Baksay Sándor az egyház embere

1957 IX. 310-314 RE

Ma kettős okunk van Baksayra emlékezni. Még nem záródtak le a centenáris megemlékezések akadémiánk nagy tanítványairól, tanárairól és püspökeiről. A nagy püspökök között ott van a helye Baksay Sándornak is. Ha egyébre nem is, arra kell hálásan emlékeznünk, hogy az ő vezetése alatt kapott lelkésznevelő munkánk célszerűbb tantervet és megfelelő otthont is ebben a házban nemcsak az Akadémia, de az internátus és a Ráday-könyvtár számára is.

Baksayt számon tartják nemcsak az egyházon belül, de az egyházon kívül is, sőt itt még jobban, mint ott. Több élesszemű írónk tekinti őt a magyar kálvinista kegyesség legművészibb ábrázolójának. Schöpflin Aladár, aki háromszor is írt Baksayról, nemcsak azt állapította meg, hogy „Baksayt lehet oda állítani a magyar realista elbeszélés kezdőpontjára" és hogy „az ő baranyai és kunsági történeteiben jelenik meg irodalmunkban először művészi formában a regionalizmus". (Nyugat, 1932. 237), de meglátta azt is, mint Baksayra legjellemzőbbet, hogy „írói szemléletében, témájában, alakjainak megválogatásában és rajzában, bibliai határokkal telített stílusában a Kálvin elvei szerint élő magyarság keres irodalmi kifejeződést" (u. o. 235. v. ö. Schöpflin A.: Baksay Sándor. Nyugat 1935. és Schöpflin A.: Magyar írók. Bp. 1917.) Ugyanígy ítélt Baksayról Mikszáth is.

Az ilyen, érdektelen oldalról jövő megállapítások méltán keltik fel érdeklődésünket. Mi az, amit a magyar múltnak, a nemzeti irodalomnak ezek a nagy értői olyan tipikusan reformátusnak találták Baksayt írásaiban? Ezt a kérdést úgy tesszük fel, hogy vele egy reménységet párosítunk. Hátha számvetéssé és útmutatássá válhat Baksay Sándor alakjának a felidézése a magyar reformátusok mai gondjai között?

Baksay Sándor 1832. aug. 1-én született a Baranya megyei Nagypeterden. Az ú.n. alsó papi rétegből jött. Apja református iskolamester, rokonai, sőt ősei is református falusi papok, léviták, tanítók kétszáz éven át. A kis Sándor nehezen jutott el a csurgói deákiskolába és nélkülözések között tette meg az utat Kecskeméten a papi palástig. Kizárólag szorgalma és tehetsége vitték előre, eleinte elég lassú tempóban. Egy évi falusi, tanítóskodás után, haminc éves koráig tanár volt Halason, majd négy éven át lelkipásztor Érsekcsanádon. Bár már 1854 óta jelentek meg versei és elbeszélései a Házi Kincstárban és a Protestáns Képes Naptárban, az irodalmi világ mégis akkor figyelt fel nevére először, amikor 1865. decemberében elnyerte az Akadémia 133 aranyas pályadíját, Lucanus Pharsalia-jának remek fordításáért.

A következő évben a nagy kunszentmiklósi eklézsia hívta meg papjának Baksayt, olyan elődök után, mint Fördős Lajos, Szász Károly, és Könyves Tóth Kálmán. Ettől kezdve pályája egyenes vonalban emelkedett. 1870-ben alesperessé, 1878-ban főesperessé választotta a solti egyházmegye. Már Török Pál halála után, az 1884. évi püspökválasztás két első menetében is tekintélyes számú gyülekezet (45 és 34) szavazott a solti esperesre Szász Károllyal és Filó Lajossal szemben. Szász Károly nyugdíjba menetele után, 1904-ben Baksay lett a dunamelléki püspök. 1909-ben a genfi egyetem díszdoktori oklevéllel, 1912-ben, 80 éves születésnapján, a király a Ferenc József rend nagykeresztjével tüntette ki. A Kisfaludy társaság már 1872-ben, az Akadémia pedig 1884-ben tagjai sorába választotta.

