker-nél jelent meg év nélkül23. Ezek az adatok arra hívják fel figyelmünket, hogy a magyar-svájci kapcsolatokat kutatva figyelemmel kell kísérni az orvosi jellegű könyveket is. Liffortnak mindenesetre hasznos és kellemes lehetett a svájci orvos erdélyi jelenléte még akkor is, ha a műveltebbek akkori közös második nyelve, a latin, tolmács nélkül is lehetővé tette számára küldetésének teljesítését.
Erdélyi szász adományok
Egyenesen egyháztörténeti és ökumenikus fontosságú adat, hogy Liffort-nak az erdélyi szász lutheránusok püspökét, Lucas Ungleichot vagy Unglert is sikerült megnyernie, majd az ő ajánlására a főbb szász városok és esperességek (káptalanok) támogatását is. A végelszámolás szerint a következő szász városok és káptalanok adakoztak gyűjtőívén. Városok: Beszterce 25 magyar forint, Nagyszeben 25 m. forint, Brassó 20 tallér, Szászsebes és Kereszténysziget (Mulbach et Insula Christiana) 6 tallér, összesen 50 forint és 26 tallér, azaz 521,50 szavojai forint. Káptalanok: besztercei 15 m. forint, nagyszebeni 25 m. forint, „Antisylvani" (így!) 20m. forint, berethalmi 29 m. forint, segesvár-kisdi 16 m. forint, összesen 105 m. forint, azaz 700 szavojai forint, tehát az erdélyi száz pénzadományok összesen 1221,5 szavojai forint. Liffort az 1592-93-ban működő tizenhárom erdélyi száz evangélikus káptalan közül öttől kapott segélyt, továbbá négy város tanácsától. A segélyek a viszonyokhoz, a gazdasági élet pangásához képest jelentékenyek.
Az eredményben Lucas Ungleich püspök, berethalmi lelkipásztor támogatása döntő szerepet játszott. A berethalmi káptalan adománya is, ezen lényegében a püspököt kell érteni, meghaladta a többiekét. A 29 magyar forint az átszámítás miatt sikerült ilyen nem kerekre, eredetileg 20 dukát lehetett. Ungleich (1527- 1600) még Melanchthonnak volt a tanítványa. Csaknem tíz évig tartó külföldi tanulmányok után került 1556-ban a nagyszebeni főgimnázium tanári állásába, összehasonlítás céljából ideírjuk, hogy ekkor 50 magyar forintot ajánlottak fel neki évi fizetésként26. Megtisztelő megbízásként az erdélyi szászok 1561-ben őt küldték el a német lutheránus egyetemekre, hogy kikérjék a teológiai karok véleményét az úrvacsora kérdésében. A püspökválasztáskor (1572) az akkori berethalmi lelkipásztor azért kapott több szavazatot, mint ellenjelöltje, a nagyszebeni első pap, mert ez utóbbi ragaszkodott a középkorias ceremóniákhoz, Ungleich viszont hajlott a szertartások egyszerűsítésére, a helvét reformáció formavilága felé27. Ez a nyitottság az erdélyi szászok között, ez idő tájt még nemcsak Ungleich püspököt jellemezte, viszont főleg ebből magyarázhatjuk Liffort kedvező fogadtatását.
Az erdélyi szászok jelentős segítséget adtak a francia és református Genfnek. A tény ökumenikus mérlegelésénél azt is számba kell venni, hogy Carillo akkor már elkezdte aknamunkáját Erdélyben, 1594-ben pedig megindult az ellenreformációs és Habsburg-barát politika főbb ellenzőinek tömeges kiirtása. A jezsuiták 1596-ban elvették a reformátusoktól a gyulafehérvári dómot, és a felszentelő misén a fejedelem ministrált28. Ungleich püspök talán e veszedelem előérzetében tüntette ki figyelmével az ellenreformáció elleni nagy védőbástyának, Genfnek követét, szövetségest érezve benne.
