SZAKÁLY Ferenc

„Jámbor keresztyén áros népek”

Karsai Pap Benedek életútja

A kibontakozó reformáció helyét (ma református) irányzatának hazai „pápája”, Méliusz Juhász Péter debreceni lelkész „a magyarországi kereskedő és áros népeknek” dedikálta 1561-ben megjelentetett prédikáció gyűjteményét. Kiváló könyvtörténészünk, Fitz József szerint azért, mert „talán a debreceni vásáron eszközölt nyilvános gyűjtés eredményeként jelent meg”, vagyis: a lelkész egy alkalmi segítségnyújtást kívánt volna honorálni ezzel a gesztussal. Maga Méliusz azonban azzal indokolta választását, hogy Isten őáltaluk terjesztette el oly gyorsan a – katolikus „téveszméktől” megtisztított – Szentírás igéit és szellemét, ami távlatosabb összefüggésekre, nevezetesen: tartósabb és kipróbáltabb kapcsolatokra utal. Vagyis: az ajánlás nem annyira a megnevezett réteg megnyerését célozta, hanem éppen ellenkezőleg: a reformáció elterjesztése érdekében hozott áldozataikat honorálta.

Az induló – akkor még „lutheri” vagy „ágostai” – reformáció nálunk kezdetben a budai királyi udvar németjei és a magyarországi német városok polgársága körében talált élénkebb visszhangra, ami nyilvánvalóan nyelvi okokkal magyarázható. Csakhamar megjelentek azonban az új hit befogadói és támogatói közt egyes főúri családok – így a Nádasdy, a Perényi és a Török család – is. Igaz, ehhez már eleve szükség volt olyan magyar etnikumú egyházi „értelmiségiek” közreműködésére is, akik külföldi tanulmányaik során vagy a hazaérkezettek által ide „importált” hírek és írások hatására átálltak a hitújítás táborába, s pártfogóikat, alkalmazóikat rá tudták venni annak támogatására.

Mivel a feudális társadalmakban a földesúrnak joga volt alattvalói felekezeti hovatartozásának meghatározására és megváltoztatására, a szakirodalom érthető módon kiemelt jelentőséget tulajdonít ez utóbbi vonulatnak. De véleményünk szerint az ország lakosságának nagyobb részét kitevő magyar etnikum tömeges vallásváltása – az 1540-es és 1550-es évek fordulóján, az ország három részre szakadásával egy időben – nem felsőbb nyomásra, hanem alulról induló kezdeményezések eredményeként ment végbe. Következik ez például abból, hogy bár az elmenekült magyar földesurak ekkor még nemigen szólhattak bele török uralom alá került birtokaik vallásügyeibe, a hódoltságban is kialakultak messzire sugárzó reformációs központok (Kálmáncsehi, Laskó, Ráckevi, Tolna, Vörösmart stb.). S a hódoltságon kívül is számos olyan faluról és mezővárosról tudunk, amely saját maga döntött vallása felől, s így külön úton jutott oda, ahová földesurai: vált – elenyésző kivételtől eltekintve – a reformáció helyét irányzatának követőjévé. A helyi döntések meghatározó szerepére utal a ritka ellenpéldák egyike is: Gyöngyös mezőváros helyét földesurai hiába próbálták különböző adományokkal felsegélyezni az ottani református egyházat, a lakosság túlnyomó része megmaradt atyái vallásán. (Ugyanakkor a katolikus egyházi földesurak erőszakkal is csak a legritkább esetben tudták elérni ugyanezt az eredményt saját birtokaikon.)

A hagyományos képletbe kétségtelenül jobban beleillenék, ha azt tapasztalhatnók, hogy nálunk elsősorban a földesúri támogatás segítette győzelemre a magyar reformációt, hiszen a világi birtokos osztály számára – az egyházi birtokok és egyéb haszonvételek kisajátítása révén – kézzelfogható, közvetlen hasznot hajtott a vallásváltás.

