Dr BUCSAY MIHÁLY:  A magyarországi református egyház és a nacionalizmus I rész

Történeti áttekintés*Debrecenben 1973. augusztus 28-án a református egyházszaktanfolyamon elhangzott előadás, néhány, a vitában felvetődött gondolattal kiegészítve.

Témánk pontos bemérést követel, mert a címben szereplő két fogalom egyike sem problémamentes. A nacionalizmus szón sokan egyszerűen a hazaszeretetet1 értették és értik. Ennél már Ady Endre is messzebbre látott. Ilyen nyilatkozatait olvashatjuk: „A nacionalizmus maga ezer arc. Megzavarja a legbiztosabb szemű embert. Lefoglal magának minden emberi gyöngeséget. Utazik tradícióra, kegyeletre, fajbüszkeségre, kenyér-irigységre .,. minden erényre és bűnre"2. „Az új nacionalizmus világszerte a legförtelmesebb hazugság, a legveszedelmesebb nyavalya. Kiaknázza a tömegek vak butaságát, a félműveltek szenvedélyeit. A nacionalizmus voltaképpen internacionális szövetkezete a sötétségnek, butaságnak, s a gonosz tekintélyek önzésének". „A magyar nacionalistákban nincs egy csöpp igaz és hivő hazafiság"3. Ha más nem, a hitlerizmus évei megmutatták, hogy Adynak igaza volt. "Viszont azt sem lehet tagadni, amire Andics Erzsébet így mutatott rá: ..A nacionalizmus az újkori társadalom egyik legbonyolultabb és legellentmondásosabb jelensége. Szerepe a népek fejlődésének bizonyos szakaszában előrehajtó, sőt forradalmi...a fejlődés más fokán viszont a maradiság, a reakciós ellenállás zászlójává lesz, hatékony eszközzé a visszahúzó társadalmi erők kezén"4. Így azután a nacionalista ideológia két értékű. „A marxisták támogatják a nemzeti törekvéseket - folytatja Andics - amikor és amennyiben azok haladók, és felveszik ellenük a harcot, amikor és amennyiben ellentétbe kerülnek az egyetemes haladás érdekeivel...3. Megállapíthatjuk tehát, hogy a nacionalizmus mást-mást jelenthet az időpont, a helyzet, a fejlődés szakasza szerint, sőt még az is számít, hogy milyen dialektikus feszültségben, kisarkítottságban kerül sor az állásfoglalásra.

A magyarországi református egyház fogalma más íven, más szóródásban, de szintén sokféle jelentést fed. Jézus Krisztusnak már most jelenvaló országlása és egy ünnepszentelő szervezet mint két pólus között feszül ez az ív. Itt is más-mást jelent a név az időpont, a helyzet, a nyilatkozó személy tudatállapota, érlelődési foka és a véleménynyilvánítás esetleges kisarkítottsága, polarizált volta szerint. A nacionalizmus és a magyarországi református egyház az elmúlt másfél században szoros kapcsolatba kerültek egymással. E kapcsolat rövid vázolása és értékelése most a feladatunk.

Egyházunk a maga 400 éves történetében három politikai ideológiával találkozott. 1848-ig a feudális társadalmi rendben élt. Ezt egy sok államot átfogó, integráló eszme fűzte össze, a Corpus Christianum eszméje, amely az egyházi és a világi hierarchiának, a társadalom egész rendi felépítésének vallásos szentelést adott. Egyházunk léte a feudális társadalmi rendben nem volt problémamentes. A dinasztia, a római katolikus főpapság és a főnemesség túlnyomó része bennünk az egység megbontóját látta és egyházunk felszámolására törekedett. Magyar református őseink kénytelenek voltak vallásuk gyakorlatának szabadságát fegyveresen kiharcolni. Hiába lenne Bocskai, Bethlen, a Rákócziak Habsburg-ellenes harcait úgy tekinteni, hogy csak jómaguk és osztályuk szabadságáért és függetlenségéért küzdtek. Ebben az esetben érthetetlen lenne a felvidéki lutheránus polgárvárosok csatlakozása, holott ennek jelentőségét nem szabad alábecsülni. Nyilvánvalóan főként vallásgyakorlatuk szabadságáért csatlakoztak. A főnemesi, megyei és városi hadak számára a vallásszabadság - protestáns többségű országról lévén szó - teljesen egyet jelentett a politikai szabadsággal, az alkotmányos szabadságjogok birtoklásával. Ezek a harcok nemzeti harcok voltak akkor is, ha a nemzet szó jelentése még nem szűkült össze olyanra, amilyenné a romantika alakította. A békekötések becikkelyezése útján a protestánsok vallás-szabadsága az alkotmány szerves része lett. Mindannyiszor, amikor Róma és a Habsburg-ház újból támadták a protestánsok vallási jogait, és amikor az utóbbiak vallásuk védelmére fegyvert fogtak, egyben az ország alkotmányát és függetlenségét is oltalmazták. A magyar reformátusok emlékezetében és idegeiben szorosan összeforrt egymással a lelkiismereti és a politikai szabadság, a hit és a hazaszeretet ügye.

