Ravasz László:

A MAGYAR CSODA

Megjelent: Ravasz László: Krisztussal a viharban című prédikáció gyűjteményben. Kálvin János Kiadó, Budapest, 2006

Lekció: Róm 8,26-31 Alapige: Zsoltár 127

Az elmúlt hét eseményeiről a világsajtó egészen szokatlan elragadtatással számolt be. Káprázatos gazdagságban ragyogtak a magasztaló jelzôk, amelyekkel hôseinket elhalmozták. Ezek között az tetszett nekem legjobban, amely a magyar szociális forradalom dicsôséges csúcspontját a magyar csodának nevezte. A csoda mindig váratlan, meglepô. Senki sincs elkészülve reá. Igen, mert olyan erôk jelennek meg benne, amelyek tökéletesen eltérnek a dolgok megszokott rendjétôl, s csak ismeretlen felsôbb hatások teremtô ihletése megjelenésével magyarázható.

Ki gondolta, hogy az az ifjúság, amelyet 10 év óta a maga képére nevelt a hatalmi rendszer, ellenük fordul. A magyar munkásság példaadó engedelmessége vulkanikus lázadásba tört ki. Egy olyan politika, amely minden eszközt és alkalmat felhasznált, hogy biztosítsa a hatalmát, elveszíti a magyar nép lelkét. De a csoda magán túlra utal. Az utóbbi napoknak világtörténeti és emberi jelentôségén túl van még egy másik, ész feletti, lelki, hitbeli jelentôsége is, mert kijelentés van benne, amelyet Isten a maga gondolatairól tesz. Egy olyan üzenet, amely minden embernek, az örök embernek szól, ami a világtörténelem tanúsága azonkívül, hogy az Igének együgyű, sokszor elismételt kijelentése. Ez pedig szól az emberi erô hiábavalóságáról, és az isteni erô, a kegyelem mindenhatóságáról.

Az emberi erô hiábavalósága

Bábelnek jó mérnökei és kitűnô munkásai voltak, mégis semmivé lett. Annak a hatalmi csoportnak is megvoltak a maga nagy tervei, azonkívül a korlátlan lehetôségei arra, hogy átalakítsa a világot. Emberi észben annyi erô nem halmozódott fel, mint az övékében. Egy vagy pedig néhány emberé volt a föld, a gép, az ember testi és lelki ereje. Övék 10 hosszú esztendô millió alkalma. Senki sem szólhatott, senki sem kritizálhatott. Övék volt az ifjúság, mert ôk taníthatták. És egyszerre ellenük fordul a nép, a munkásság, a gép, a gyár, a föld, az ifjúság, a nemzet lelke, mikor azt hitték: mindent megnyertek, íme, mindent elveszítettek. „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon az építôk; ha az Úr nem ôrzi a várost, hiába ôrzik azt az ôrizôk.“ Istenre építsed, Krisztusra fundáld a magad és nemzeted életét. Egyébként hiába építesz.

Hiába!

Óh, ez a hiábavalóság nagyon könnyen bekövetkezik, mert az ember hajlandó megfeledkezni Istenrôl. Isten nagy tényei meghalványulnak a nemzetek és az egyének elôtt. Megszokjuk Krisztust, mint az útszéli keresztet. S olyan közömbösen megyünk el mellette, mint az útszéli kereszt mellett. Vannak, akik még megemelik a kalapjukat, ha elmennek elôtte, de egykedvűen továbbmennek, s az egész nem egyéb egy beidegzett reflexnél. De lassan kiesik életünkbôl, számításainkból mindaz, amit Krisztus jelent. Üres szó lesz már, s nem kút, amelynek vizébôl táplálkozunk; nem tűzhely, amelynek melegében élünk; nem napfény, amelynek világosságában járunk. Az ember magára marad, úgy kezdi építeni a várost, azaz végrehajtani az élet nagy változásait, elvégezni azt a munkát, amiért a földre érkezett, hogy Istennel nem törôdik. Nem csoda, ha az elfelejtett Istenre kezdenek haragudni mindazok, akik látják, hogy egészen elfelejtve nincs, s a félig elfelejtett Istent kényelmetlen társtényezônek találják. Így fejlôdik ki a támadó hitetlenség, az a harcias istentelenség, az ember lázadása Gazdája, Ura, Teremtôje ellen, amit a 2. zsoltár így ír le: „A föld királyai felkerekednek, és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ô felkentje ellen: „Szaggassuk le az ô bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket!“ Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja ôket“. Nyomorult ember, te egy haragvó Isten ellenére akarsz építeni! A hiábavalóság hiábavalóságot szül. Az Isten nélküli élet hiábavalóvá teszi az ember külsô és belsô életét egyaránt. Kiábrándítja hitébôl, pedig a hit az élet vitaminja. Megkeseríti a szívét és a száját. Közömbösségbe, majd pesszimizmusba kergeti, ami nihilizmusban végzôdik. Egyre több ajakról szólal fel a chorus infernalis: nem érdemes szántani, vetni, gyümölcsfát ültetni. Nem érdemes korán felkelni, késôn feküdni le, ahogy alapigénk mondja, azaz nem érdemes dolgozni. És nem érdemes élni. Micsoda rettenetes állapot, amikor a magyar parasztnak nem kell a föld, a magyar munkásnak utált tárgy a szerszám, s a magyar lángelme úgy hessegeti és pusztítja el a gondolatait, mint a kártékony bogarakat. Persze, nem érdemes élni az embernek, ha csak gép. Nem érdemes élni, ha csak állat. Csak úgy érdemes élni, ha az ember Isten gyermeke, ha nemcsak test, hanem halhatatlan lélek is. Ha nemcsak a látható világot ismeri, hanem otthon van egy láthatatlan világban is. Ha nemcsak azt tudja, hogy miképpen lesznek az atomból a naprendszerek, hanem azt is tudja, kik vagyunk, honnan jövünk, hová megyünk, ki lakik a csillagok fölött. Csak úgy érdemes élni, ha az ember e földi világban egy láthatatlan és örökkévaló világ polgára is, s megadatott neki, hogy annak napfényében, békességében, levegôjében, szépségei, csodái között éljen. Csak akkor ember az ember, ha a láthatatlan világ realistája is tud lenni. Ez azonban már nem az emberi erôfeszítés dolga. Ez az isteni mindenhatóságból és jóságból következô ajándék. Ez a kegyelem világa.

