A francia forradalom utáni évtizedekben a földrész politikai térképe jócskán megváltozott, de a francia fegyverekkel szellemi hatások is eljutottak Európában a szélesebb rétegekhez, még pedig természetesen a felvilágosodás, a materialista kritika eszméi, a haladás gondolatának szembeállítása a vallási tekintélyekkel.

Hazánkat is ellepték a materialista szellemű megnyilatkozások, miután már II. József uralkodása alatt is sokan megismerkedtek velük. Gróf Batthyányi Alajos (1750-1818), aki már jezsuita pap is volt 1767-1769-ig, de aztán katonai uniformissal cserélte fel a reverendát, felvetette főrendi társai között, hogy a klastromokat át kellene alakítan nyilvános házakká, mert ebben az esetben legalább egészségi szempontból lenne valami hasznuk. (Domanovszky: Magyar Művelődéstörténet, IV. 436.)

Napóleont a rendi világ államai legyőzték. 1815 szeptemberében az orosz cár, az osztrák császár és a porosz király megkötötték a Szent Szövetséget. Ebben keményen fogadkoztak, hogy a jövőben igazi keresztyén uralkodók módjára fogják óvni népeik békéjét és boldogulását. A nagy fogadkozások ellenére a Szent Szövetség mint az említett államokat átfogó titkos rendőri szervezet valósult meg. Metternich osztrák kancellár igyekezett a francia forradalom eszméinek az írmagját is kiirtani, a polgári szabadságtörekvéseket és a nemzeti függetlenségi mozgalmakat.

A francia forradalom kisiklásai és a napóleoni háborúk során alaposan megviselt európai közgondolkodás egyszerre nagyot változott és nyugalomigényesnek mutatkozott. Bekövetkezett, mint nem túl hosszú pihenő a romantika időszaka. A romantika nem az értelmet tartotta többé az ember legértékesebb képességének, hanem újra az érzelmeket és a képzeletet. A haladásba vetett hit helyett a múltból örökölt intézmények mélységes bölcsességét fedezte fel. Igen nagy hatást gyakorolt F. R.-Chateaubriand (1768 -1848) „Le genie du Christianisme" című 1802-ben megjelent műve. A franciáknál Lamartine, az angoloknál Walter Scott voltak a romantika legismertebb képviselői. Chateaubriand említett művének egy része, az „Atala" Pozsonyban is megjelent 1803-ban magyar nyelven.

A római egyház, élén a pápával elismerésre méltó bátorsággal állt helyt Napóleonnak azzal a törekvésével szemben, hogy a pápaságot is politikája engedelmes eszközévé tegye. Különleges magyar esemény is kapcsolódik ide. Amikor Napóleon VII. Piust 1812-ben fogságba hurcolta, egy református lelkész, Deáki Gedeon jelentetett meg „Tisztelet oltára" címen egy könyvet a pápa magasztalására. Amikor őt egyházának egyik tagja emiatt megrótta, egy protestáns világi patrónus, Péli Nagy András sietett védelmére „A Tisztelet oltárának apológiája" című, 1815-ben kiadott írásával.

Sőt beszámolhatunk egy olyan kevéssé ismert tényről is, ami sokat megvilágít a romantika hangulatáról. Gróf Széchenyi István atyja, Ferenc, Nemzeti Könyvtárunk alapítója, egy korábbi szabadkőműves, Bécsben római katolikus vallási megújhodásnak lett a vezéralakja. Őrá is Klemens Hofbauer hatott, aki, egyszerű katolikus pap, Bécsben általa megtérített konvertitákból rendkívül magas szellemiségű kört gyűjtött össze. Közéjük tartozott nejével együtt Friedrich Schlegel vagy a szintén konvertita Z. Werner, a bécsi kongresszus híres egyházi szónoka. Ennek a körnek volt gróf Széchényi Ferenc az egyik legáldozatkészebb és legtekintélyesebb tagja annyira, hogy a bécsi rendőrség az egész társaságot mint Széchényi-klubot emlegette. A gróf áldozatkészen támogatta a magyarországi katolikusokat is. Káldi bibliafordításának még fellelhető 400 példányát összevásároltatta és szétosztatta. Foglalkozott egy új bibliafordítás gondolatával is, de az nem valósult meg, ellenben sok, a vallásosságot építő katolikus könyvet fordíttatott magyarra és osztatta szét Jordánszky Elek kanonok és baráti kapcsolatban álló magyarországi püspökök útján. (Gillemot Katalin: Gróf Széchényi Ferenc és bécsi köre. Bp., 1933. 53, 55.)