De a fentiekben éppen csak körvonalazott ellentmondás feloldása közel sem olyan nehéz, mint azt az első pillantásra vélhetnők. Az elmúlt évtizedek kutatásai ugyanis arra mutatnak, hogy az addig inkább csak a szabad királyi és bányavárosok zömmel német polgársága által reprezentált magyarországi városfejlődés és polgárosulás magyar közegben is sokkalta nagyobb tartalékokkal rendelkezett, mint azt korábban bármikor feltételezni mertük volna. A magyar paraszttársadalom – ezúttal pozitív töltésű – felbomlása egy széles és ütőképes magyar kereskedő réteg kialakulásában mutatkozik meg a legszembetűnőbben. E réteg legkiemelkedőbb képviselői elsősorban a társadalmi összetételüket tekintve is színesebb, nagy marhatenyésztő és szőlőművelő mezővárosokban összpontosultak, de megérintette az átalakulás szele az egészen kis falvak vállalkozó szelleműbb lakóit is. A magyar utakon sohasem járt-kelt annyi, árucikkel megrakodott mezővárosi civis és falusi paraszt, mint ezekben – az állandó helyi összecsapások és gyakori hadjárások miatt – a kereskedés felvirágzására legkevésbé alkalmasnak tűnő évtizedekben. Jóllehet a haszon javarésze nem a termeléssel is foglalkozó kereskedőknél, hanem a sokszemű lánc nyugati végén elhelyezkedő külföldieknél csapódott le, alkalmanként meglepően jelentős tőke halmozódott fel a magyar árusnép kezén, amelyet többségük a termelés kereteinek kiterjesztésére: puszta- és szőlőbérlésre vagy vásárlásra fordított.

A jótékony erjedés azonban közel sem korlátozódott a gazdasági szférákra, hanem kiterjedt a helyi önszervezés, közelebbről: az önigazgatás, a rendfenntartás és jogszolgáltatás területére is. Különösen jól mutatja ezt a török uralom alá került magyar közösségek példája, amelyek a hagyományos magyar irányító-ellenőrző szervezet eltávolítása és a török apparátus alkalmatlansága folytán egyfajta szabályozási űrbe kerültek. Vezetőik – a túlnyomórészt a gazdasági életben is irányító szerepet játszó bírák és városi-falusi tanácstagok – meglepően érett felelősségtudattal képviselték közösségük érdekeit mind kifelé: a török és magyar hatalmasságok, illetve más közösségek irányában, mind pedig befelé: a közösség érdekeit veszélyeztetőkkel szemben. A felhalmozódott termelési és értékesítési, valamint önkormányzati tapasztalat szerencsésebb körülmények között minden bizonnyal nagy felhajtóerőként hathatott volna a magyarországi társadalomfejlődés egészére is.

Személyes hitvallások híján nehéz eldönteni, hogy ez az átformálódóban lévő magyar társadalom milyen megfontolásból döntött tömegesen a reformáció mellett. (Igaz, ilyesfajta megnyilatkozásokban a nyugati forrásanyag sem bővelkedik.) Egyelőre csak azon polgárok és civisek életútja felől közelíthetünk e fontos kérdésekhez, akikről tudjuk, hogy komoly áldozatokat hoztak a reformáció győzelméért és elterjedéséért.

Egy másik munkájának ajánlása szerint Méliusz főként azokba „a magyarországi jámbor keresztyén áros népekbe” vetette reményét, „akik Debrecenben, Szombatban, Kassán és Váradon laknak”, s akik – ezt tudjuk már máshonnan – zömmel a török uralom alá került mezővárosokból ide menekültek közül kerültek ki. Az alábbiakban Pap Benedek példáját ragadjuk ki a számos lehetőség közül. Kiválasztását az indokolja, hogy a korai magyar kálvinizmus reprezentatív gyűjteményében, Szegedi Gergely 1569-es Énekeskönyvében két zsoltár-parafrázis szerzőjeként szerepel, s több olyan zsoltárt ismerünk, amelyet szerzője neki ajánlott. Okkal feltételezhető, hogy az összeállító szemei előtt, éppen az ő alakja lebegett, amikor az egyik versében így elmélkedett a reformációt felkaroló polgár erényeiről:

„Pusztaságáról ő szentegyházának,

Nagy szűk voltáról az hű tanítóknak

Fő gondot visel, hogy maradékinak,

Mennyekben gyűjtsen kincset fiainak.