Mikszáth Kálmán így magyarázta meg, és meg és marasztalta is el egyben, ezt a szép egyházi karriert: „A pap Baksaynak hasznára volt az író Baksay, növelte fényét, tekintélyét, népszerűségét, míg ellenben a pap Baksay úgy tetszik nekünk, akadályokat gördített az író Baksaynak, elvonta idejét, megfelezte ambícióját, nem engedte leszállni az emberi társadalom förgetegébe az égiek felé irányította figyelmét, holott néki a földi dolgok között kellett volna turkálnia" (Mikszáth bevezetése a Magyar Regényírók 37. kötete elé, Bp. Fran 1907. VIII.). Valóban így is van. Baksay életében az író segítette a papot, de mégsem csak abban az értelemben, ahogy Mikszáth gondolta, t.i. az egyházi pályán való haladásban, hanem ennél sokkal igazibb, mélyebb értelemben, úgy, hogy Baksaynál az irodalom mindvégig köznek számított a cél, a papi elhivatás teljesítése felé. Baksaynál ez a viszony lényegi és tudatos. Nagy író, de az írót a pap irányítja. Kis népiskolás korától papnak készült, és ebben nem ingadozott soha. Egyháza szeretetét a szülői házból hozta magával. Az evangélium volt világlátásának és életérzésének az alapja. Keresztyénsége csodálatosan életrevaló keresztyénség. Töretlen rajta az a zománc, amelyet Jézus Krisztustól kapott. Nem savanyú kötelesség neki az evangélium hirdetése, hanem egy boldogan Istenben nyugvó élet természetes és vidám tevékenysége. Életében Jézus Krisztus megváltó munkája a verbum regens, ebből következett, hogy tanított, hogy írt, hogy pásztorolt, kormányzott, hogy békességgel tűrt és bőven áldóozott. Meglepő életének egyöntetűsége, méginkább az, hogy egy ennyire gazdag élet Jézus Krisztus ügyének s szolgálatában volt egybefoglalva.

Szépirodalmi műveiről már sokan és sokat írtak, hadd elevenítsük meg tanításait most inkább egyházi beszédeiből! Baksay a szószéken elsősorban és alapvetően evangélizátor. Megtérésre hív és Isten kegyelmes szeretetét hirdeti a megtérőknek. Van, ahol ez olyan közvetlenül jut kifejezésre, hogy a beszéd nagy részén át minden mondat így kezdődik: „Ma és nem holnap!" (Egyh. munkái, Kiadta: Dr. Hetessy Kálmán Kecskemét,  1930—31.). Több prédikációját fejezi be ilyesféle sürgetéssel:. „Ma! Mindjárt!" (Pl. Egyh. munkái III. 203). A legdöntőbb esemény, a legdrágább áldás, ami embert érhet, az Baksay szerint, ha hitre „A napnak első sugarai, melyek egy nyári tiszta reggelen végigömlenek a mi szép síkságainkon, nem oly szépek - vallotta - mint egy keresztyén léleknek első meggyőződése arról a szeretetről, melynek nem lesz vége soha". (Egyh. munkái, III. 22). Híveit így inti: „Ne szeressetek senkit anélkül, hogy lelkét ne szeretnétek! Szokjatok hozzá minden emberben megkülönlönböztetni azt, amit maga Isten megkülönböztetett. Akkor nem fogtok viseltetni sem gyáva meghunyászkodással azok iránt, kik felettetek állanak, sem még gyávább megvetéssel a nálatok kisebbek   vagy   szegényebbek iránt, mivel minden egyes emberben látjátok, nem annak ruháit, vagy rongyait, hanem láttok egy lelki azaz az élő Istennek egy-egy templomát, talán teljes szépségben, talán egészen romban levő templomát, de utoljára is templomot, amelyet - akár épségben, akár romokban hever - nem szabad közelíteni tiszteletlenül". (Egyh. munkái, III. 129).

Az evangélizáló szándék határozta meg igehirdetésének hangját. Megveti és kerüli az olyan általános megállapításokat, amelyek elröpülnek az emberek feje fölött. „Semmi sem csalóbb - vallotta,- mint az általánosságok" (Egyh. munkái, III. 209). Csak olyat akart a szószékről mondani, „melyből minden helyzetű és állapotú ember világosan felismerje és meg is értse, hazavigye és meg is tartsa a magáét, azt, ami neki szólt és nem másnak". (Egyh. munkái, III. 28). Mégsem tévedt lapos moralizálásba. A legnagyobb igehirdetési alkalom számára a húsvét. Legtöbb fennmaradt prédikációja húsvéti és ezek a legszebbek. Nemcsak egyet fejezett be közülük ezekkel a szavakkal: „Isten előtt mondottam, Isten előtt ismétlem újra: Hittem és azért szóltam". (Egyh. munkái, III. 108, III. 89). Magával szemben azt a követelményt állította fel, hogy az igehirdetés legyen „a tartalmas, a tápláló, az egyszerű kenyér". (Irod. dolg. I-III. Kiadja a Kisfaludy Társaság. Budapest, 1917. I. 194)) Nagy Homérosz fordításai tulajdonképpen nagyszabású gyakorlatok és előkészületek arra nézve, hogyan lehet eljátszani a klasszikus görög dallamokat a magyar lélek skálázatán az erő fogyatkozása nélkül. Baksay Sándor ismerte a világirodalmat,, de nem vitt addig semmit népe elé, míg át nem hasonlította könnyen emészthető, tápláló, édes mézzé.