Az említett bécsi kör Széchényi bécsi palotájában szerdán és pénteken tartotta összejövetelét, a magyarországi posta érkezésének időpontjában, hogy azonnal értesüljenek a korábbi megtett lépések hatásáról és megbeszéljék a további teendőket. Hermann Egyed egyháztörténetéből azt is megtudjuk, hogy ez a bécsi kör a reformáció 300 éves jubileumán nem polémikusán foglalt állást, mint Bécsben és máshol annyi katolikus tette, hanem ima- és engesztelőnapot tartott. (Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. Kiadta Adriányi Gábor. München 1973. 418.)

A reformáció háromszázados jubileuma alkalmából német katolikus körökben dívatos jelszóvá lett, hogy a protestánsok ezt a jubileumot akkor ülnék meg a legméltóbban, ha visszatérnének a katolikus egyházba. A vallási újraegyesülésnek, a reuniónak a gondolatát a német nyelvű irodalomban, csakhamar a magyarban is könyvek és újságcikkek garmadája propagálta. Ezek ismertetésére helyhiány miatt nem tudunk kitérni, de legalább arról a két könyvről meg kell emlékeznünk, amelyeket nemcsak a németül tudók olvastak hazánkban, de magyarra is lefordították, kiadták és terjesztették azokat.

Az elsőnek szerzője August Hille, egy 1810 húsvétján pappá szentelt ambiciózus, fiatal, szászországi káplán, akinek általunk tárgyalandó műve előtt már három más hitbuzgalmi munkája jelent meg nyomtatásban. Hille művének csak a magyar fordításban kapott címét jelezzük: „Fennmaradjon-e még tovább is a közfal, amely a katolikusoktól a protestánsokat elválasztja?" A német kiadások, mert több ilyen volt, a szász király apostoli vikáriusának és gyóntatóatyjának támogatásával, a magyar kiadások pedig Jordánszky Elek esztergomi kanonoknak, továbbá az esztergomi prímás vikáriusának támogatásával jelentek meg. A könyv a reformáció 300 éves évfordulóján rendezett impozáns németországi ünnepségek bírálatából indult ki, és már első mondatában kifejezte fő gondolatát: „Ez a jeles ünneplés sokkal inkább a katolikus anyaszentegyház iránt való gyűlölségnek, mint a Krisztus Evangyeliumának fenntartására célozik." Hille előbb sommásan előadja érvelésének fő pontjait, hogy aztán csaknem 400 oldalon át részletesen is kifejtse azokat. Számunkra elég, ha ezt a néhány pontot megismerjük:

1. A reformáció nem méltó tárgy arra, hogy jubileumát ünnepséggel megüljék, mert célját egészen eltévesztette, Krisztus tanítását a protestánsoknál megrontotta, miközben ezt a tanítást a katolikus egyház annál fényesebben fenntartotta.

2. Az újraegyesülés szükséges, mert nemcsak Krisztus világos parancsa kívánja, hanem a polgári társaság közjava és boldogsága is.

3. Az egyesülés lehetséges, mert a katolikus egyház hajlandó arra, hogy a fenyítékhez tartozó tárgyakban engedjen, de a dogmákban nem engedhet. Ezekben a protestánsoknak kell engedniük, és közelíteniük. Tenniük kell ezt annál is inkább, mert „a protestáns liturgia sovány, asszu, ízetlen és sikertelen".

