Borsa Gedeon

Magyarországi nyomdászattörténet

XV-XVII. század

Magyarországon a könyvnyomtatás világviszonylatban is a legelsők között tűnt fel: Gutenberg Németországán kívül időrendben csak Itália (1465), Svájc (1470), Franciaország (1470) és Németalföld (1470?) előzte meg. Most éppen ötszáz éve, 1473. június 5-én készült el Budán a Chronica Hungarorum, amelyet Andreas Hess nyomtatott. Még egy másik kiadványa is ismert a budai műhelynek, amely évszám nélkül jelent meg. Az első, igen korai könyvsajtó rövid idő után nyomtalanul eltűnt.

Még ugyanebben az évtizedben újabb műhely létesült hazánkban, amelynek azonban sem nyomdászát, sem nyomdahelyét nem ismerjük, de három terméke maradt fenn 1477 és 1480 közötti időből. Ezek közül az elsőről nevezzük ennek mesterét a "Confessionale nyomdászá"-nak. Miután az utolsó kiadványát pozsonyi megrendelésre készítette, nem lehetetlen, hogy talán ebben a városban működött. E második ősnyomda élete is igen rövid volt, majd ezt követően több mint fél évszázadig hazánkban nem dolgozott könyvsajtó, így a könyvszükséglet kielégítése ez alatt külföldön történt. A Mohács előtti Budán tucatnyi könyvkereskedő működött, akik ugyancsak külföldön - elsősorban Velencében - nyomtatták kiadványaikat.

1529-ben az erdélyi szászok fővárosában, Szebenben alapítottak nyomdát, amelynek kétéves működéséről van tudomásunk Lukas Trepoldner vezetésével. Ugyanitt 1544-től cirill betűs műhely a románság szolgálatában tevékenykedett közel egy évtizeden át a moldvai származású Philip irányításával.

A szászok másik központjában, Brassóban, 1539-ben kezdett el a könyvsajtó dolgozni. Ennek különös jelentőséget kölcsönöz az, hogy gazdája, fametszője és szellemi vezére a neves humanista, Johannes Honterus volt. E műhely irányítását halála után tanítványa, Valentin Wagner vette át, aki igen aktív volt. Az ő elhunyta után (1558-tól) a nyomda ugyan egyre ritkábban, de egészen a század utolsó évtizedéig jelentkezett újabb termékeivel.

Ugyancsak 1539-ben Sárvárott Nádasdy Tamás támogatásával indult meg a humanista Sylvester János nyomdája. Előbb az ő neves nyelvtankönyvét, majd Újszövetség-fordítását jelentették itt meg (1541). Az időrendben következő nyomdaalapítás kiemelkedően jelentős: Kolozsvár 1550-ben. Előbb Georg Hoffgreff társaságában, majd 1574-ben bekövetkezett haláláig Heltai Gáspár egyedül vezette ezt a műhelyt. Heltai egyben a magyar irodalomtörténet egyik jelentős alakja. Személye jól formázza az akkori idők rendkívül változatos vallási viszonyait, hiszen a katolikus, evangélikus, református és unitárius hitet vallotta gyors egymásutánban. Nyomdatermékeinek túlnyomó része magyar nyelvű. Heltai nem csak művelt szerző volt, de a gazdasági ügyekhez is jól értett. Bizonyítja ezt, hogy műhelyének megfelelő és olcsó papírellátása érdekében papírmalmot is létesített. (A brassóival és a szebenivel együtt csak a kolozsvári papírgyártás termékei ismeretesek hazánkból a 16. századból.) Özvegye még jó üzleti érzékkel folytatta a népszerű széphistóriák megjelentetését, de fiuk idejében a nyomda jelentősége már mind mennyiségileg, mind minőségileg jelentősen csökkent.

Külön csoportot alkotnak az erdélyi cirill betűs nyomdák, amelyeknek központja Brassó volt. Vezető tipográfusuk Coresi, aki 1557 és 1583 között részben egyedül, részben társakkal (Oprea, Tudor és Manaila) itt dolgozott, ill. közben 1580-ban Szászsebesen. Ugyancsak Brassóban működött Calin (1565), Lorint (1567 és 1572), valamint Serban (1586-1588). Lorint később (1578-1579) Gyulafehérvárott, Serban pedig előbb (1582) Marien társaságában Szászvároson működött. A lutheri reformáció előharcosa volt Huszár Gál, aki eszméinek hirdetésére a könyvsajtót nagy lendülettel vette igénybe. Magyaróvár (1558-1559) ésKassa (1560) után 1561-től Debrecenben nyomtatott. Innen a következő évben távozott és 1573-1574 években Komjátin dolgozott, majd Dávid nevű fia 1577-ben Pápán.