A magyar polgári liberalizmus és nacionalizmus

1848-tól, majd 1867-től hazánkban a feudalizmus helyére több-kevesebb következetességgel a tőkés rendszer lépett. A polgári liberalizmus és nacionalizmus ennek volt az ideológiája. A társadalom integráló elve szűkebb a Corpus Christianumnál, az öncélú nemzetállam ez. A szekularizmus nagy lépése áll előttünk, a hit tárgyát képező, országhatárokon áthatoló nagyobb társadalom helyére a megfoghatóbb, érzelmileg telítettebb nemzeti társadalom lép. Ha a nemzeti egység megteremtése, a nemzeti függetlenség kivívása még a jövő íeladata, akkor ez roppant összefogó erővel és etikai méltósággal ragadja meg az állampolgárokat. A nacionalizmushoz - hogy nagy hatásfokot érjen el a tömegekben - ellenségre van szükség, amely ellen mindazok szent kötelessége összefogni, akiket összeköt a közös nyelv, haza, történelmi sors, az élet hétköznapjainak és vasárnapjainak közössége. Az ellenség nálunk bőven megvolt a Habsburg-ház törekvéseiben, az azzal szövetkező ellenreformációban, a Hasburgok segédcsapataként szolgáló osztrák és német egyedek kolonizáló hajlamaiban. Hiba lenne ugyanis azt hinni, hogy függetlenségi törekvéseinket csak a Habsburgház keresztezte, és nem álltak mellette osztrák és német kolonizáló szándékok. Elég elolvasni egyet-kettőt a német ódák közül, amelyekkel a Bach-korszak pesti egyetemének német tanárai az uralkodó család évfordulóit ünnepelték. Együtt állnak itt a középpontban Ferenc József császár, Szent Istvánnak törvényes örököse, másfelől az ún. szentistváni állam, mint amely tudvalevőleg alapításakor is „idegenekre" támaszkodott, és azután sem állhatott meg nélkülük. A Habsburg dinasztikus szándék és a német-osztrák érvényesülési vágy érdekes módon „a szentistváni eszmében" találkozott.

Nálunk azonban 1848-ban, sőt még 1867-ben is kevés volt a polgár, és közülük több volt a német mint a magyar. Persze a századok óta az országban élő és boldoguló német anyanyelvű honpolgár más elbírálást igényel, mint a Bach-huszárok légiója. Mindenesetre a magyarországi szabadelvű és nacionalista mozgalom egyik sajátossága, hogy törzskara és híveinek jelentős része nem a polgárságból, hanem a nemesekből került ki.

Azt is le kell szögezni, hogy az erők összefogásához, harcbaviteléhez nem volt elegendő egy pusztán negatív eszme: szabadulni a függőségtől, kivívni az önrendelkezést. Szükség volt egy pozitív és gazdag tartalommal bíró eszmére is, a lehetségesnek és megvalósitandónak látott jobb társadalom eszméjére. A felvilágosodás korszaka sok vonatkozásban jól alátámasztotta azt a reménységet, hogy - ha a feudális függőségek által meg nem kötözött polgárság és a már-már alig támogatott köznemesség veszi kezébe az ország sorsát - ezek a nemzet egészének közreműködésével és javára minden addiginál gyorsabb haladást tudnak majd biztosítani. Ehhez azonban nemcsak az kell, hogy megszűnjenek a rendi előjogok, a jobbágy- és a céh-rendszer, hogy egyenjogú legyen a törvény és adózás szempontjából minden országlakos, hanem az is, hogy érzelmileg is egybeforrjon az egész nép, és egy emberként védje meg és építse szabadságát. Szükség volt a polgári szintig még el nem jutott falusi földműves és városi plebejus rétegek támogatására is. Ezek megnyerését szolgálta a liberális és nacionalista ideológia, a szabad egyéni és nemzeti boldogulás vonzó képét festve a legegyszerűbbek elé is. A vallás festette túlvilági boldogságot megelőzően, sőt sokaknál egyenesen ahelyett a földi paradicsom képe volt ez. Az evilági jövőképzet térhódítása együtt járt a menny felé forduló elvárás alábbhagyásával. Nehéz lenne megmondani, hogy melyik okozta vagy siettette inkább a másikat.

A konfesszionalizmus nehéz évtizedei

A liberális-nacionalista ideológiának volt egy azonnal jelentkező előnye a korábbi felekezeties felfogással szemben. A konfesszionalizmus az emberek emlékezetében összekapcsolódott a harmincéves háborúval, a hugenották, a magyar gályarabok, a remonstránsok, a janzenisták üldözésével. Már a felvilágosodás elkezdte a türelem gyakorlását, a liberalizmus azonban szinte teljesen devalválta a hitvallási különbségeket, sőt magát a hitvallást is. Az emberek emlékeztek rá, hogy papjaik a pusztító ragályokra, a vallási és dinasztikus háborúkra, az alacsony átlagéletkorra, a megélhetés bizonytalanságaira azt mondták, hogy azok Isten fenyítő és nevelő eszközei, nem lehetünk meg nélkülük. A liberalizmus ezeket a nézeteket megellenezte, és állásfoglalását sikerek követték. Szerinte a hitvallásra épülő felekezeti rendszernél jobban munkálja a nemzet haladását a pezsgő politikai élet, a szabad sajtó, az altruista egyesülés, a polgári szorgalom, szaktudás és vállalkozó szellem. A felekezeti iskolarendszernél többet tehet az egység és a haladás érdekében az állami népoktatás.