4. Az egyesülésre serkentő okok közül Hille legmerészebb állítása az, hogy a katolikusoknál „állítattak fel a legidvességesebb és legszámosabb intézetek"

Hacsak a kolostorokat nem számítjuk, az igazság az, hogy a XVIII. században is inkább a protestánsok gyarapították iskoláikkal, könyvkiadásukkal, tudományos életükkel a közös kultúrát, Hille persze nem tudhatta, hogy Pápán újra felállították a már a XVI. században működő, az ellenreformáció miatt elüldözött főiskolát. Hazánkban olyan protestáns tudósok szereztek fényes nevet a tudományban, mint a pápai főiskola helyreállítója, Mándi Márton István, azután Tóth Ferenc, Budai Ézsaiás, Köteles Sámuel, Kiss János stb. Gróf Teleki László a Bibliát Utrechtben 8000 példányban kinyomatta a reformátusoknak, az evangélikusok pedig a Torkos féle Bibliát nyomatták ki újra. Mindkét protestáns egyházban a hívek új iskolai alapítványokkal, vagy a régiek gyarapításával ünnepelték meg a reformáció jubileumát.

Hille könyvének magyarra fordításával, majd Hohenegger Lőrinc kroisbachi plébános egy hasonló szellemű könyvének németül és magyarul való megjelentetésével („Beleuchtung etc." Esztergom 1825) nagyon elszaporodtak azok a kisebb és nagyobb hazai katolikus megnyilatkozások, amelyek Hille és Hohenegger látásmódját propagálták. Ezeknek a kiadványoknak a listáját felsorolja Zoltványi L. Irén pannonhalmi bencés tanár „Guzmics Izidor életrajza" című művében, Budapest 1884. 99-109. lap.

Hohenegger Lőrinc említett munkájában arra a veszélyre is figyelmeztette a magyar protestánsokat, hogy modern teológiájuk miatt már eltértek mind az Ágostai Hitvallástól, mind a II. Helvét Hitvallástól, tehát meg lehetne vonni tőlük az ezeknek a hitvallásoknak országos törvényekben biztosított közjogi védelmet. (Idézett mű 253. lap.)

A most vázolt helyzetben szükségessé vált, hogy a magyar protestánsok valamelyik vezető embere állást foglaljon a felvetett kérdésben, hogy vajon a protestánsok tényleg akkor ünnepelnék-e a legméltóbban a reformáció 300 éves jubileumát, ha visszatérnének a római egyház kebelébe? A feladatot a dunamelléki egyházkerület püspöke, Báthory Gábor vállalta magára. Prédikációkat tartott a témáról, és ezeket, bár névtelenül, nyomtatásban is megjelentette. A prédikációk gyorsan, több kiadásban is elfogytak. Báthory püspök ugyan erős rendreutasítást kapott Bécsből, de a reunió kérdésében megvolt az a válaszadás, amellyel a protestánsok túlnyomó része egyetértett. Báthory prédikációinak már a címe is magába foglalja az állásfoglalást. Az első kettő címe ez: „Lehet-é, van-é egyedül idvezítő eklesia? Ha lehet és van, hol van? Melyik az?" A másik két beszéd szintén Trattnernél jelent meg 1822-ben. Címük: „Az Evangéliumi Keresztyén Tolerantzia. Két prédikátziokban előadva, a melyek közül az elsőben az mutattatik meg, hogy a keresztyéneknek a Vallás dolgában egy értelemre való jutások lehetetlen, a másodikban, hogy a vallások közt lévő különbségek ellent nem állván, a Hazafijak nyugodalmasan, tsendesen és boldogul élhetnek együtt".

Zoltványi szerint Báthory Gábort főleg Klobusitzky Péter előbb szatmári püspök, majd kalocsai érsek olyan látványosnak szánt eljárása késztette fellépésre, hogy Klobustzky egyszerre 400 reformátust térített át, köztük a bihari Ér-Adony nőtlen prédikátorát, Gaál Mihályt, aki aztán később mint az érsek szerpapja működött (Zoltványi: Idézett mű 65).Báthory prédikációi nemcsak a bécsi kormány figyelmét keltették fel, hanem a hazai katolikus egyházi írók táboráét is. Zoltványi még az 1822. évből négy ilyen megjelent vitairat adatait közli. Közülük az első beérte másfél ív terjedelemmel, de a másik három írás mindegyike már csaknem 100 lapos.