Debrecenben Huszár távozása ellenére is meggyökerezett Gutenberg találmánya. A város támogatásával egymás után több mester is dolgozott: Török Mihály (1563-1567), Komlós András (1569-1575), ennek özvegye (1576-1577) és Csáktornyai János (1590-1594). Ezek sorában találjuk még a két Hoffhaltert is. Az apa, Raphael már, mint neves bécsi nyomdász került hazánkba, ahol Debrecenben (1565),Váradon (1565-1567), majd Gyulafehérvárott (1567-1568) dolgozott. Halála után egy ideig még özvegye vezette a műhelyt Gregorius Wagner segítségével (1568-1569). Hoffhalter Rudolf, a fiuk a Mura és a Dráva vidékén tevékenykedett (Nedelic és Alsólindva) az 1573-1574 években, majd a debreceni műhelyt vezette 1576-1586 között. Közben rövid ideig (1584-1585) Váradon működött.

Egyetlen, de irodalmilag igen fontos terméke ismert Karádi Pál műhelyének 1569-ből, amely Abrudbányán készült. Karádi utóbb Simándra költözött, de arról, hogy ott nyomtatott volna, nincs biztos tudomásunk.

A 16. századi magyar irodalomtörténet másik kimagasló alakja, Bornemissza Péter ugyancsak rendelkezett könyvsajtó felett: 1574-1578 között Semptén, 1579-1584 között Detrekőn, végül 1584-ben Rárbókon. Itt többnyire saját munkáit nyomtatta ki. Ebben segítőtársa Mantskovit Bálint volt, aki a műhely készletét átvéve előbb Galgócon (1584-1588), majd Vizsolyban dolgozott. Ez utóbbi helyen készítette a 16. századi hazai könyvnyomtatás méreteiben is legjelentősebb alkotását, az első teljes, Károlyi Gáspár által fordított magyar nyelvű Bibliát. A vizsolyi műhely Mantskovit halála után még 1599-ig működött. Szebenben a város 1575-ben újra nyomdát hozott létre, amelynek vezetői a század végéig rendkívüli sűrűséggel váltogatták egymást: Martin Heusler (1575-1576), Martin Wintzler (1575-1576), Gregor Frautlinger (1576-1578), Georg Greuss (1581-1584 és közben 1583-ban, Brassóban), Johann Heinrich Crato (1590-1594) és Johann Fabricius (1595-1601).

A Felvidék akkor egyik legjelentősebb városában, Bártfán 1577-ben alapította nyomdáját Dávid Gutgesell, amely 1599-ben bekövetkezett haláláig élénk tevékenységet fejtett ki. Innen származik az egyetlen korabeli adat egy betűöntő tevékenységéről: Salamon Sultzer 1589-ben újította fel a Gutgesell-műhely nyomdakészletét.

Az első hazai nyomda, amely kizárólag a katolikus egyház szolgálatában állott, 1578-ban alakult Nagyszombatban. Szervezője Telegdi Miklós volt, akinek halálával a műhely a törökök elől ide húzódott esztergomi káptalané lett (1588-tól).

Csupán egyetlen évből, 1578-ból ismert Besztercebánya könyvsajtója, amelyet Christoph Scholtz vezetett.

Különösen mozgékony volt a Krajnából hazánkba jött Joannes Manlius. Közel negyedszázados nyugat-magyarországi tevékenysége során számtalanszor változtatta lakhelyét: Németújvár (1582-1585, 1589, 1595-1597), Monyorókerék (1587-1589, 1590-1591), Sicz (1592-1593), Keresztúr (1598, 1601, 1603-1605), Sárvár (1600, 1602). Közben még a horvátországi Varasdon is járt (1586-1587).

Bizonytalan és még további megerősítést kíván Johann Walo nyomdája, amelyről csak egyetlen röpirat ad hírt 1594-ből, hogy az Pozsonyban működött.

A Lajta menti Vimpácon 1593-ban az ottani ferencesek kolostorában kezdtek el nyomtatni. E műhely tevékenységéről 1599-ig maradt fenn adat.