Az utóbbi felfogást a protestánsok számos jelentékeny egyénisége is osztotta, Ballagi Mór pesti református teológiai tanár és lapja, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap (PEIL), azt hangoztatta, hogy államosítani kell a közoktatást, mert a felekezeti iskola elválasztja egymástól az embereket és megbontja a nemzet egységét.6 Szerinte a felekezeti iskola nem a magyar nemzeti mivolt erős bástyája többé, mert elmúlt a Habsburg-veszedelem. Van már demokratikus állami berendezkedésünk, amelyben a magyarság játssza a főszerepet7. Más jelentős egyházi vezetőknek persze jóval konzervatívabb volt az álláspontjuk, így az elsők között id. Révész Imrének és Balogh Ferencnek Debrecenben, akik azért alapították a Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmezőt, hogy ellensúlyozzák Ballagit és körét. Márkus Jenő, e korszak teológiájának történésze, pontosan ecsetelte az ellentéteket. „Amíg a PEIL szinte ujjongva közölte - olvassuk- hogy egy-egy egyházközség átadta iskoláját az államnak, addig a Figyelmező a nagy jókedvben egyházunk sirató énekét hallotta8 .

Liberális teológusaink nem azért akartak kivonulni a felekezeti oktatásból, ahol egyházunk évszázados nagy szolgálatokat teljesített, mert reménytelennek tartották, hogy az értelmezésük szerinti protestáns szellemmel töltsék meg a korszerű közművelést. Ellenkezőleg! A részt akarták csak feláldozni, hogy megkapják helyette az egészet. A liberális és nacionalista szellemet teljesen egynek vették a protestáns szellemmel és azt remélték, hogy be lehet fejezni a reformációt, meg lehet nyerni annak az ultramontánizmustól idegenkedő katolikusokat épp úgy, mint a közönyös, de a parlagi materializmus által már megérintett tömegeket, röviden: az egész népet. Ugyanígy nem visszavonulási, hanem terjeszkedési jellegű az a református liberális jelszó, hogy az egyház kormányzását a nép kezébe kell adni. Farkas József pesti református teológiai tanár szerint a magyar ember természet szerint protestáns módon gondolkozik. A protestáns ügy, egyben a magyar ügy is, és megfordítva. Az igaz protestáns szellemiség hordozója maga a magyar nép. „Valamikor a főnemesek, később a nemesek játszották egyházunkban a főszerepet, most a sor a népre került" - állapította meg9. Ez persze lényegében megmaradt jelszónak. A továbbra is félfeudális birtokrend és közélet kiváltságosai nem adták át hatalmukat a népnek egyházunkban sem, legfeljebb a hatalom hányadait. A liberális és nacionalista szemlélet alól azonban ők sem vonhatták és vonták ki magukat. E megnyilatkozások alkalmasak voltak arra is, hogy elfedjék a vagyon- és befolyásbeli különbségeket. Divat volt azt mondani, hogy előbb magyarok vagyunk, és csak azután reformátusok10. Csak az ünneprontó szociáldemokraták toldták meg ezt a két jelzőt a szerintük sokkal fontosabbakkal. Ök úgy látták, hogy a magyar ember mindenek előtt cseléd vagy gróf, gyáros vagy proletár, és hogy a proletárnak, a cselédnek nincs hazája.

A liberális korszak haladó egyházi személyiségei éppen a szocialista veszélyre tekintettel is többé nem a szűkös és felekezetekre oszló egyházi eszközökkel, hanem az állam minden erejével óhajtották építem a nemzetállamot mint a további felemelkedés alapját és feltételét. A Ballagiék utáni liberális teológus-nemzedék egyik vezéralakja Zoványi Jenő egészen következetesen szögezte le 1910-ben: „Egy a panacea: kizárólagos állami oktatás az egész vonalon, az óvodától fel az egyetemig, beleértve még a lelkészképzést is ... Csupán a kizárólagos állami közoktatás biztosíthatja a széthúzó és egymás ellen acsarkodó sok felekezet és nemzetiség között úgy az állam fennhatóságát, mint a nemzeti és társadalmi közös érdeket."11

A liberális nacionalizmus tündöklése és nyomorúsága

A magyar reformátusság a kiegyezést követő évtizedekben mind felekezeti, mind országos vonatkozásban a sikerélmények ragyogó sorozatát élhette át. Az 1848. évi XX. törvénycikk nagy elvként kimondta a bevett felekezetek egyenlőségét és viszonosságát, és hogy azok egyházi és iskolai költségeit állami forrásból kell fedezni. 1867 után megkezdődött e célok realizálása. 1868-ban törvény született a vegyesházassági válóperekről, az áttérésről és a vegyes házasságokból származó gyermekek vallásáról. Ebbe a sorozatba tartoznak az 1894. és 1895. évek ún. egyházpolitikai törvényei is az általános vallásszabadság kimondásával és az izraelita hitfelekezet recepciójával. A kormányzat elindult a felekezetek közötti súlyos anyagi egyenlőtlenség államsegéllyel, kongruával való enyhítésének útján is. Az ultramontán katolikus körök felé tett engedményként, habár formailag még mindig a liberalizmus szellemében, az 1894. évi XXXII. tc. lehetővé tette a reverzális-adást. A római egyház hazánkban sokáig akkora gazdasági és társadalmi hatalmat élvezett, amely a vele való „szabad versenyt" a gyermek harcává tette egy óriással, és állandóan mérgezte a felekezetek közti viszonyt.