Életközeli, egyszerű, felszabadult hangja, ahogyan a hit és az élet dolgairól tárgyal, a páli és a péteri levelek hangjának mása. A tárgy és a mérték mindig komoly és magas, a hang viszont derűs, szívbelopakodó, bár szinte játékos, de mégis férfias, bár gyakorlati, de mégis méltósággal teljes. Ezt emelik ki igehirdetéséről szólva azok a kiváló szónokok, akik Baksayt prédikálni hallották. Kenessey Béla erdélyi püspök szerint „talán nincs egyetlen egy sem az egész lelkészi karban, aki olyan természetesen beszélne, mint ahogyan ő beszélt" (Az 1915. okt. 20-i budapesti gyászünnepélyen elmondott beszédben, 1915. évi E. ker. jkv. függeléke). Bilkei Pap István, Akadémiánk gyakorlati theol. professzora így jellemezte Baksayt, az igehirdetőt; „Rám, mint azt ' hiszem mindenkire, aki hallotta, eltörölhetetlen benyomást tett az az igaz pásztori hang, amely nemcsak a meleg, bizodalmas hivogatásban és csodásan felemelő vigasztalásokban, hanem a feddőzésekben is megnyilvánult, s amelyen Baksay olyan, szinte utánozhatatlan közvetlenséggel beszélt mindig és minden alkalommal". (Baksay Sándor c. emlékbeszédében, Kálvin könyvtár III. szám, 1932. 11. lap.)

Az egyszerű, hasznos és mégis szép igehirdetés mögött ott állt aranyfedezetnek a szónok élete. Baksay egyöntetű ember volt. Sok kifejezési formán keresztül tanított, de tanított az életével is. Nem tudta elképzelni a kettőt egymás nélkül. A kettőt együtt viszont olyan prédikációnak tartotta, amit nem lehet meg nem hallatni. „Ha mi meg tudjuk mutatni a hitetleneknek - hirdette -, hogy a mi életünk különb, mint az övék akkor nem tudják megtagadni, hogy a vallás mégis valami. De ha látják, hogy emígy beszélünk, és amúgy élünk, akkor, tudjátok, mit mondanak? Azt fogják mondani: Ezek a kegyes emberek annyit sem érnek, mint más, és joggal felelnek így". (Egyh. munkái III. 147).Irányítása alatt az egyház egyformán tevékeny, az evangélizáló igehirdetéstől a nevelő munkán át az anyagi és a fegyelmi kérdések pontos, egyházias, törvényszerű intézéséig. Emiatt esperesi, püspöki tekintélye kikezdhetetlen. Nem tudnak mellette virulni a szélsőségek. Püspöksége alatt a kerületi közgyűléssel párhuzamos egyházi értekezleteken tárgyaltatja a misszió legfontosabb kérdéseit. Így fogadott el munkaprogramot az 1910. évi értekezlet a külmisszió, az 1911. évi a gyermekistentiszteletek, az. 1912. évi a szórvány-gondozás érdekében. (E. ker. jkv. 1910. 223., 1911. 321—22., 1912. 266.). Az ébredési mozgalmakkal szemben nem helyezkedett sem ellenséges, sem elzárkózó álláspontra,dé nem is kapitulált előttük. Éppen e mozgalmak szempontjából szükségesnek tartotta, hogy azokat az egyház hittel hordozza és koordinálja. Amikor püspöki jelentésében a különböző mozgalmakról megemlékezik, felsóhajt: „Vajha Istentől volnának e dolgok", és így folytatja: „de higyjük, hogy Istentől valók, és azonnal azokká is válnak, azokul is bizonyulnak". (Püsp. Jel. 1908. 17).

Viszont nem maradt néma e mozgalmak egyházrontó kinövései, a szektás elkülönülés, az életellenes, álszent fanatizmus láttán. Az egyházat két szélsőségtől féltette. Azoktól, akik lelkiekben elhidegültek, közönyösekké váltak, de az egyházzal való kapcsolatukat fenntartották, hogy ezzel saját érdeküket szolgálják.