A fentieket összefoglalva megállapítható, hogy a 15. századból mindössze két hazai nyomda ismeretes. A következő évszázadból már 30 helységben összesen 20 műhely tevékenységéről van tudomásunk, ahol - mai ismereteink szerint - 50 név szerint is ismert nyomdász gondozásában összesen mintegy 850 kiadvány készült. A nyomdák jelentős része rövid életű volt. Így a századfordulón mindössze öt városban működött könyvsajtó (Kolozsvár, Debrecen, Szeben, Bártfa és Nagyszombat) és Manlius műhelye.

Így léphetünk át a következő korszakba, a 17. századba, amely a törökök elleni harc folytatása jegyében telt el. Ennek ellenére a hazai nyomdászat fejlődése, ha nem is töretlenül, de tovább tartott.

A magyar nyelvű kiadványok szempontjából évszázadokon át fontos nyomda volt Kolozsvár. Az itteni Heltai nyomda ifjabb Gáspár, majd annak utódai tulajdonában maradt, de a műhelyt faktorok vezették. Ezek sorából az első név szerint is ismert Makai Nyírő János (1616-1621), majd Szilvási Válaszúti András (1624-1625) és végül Abrugyi György (1630-1660). 1660-ban a Heltai nyomda utolsó tulajdonosának, Joannes Raviusnak a neve is feltűnt egy kiadványon, de még ugyanebben az esztendőben be is fejezte tevékenységét ez a nagyhírű műhely.

Váradról menekültében 1661-ben Kolozsvárott működött rövid ideig műhelyével Szenci Kertész Ábrahám, de hamarosan továbbment Szebenbe. Ekkor néhány évig nyomda nélkül volt Kolozsvár, de már 1668-ban, Szenci Kertész halála után műhelye felszerelését Apafi Mihály fejedelem intézkedésére ideszállítják, és 1672-ben a református egyháznak adják. A következő évben ugyanez történt az egykori gyulafehérvári fejedelmi műhely megmaradt készletével. Az új officina vezetését Veresegyházi Szentyel Mihályra bízták, aki ezt 1684-ig látta el. Ekkor a felszerelés egy részét Keresdre vitték a Bethlen család szolgálatára. A kis keresdi műhely 1684-1686 között működött Székesi Mihály vezetésével. A kolozsvári nyomda új faktora Némethi Mihály volt (1684-1690), akit Veresegyházi István követett (1690-1693). 1693 végével új és fontos korszak köszöntött Kolozsvárra, mert hazatért igen sikeres németalföldi betűmetszői tevékenysége után Misztótfalusi Kis Miklós, a magyar nyomdászattörténet kimagasló egyénisége. 1702-ben bekövetkezett haláláig több mint száz kiadványt készített. A református egyház két öröklött nyomdáját átmenetileg egyesítette saját készletével, amiből azután súlyos nehézségei támadtak. 1691-ben az unitárius vallású és lengyel származású Kmita András alapított új nyomdát Kolozsvárott. Ezt az unitárius egyház szolgálatába állt műhelyt özvegye, Lengyel Kmita Andrásné idején faktorok vezették: Liszkai Mihály (1697) és Michael Heltzdörfer (1702). A műhely tevékenysége 1702-vel szűnt meg.

Debrecenben, 1596-ban a lipcsei Rheda Pál vette át a nyomda irányítását, akit fia, Péter követett (1619-1630). 1632-től Fodorik Menyhért vezette a műhelyt, bár ő emellett főleg könyvkötéssel foglalkozott. Utána 1652 és 1660 között nincs hír a debreceni könyvsajtóról. Karancsi György idején (1661-1676) hírhedten gyenge minőségben készültek a kiadványok. Utóda a korábban Sárospatakon tevékenykedett Rosnyai János volt (1677-1682), aki javított a nyomtatványok színvonalán. Csak rövid ideig állt a műhely élén Töltési István (1683-1685). Kassai Pál (1686-1695) és özvegye (1696) idején újra romlásnak indult az officina. Ez a folyamat utóduk, Kassai Pál idején (1697-1705) csak folytatódott. A labancok azután 1075-ben fizikailag is megsemmisítették a magyar nyelvű kiadványok szempontjából különösen neves debreceni nyomdát és annak teljes felszerelését.