Álmában ad eleget

Alapigénk ezt így fejezi ki: „Szerelmesének álmában ad eleget“. Ezzel elôször azt mondja, hogy jándékképpen, ingyen adja. Nem lehet sem kierôszakolni, sem megszolgálni. A kegyelem realitása, csodája, paradoxona éppen az, hogy Isten, az egyetlen és örök valóság, ez az általunk megsértett, megcsúfolt, megtagadott Isten mégis felénk fordul. Lehajol hozzánk megbocsátó szeretetével, zokogásra és térdre kényszerít, hogy az ölébe vegyen, elcsitítson, elaltasson, mint egy síró gyermeket, hogy az ô békességét, fehér ruháját, ékes saruját, aranykoronáját adja hazaérkezett, tékozló fiának, akit azon szennyesen, rongyosan ölel át és emel fel, amikor az így zokog fel: „Nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezhess“. Tudod ugyebár, tudod, hogyan és hol történt ez meg? Az, hogy az Isten leszállott hozzánk, hogy minket felemeljen, olyan lett, mint mi, hogy mi olyanok lehessünk, mint ô. Testté lett, emberré lett az Isten a názáreti Jézusban, hogy mint közülünk egy, magára vegye bűneinket, elszenvedje azt a fizetést, ami nekünk járt volna ki, tökéletes engedelmességgel helyettünk, lázadók helyett, eleget tegyen hulló vérének egyszeri és tökéletes áldozatával, kiengesztelje az Istenrôl elfeledkezett, a magát istenné tevô embert önmagával. Mindazokat, akiket itt az Ige az Isten szerelmesének nevez; mindazokat, akik megadták magukat neki, és elfogadták ôt, aki nekünk adja magát, hogy fölemeljen egészen a szívéig, és részesévé tegyen az ô boldog életének. Ez a találkozás, ez a nász, ez a tulajdonba vétel és tulajdonba adás, ez a legnagyobb csoda, az egyetlen ôscsoda az ember életében. Sôt a teremtés, a testtélétel, a feltámadás, a Szentlélek kitöltetése csak elôkészület, út és eszköz ehhez a központi csodához, amelyben Isten és az ember és a teremtett világ szíve úgy ver együtt, mint a magzat és az anya vérkeringése. Hát hiábavaló-e ez az élet, amelyben Isten a mienk lehetne, hiábavaló-e az az élet, amelyben mi Istenéi lehetünk?

Az élet kapujában

Sôt még ez a találkozás is bizonyos mértékig elôkészület és kezdet. A folytatás, a következmény, a teljes kifejlôdés arra, hogy Isten az ô szerelmesét, véren megváltott gyermekét kiállítja az élet kapujába. Alapigénk ezt egy olyan képben közli velünk, amelyik két-háromezer esztendôvel ezelôtti szemléletbôl származik. Egy ostromlott várost lát maga elôtt, amelynek kapujában, mint a nyilak a hôs kezében, ott áll a védelmezô sereg. Nem nézik hányan vannak; nem kérdezik mi lesz holnap. Ôk csak azt tudják, hogy a kapun belül van az élet, a kapun kívül a halál. A kapun belül: vannak a házak, az oltárok, a kertek, a műhelyek, az iskolák, a nép, a nyelv, a történelem, és nekik ezt meg kell védelmezni.

Ez a kép a keresztyén ember minden helyzetében egyformán áll. Isten mindnyájunkat az élet kapujába állított. Azaz egy olyan posztra helyezett, amelyik az élet és a halál határmezsgyéje. Kívül halál, belül élet. A pont maga, ahol állunk, a mindennapi áldozat, a mindenkori gyôzelem vagy a percenként való elbukás. A szolgálatnak és a missziónak a képe. Kiállás egy zászló mellett, hangoztatása, egy névnek, a Krisztus nevének, megállás az Ô ügye mellett és a kísértôvel szemben. Szántóföldeken, gyárakban, családi otthonokban, hivatali helyiségekben, politikai tanácskozásokban, szavazásoknál, templomokban és utcán, hétköznap és ünnepnapon, járni, állani, küzdeni az Isten szerelmesének, a kegyelem emberének: ez az élet. Magunknak eszközül adása, hogy Isten általunk és bennünk építse az ô szent városát, amelynek egyik tartománya legyen a mi országunk, egyik háza a mi fészkünk, egyik csoportja a mi családunk, egyik serege a mi népünk, a Krisztusban megváltott emberiség földi és mennyei társadalmának közösségében.

(1956. november 4-ére szánt prédikáció. A szovjet támadás miatt nem hangozhatott el).