Az szegényeknek nagy gondját viseli,

Szomjuhoznia nem hagyja, éhezni,

Istennek akar jó sáfára lenni,

Csak azért akar mindennel jót tenni.

Parancsolatját Istennek hogy féli,

Véres verítékkel az kenyeret eszi,

Marháját adja igazán és veszi,

Azzal jószágát szaporává teszi.

Istennek beszéde nála nagy gazdagság,

Az kevés jószág nála nagy sokaság,

Békével lakás nála nagy uraság,

De nagy szegénység nála háborúság.

Kereszténységét hejában nem hányja,

Az kiben az hit magát kimutatja;

Hejában való keresztyénnek mondja,

Kiben gyümölcsé az hit nem mutatja.”

Pap Benedek Szegeden született; családja azon tehetős szegediek közé tartozott, akik – talán attól tartva, hogy az elköltözés összezavarja kereskedelmi üzleti kapcsolataikat – egy ideig a török megszállás után is kitartottak eredeti lakóhelyükön. Akkor még nem ő, hanem bátyja volt a családi cég feje: „Tudom – mesélte 1563-ban egy Váradra menekült szegedi –‚ hogy Zegeden Pap Ferencz volt a marha kereskedésbe fő, mert akkor Pap Benedek és Pap Antal gyermekek valának, jóllehet azután, hogy Pap Benedek felnevelkedett vala, ő is futott, kereskedett, de Pap Ferencz volt fő fundamentum minden marha lelésbe.” Érdekes, hogy apjuk, Pap György nem tartott fiaival; ugyanezen tanú szerint ő „külön volt”. Az 1546 körüli szegedi török összeírás szerint azonban akkorra már Ferenc és Benedek útja is kezdett elválni egymástól. Az előbbit – Antal öccsével és két szolgájával (köztük egy bizonyos Ambrussal, aki valószínűleg azonos azzal a Kalmár Ambrussal, aki utóbb Benedek üzletvezetőjeként szerepel) – az előkelő Szent Demeter utcában, az utóbbit pedig – annak jeleként, hogy frissen házasodottról van szó – házasként, de gyermek és szolgák nélkül a nem kevésbé előkelő Nagy utcában írták össze. (Ezekben az utcákban csoportosultak Szeged leggazdagabb kereskedői, iparosai és malomtulajdonosai, valamint számos egyházi személy és tanult ember, „deák” is.)

Röviddel e török felvétel után azonban a Pap család tagjai felhagytak a kísérletezéssel és Debrecenbe költöztek. Hogy nem vaktában, hanem – ahogy az akkortájt szokásban volt – korábbi kereskedelmi kapcsolataik vonalát követve döntöttek Debrecen mellett, az is bizonyítja, hogy már 1547-ben is követelőként léptek fel itteni polgárokkal szemben. Bár menekültek voltak, nem érkeztek üres kézzel új lakóhelyükre. Az idézett tanú úgy emlékezett, hogy másfélszáz fejőstehén, száz ökör, egy egész ménesnyi ló, számos bála német és itáliai posztó, valamint posztósszekér mellett hetvenöt gira súlyú ezüstöt és száz darab aranygyűrűt hoztak magukkal. (A nagyritkán előkerülő, korabeli mezővárosi régészeti leletegyüttesekben mindenütt – így például Tolnán – számos ezüsttárgyat, különösen sok gyűrűt találunk annak jeleként, hogy a veszélyeztetett helyek módosabb lakói ilyen formában tezaurálták vagyonuk egy részét.)