Szeben nyomdájáról meglehetősen hiányos kép áll rendelkezésre, mert viszonylag kevés terméke ismeretes. Ezek szerint Simon Grüngrass (1604-1607), Paul Wolff (1611-1613), Jakob Thilo (1616-1619) vezették a 17. század első két évtizedében ezt a műhelyt. 1622-ben Benjamin Fiebick adott ki egy könyvet. A linzi származású Marcus Pistorius 1629 és 1654 között állt a nyomda élén, őt pedig Martin Pistorius követte. Christoph Hildebrand (1659-1660) és Blasius Prösll (1665) után Stephan Jurgling működött itt, majd ez utóbbi özvegye, Agnes (1687-1693), akit előbb Johann Hermelius (1691), majd Johann Barth (1693) mint faktor Segített. Kaspar Falumski (1695) és Marcus Reichard (1696) rövid működése után 1696-ban Johann Barth kezébe került a szebeni nyomda, amelyet ő és utódai azután egészen a 19. századig vezettek. 1660-ban Váradról Kolozsvárra menekült, majd onnan Szebenbe költözött Szenci Kertész Ábrahám, aki 1663 és 1667 között rendkívül sok kiadványt készített itt. Halála után Udvarhelyi Mihály vette át a műhely vezetését (1668), amely azután átkerült Kolozsvárra.

Bártfa nyomdásza, az idősebb Jakab Klöss még a századforduló előtt (1597) kezdte el tevékenységét. 1614-ben átmenetileg Lőcsére költözött, de a következő évben már visszatért Bártfára. 1618/19 tájt halt meg. Azonos nevű fia nagykorúságáig Martin Wolfgang nevű faktor vezette a műhelyt (1621). Ifjabb Jakab Klöss városi bírói tiszte mellett 1622-től 1665-ben bekövetkezett haláláig állt a nyomda élén. Ekkor Bártfa városa átvette a helyi officinát, amelyet azután továbbiakban faktorok vezettek. Elsőként Georg Sambuch (1666-1669), majd Thomas Scholtz (1669-1671), aki 1656-ban Eperjesen jelentetett meg egy munkát. Leonard Ockerlan csak 1683-ból ismeretes. Az ezt követő egy évtizedes szünet után 1694-től ismét Thomas Scholtz, de feltehetően már az ifjabb, a faktor. A bártfai városi nyomda egy részét 1710-ben, a Rákóczi hadiújságának, a Mercurius Veridicusnak megjelenését biztosítsák, átköltöztették. 1715-ig még elvétve jelent meg bártfai nyomtatvány, de ekkor az egész készlet átkerült Kassára a jezsuitákhoz.

Nagyszombatban az esztergomi káptalan nyomdáját érzékenyen érintette, amikor 1609 tájt felszerelésének egy része Pozsonyba került. A visszamaradt műhelyt 1620-ban Nikolaus Müller vezette, aki azután Kassára távozott. Ekkor átmenetileg megszűnt a könyvnyomtatás Nagyszombatban.

1648-ban került vissza Pozsonyból az officina, amely most már a jezsuiták vezette akadémia (egyetem) szolgálatában állt, egészen a rendnek 1773-ban történt feloszlatásáig. A mind több és több kiadványt készítő műhely a század végére hazánk legnagyobb teljesítményű nyomdájává vált. A szakvezetést az ún. faktorok látták el, akiknek neveit részben megőrizték a kiadványok címlapjai: Philipp Jakob Mayr (1648-1653), Matthias Willmann (1654), Melchior Venzeslous Schneckenhaus (1654-1664), Matthäus Byller (1664-1671), Martinus Thomas (1676), Matthias Rietmiller (1676-1678), M. Rechlinger (1679), Matthias Srnensky (1679-1682), Joannes Nikolaus Martius (1687-1688), Johann Christoph Beck (1688), Johann Andreas Hauch (1689-1690), Johann Adam Friedl (1690-1693), Johann Andreas Härmann (1693-1704) és Johann Georg Frey (1695).

Joannes Manlius 1605-ben bekövetkezett haláláig működött Keresztúron. Néhány éves szünet után Farkas Imre 1608-tól dolgozott itt e nyomda felszerelésével egészen 1620-ig. Tevékenységét utóbb Csepregen folytatta 1625 és 1643 között.