A záró számadásnak van egy tétele, amely szerint Liffort 30 tallérral adósa a genfi tanácsnak egy olyan megállapodás értelmében, amelyet „Symon Massa doyen de Courone"-nal kötött egy szürke csikó tárgyában. Ez a Symon Massa Brassó első lelkésze volt 1591-től 1605-ig29. A szóban forgó 30 tallér a brassói káptalan vagy a brassói egyház adománya lehetett Genf részére, de ezt Liffort nem pénzben vette át, hanem lovat vettek érte, még pedig olyan kitűnőt, hogy a genfi nemes magával vitte városába, és a tanácstól pénzen akarta megváltani. Az erdélyi szászok adományaihoz ezt az összeget is hozzá kell számítani, bár a genfi számszék adományösszegezésében nem szerepel. Az erdélyi német evangélikusok Liffort-t unokaöccsével együtt kedves vendégként kezelték és adták kézről kézre. Oltard erdélyi szász krónikás évkönyvében feljegyezte, hogy Genf segélygyűjtő követe 1592. december 18-án jelen volt Muzsnán Johannes Rodner ottani lelkipásztor fiának lakodalmán30.
Áttérve az erdélyi református adományozókra, a végelszámolásban négy ilyet találunk: Gyulafehérvári egyház 25 magyar forint, Kolozsvár tanácsa 10 m. forint, Nagyenyed városa („Dequied" ill. „Quied") 6 m. forint, Kratzer vagy Kraker („Cratzerus")31 Lukács nagyenyedi lakos 2 dukát, azaz 3,33 m. forint, összesen 44,33 m. forint, vagy 300 szavojai forint. A listán szereplő Kratzer vagy Kraker Lukács enyedi polgár tagja volt annak a követségnek, amelyik 1587-ben Báthory István halála után részt vett Varsóban a királyválasztó országgyűlésen. A küldöttséget Kovacsóczy vezette32.
Báthory Zsigmond Liffort esetében is igazolta, hogy „mestere volt a színlelésnek és tettetésnek"33. Azt a látszatot keltette Liffort-ban, hogy pénzzel is segélyezné, ha a „ligások" nem gátolnák, majd pedig kiutazó útlevéllel látta el, de bizonyosan nem Genf iránti rokonszenvtől, vagy akár csak ökumenikus érzésektől is hajtva, hanem mert mindig is szerette elfedni valódi szándékait. Kormányát nemzetközi kapcsolatokkal bíró tekintélyes református urak vezették, nem lett volna hát célszerű, hogy Liffort-t az ő Erdélyében valami baj érje. Az sem kizárt, hogy a levélben említett régiségek és medáliák valamelyikét ő ajándékozta a svájcinak.
Sárospatak, Sátoraljaújhely, Kassa, Debrecen
A magyarországi visszaúton Liffort Sárospatakon és Kassán keresztül utazott Krakkóba. A záró számadásban az erdélyiek után Sárospatak és Kassa adományai következnek. Persze ez az időrend nem teljesen biztos, mert az is lehet, hogy Patak és Kassa csak azért kerültek a számadásban erre a helyre, mert ott a dukátban kapott segélyeket számolták össze. Támogatja azonban a fenti időrendet, hogy a március 11-i levél szerint is az erdélyi események után került sor a magyarországi lelkészekkel felvett kapcsolatokra. Az elszámolásban a következő adatok szerepelnek: DAndrias Carolinus á Patachin 1 dukát, De Mr. Francois Szegedi en Patachin 10 dukát, Du docteur médecin de St. Galen Cassovia 4 dukát, De Francois Pap. Ibidem 2 dukát, összesen 17 dukát. Ebbe a csoportba tartozik még a következő két tétel is: Du bourg Wihel (így!) 9 magyar forint, azaz 6 dukát, és De Mr. Andrias, ministre á Vihel (így!) 3 dukát, az előbbiekkel együtt összesen 26 dukát, azaz 260 szavojai forint.