De féltette az egyházat azoktól is, akik a másik végletbe estek, „teljesen elszakasztják magukat a világtól, idő előtt megszállják a mennyet, hideg közönyösséget vallanak minden nagy emberi ügy iránt, tetszelegnek maguknak sóhajtozásaikban, szemforgatásaikban és bizonyos ótestamentumi beszédmodorban elkülönözik magukat az emberek többi részétől, belemerülnek a különködésbe, a világtól való elszakadás ürügye alatt dologtalanságban hevernek, tettetik, hogy ők ekként a menny polgárai... Azt kívánják, hogy ha én a menny polgára vagyok, mellőzzem és vessem meg a földet. És miért? Miért kettészakasztani azt, amit az Isten egybeszerkesztett, különválasztani azt a két életet, amely az írás tanításaiban egyet képez? Mit? Mivel én hiszek az igazság és szeretet végső diadalában a megújult földön, nem tartozom én azt itt is hévvel munkálni? Mivel én látom itt a szegényben, a szolgában az én örök dicsőségbeli testvéremet: szabad énnekem mellette hidegen elmenni, és azt mondani neki: itt semmi közöm veled, hanem majd a mennyben megismerkedhetünk?" (Egyh. munkái, III. 152—53).

Jellemző eredménye volt erőskezű, mindig az egyház egészében gondolkozó vezetésének az, hogy püspöksége alatt sem a racionalista modern theológia, sem a Szabó Aladárék pietista iránya nem tudott kizárólagos vezérszerepre jutni, sőt Baksay a nyílt vetélkedés, a pártoskodás veszedelmét is egyre jobban kikapcsolta azzal, hogy végezte az egyház egésze által azt, amit ezek az irányok a saját zászlajukra írtak, egyfelől az együtthaladást, másfelől az ébresztő missziót. Baksayt, aki alig volt kevésbé orthodox id. Révész Imrénél, Kovács Albert, a modernista legbensőbb barátjaként szerette. Holott Baksay a theológia területén jelentkező modernista túlzásokkal szemben nem ismert tréfát. Meddőnek, az egyház lényével ellentétesnek merő erőpazarlásnak tekintette azokat. Az ilyen kérdések megfelelő elintézési módjának azonban nem a bírósági eljárást tekintette. A Révész Imre és Kovács Albert között dúló theológiai harc tetőpontján nem minden szándék nélkül tett közzé égy karcolatot a Vasárnapi Újságban, az 1874. évi pápái püspökbeiktatásról: Miért nincs, most itt Révész Imre? Hadd látná most. Kovács Albertet, amint, ragyognak szemei, midőn. Tóth Sámuellel egy harmóniában könyörög. Tudom, soha nem engedné többé nihilistának neveztetni ...Nohát nekem többet ne patvarkodjatok se nihilizmussal, se evangelical alliance-szal, se centralizációval, se decentralizációval, se orthodoxiátokkal, se modernitástokkal, hanem ha megszáll benneteket a patvarkodás lelke, tegyétek össze a kezeteket, és könyörögjetek a Szentléleknek:

Erőddel elménket készítsd,

Gyenge hitünket erősítsd …

Alleluja, alleluja....”

(lrod. dolg. III. 299—300).

Ugyanilyen apostoli világossággal és szeretettel nyesegette egy generációval később a Szabó Aladárék pietistá túlzásait, a türelmetlen hevességet, amely „siettetni szeretné a lelkek megtérését, amely az izgatott idegességet mondja a Szentlélek munkájának, s nem éppen szeretetteljes ítélettel bántja mindazokat akikre a szenteskedésnek ez a dühe el nem ragadt". (Egyh. munkái II. 225). A középút, amelyen járt, nem a filozofus opportunizmusa, nem is csupán a felelős vezérember aktív középen-járása, hanem hitben és szeretetben fogant valami. Ahogy a Kereszt az idő és az emberiség közepén áll, hogy mindeneket megbékítsen és egységbe fogjon, úgy kísérelte meg a keresztnek ez a tanítványa, hogy egységbe ölelje össze, hogy közös munkára vezesse a túlzókat és az egymással meghasonlottakat. Csak sajnálni lehet, hogy a 80. évén túljutott Baksay már nem tudta érvényesíteni mérséklő hatását azzal a szubjektív idealista „theológiával" szemben, amely ebben az időben Kolozsváron ütötte fel a fejét.