A magyar reformátusság a polgárparaszttól és a rendesebben ellátott tanítótól felfelé mégis jól érezte magát az új világban. Szívesen olvasta az egyházi sajtóban, hogy a polgárosodás, a modern haladás a protestantizmusnak, szorosabban a presbiteri elvet valló református iránynak a gyümölcse12. Egyébként ugyanezt mindjárt a szabadságharc bukása után számos emlékirat sietett közölni az ifjú Ferenc Józseffel. Pl. Soltész Alajos Selmecbányái katolikus káplán szerint a kossuthizmus vagy másként magyarizmus és a protestantizmus ugyanazon fának két hajtása, mindegyik egyaránt felforgató és dinasztiaellenes. Protestánsok voltak a forradalom legagilisabb vezetői. Ha az uralkodó békességet és rendet akar, elsősorban a protestánsokat kell Magyarországon letörni, egyházaikat átszervezni és megrendszabályozni13. Az ilyen ellenséges szemléletre, amely a nem magyarok részéről, így a pátens-harc folyamán, még élesebben is megnyilvánult, az irodalom pl. Jókai Mór „Az új földesúr" alakjában (1863), de az élet is, a szándékolatlan beolvadásról tanúskodó esetekkel felelt, nemzeti „megtérési" történetekkel. A református választók nem a 67-es, hanem a 48-as politikai vonalat támogatták, de lelkesen vettek részt olyan kormányakciókban is, mint az 1880-as években a történelmi emlékű helységnevek visszaállítása, 1886-ban Budavár visszavételének, 1896-ban pedig a honfoglalás ezeréves évfordulójának megünneplése.

Az ország külső képe előnyösen kezdett megváltozni. Budapest gyors tempóban szép, modern nagyvárossá nőtte ki magát. Vidéken is számottevő ipar létesült, de a gazdasági helyzet a liberalizmus természetének megfelelően nem volt kiegyenlített. Még mielőtt a szabad versenyes tőzsdei élet, ipar és mezőgazdaság meg tudta volna teremteni azt az ipari bázist, amely szilárd alapja lehetett volna a további fejlődésnek, az iram lelassult, néhány fontos vonatkozásban elakadt. A század végére már minden addigi mértéket meghaladóan állt egymás mellett a szemet szúró bőség és a reménytelen nincstelenség. A nemzeti egységben a vagyon még nagyobb vagyont szült, a szegénység pedig még nagyobb szegénységet. További lépésekként erőteljes földbirtokreformnak és az általános titkos választójognak kellett volna következni, ezek előtt azonban a nacionalista politika megtorpant, mert tőlük a magyar elem vezérszerepét féltette. Ezzel a vonakodással azonban a korszak ún. liberalizmusa hazugsággá vált.

Az Ausztriával folyó közjogi viták a nacionalista szenvedélyeket élezték tovább. A nem sok jóval kecsegtető gazdasági helyzetben a magyar és nemzetiségi lakosság soraiból évente tíz- és százezrek vették kezükbe a vándorbotot, hogy iszonyú tiportatások után többnyire Amerikában találjanak új hazát. Tulajdonképpen a tömegek népszavazása volt ez. Amikor az első világháború utolsó szakaszában a nemzetiségek részéről fokozódó erővel jelentkeztek a centrifugális törekvések, egy, a legjogosabb nemzetiségi igényekkel szemben is - kevés kivétellel - elzárkózó, a nagy társadalmi ellentétek csökkentésére komolyan nem gondoló, szinte vaksággal megvert uralkodó osztállyal találták magukat szemközt. A háború kitörésekor a politikai pártok, a szociáldemokrata is, fegyverszünetet kötöttek, de ez nem soká tartott. Az ellenzék világosabban látó vezetői jól tudták, hogy a társadalmi és politikai reformokat a háború bizonytalan kimenetele miatt sem lehet tovább halogatni. A legfontosabb az lett volna, hogy Magyarországot a nemzetiségi és magyar tömegek jobban hazájuknak érezhessék. Mégis több szó esett ennél arról, hogy az Ausztriához fűződő viszonyt reál-únióból perszonális unióvá kell átalakítani. Az ellenzék sajnos csak akkor került hatalomra, amikor az első világháború már elveszett, és a magyar államhatalom a szakadék szélére került.