Még két olyan református egyházi iróról és könyvéről kell megemlékeznünk, amelyek lényegében Báthoryval egyetértve, de némileg eltérő következtetésekkel fejtették ki gondolataikat a reunió szükségességéről, vagy lehetőségéről. Az egyik Szikszai Benjámin makói református lelkipásztornak „A római katolikus és protestáns keresztyének között fennálló unió" című alapos munkája (Szeged, 1824). Szikszai azt igyekszik bizonyítani, hogy az uniót már csak azért sem kell megrendezni, mert az már fennáll. A könyv egy katolikus és egy protestáns közötti beszélgetés alakjában van megírva, és azt igyekszik kimutatni, hogy nem csak a keresztyén nevezet azonos mindkét egyház között, de mindkettő megengedi a vegyesházasságot, szerint könyvének tekinti a Bibliát, és egyaránt élnek a két legfőbb szentséggel. Csupán az egyházi rendtartásokban lát Szikszai eltérést, de ez szerinte nem érinti a lényeget. Ilyen a szentek tisztelete, a mise, a pápa primátusa. Ezekre nézve szükségtelennek tartja az egyesülést, hanem mindkét tábor éljen továbbra is a saját meglevő rendtartása szerint (34-85. lap).

Szinte diametriálisan ellentétes a másik magyar református lelkész. Pap István állásfoglalása. Ő a külső szertartásokban való közeledést lehetségesnek és kívánatosnak tartja. Könyve névtelenül jelent meg: „A vallási egyesülés ideája, s ezen idea realizáltatásának eszközei" címmel, Veszprém 1823. 

„Miért ne lehetne - kérdezi - a protestánsok templomaiban is gyertyákat égetni, annak jelképéül, hogy ezek azon helyek, hol a bűn homályából akarunk kitisztulni s a világosság fiaivá lenni? Miért ne lehetne képeket, mint a jó példát adó egyének és szent történetek ábrázolásait a protestáns egyházak falára is felfüggeszteni? Miért ne tarthatnánk szent István király emlékezetére egy nemzeti ünnepet, hogy imádnók az Istent, ki ő általa a keresztyén vallás világát nemzetünk között is felderítette" (24. lap).

Miközben a magyar református teológusok kissé szerteágazó módon nyilatkoztak a reunió kérdésében, színre lépett egy nagyon tanult, nemes gondolkodású katolikus teológus, hogy a kérdést, a protestáns írásokat hol helyeselve, hol cáfolva a maga szempontjából a helyére tegye. A reunió mint téma az ő bekapcsolódásával vált néhány éven át valódi katolikus-protestáns országos dialógussá, mert a válaszokat újból és újból mindkét oldalról viszontválaszok követték.

Guzmics Izidor a Sopron megyei Jánosfa községben született 1786. április 7-én. Atyja Guzmics István molnár mester, anyja pedig nemes Budai Anna. Mint negyedik gyermek a későbbi Izidor a László nevet kapta. A rendkívül értelmes fiúcskát atyai nagybátyja, Budai József szentgyörgyvölgyei plébános magához vette és iskoláztatta. A kis Guzmics Kőszegen és Sopronban fejezte be gimnáziumi tanulmányait, közben kitűnően megtanult németül.

19 éves volt, amikor belépett a Benedek-rendbe. Ott először a Dénes nevet kapta, de miután egy év leteltével kilépett a rendből és csak két hónap elteltével folyamodott visszavételéért, újból beléphetett ugyan a rendbe, de most már Izidor néven. Alighogy 1815-ben pappá szentelték, teológiai tanári beosztást kapott Pannonhalmán. 1832-ben azután elnyerte a bakonyéli apáti méltóségot. Ott halt meg 1839. szeptember 1-én.