Baksay példát adott rá, hogyan kell cselekedni a mennyei Atya akaratát „úgy, mintha minden magunktól függene". Hű volt a kevesen és a sokon is. Az alatt a csaknem fél évszázad alatt, amíg Kunszentmiklóson működött, az egyházközség anyakönyveibe minden egyes bejegyzést nemcsak, hogy maga vezetett be, de pl a házasulok vagy a kereszteltek anyakönyvébe a Virág nevezetűnek V kezdőbetűjébe belerajzolt egy kis virágot, a H betűbe egy mosolyogva pipázgató holdat, másutt a bejegyzett egyén foglalkozását illusztráló rajzot, vagy egy-egy kedves, találó, rövid versezetet. Ugyanilyen szorgalommal és szeretettel rendezte odakerülése után a kunszentmiklósi egyház zavaros pénzügyeit. Megalapította és megszilárdította a lelkészek és tanítóözvegyek és árvák gyámintézetét a solti egyházmegyében. A kunszentmiklósi kis latin iskolát főgimnáziummá emelte és Akadémiánkat, mint már említettük, méltó otthonba költöztette.

Talán elsősorban azért, hogy a pesti református egyház életében tisztségeket viselő és nagy befolyást élvező világi urakkal szemben megőrizze függetlenségét, Baksay Kunszentmiklósról irányította a kerületét. Ezzel azonban az a kár járt együtt, hogy a Budapesten már felhalmozódott és még egyre halmozódó egyházi feladatok nem estek eléggé a keze ügyébe. Baksay azonban jól ismerte ezeket a budapesti egyházi problémákat. Első püspöki jelentésében így írt róluk: „A budapesti református gyülekezet a kontinens számban legnagyobb ekklézsiája. Ez a szám nem tesz bennünket elbizakodottakká, mert itt vannak ugyan összegyűlve népünk erősei és erőtlenjei, de egy erősre száz erőtelen. Ha Budapest 70 presbiterére egy-egy, lelkész jutna akkor talán volna némi alapja az elégültségnek". (Püsp. jelentés 1904. E. ker. jkv. 18.). Püspökségéhez fűződött a budapesti egyházi munkások számának nagy mértékben való megnövelése. Erdélyből és más kerületekből sok kiváló lelkésznek adott munkát, Budapesten.

A lelkészekkel szemben magas követelményeket támasztott. Egyesek felszólaltak a lelkészek egyházi adózásának bevezetésével szemben, Baksay püspöki jelentésében így foglalt velük szemben állást: ,,Nekünk kell hirdetni nemcsak szóval, hanem cselekedettel az új világrendet, mely hazánkban, is félszázados múlttal bír, mely nem tűri a kiváltságokat. Ha közterheket viselni ez a polgári rend, akkor közterheket viselni ez az egyházi rend is, olyan kötelesség, mely elől, vonakodni nem nobilitás". (Püspöki jelentés 1905. E.ker; jkv. 8). Pár évvel később ugyancsak püspöki jelentésében követelte, hogy a lelkészek, ha máskor nem, végrendeletükben részesítsék egyházukat jelentősebb támogatásban. „Illendőnek tartom, hogy akik az oltárról élnek mondotta -, ne feledkezzenek meg végrendeletükben az oltárról". (Püspöki jelentés 1909. E. ker. jkv.15).

De nemcsak követelt, hanem tett is. Érsekcsanádról távozóban átadta akadémiai pályadíjának egy részét az ottani eklézsiának. Végrendeletében még ezer forintot hagyott rá. Juttatott Nagypeterdnek is, ahol született Óldnak, hol nevelkedett, Kecskemétnek, hol tanult, de a legtöbbet Kunszentmiklósnak, ahol mint lelkipásztor szolgált. 40 000 forintot hagyott az egyháznak, és ugyanennyit a szegény tanulók konviktusának. Puritán volt. Takarékoskodott pénzzel és idővel. Az erdélyi püspök Szász Domokos szalonkocsin járt Budapestre, Baksaynak jó volt a személyvonat második osztálya. Emilé Doumerguet, a nagy francia Kálvin-kutatót mégis lenyűgözte a kunszentmiklósi parókia nemes egyszerűsége, mennyezetig nyúló könyvespolcaival és csodálatosan gondozott kertjeivel. Doumergue-nek az is nagyon tetszett, hogy Baksay nem szerezte ugyan meg a divatos német theológiai munkákat, de kitűnően ismerte a francia református irodalmat, és szinte kívülről, a Szentírást és a zsoltárokat, Baksay azt is tudta, hogy nemcsak kapni, de adni is szabad és jó a külföld irányában. A genfi reformációi emlékműre 23 227 forintot gyűjtött össze és küldött ki (Püsp. jel. 1909. E. ker. jkv. 12).