Pozsonyban 1609 tájt került át a nagyszombati műhely berendezésének egy része, amely azután itt, mint érseki nyomda működött a 17. század első felében. Faktorainak neve majd mind ismeretlen. Egyedül a különben Bécsben dolgozó Michael Rickhes neve fordul elő 1631-ben, majd Zacharias Aksamiteké (1647-1648). Ekkor került át a nyomda Nagyszombatba.

Pozsonyban a következő nyomda már független volt az érsekségtől, és azt előbb Gottfried Gründer (1669-1673), majd Johann Gregor Zerweg (1675-1678) vezette. Van még adat Michael Faber (1676) és David Schäffer (1683) tevékenységéről, de a műhely a század végére elhalt.

Kassa városában, 1610-ben idősebb Jakab Klöss vejeként részben a bártfai műhely felszereléséből Johann Fischer alapított nyomdát. Özvegye 1614-ben Johann Festhez ment nőül, aki 1621-ig vezette az officinát. Őt követte a Nagyszombatból átjött Nikolaus Müller, akit már 1622-ben elragadott a pestis. Ekkor Lőcséről áttelepült Dániel Schultz, aki 1629-ig dolgozott itt. Özvegyének, Mariának neve 1634-ig szerepel a nyomtatványokon. A negyvenes években a város átvette a nyomdát, amely 1654-ben újraéledt Valentin Gevers vezetésével, aki azonban már a következő esztendőben elhunyt. Utóda 1657-től 1663-ig Marcus Severinus, ill. özvegye, Susanna (1664-1665) volt. Már 1663-ban (először nyilván csak, mint faktor) feltűnt Johann David Türsch, aki 1668-ig vezette a műhelyt, majd örökébe özvegye (1668-1669) lépett. Mint többi elődje, Ericus Erich is előbb könyvkötő volt Kassán, mielőtt a nyomdát 1669-ben átvette. Bár Erich neve 1674-ig szerepel a kiadványokon, már 1673-ban a helybeli jezsuiták nyomdászaként Lőcsei Pál dolgozik. 1674-ben Georg Pilgram és Franciscus Lubovienski vezette a jezsuita officinát. Ők azonban hamarosan átengedték Johann Seiderlichnek (1676), akit később Stephanus Bosytz (1677-1686), majd Johann Klein (1691-1694) követtett.

Németújvár 1619-ben kapott új nyomdát, amelyet szepesváraljai Berhard Máté vezetett, aki 1624 és 1632 között Pápán dolgozott.

Bethlen Gábor alapította Gyulafehérvárott a fejedelmi nyomdát 1623-ban, amelyet faktorok vezettek: Meszléni Márton (1623-1627), a sziléziai Liegnitzből jött Jakob Effmurdt (1628-1635), Andreas Gregorii (1644), Brassai Major Máté (1647-1657). A románok számára cirill betűkkel is nyomtattak itt Dobra pópa vezetése alatt (1641-1651). 1658-ban a török-tatár sereg teljesen feldúlta Gyulafehérvárt és a pusztulásnak a nyomda is áldozatul eshetett. Készletének maradékait a kolozsvári reformátusoknak adták át 1673-ban.

Lőcsén két rövid életű vállalkozás (Jakob Klöss 1614 és Daniel Schultz 1617-1622) után Lorenz Brewer alapított 1625-ben nyomdát. Rendkívül tevékeny munkásságát 1664-ben bekövetkezett halála után fia, Samuel (1665-1699), majd annak özvegye, Sophia (1699-1705) folytatta. Műhelyükben jelent meg a legtöbb kiadvány a 17. századi Magyarországon: több mint ezer, többségükben kicsiny, alkalmi nyomtatvány.

Brassóban - a rendelkezésre álló igen hiányos adatok szerint - mintegy három évtizedes szünet után, 1625 tájt kezdett el újra könyvsajtó dolgozni, amelyet 1630 és 1632 között Martin Wolfgang vezetett, majd 1638-tól Michael Hermann tulajdonában volt. 1659-ig csak az ő neve szerepel a kiadványokon, de 1666-tól a műhely vezetője Nikolaus Müller volt. Közben 1675-1677 között Peter Pfannenschmied, majd özvegye Martha (1678) neve is előfordul, feltehetően, mint a Hermann-család tagja, akinek a tulajdonában maradt a nyomda 1692-vel bezárólag. 1693-tól közel egy évszázadig Lukas Seuleré és leszármazottjaié volt ez a műhely. A faktor egészen 1701-ig változatlanul a már említett Nikolaus Müller volt.