A nacionalizmus és a fasiszta nacionalizmus

Az 1918. október 30-i polgári demokratikus forradalom erejét meghaladó problémákkal találta magát szemközt. A horvát nemzetgyűlés már egy nappal korábban kimondta Horvátország és Szlavónia kiválását a magyar birodalom egységéből. A csehek megszállták Felső-Magyarországot, a románok Erdélyt, a szerbek Dél-Magyarországot. A győztes nyugati hatalmak jegyzéke e megszállásokat jóváhagyta. Tiltakozásként Károlyi Mihály 1919 kora tavaszán lemondott, és átadta a hatalmat a Tanácsköztársaságnak, a szocialista társadalmi rend emez első zsengéjének magyar földön. A fiatal képződményt két nem az ő erejéhez méretezett feladat terhelte és nyomta agyon: az ország területi egységének megőrzése, illetve visszaállítása, továbbá a társadalmi rendszer szocialista átalakítása. A Vörös Hadsereg a cseh haderőt visszanyomta ugyan egészen a Vágig, de a Szolnokon át a főváros felé nyomuló román csapatokkal szemben nem volt ellenszere. Ez 1919. augusztus 1-én az első magyarországi szocialista állam végét jelentette.

Az új kormányzat jellegét annak ellenforradalmi eredete határozta meg. 1920. június 4-én kénytelen volt aláírni a trianoni békeszerződést, amely az ország területének 32,2%-át, a beruházott nemzeti vagyonnak szintén kb. egyharmadát, a lakosságnak pedig 41%-át, hagyta magyar kézen. A nemzeti vagyon kétharmadát a magyar liberál-nacionalistáktól a győztes, illetve a győztesek sorába magukat beügyeskedő liberál-nacionalisták vették el. Ha azonban az 1918 előtti magyar kormányok komolyan vették volna saját liberális és nacionalista ideológiájukat, az ellentétek nem éleződhettek volna ki ennyire, és nem vezettek volna szükségszerűen egy olyan új rendhez, amely a korábbinak a hibáit nagyította fel. Szociáletikai kategóriaként kellett volna kezelni az ország határain belül élő valamennyi nemzeti csoportot, és a liberalizmus szellemében szabad teret kellett volna adni a politikai szabadágnak. Az új határokon kívülre nemcsak a volt nemzetiségek túlnyomó része került, de mintegy 3 és fél millió magyar is, mégpedig az utóbbiak egy, a nacionalizmus által már megmérgezett és tovább mérgezett légkörbe.

Nem volt nehéz a Károlyi Mihály kormánya és a Tanácsköztársaság nyakába varrni a trianoni veszteségeket, és a béke-revíziót tenni meg a politikai és társadalmi élet központi és szinte egyetlen ügyének. A felfokozott nacionalizmus alkalmas volt arra, hogy elterelődjék a figyelem a feudalizmus maradványairól, amelyek még meg is szilárdultak, a rossz földbirtokeloszlásáról, a gazdaságnak a külföldi tőkétől függő helyzetéről, a belső tőkeképződés akadályairól, és mindezeknek egyszerre okáról is és következményéről is, a politikai és a kulturális demokrácia gyarló színvonaláról. A közélet az erkölcs és a szakszerűség szempontjából az első világháború előttinek a szintje alá süllyedt.

A félfeudális, neobarokk, immár bevallottan nem liberális „neonacionalizmus" a római egyháztól kapta az ihletet és a glóriát annak ellenére, hogy a kormányzó és a miniszterelnök a református egyházhoz tartoztak.

De míg az 1919 előtti liberális nacionalizmus szinte az egész magyar reformátusságot meg tudta nyerni magának, addig a neonacionalizmus most csak egyes egyházi vezetők keskenyebb rétegét lelkesítette. Antiliberális összetevője nem tudott mélyre hatolni. A parasztság és a munkásság szinte érintetlen maradt. Az ipari jellegű városok mellett a református parasztság választó kerületei voltak az ellenzék leghűbb támaszai.

A neonacionalizmus diktálta a kormánynyilatkozatokat, az egyesületi életet, a sajtó, az irodalom, a művészet nagy részét, a vezető pedagógusok kiválasztását. Ennek ellenére a református ifjúság, a közpapság számos tagja, köztük olykor magasabb állású egyházi emberek is bátran bírálták a fennálló közállapotokat. Sürgették, hogy őszinte földreform, telepítés és demokratikus politikai élet útján tegyék az országot az egész nép hazájává, a nemzeti művelődést pedig ne idegenből becipelt újításokkal, hanem annak tiszta népi forrásai felől engedjék megújulni. Bár ezek a törekvések részben a tárgyilagos információ hiánya miatt kevés esetben jutottak el a szocializmus eszméinek elfogadásáig, de az említett református körök őszintén és bátran keresték az útját annak, hogy a kevesek érdekeit védő, álnemzeti neonacionalizmust a tömegek érdekeit képviselő demokráciával váltsák fel.