A személyi kérdéseket, azok jellembeli és anyagi vonatkozásait tekintette a földi egyház legfontosabb és legkényesebb kérdéseinek. Mind szépirodalmi téren mind igehirdetésében szakadatlanul, találékonyan és a nagy ügynek kijáró nyomatékkal küzdött az e téren mutatkozó hibák ellen. Minden regénye jellemregény és a legtöbb egyházi tárgyú. A Dáma c. nagy körképében kísérteties biztonsággal mutatta meg a mohácsi tragédia okait a pártoskodásban, az egyéni érdeknek a közügy fölé helyezésében, az ennek nyomában járó sanda gyanakvásban, az őszinteség elenyészésében és a nemzet erejének megbénulásában. Nem elvont módon beszélt ezekről, hanem hagyta az embereket cselekedni, hogy előszökjék tetteikből a vitathatatlan igazság. Ö maga nevezte szépirodalmi műveit „prédikációknak csakhogy nem a katedrából". A papi bűnökre egészen különös figyelmet fordított. írt az emberek megríkatására irányuló szóvirágok- ról, melyektől még a templom falai is harmatozni kezdenek, és írt szomorúbb dolgokról is, olyan sebekről, amelyeket az elvtelen stréberség, a testvérietlen, mohó önzés üt az egyház és az emberek lelkén.

Legnagyobb aggódással mégis a theológus ifjúság egy részének eszmeietlenségére tekintett. Így írt erről: ”A legnagyobb rész mint egy fa, melynek csak külső kérge - bár sokszor igen csinos kérge - van, de belül egészen üres. Azt sem tudják, mi a kötelesség. A tudományokban válogatnak s nem úgy tekintik, mint észfejlesztő, jellemnemesbítő, erőedző eszközöket, hanem úgy, mint a leendő fenntartásuk ásóját és kapáját. Egy rész járja az iskolákat, hogy joga legyen majd fekete köntöst viselni, egy más rész pedig követi a tudományt, mint Jézust az éhező zsidók, a kenyérért. És lesz belőlük egy üres, semmit nem tevő, semmit nem tudó, szeretni, munkálkodni, közért áldozni nem tudó s nem is akaró ún. intelligencia". (Egyh. munkái I. 48).

Éppen ezért, mert reálisan látta a papok és a theológusok gyengeségét, másfelől az egyházra váró feladatokat, sürgette a nem lelkészi erők bevonását az egyházi szolgálatokba. A világ nagyjaitól nem sok jót várt, bár a tett jószolgélatokat hálásan elismerte, annál többet a közép- és alsórendű világiak egyházszeretetétől. Bizonyítékként és ösztönzésként felvonultatta műveiben az ilyen egyszerű egyházkormányzóknak és építőknek egész sorát. Pálóczi Horváth Ádám, Ihárosi Dávid, legfőképpen azonban á Patak Banya nagy művészi ékesszólással bizonyítják, hogy az egyház nem egy a papokkal, mert a Jézus Krisztus ügyének önzetlen, áldott, egész életűkkel áldozni kész munkásai vannak az egyszerű nép között is.

Ezt az egyszerű népet igyekezett minél jobban, minél szakszerűbben megismerni. Félszáz évvel a falukutatók előtt a solti kálvinista esperes, mint néprajzos tette magát ismertté az országban. Négy nagy és igen értékes tanulmánya jelent meg Magyar népviselet, Magyar népszokások, A Jász-Kunság és A Mecsek környéke címmel. Az Osztrák Magyar Monarchia írásban és Képben című díszműben, több kisebb pedig folyóiratokban. Nyitva volt szeme népének testi-lelki egész­sége, az egyszerű falusi élet formáiban megnyilatkozó sok nemes vonás és szépség iránt, de jól látta népe hibáit is. És nem maradtak rejtve előtte azok az alkati fogyatkozások sem, amelyek magából a Baksay korában fennálló társadalmi rendből eredtek. A hibákat igehirdetésében leplezte le. Korának egyházi szónokai közül hasonló éleslátással ezt kevesen tudták megtenni. Baksay szemét az tette élessé, hogy szegényen nőtt fel, megtanulta becsülni az egyszerű embereket, Ő maga mindent a maga szorgalmával ért el, és ezért a munkát tekintette a legfőbb értékmérőnek. „A munka, atyámfiai, sem nem csapás, sem nem megaláztatás. Ez egy tisztesség, melyet reánk Isten ad, egy megbízás, mellyel ő felruház. Minél több munkát végez valaki, annál nemesebb teremtménye Istennek, minél kevesebbet, annál nemtelenebb". (Egyh. munk. II. 122). A kunszentmiklósi iskolások 1877. szeptemberében nem fogtak azonnal a munkához, nyolc-tíz nap elment, míg úgy-ahogy összejöttek. Baksay tanévnyitó prédikációjában kiszámította, mennyivel lett szegényebb ezzel a város. „A tanulás munka, amelyet éppen úgy ki lehet fejezni pénzértékben, mint a kézi napszámot. Egy napi tanulás mindig annyit ér, mint egy napi kézimunka. S ha gyermekeinknek ezt a mulasztását számokban akarnánk kifejezni, azt kellene mondani: ők henyéltek húszezer forint árát. Ennyivel lett szegényebb városunk anélkül, hogy - mint más veszteségeknél szokott lenni - valaki megtalálta, vagy megszerezte volna, amit ők elvesztegettek". (Egyh. munk. I. 51-52). Ilyen szemmel megáldva volt neki mit meglátni és felpanaszolni. Jól tudta, hogy az egyházba vetett hit az alsóbb néprétegeknél megrendült (Egyh. munk. II. 235),