Elsősorban a felvidéki lutheránus szlovákság szolgálatában állott az a sajtó, amely 1636-ban Szenicén, majd a következő évben Trencsénben kezdte meg működését Václav Vokál vezetésével. Őt özvegye, Dorota követte (1642-1647). Tőle Vavrinec Benjamin szerezte meg (1648-1655) és Nikodem Czizek (1655-1661). Az új tulajdonos 1662-től idősebb Ján Dadan volt, aki 1664-ben áttelepült Zsolnára. Itt dolgozott 1675 tájt bekövetkezett haláláig. Özvegye, Alzbeta fiuk nagykorúságáig vezette a műhelyt (1676-1683), majd ifj. Ján Dadan (1684-1704), akit örökösei követtek (1704-1708).

Wechel János Zsigmond a csallóközi Tejfaluban fejtett ki igen szórványos tevékenységet 1638 és 1646 között, Wechel András 1650-ben Somorján és 1651-1668 között Kőszegen dolgozott kis műhelyével.

A 17. századi Magyarország legszínvonalasabb kiállítású nyomtatványait Szenczi Kertész Ábrahám állította elő, aki 1640-ben kezdte el tevékenységét Váradon. A várost 1660-ban elfoglalta a török, ekkor előbb Kolozsvárra, majd Szebenbe költözött.

1651-ben III. Rákóczi Zsigmond fejedelem és édesanyja, Lórántfi Zsuzsanna - több éves huzavona után - Sárospatakon, az ottani református kollégium céljaira nyomdát alapított. A neves Jan Amos Comenius, aki ekkor kezdett ott tanítani, a kezdetektől igénybe vehette. A műhelyt Georgius Renius vezette 1657-ig. Utóda Rosnyai János lett. Lorántfi Zsuzsanna végrendeletileg a kollégiumra hagyta az officinát 1660-ban, amely azonban a jezsuiták betelepítésével beszüntette tevékenységét 1671 végén. A felszerelést átszállították Debrecenbe, ahol 1705-ben a helyi nyomda berendezésével együtt elpusztult.

Két kis könyvsajtó tevékenykedett még a katolikus szolgálatában: az egyik az ország nyugati végén Lorétomban David Krausz vezetésével csupán 1670-ben, a másik a keleti végében Csíksomlyón a ferencesek kolostorában 1676-tól működött, de egészen a 19. század második feléig.

Cirillbetűs nyomda működött állítólag 1680 tájt Körtvélyesen az ottani kolostorban, majd 1683-ban Szászsebesen. Gyulafehérvárott előbb Rus (1684-1686), majd a moldvai származású Kyriak nyomtatott cirillikával (1687-1689), aki később Szebenben (1696) dolgozott. A gyulafehérvári nyomdát a századfordulón Miahil Istvanovici vezette (1697-1702).

Összefoglalva a 17. századi magyarországi nyomdászat fentebb röviden ismertetett adatait, megállapíthatjuk, hogy ebben az időszakban - akárcsak a 16. században - harminc helységben mintegy húsz műhely tevékenységéről van tudomásunk. A nyomdák azonban most már jóval hosszabb életűek voltak, így több mint száz, név szerint is ismert nyomdász gondozásában több mint négyezer kiadvány, ill. ennek emléke maradt fenn.

Az RMNY vállalkozás

A régi nyomtatványok fogalmának felső időhatára egyre általánosabban 1800. Ennek megfelelően gyűjtik, ill. tárják fel az anyagot, pl. Csehszlovákiában, Lengyelországban is. Nálunk Szabó Károly - komoly történelmi iratok alapján - 1711-gyel zárta időben saját Régi Magyar Könyvtára (RMK) mindhárom részét. Nagyjából ezt az időhatárt tartotta be Apponyi Sándor is a hungarikák negyedik csoportjából gyűjtött könyvtára katalógusaiban. E nagy elődök kitűnő alapvetése azonban kezdett egyre inkább elöregedni, ami nem csoda, hiszen nagy része már közel százéves. Az újonnan előkerült, korábban ismeretlen kiadványok, a növekvő igények stb. miatt időszerűvé vált az új feldolgozás. A Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Széchenyi Könyvtár közös vállalkozásban igyekeznek ezt elvégezni. Ennek első eredménye a "Régi Magyarországi Nyomtatványok" (RMNY) első kötete, amely 1971-ben igényes feldolgozásban 1600-zal bezárólag az összes hazai nyomtatvány mellett a külföldi magyar nyelvű kiadványokat tárja fel, vagyis az RMK I-II. kategóriákat.