A békerevízió ügyét ezek a haladó református ifjúsági és lelkészi csoportok is magukévá tették. Ez fogadtatta el velük a fasiszta Olaszországgal, majd a hitlerista Németországgal való szövetkezés gondolatát is. Az első és a második bécsi döntés igazolni látszott ezt a külpolitikát. Hamar fel kellett azonban ocsúdni az illúziókból, amikor 1941. június 22-én ellenszolgáltatásként kénytelenek voltunk hadat üzenni a hazánk iránt jószomszédi politikát folytató Szovjetuniónak. Ezután saját bőrünkön kellett tapasztalni a hitlerista agressziót. Hitler 1944. március 19-én csalással és erőszakkal megszállta hazánkat, és elrabolta maradék függetlenségünket is. A tragikus jelenetek hosszú sora, zsidók és haladó politikusok embertelen üldözése, az értelmetlenné vált háború végvonaglásai hazánkban és fővárosunkban, a közélet mértéktelen lealjasodása megmutatták a fasiszta nacionalizmus igazi arcát. Beértek egy olyan liberalizmus és nacionalizmus keserű gyümölcsei, amelytől 1848/49-ben még mindent vártunk, de amelyből a liberalizmus nálunk éppen a nacionalizmus miatt nem tudott kiteljesedni, a nacionalizmus pedig ismételten a sír szélére juttatta az általa mindent szentesítő céllá tett magyar nemzetállamot.

Hogyan jutott idáig a dolog? Milyen - csak a kifejlődés során kiütköző - ellentmondások rejtőznek a nacionalizmusban? Miért történt, hogy a nacionalista politika nem egyesített, hanem széttagolt, és a nemzet nem megtalálta általa önmagát, hanem csaknem elveszítette ?

A nacionalizmus ellentmondásai

Felsoroljuk a belpolitikai téren jelentkezők közül a legfőbbeket: 1. Nem tud megoldást találni a nemzetiségi kérdésre. 2. Antiszemitizmust szít. 3. Antikommunizmusként jelentkezik. 4. Melegágya a kritikátlan öntömjénezésnek és a siránkozó bűnbak-keresésnek. 5. Valláspótlékként jelentkezik egy partikuláris és etikátlan vallás minden tökéletlenségével. Szóljunk most ezekről az ellentmondásokról külön-külön!

a) A nemzetiségi probléma. A magyar nacionalizmus meglepődve találta magát szemben a nemzetiségi kérdéssel. Jóhiszeműen remélte, hogy minden nehézség nélkül pótolhatja a latin államnyelvet a magáéval. A nacionalizmus egységes nyelvű nemzetállamot akar. De míg a latin államnyelv a hazai nemzetiségek öntudatát nem sértette, a magyar viszont már igen. A nacionalista eszmekörben egyetlen megoldás marad az ilyen helyzetben: a kisebbségek asszimilálása, felszívása a többségi nemzetbe. Kérdés azonban, hogy egy mesterséges, gyorsított beolvasztás egyáltalában lehetséges-e? Az viszont nem is kérdés, hogy erkölcsileg nem igazolható. A nemzetiségi állampolgár ugyanúgy erkölcsi parancsnak érzi az őseihez, anyanyelvéhez, a nemzetiségi élet- és szokásrendhez való ragaszkodást, mint a többségi nemzet fia a magáét.

A magyar kormányok részéről a viszonylag humánus nemzetiségi törvényhozás ellenére 1919 előtt durvább, 1919 után finomabb, de mindig egycélú intézkedések történtek a magyar nyelv mesterséges terjesztésére, a nemzetiségi nyelvek fölé emelésére, közvetve tehát az elnemzetietlenítésre. Nem mentség, hanem csak magyarázat, hogy nacionalista talajon ezt már korábban és a világon mindenhol ugyanígy csinálták, nagyjából hasonló sikerrel és hasonló következményekkel. Az Apponyi-féle iskolatörvény a nem magyar tanítási nyelvű iskolák tanítóit fegyelmi büntetés terhe mellett kötelezte a magyar nyelv olyan mérvű oktatására, hogy a IV. elemisták már szóban és írásban tudjanak magyarul. Jelentős összegű segélyt juttatott a nemállami iskolák részére, hogy annak révén a kormányzat beavatkozhassak a nemzetiségi iskolák felügyeletébe, kötelezően előírhassa, milyen „hazafias tartalmú tankönyveket és tanerőket alkalmazhatnak"14. A vasútnál az 1907. évi vasúti szolgálati szabályzat szerint még Horvátországban is csak a magyarul tudók voltak alkalmazhatók, viszont Horvátországban is csak a közönséggel érintkezőktől, tehát az alsóbb rendű beosztásúaktól kívánták meg a horvát nyelv ismeretét14/a. 1932 őszétől Németországban tanultam, és ott meglepetéssel értesültem a Klebelsberg-féle rendeletekről a nemzetiségi iskolákra vonatkozóan, az iskolák különböző kategóriáiról. A németek felháborodottan úgy beszéltek ezekről az intézkedésekről, mint a magyarosítás kendőzöttebb, de egyértelmű változatairól. A politikai életben minden időben voltak, akik elítélték az erőszakos nemzetiségi politikát, de számuk oly kevésre rúgott, hogy inkább a szabályt erősítő kivétel szerepe jutott nekik, másfelől a nemzetiségek asszimilálásának kérdésében nem annyira a cél, mint a tempó és az eszközök kérdésében különböztek a hivatalos irányvonaltól, és még inkább a mohó és erőszakos közhangulattól. A szociáldemokraták is inkább csak jelszóként hangsúlyozták, hogy a proletárnak nincs hazája15. Egészen különös erővel hatottak a közfelfogásra a nagy nemzeti bukások, 1849 és 1918/19 traumái. A higgadt, erkölcsileg kielégítő szemlélet számára nem engedett teret a nacionalizmus levegője. Nem, vagy csak nagyon nehezen tudott helyet szorítani magának az a közönséges igazság, hogy. az anyanyelv, a haza szeretete kiolthatatlan, nem valami privilégium, hanem a normális emberi alkat része, és mint olyanért nem jár sem jutalom, sem büntetés.