Az első helyen álló sárospataki adakozóban azt a Károlyi Andrást láthatjuk, aki 1584 július 6-án iratkozott be a wittenbergi egyetemre, és 1588-tól mint tanár, 1590 elejétől pedig mint igazgató működött a pataki iskolában34. A jeles fiatal rektortól komoly áldozat volt 1 dukát is, mert az legalább is tíznapi fizetésének felelt meg.
A 10 dukátot adó Szegedi Ferenc kilétét akkor tudnánk a legtermészetesebben azonosítani, ha feltehetnénk, hogy Liffort elírta a nevet, és tulajdonképpen Czeglédit kellett volna írnia, Czeglédi Ferencet ugyanis a pataki kollégium történetírója, Szombathi János az iskola kiváló jótevői között sorolja fel, mint aki „gazdag és gyermektelen"35. Czeglédi Ferenc is Wittenbergben tanult, sőt 1557-ben a magyar Coetus seniora volt, majd Krakkóban tanult tovább. 1560-tól 61-ig mint sárospataki rektor, 1579-től 84-ig mint ottani elsőpap működött, de az lehetett 1593-ban is. Közben udvari lelkésze és titkára volt ecsedi Báthory Istvánnak. 1564-vagy 65-től mintegy harminc esztendőn át volt a zempléni református egyházmegye esperese36.
Ha viszont Liffort nem tévedett és tényleg Szegedi Ferenctől kapta a 10 dukátot, akkor ez nem lehetett más, mint ugyanaz a Szegedi Pap Ferenc, aki Kassán is adott Liffortnak 2 dukátot. Ennek a Pap Ferencnek a pontos kilétét, valamint rokoni kapcsolatát az 1557 és következő években a kassai városi és egyházi életben nagy szerepet játszó Szegedi Pap Benedekkel és Antallal, ezekkel a török elől Kassára telepedett, hithű és áldozatkész református tőzsérekkel még ki kellene deríteni. Még az sem biztos, hogy a listán szereplő személy az a Pap Ferenc-e, aki Kassán 1590-ben Szenczi Molnár Albert magántanítványa volt37, vagy ennek atyja, esetleg nagybátyja. Mégis vagyonával már rendelkező személyre kell gondolnunk. Talán ugyanez a Pap Ferenc volt az, aki a 90-es évek vége felé segített Szenczi Molnár Albertnek is tanulmányai befejezéséhez, majd a pataki tanári állás elfoglalásához szükséges pénz összeadakozásában38. Egy Pap Ferenc kassai kereskedőhöz intézte, mint pártfogójához 1591-ben. Arelius Simon Sárospatakon tanuló diák Wittenbergben kinyomtatott karácsonyi énekét (R. M. K. III. 818.) Mindkét esetben Patak és patakiak javára adott segélyt, tehát kapcsolatban kellett hogy álljon Patakkal.
„Mr. Andrias, ministre á Vihel" szinte teljes valószínűséggel Érsek András sátoraljaújhelyi első lelkésszel azonosítható, aki 1597 május havában mindjárt Gyarmathi Bíró Miklós királyhelmeci esperes-lelkész után írta alá a Sátoraljaújhelyen tartott zsinat határozatait. Az 1620-tól kezdve Sátoraljaújhelyen első lelkészként szolgált Iratossi János 1637-ben kiadott Perkins-fordításának előszavában Érsek Andrásról úgy emlékezik meg, mint az újhelyi egyház egyik reformátoráról. Helyét 1600-ban foglalta el új lelkész, tehát 1593-ban már koros és egyben tekintélyes ember lehetett, aki az újhelyi gazdag elsőpapi javadalomból adhatott 3 dukátnyi adományt. Hasonlóan nagy valószínűséggel lehet azt is állítani, hogy a „Bourg Wihel" címen szereplő adományozó a maga 9 forintjával azaz 6 dukátjával Sátoraljaújhely tanácsával azonos. E feltételezés mellett szól, hogy 1593-ban Sátoraljaújhelyen a városi tanács szinte azonos volt a református egyháztanáccsal. A város főbírája és egész tanácsa református vallású, és testületileg vesz részt az egyház kormányzásában. „Nemes uraim és a becsületes tanács együtt lévén" - így kezdődnek a református egyháztanács jegyzőkönyvei. „A nemesek fejenként, a városi polgárok pedig az általok évenként választott, tizenkét tagból álló tanács által képezték az egyház kormányzó testületét" - idézzük Fejes István könyvéből: A sátoraljaújhelyi ev. ref. egyház története. 1889. 45., ill. Érsek Andrásra: 29-30. l. A 4 dukátot ajándékozó kassai orvosdoktor bejegyzésénél is kétes, hogy a „de St. Gal" megjelölést személynévként, vagy egy városrész, esetleg kórház neveként kell-e értelmeznünk.