A hungarikák másik két csoportjának, a hazai szerzők külföldön nem magyar nyelven (RMK III) és a külföldi szerzőknek idegenben készült, nem magyar nyelven, de magyar tárgyú (Apponyiana vagy RMK IV.) kiadványainak új regisztrálására egyelőre nem lehet gondolni, mert egyrészt az 1500 utáni nyomtatványokról nemzetközi szinten még nincs meg a kellő áttekintés, másrészt az erők megosztása nehezítené a primer hungarikumok új feldolgozását. Ezek feltárása az RMNY- sorozatban tovább folyik: jelenleg az 1635-tel záródó korszak van munkában. Az anyaggyűjtés 1712-ig meglehetősen előrehaladott, mégis az egyházi gyűjteményekben őrzött valamennyi példánynyilvántartásba vételéhez nagy segítséget jelent ezek most folyó bejelentése. Erre a támogatásra feltétlenül számít az RMNY szerkesztősége.

Az RMNY-munkálatok felső időhatára 1800, ebből az 1712-1800 közötti korszak anyagának gyűjtése nagy gondot okoz. Petrik 1712-1860 közötti bibliográfiája a hazai, ill. a külföldi magyar nyelvű nyomtatványok közül 11.630-at regisztrált. Az OSZK-ban alakult munkaközösség az évek során további 7660 e kategóriába tartozó kiadvány adatait gyűjtötte össze, amelyet 1971-ben publikáltak, mint az említett Petrik-féle bibliográfia 5. kötetét. Ugyanennek 6. kötete (1972-ben) az így most már összesen 19.290 publikált cím nyomdahelyek szerinti mutatója. A hazai 18. századi nyomdászattörténethez jó eligazítást nyújt ez a nyomdamutató és annak név-, ill. tartalommutatója

Már az említett kiegészítés (Petrik V.) magas aránya is mutatja, hogy ezzel még távolról sem nyert regisztrálást az összes 18. századi RMNY. Valóban, a gyűjtemények - elsősorban a hazaiak - módszeres átvizsgálása még további igen jelentős kiegészítést ígér. Az Országos Széchényi Könyvtár ezt az anyaggyűjtést tekinti az egyik legfontosabb feladatának, hiszen amíg ez nem közelíti meg az 1711-gyel záródó korszakhoz hasonló viszonylagos teljességet, nem lehet szó az RMNY- munkálatoknak eme időpont utáni folytatásáról. Ezért a 18. századi RMNY-ok kikeresését és regisztrálását segíteni kívánjuk a nagyobb ilyen állománnyal rendelkező hazai könyvtárakban, így szinte elsősorban az egyházi gyűjteményekben.

Néhány adatban összefoglalva a 18. századi hazai könyvnyomdászat fejlődését elmondható, hogy ekkor 50 városban mintegy 250 nyomdász, kiadó és faktor gondozásában jelent meg a mai ismereteink szerinti kb. 20.000 kiadvány. Összevetve a 16., 17. és 18. századok adatait, megállapítható, hogy a nyomdahelyek viszonylag kis emelkedésével (30-30-50) párhuzamosan a nyomdászok, kiadók stb. száma (50-106-243) ennél jobban emelkedett, így városonkénti átlaguk is nőtt (1-7-3-5). Az ismert nyomdatermékek száma (850-4.250-20.000) imponáló növekedése mind a nyomdahelyekkel (28-140-400), mind a nyomdászok, kiadók stb. számával összevetve (17-40-82) jelentős fejlődésről tesz tanúságot. (Megjegyzendő, hogy a 18. század számai az említett anyaggyűjtés során várhatóan kb. 20-30 százalékkal még emelkedni fognak.) Tehát az idő haladtával Magyarországon a korai, sok be nem vált kísérletezés után egyre inkább megszilárdult a nyomdászat és mind hosszabb életű műhelyekben, mind több kiadvány látott napvilágot. Jól mutatja ezt, valamint az általános elterjedés fokozódását az az arányszám, hogy a század végén a nyomdahelyek hány százaléka ment át "élve" a következő századba: a 16. századból 30 közül 6, vagyis 20 százalék; a 17. századból 30 közül 9; a 18. századból 50 közül 28, vagyis 56 százalék.