b) Az antiszemitizmus. Ez több egymásba fogódzó, egymást erősítő körülmény miatt vált a késői, a balsikerek által haragossá tett és a bizonyítványát magyarázni kívánó nacionalizmus alkatelemévé. A gazdasági versenyben sok szorgalmas zsidó polgár szerzett üzletet, gyárat, földbirtokot. A szabad sajtóban, irodalomban és művészetben, a politikai és szociális bírálat terén radikális zsidó értelmiségek szereztek maguknak közönséget. Egyszerű zsidó csoportok megőrizték jiddis nyelvüket, sajátos viseletüket, szokásaikat. Az „idegenség" benyomását, amiben a nacionalizmus mindig veszélyt, egy potenciális ellenséget szimatolt, ez utóbbiakról nem volt nehéz átvinni a két előbbi csoportra, főleg ha azt a konkurrencia balsikerei fűtötték. Pedig a gazdasági és a szellemi életben fontos szerepet betöltő zsidók többnyire asszimilálódtak már. A nacionalizmus erre a kérdésre is csak egy választ ismert. Követelte a zsidóknak kevéssel előbb megadott jogok korlátozását, a numerus clausust, később pedig megcsinálta a zsidótörvényeket16, és kiszolgálta Hitler likvidáló intézkedéseit is.

Ez a szemlélet 1919 után és a neonacionalizmus propagandája folytán a református egyháznak azokra a tömegeire is áthatott, amelyek korábban megőrizték tárgyilagosságukat talán azért, mert vidéki, agrár helyzetükben nem éreztek erős konkurrenciát. Balthazár Dezső tiszántúli püspök ugyan kiállt a zsidók mellett a nehéz órákban is, azt mondván, hogy a keresztyénség egyik legnagyobb ajándékát, az Ószövetséget nekik köszönheti. A felsőházban igen határozott hangnemben ítélte el erkölcsileg a numerus clausust.17 A harmincas évek közepén azonban Balthazár egyik legjobb munkatársa, Csikesz Sándor debreceni teológiai tanár jellemzően már csak azzal igyekezett a zsidók segítségére sietni, hogy megkülönböztette a nemzeti szempontból értékesnek, hazafiasnak minősített, évszázadok óta itt élő zsidóságot, a frissen beszivárgott, „idegen" galíciaiaktól18. Annak a felismerésére, hogy olyan megkülönböztetés az állam polgárai között, amely túlmegy a mindenkire érvényes törvényeken, egyszerűen embertelenség, a fasizmus kora emberének mintha már nem lett volna szeme. Ezt az antiszemitizmusról szólva és a dolog érdemét nézve akkor is el kell mondani, ha fel lehetne sorolni számos jó szolgálatot is, amivel református egyházi emberek az üldözötteket támogatták. Egyesek egyszerűen emberbaráti érzésből tették ezt, mások teológiai motívumokból, és eszmeileg, irodalmilag is szembeszegültek az áradattal19.

c) Az antikommunizmus. A Kommunista Kiáltvány szerint „a proletárnak nincs hazája". Ezzel azután a marxista munkásmozgalom az első számú közellenség címét és rangját kapta meg a nacionalistáktól. Miért is kellett ilyen antagonisztikus éllel fellépni a marxistáknak a nacionalizmus ellen? Valóban nem volna hazája a munkásnak? A választ Andics Erzsébet így fogalmazta meg: „A nacionalizmus a polgárság uralkodó ideológiája; keletkezése, fejlődése egybeesik a polgári rend, a kapitalizmus történetével". „A XVIII. és XIX. századi polgári forradalmak során a nacionalizmus volt a köldökzsinór, amely az akkor még kialakulóban levő munkásosztályt a feltörekvő burzsoáziához kötötte. Ezt a köldökzsinórt el kellett vágni, hogy a munkásság emancipálódjék... és sikeresen megvívhassa a maga szükségszerűen internacionalista harcát a felszabadulásért. Ezt a köldökzsinórt vágja el a Kommunista Kiáltvány tömör és határozott mondata. Ebben bizonyos értelemben benne van a Kiáltvány alapvető tartalma: új osztály lépett a történelem színterére saját, önálló, új korszakot megnyitó célkitűzéseivel"20. Ezekre az új célkitűzésekre a polgári rend éles antikommunizmussal válaszolt. Igyekezett mindenkibe besulykolni, hogy a kommunista „hazátlan bitang". Nem kérdés, hogy - mint a nemzetiségi kérdés és az antiszemitizmus esetében - a liberális-nacionalista koncepció éles ellentmondásba keveredett önmagával. Mert vajon liberális-e, sőt egyáltalán etikus-e fellépni az ellen, hogy a kapitalizmus gépezetének kiszolgáltatott, időnként egészen embertelen terhekkel sújtott, azok hordozásában magukra maradt munkástömegek egyesületet és pártot alkossanak saját érdekeik védelmére és egy jobb társadalmi rend kiharcolására? A nemzet fogalmában nyilvánvalóan benne van, hogy mint egy nagy család a gyönge tagok érdekét kell hogy első helyre tegye. Nem mondható tehát nemzetinek a munkástömegek magukra hagyása, még kevésbé a megakadályozása abban, hogy - csalódva nemzetük „erőseiben"- boldogulásuk érdekében összefogjanak és saját útjukat kövessék.