Az erdélyi szász evangélikusok református célra megnyilvánult áldozatkészségével összehasonlítva feltűnő, de nem érthetetlen, hogy sem Kassa tanácsa, sem más felvidéki város, sem német vagy magyar evangélikus főúr, lelkész, polgár nem található az adakozók között. A Felvidéken ugyanis már kiélesedtek ebben az időben a teológiai harcok és a fegyelmi intézkedések a „kriptokálvinista" lelkészek ellen. Liffort számára ott már nem teremhetett babér. V.ö. Révész Kálmán: Százéves küzdelem a kassai református; egyház megalakulásáért, 1550-1650. 14-15. l.
Március 11-én Genfbe írt levelében azt is említi Liffort, hogy több magyarországi lelkésztől ígéretet kapott: legközelebbi zsinatukon meg fognak emlékezni Genfről. Elmondja, hogy érintkezésbe lépett Gönczi György püspökkel Debrecenben, és más egyházakkal is, amelyek a Duna túlsó oldalán vannak, török fennhatóság alatt, mindazonáltal lelkiismereti szabadság birtokában. Hozzáfűzi, hogy ami Magyarországon összegyűjthető, azt az általa adott utasítás szerint Gr. Triboll a L'hutsith (így!) úrhoz, tőle pedig a szokásos módon Calendrin úrhoz Nürnbergbe fogják küldeni.
A szövegből elnézés folytán éppen a legfontosabb szó maradt ki, az, hogy beszélt-e Liffort a debreceni püspökkel, vagy csak írt neki. Valószínűbb azonban, hogy csak levélbeli kapcsolatot vett fel a kiváló püspökkel, épp úgy, mint a Duna menti egyházakkal is. Nem tudjuk, lett-e ennek a kezdeményezésnek reménye, szavaztak-e meg segélyt zsinatok és gyülekezetek Genf részére? Szavoja és Genf háborúja 1593 szeptemberében véget ért39. Ennek híre hamarosan hazánkba is el kellett hogy jusson, főleg az utazó könyvárusok közvetítésével. Még ha indult volna is gyűjtési akció, már nem lett volna étrelme a segélyezésnek. Genf jómódú polgárváros, katonai túlerővel szemben nem tud egyedül helyt állni, de békeidőben inkább alanya, mint tárgya a hittestvéri segélyezésnek.
