Szakály Ferenc

(Zalaegerszeg, 1942. október 28. – Budapest, 1999. július 6.)

Zalaegerszegen született, de Szekszárdon nevelkedett, és iskoláit is ott járta ki. Érettségi után került a fővárosba. 1962-64-ben magyar-történelem, 1964-67-ben történelem-levéltár szakos hallgató a budapesti egyetemen, ahol 1967-ben történelem szakos tanári és levéltárosi, 1972-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1961-62-ben Budapesten a Pest és Nógrád Megyei Levéltárban levéltáros. 1967-77-ben a Magyar Nemzeti Múzeum újkori osztályán szerződéses tudományos segédmunkatárs, majd segédmuzeológus, muzeológus, végül osztályvezető-helyettes. 1977-től az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, 1979-től főmunkatársa, 1986-tól osztályvezetője.

Fő kutatási területe a magyarországi török hódoltság korszaka. Gazdag levéltári anyagra épülő munkáiban új megvilágításba helyezte a hódoltság kori magyar gazdaság-, társadalom- és politikatörténet számos kérdését. Kiemelkedőt alkotott a török-magyar kettős uralom, a hódoltsági mezővárosok és reformáció témakörben. Emellett foglalkozott Hunyadi Mátyás korával, a török-magyar háborúk problematikájával, valamint helytörténeti kérdésekkel is. Külön kötetben foglalkozott a mohácsi csatával és előzményeivel, illetve a hírhedt velencei kalandor, Lodovico Gritti életpályájával. Fiatal fejjel írt Mohács könyvében meggyőzően bizonyította be, hogy a Magyar Királyság katonailag nem vehette fel a versenyt a nála sokszorosan erősebb Oszmán Birodalom hadigépezetével.

Legfőképpen mégis a török hódoltság kora bilincselte le: arra keresett választ, miképpen, milyen erőknek köszönhetően volt képes a magyarság túlélni azt a másfél évszázadot, amikor nem volt saját országa, részben egy idegen kultúrájú birodalom kereteiben élt, és közben folyamatosan vérzett és pusztult. A túlélés technikái foglalkoztatták, a mindennapok hősei, mezővárosi polgárok, parasztok, lelkészek és kereskedők, akik ennyire elviselhetetlen körülmények között is megpróbáltak valahogy boldogulni, és közben emberek maradtak. Figyelemre méltó módon dolgozta ki az ún. menekült vármegyékre vonatkozó ismereteket. Mindig hangsúlyozta a reformáció különösen nagy szerepét a magyar nyelv és kultúra fennmaradásában. Az érdeklődő nagyközönség 1990-ben a Virágkor és hanyatlás szerzőjeként ismerhette meg. Ebben, a Magyarok Európában című összefoglalás második kötetében nyújtotta mesteri összegzését mindannak, amit a 15–17. század magyar és európai történetéből a mai olvasó számára a legfontosabbnak vélt.

Igen nagyszámú tanulmánya közül több korai a Dunántúllal foglalkozott. Így közzétette Szigetvár 1551-es connumeratioját, ezt a népesedéstörténeti szempontból fontos forrást. Hosszabb tanulmányban mutatta be Tolna megye 40 esztendejét 1526 és 1566 között. Horváth Márk szigeti várkapitány Nádasdy Tamás nádorhoz és annak szervitoraihoz 1556-1561 között intézett leveleiből több tucatot kivonatolt. A Dél-Dunántúl kereskedelmi útvonalairól szólva egyebek mellett Kálmáncsa meghatározó regionális szerepére hívta fel a figyelmet. Ali koppányi bég sarca kapcsán váratlan kereskedelmi összefüggéseket is feltárt. Később nem egy városmonográfiába ő készítette el a török kori fejezete(ke)t (Szeged, Makó, Tolna, Gyöngyös, Pápa, illetve a még nyomdában lévő Halas). Ilyenkor a tahrír-defterek anyagát is elolvastatta, hogy minél teljesebb képet adhasson az érintett település sorsáról.

Nemzeti elkötelezettségű történész volt: a történelemből azt a tanulságot vonta le, hogy soha nem volt és ma sincs egyetlen igaz út; hogy nem szükségképpen mindenki ellenség, aki nem azon az úton jár, mint a miénk; hogy a múlt panoptikuma nem osztható jókra és árulókra; hogy minden táborban voltak hősök és hitványak, sőt egyazon lélekben is megfért egymással a jó és a rossz. Akárcsak szellemi elődje, Szekfű Gyula és atyai barátja, Kosáry Domokos, ő is azon fáradozott egész életében, hogy helyrebillentse történelemszemléletünket, amelyet túl egyoldalúnak vélt. Munkáiban mindig arra próbált figyelmeztetni, hogy a múltunk sokszínű, és többféle érték van benne.

1986-91-ben a Magyar Történelmi Társulat főtitkára, 1991-től ügyvezető alelnöke. 1991-től a Történelmi Szemle főszerkesztője. A történelem-tudományok kandidátusa (1976), doktora (1992). Az MTA levelező tagja 1995. december 18-tól. Akadémiai székfoglalóját Török-kori történelmünk kritikus kérdései címmel tartotta 1997. február 7-én. Barátai tiszteletére emlékérmet alapítottak.

Fő művei:

Parasztvármegyék a XVII. és XVIII. században. Bp., 1969.; A mohácsi csata. Bp., 1975.; Magyar adóztatás a török hódoltságban. Bp., 1981.; Hungária deliberata. Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól, 1683-1718. Bp., 1986.; Vesztőhely az út porában. Gritti Magyarországon 1529-1534. Bp., 1986.; Magyarok Európában. Virágkor és hanyatlás 1440-1711. Bp., 1990.; Makó a török hódoltság idején. Makó, 1993.; Gazdasági és társadalmi változások a török hódítás árnyékában. Bp., 1994.; Lodovico Gritti in Hungary, 1529-1534. Bp., 1995.; Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Bp., 1995.; Virágkor és pusztulás. A kezdetektől 1606-ig. Magyarország története térképekben elbeszélve I. Engel Pállal. Bp., 1995.; Magyar intézmények a török hódoltságban. Bp., 1997.; Polgárdi története. Erdős Ferenccel, Fülöp Gyulával. Székesfehérvár-Polgárdi, 1997.; Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt, 1314-1525. Szekszárd, 1998.

Róla szóló irodalom:

Glatz Ferenc - Engel Pál: Szakály Ferenc sírjánál. História, 1999.; Gecsényi Lajos: Szakály Ferenc. Századok, 1999.; Pálffy Géza: Szakály Ferenc. Hadtörténelmi Közlemények, 1999.; Dávid Géza: Szakály Ferenc. Magyar Tudomány, 2000.; Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk.: Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György. Bp., 2002.

 http://www.mult-kor.hu/20090530_szakaly_ferenc