Pap Benedek és Antal azonban néhány esztendeig maradt Debrecenben, jóllehet ott szinte otthon érezhették magukat, annyi szegedivel találkozhattak. (Köztük a legismertebb Tóth Mihály egykori szegedi bíró volt, aki az 1552-es visszafoglalási kísérlettel beírta nevét a köztörténet lapjaira is, s aki akkor is megmaradt debreceni lakosnak, amikor hajdú, majd huszárhadnagyként szolgálta I. Ferdinánd királyt.) Benedek és Antal, mi után Ferenc bátyjuk 1552-ben meghalt és a török terjeszkedés immár Debrecent is veszélyeztette, Kassára költözködött, ahol úgy szintén számos egykori szegedi élt már. Köztük Benedek apósa, a makói Vasantó Ferenc, aki a leggazdagabb Ring-polgárok közé számított már és nagyban kereskedett posztóval.

A Pap-cég hírét és erejét tanúsítja, hogy amikor Benedek 1552 szeptemberében felvételt nyert a kassai polgárok közé, öt olyan helyi nemes és polgár kezeskedett érte, akik a város legszűkebb vezető rétegébe tartoztak, s akiknek kereskedelmi kapcsolatai Krakkóig, Bécsig, sőt Augsburgig terjedtek. Maga Pap is a Ringen vásárolt magának egy nagy házat, ahová csakhamar átköltözött hozzá az addig egyik kevésbé előkelő negyedben lakó Antal is. Befejezvén ezzel a szélesebb értelemben vett család Kassára telepedését, 1554-ben a Pap Benedek „ispánjának” és „cselédjének” titulált Kalmár Ambrus is megérkezett, akiben tulajdonképpen a cég üzletvezetőjét és egyben a másik Vasantó lány férjét tisztelhetjük. A vállalkozás ugyanis már messze túlnőtt azokon a kereteken, amikor a két testvér még maga elboldogulhatott a töméntelen számviteli, szervezési és szállítási feladattal: a „cégirodán” dolgozók mellett jókora csapatnyi bártfai, krakkói és sandeci fuvaros is segített ebben.

A kassai harmincadjegyzékek tanúsága szerint a cég – beleértve a Kalmár Ambrus nevére bejegyzett szállítmányokat is – 1555 és 1568 között átlagosan évi 10 ezer forint értékű posztót, fonalat, nemezkalapot, vasárut stb. hozott be részben Krakkó, részben pedig Pozsony, vagyis: Ausztria és a német tartományok irányából. Ez a hatalmas árumennyiség persze nem helyben kelt el, hanem részben a cég tagjai, részben a vele kapcsolatban állók elterítették az egész kelet-magyarországi piacon. Pap Antal – aki bátyja 1564-ben bekövetkezett halála után vette át az irányítást – 1565/66-ban nem kevesebb, mint tizenöt alkalommal fordult meg a Kassa–Debrecen–Várad közötti út legfontosabb tiszai átkelőhelyén, Tokajnál, s gyakran szerepel kereseteivel a debreceni jegyzőkönyvek lapjain is.

Mindezek után aligha csodálkozhatunk azon, hogy öt esztendővel Kassára érkezése után Pap Benedek már a város ötödik legnagyobb adófizetőjeként bukkan fel az ingóságok alapján felvett városi adókönyvben, s azon sem, hogy – a neki dedikált zsoltárok tanúsága szerint – bőkezűen támogatta a helyi református egyházat. (Vélhetőleg áldozott a tehetséges ifjak külhoni taníttatására is.) S bőven futotta pénzükből arra is, hogy – a többi kassai patríciushoz hasonlóan – terjedelmes szőlőbirtokokat vásároljanak maguknak a Hegyalján.

Azon túlmenően, hogy – a szintén szegedi származású kassai tőzsérrel, Szőcs Ferenccel együtt– ő harcolta ki Szegedi Gergely kassai magyar lelkésszé választását, s hogy esetleg ő hozta 1560-ban Kassára Huszár Gál nyomdász-prédikátort, az életrajz, mint láthattuk, vajmi keveset árul el Pap és a reformáció kapcsolatáról. Az indítékokról pedig semmit.