Politikai és katonai hírek
A történészeket bizonyára érdekli a levélnek az a része is, amelyben Liffort az általa beutazott Erdély, Magyarország és Lengyelország katonai és politikai esemenyeiről számolt be. Azt írta, hogy nincs Európa keletén egyetlen csöndes zug. Beszélt egy Konstantinápolyból érkezett ismerősével, aki megerősítette, hogy Amurat szultán 300 000 emberével a maradék Magyarország megrohanására készül. 100 000 tatár lovas mozgolódik, hogy a szomszédokra rontson. Résen vannak a „moszkoviták" is. A török felszólította Erdélyt mint vazallusát, hogy csatlakozzék a hadjárathoz, de az erdélyiek vonakodnak, mert nem akarnak keresztyén vért ontani. A lengyelek nem akarják megengedni királyuknak, Zsigmondnak, hogy elfoglalja a svéd trónt, amelynek pedig atyja nemrég bekövetkezett halála óta az örököse. Ez utóbbi kérdésben a konstantinápolyi diplomáciai körökben sok szóbeszéd folyik. Ott általában az angol követ akarata győz. A magyarokat a keresztyén császár utasította, hogy csak fizessenek inkább háromszoros adót a töröknek, mert ő nem tudja megsegíteni őket. A háromszoros adótól viszont a magyarok húzódoznak. A „ligások" - ti. az ellenreformáció pártja - azt mondogatják, jobb, ha béke van a törökkel, mert egyesült erővel léphetnek fel a mi vallásunk tagjai ellen - írja Liffort. Az általa festett politikai és katonai körkép lényegében megfelelt a valóságnak.
Danzing, Thron, Elbing és Varsó
Úgy látszik, Genfben már türelmetlenül várták Liffort-t és gyűjtésének eredményét, mert ez megígéri, hogy igyekszik minél hamarabb visszatérni. De előadja, hogy barátai a lelkére kötötték, menjen el előbb még Danzigba, a balti tengerhez, mert tekintettel a mondott város gazdagságára, feltehetően nagy segélyben fog részesülni. Hozzáfűzi még, hogy a lengyel fő-és közrendek Varsóban április végétől valószínűleg országgyűlést fognak tartani, és azon jó lenne neki is jelen lenni.
A záró számadás tanúsága szerint Liffort csakugyan járt Danzigban, sőt két közeli városban is, és nem csalódott várakozásában. Az adományok közül a négy utolsó tétel tartozik ide: Jacob André úrtól Danzigban, költségre, 12 dukát, Henry Strobang úrtól, Thorenbour-gue (Thorn) 10 dukát, Eilbingen (Elbing) tanácsától 53 dukát, Danzig várostól és tanácsától 160 dukát, összesen 235 dukát, azaz 2350 szavojai forint. André és esetleg még Strobang ajánlásának volt köszönhető Danzig (ma: Gdansk) tanácsának nagylelkű adománya, és az ugyanilyen elbingi adomány is. Danzig és tőle délre Elbing (ma: Elblong), valamint keletre Thorn (ma: Tho-run) évszázadok óta iparral és kereskedelemmel foglalkozó városok, művelt és jómódú polgársággal, a középkor végétől a XVIII. század végéig lengyel fennhatóság alatt.
Újra Genfben
1593. július 22-én Liffort-ék hazaérkeztek Genfbe, Frankfurton át. A tanács augusztus 20-án tárgyalta Liffort következő kérését: újra Frankfurtba kell utaznia, mert megígérte Monavius boroszlói orvosnak, „a gyűjtés egyik fő közvetítőjének", hogy ott lesz és átveszi tőle, ami még befolyt. De el kell mennie azért is, nogy köszönetet mondjon az adományozóknak. Kéri, hogy a genfi tanács mondjon levélben köszönetet Danzing tanácsának, a Zierotin báróknak és a nagyobb adományozóknak. A tanácsi határozat: Nem csak kiküldi Liffort-t Frankfurtba, de véset neki egy kis pecsétet is, hogy azt használja a genfi tanács köszönő leveleinél.
Azzal is megbízzák, hogy látogassa meg a pfalzi választófejedelmet, fejezze ki szerencsekívánatait új házasságához, és kérjen haladékot Genf tartozásával kapcsolatban. Végül a pénzből, amit Liffort Frankfurtban kap, fizesse ki Baselben Genf kölcsönének egyévi kamatát. A záró számadásban nincs semmi e frankfurti út anyagi eredményéről, de nem lehetett teljesen eredménytelen, mert a genfi tanács utólag utalványozta az úttal töltött 43 nap költségeit, és Liffort jutalmazásánál számba vette ezt a szolgálatot is. Már az Oltard féle krónika említett bejegyzéséből is értesültünk, hogy Genfből külön köszönő levelek mentek a nagyobb adományozóknak. Béza írta alá őket. Az erdélyi szászok közül Oltard szerint jelesebb köszönő levelet a püspök, továbbá a nagyszebeni lelkipásztor kapott40.