Ő azonban nem ezekben az emberekben kereste a hibát, hanem a visszás társadalmi és gazdasági viszonyokban, amelyek között önhibájukon kivül szenvednek. „A legtöbb esetben a huzamos nyomor és szenvedés az emésztő aggodalmakkal együtt szülik – állapította meg - az Istenben való kételkedést és kétséghbesettt hitetlenséget". Midőn egy becsületes mukás bénulni érzi izmos karjait, vagy midőn a munka és kereset hiánya miatt hevernek szerszámai... mernénk-e mi a szerencsétlenekhez járulni és azt mondani; ne aggódjatok! Hiszen ilyen esetben tenni kell, tenni inkább, hogynem beszélni". „Az igazi szeretetnek az isteni magyarázó ereje a rábeszélési eszközök között a legékesebben szóló". Ugyanebben a prédikációjában kimondja, hogy az a bölcs és jó ember „aki tiltakoznék az anyagi és erkölcsi szolgaság ellen, amely egy egész osztályra nehezedik". (Egyh. munk. II. 232)

Társadalmi bajainkat nem szemlélte elszigetelten. Bele tudta állítani azokat egy világösszefüggésbe amelyet a világrészek ellentétében szemléltetett. De hallgassuk meg erről ismét őt magát: „Vizsgáltátok már a földnek mindkét oldalát, tudjátok, mik tőrténnek itt és ott? Buta és vak despotizmus, kínzások, kivégeztetések, tömeges gyilkosságok, vérrel jóllakott homok, rabszolgák vaslánccal nyakukon, verve, baromként eladva, mindenütt gyáva és állatias kegyetlenség, mindenütt igazságtalanság, ez a földnek egyik fele: Ázsia és Afrika. - Finom és álnok despotizmus, lassú és rendszeres fosztogatások, könnyekkel jóllakott föld, nemzetközi gyűlölködés, vallási villongások, osztálygyűlölségek, társadalmi pártütések, családi lazultságok, árulások, mérhetetlen vagyon és nyomor egymás mellett, rabszolgák aranylánccal nyakukon, tisztátalanság selyembe öltöztetve, mindenütt finom és lelketlen kegyetlenség, ez a föld innenső fele, Európának hívják". (Egyh. munk. III. 158—59. 1903-ból).

Baksayban jól elő volt készítve az alsó osztályok és a gyarmati népek felszabadulásáért vívandó harc, ha ő még nem is látta teljes világossággal a szembenálló feleket, vagy a harc módját és eszközeit. Ö még nem látott más megoldást, mint a fenálló állapotok bátor leleplezését és ezentúl a vigasztalást, a hitnek és a lelkiismeretnek a felébresztését. Azt, hogy vannak közbeeső, politikai jellegű lépések is, a társadalmi-struktúra megjavítása.... Baksay mindezt nem látta, és akkor még aligha is láthatta. A lényeget azonban teljes világossággal felismerte és nem szűnt meg azt hangoztatni, hegy ti. „az emberiség egy testet alkot, melynek egyetlen tagja sem szenvedhet úgy, hogy mások ne szenvedjenek miatta". (Egyh. munk. II. 237). Tőle telhetőleg fel akarta vértezni a református lelkészeket a társadalmi tények ismeretével. Az 1912-ben bevezetett theológiai tantervbe egy új kötelező tantárgy került ilyen néven: „Nemzetgazdaságtan, különös tekintettel a munkáskérdésre, és a kisebb gazdasági existenciák létfeltételeire". Előadásra került a két utolsó évben, heti két órában. A fiatalabbak emellett tanultak még alkotmány tant és jogi ismereteket.