Az elszámolás
A genfi tanács 1593. december 3-i ülésén került napirendre a számvizsgáló kamara jelentése Liffort segélygyűjtő körútjáról. A jelentés két részből áll, a számvizsgáló kamara előbb összefoglalja a legfontosabb adatokat, majd egy lista következik. Az utóbbi az előző mellékletének látszik, tehát meg kellene hogy egyezzék vele, de nem pontosan ez a helyzet. Pl. csak az első részben esik szó arról a 35 écu soleil-ről, amit Liffort a második frankfurti út kiadásaira kapott, távábbá egy 20 écu soleil-t kitevő pénzváltási veszteségről. De még ennél is jobban tanúsítja azt, hogy a kamara jelentése valóban csak a nagy vonalakat érinti, és senki sem vizsgálta át a pontosság tekintetében, az a körülmény, hogy amikor az első, szöveges rész két ízben is összegezi az akció anyagi eredményét, mind a két esetben más számot mond, először 7969 szavojai forintot és 6 sou-t, másodszor viszont 7977 forintot és 6 sou-t. A háború már szeptemberben befejeződött, Genf fellélegzett. Ez tükröződik - úgy látszik - a záró jelentésben. Mintha nem is az lenne a célja, hogy minden bevételt és kiadást fillérre számba vegyen, hanem pusztán hogy leszögezze, mennyi folyt be tisztán az akcióból Genf pénztárába, mennyi viszont kb. az a másik összeg, amit költségtérítésül és jutalmul most már nagyvonalúan át lehet engedni a gyűjtőnek. Végül az a szempont sem volt mellékes, hogy rögzítve legyen, mely személyek és testületek azok, amelyeknek Genf hálával és köszönettel tartozik, utoljára pedig, hogy mely személyek iránt maradt Genf pénzzel adós a gyűjtő körúttal kapcsolatban. Persze nem ez a számadás az egyetlen írásos okmány a köszönő levelek megírásához, ahhoz a benne előforduló személy- és helységnevek túlságosan is pontatlanok. A számadásban különböző pénznemek szerepelnek, nem mindig pontosan megjelölve, nem mindig azonos kulccsal átszámítva. Valóban az egész pusztán arra látszik szolgálni, hogy olyan hozzávetőleges mérleget készítsen az akcióról, amelynek alapján megadható a felmentés, és jutalom szavazható meg a gyűjtőnek. Mindezt azért is bocsátottuk előre, hogy megmagyarázzuk, miért kell lemondanunk arról, hogy fillérnyipontossággal tudjunk e lapokon beszámolni a gyűjtés eredményéről.
A lista egy tételét nem tudtuk feloldani: „De P. Balbanius in Apollia D 1". Apollia vagy erdélyi, vagy magyarországi hely, mert a magyarországi adományok csoportjában áll, és a pénznem, a dukát is erre mutat. Ha erdélyi, akkor vagy Gyulafehérvár másik latin nevének (Apulum) egy variánsa, vagy pedig Nagyapóid nevű, Segesvár közelében fekvő helység, ahol Liffort megfordulhatott, hiszen járt Segesváron, és adományt is kapott. Lehet azonban, hogy magyarországi helység, mely esetben a P. Balbanius személynév segítheti az honosítást.
A gyűjtés végösszegét jelző számot, amely a genfi számvizsgálók jelentésében, mint láttuk, kétféleképpen szerepel, csekély felfelé kerekítéssel vehetjük 8000 szavojai forintnak. Fentebb már, sorra vettük a listán szereplő egyes tételeket, és a következő eredményeket kaptuk:
AJÁNLOM AZ OLDALT