Talán egy kérdés számíthat még érdeklődésünkre, az, hogy hogyan látta Baksay, a Konvent püspök-elnöke, a Főrendiház tagja az egyház és az állam viszonyát. Ez a viszony kiterjed az anyagiakra és a lelkiekre, Az anyagiakra nézve ez Baksaynak a felfogása: „Egyházunk sokkal inkább, mint más egyház, elválaszthatatlan a magyar nemzettől. Múltja, céljai, reményei, létfeltételei azonosak, s midőn magunknak és egyházunknak szolgálunk,ugyanakkor az államnak, határozottabban nemzetünknek teszünk szolgálatot" (Püspöki székfoglaló, E. ker. jkv. 1904. 28.). „A magyar protestáns egyház úgy van összeforrva a magyar nemzettel, hogy nem lehet sebezni minket úgy, hogy a haza is meg ne érezze" (Püspöki jel. 1908. E. ker. jkv. 18.). „Miként tápláljon bennünket a haza, akinek szolgálatában állunk, az az ő dolga, még csak azt sem mondjuk rá, úgy veszi hasznát! Hiszen nem bérért szolgáljuk hazánkat... Közszellemünk tartozik megőrizni azt az előkelőséget melyet atyáink a mulandók kevély megvetésének neveztek" (Püsp. jel. 1904. E. ker. jkv. 12.). „A várakozásiban is van erő, türelmetlen csak az erőtelenség" (U. o.).

A lelkiekre nézve pedig hallgassuk meg ezeket a nézeteket: „Munkálkodjunk hazánk boldogságáért, mert ezt teszi az: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré!... Krisztus azt mondotta; Mutassatok nekem egy pénzt, és én megmutatom azon a császár képét... Mi éppen úgy mondhatjuk: Mutassatok nekem egy emberi lelket, és én megmutatom azon az Isten képét. Egy kép - gyakran eltörölve, megrozsdásodva, a világ és bűn befolyása alatt - de Isten-kép". (Egyh. Munk. II.  92). „Higyjétek el, nincs az a bíró, az a hadsereg, az király, aki úgy tudná biztosítani hazánk épségét, mint azoknak az ezernyi híveknek csendes, zajtalan munkássága, becsületessége, akik az emberi társaság minden rétegében küzdenek példájokkal". (Egyh. Munk. III. 197).

Az állam abban kapja meg az egyház szolgálata által a magáét, hogy az egyház az emberekben az erkölcsi erőket a maga lelki eszközeivel fejleszti és tisztogatja. Oda állítja az embereket a legmagasabb mérték alá és ébresztgeti bennük a készséget a bűnbánatra. Odatárja az emberek elé, sőt beírja szívükbe a közösségi szempontokat, ápolja és gyakorolja az áldozatkészséget, fejleszti a kölcsönös bizalom levegőjét. Ez az, amivel a hazának, az emberiségnek szolgálni tud.

Ha Baksayt, mint az egyház emberét nézzük, akkor tőle nekünk sokat lehet és kell is tanulnunk. Baksay Sándor ragyogó mintaképe számunkra az Isten gyermekei szabadságának, sőt autarkiájának, de ugyanakkor egész önmagukat népük és az emberiség életébe beépítő felséges alázatának is.

Meg lehet Baksaytól tanulnunk, hogy az egyháznak nem irányzatokban, hanem az egyház egészében és a nép egészében kell gondolkodnia. A pap legyen egészen pap. Álljon ott hídként az Ige és a nép között és ez az ott-állása fejeződjék ki őszinteségében, természetességében, jó szolgálatok készségében, puritán egyszerűségben és az egyházi szolgálat méltóságának felhőtlen öntudatában.

Hagyjuk ebben a nagyon nehéz esztendőben ránkzúdulni Baksay tanításait, fénnyel átszőtt igéit és Igével átszőtt elbeszéléseit, mint pihentető és termékenyítő nílusi áradást! Hadd tanítson bennünket szeretetben leküzdeni, közös munkában felülmúlni a pártoskodást Krisztushoz odavezetni a nagyokat és a kicsinyeket, építeni a gyülekezeteket! Hadd járjon előttünk, hadd mutasson utat Baksay Sándor népünk okos szeretetében, mennyei boldogságának és földi boldogulásának odaadó szolgálatában!

Olyan volt, mint egy nagy kert, amelynek minden gyümölcse beérett. Istennek legyen érte hála, aki adta őt nekünk áldásul, dicsekvésül, és tanításul!

Bucsay Mihály