d) A kritikátlan öntömjénezés. A köztünk levő 40 évnél idősebbeknek nem kellett Adytól megtanulni, mennyire egyet jelentett sokaknál a nacionalizmus a hazai tájakon túl nem látó fajbüszkeséggel, a félművelt ember gőgjével. A református egyház lelkészeinek, akik közül sokan külföldi akadémiákon egészítették ki tanulmányaikat, e téren sok tennivalójuk lett volna. A külföldi élet nem gyöngíti, hanem erősíti a nemzeti érzést, de kritikaibbá is teszi. A magyar népben megvannak azok a képességek, mint a világ bármely más népében. Ezzel azonban a nacionalizmus nem éri be.Teológiai- tanítóink viszont nem léptek fel elég határozottan a hamis, ingoványos nemzeti öntudat ellen.Majd csak a hitlerizmus felől helyesen megérzett veszély helyezte egy időre a középpontba legalábbis a jobbakban - a gyötrelmes kérdést: mit ér az ember,ha magyar?

Abban a kézikönyvben, ahol erről a kérdésről szó kellett volna, hogy essék, a református gyülekezeti igehirdetés elméletében, közelebbről a nemzeti ünnepek egyházi megünnepléséről szóló részben, a kor egyik legtehetségesebb egyházi írója pusztán esztétikai szempontból marasztalta el a szószéket is meghódító öntömjénező nacionalizmust, a szociáletikai kisiklások egyéb veszélyeire nem figyelmeztetett. „A nemzeti ünnepeken mondott beszédek - olvassuk - talán a legsiralmasabbak azok között, amelyek csak a mi nem nagyon válogatós gyülekezeteinkben elhangzanak. Az ismeretes nemzeti színű frazeológia ünnepli ilyenkor a maga diadalmát: helyzetek és egyének superlativusokben való magasztalása az Isten gondolatának, igazi nagyságának meglátása nélkül, az a politikai mellékízű alapállás, mely a minden gonoszsággal kibélelt, ördögi németet szembe állítja a szenvedő és imádkozó, angyali és tulipán magyarral.. ."21 Az idézet végén mintha reálisabb önismeretre serkentene a szerző. Sajnos gazdag szónoki tevékenysége folyamán az angyali és tulipános magyart is éppen ő rajzolta meg már alig túllicitálható szupeiiativuszokban. Egy példa: „Istennek különösen megáldott népe a magyar. Szép, úri fajta, született előkelőség, az erő és kellem rokonszenves és méltóságos vegyüléke. Elméje világos, sőt ragyogó, képzelete színes és élénk, kedélye mély és gazdag, ereje hihetetlen teljesítményekre képes. Arra termett, hogy egyéniség legyen: maga külön világ, úr, amerre jár, ő az a pusztában nevelkedett rózsa, amiről a prófécia szól"22. A józan tárgyilagosságnak ilyen megingásai mellett nem csoda, hogy fék hiányában a gyermetegebb lelkek még tovább mentek, és megjelent a színen:

e)A nacionalizmus mint valláspótló. A nemzetnekvallási szférába emelése, abszolút valóság és értékként feltüntetése, amely minden áldozatnak értelmet,sőt a véteknek is feloldozást ad, olyan régi, mint maga a nacionalista ideológia. Néhány közismert nacionalista vezető ironikus nyilatkozata: „Micsoda gazember lenne az - mondotta Cavour -, aki tulajdon érdekében is hajlandó lenne elkövetni, amit vonakodás nélkül tesz meg nemzetéért"; Bismarck ugyanezt így fejezte ki: „Azt, ami személyes célból erkölcstelen lenne és lova-giatlan, teljes joggal teszi meg az ember a királyért és az államért"23.

Teljes alapossággal itt is a németek jártak el. Paul de Lagarde próbálta megalkotni azt az új vallást, amely a német népet szakralizálja24. Szerinte Isten és az angyalok a németet mint németet fogják ismerni és szeretni az örökkévalóságban. A nagy nemzeti összeomlások hatása szélesebb körökre is kiterjeszti a vallássá, valláspótlékká váló nacionalizmust. Bizonyára nem véletlen, hogy Paul de Lagarde 1919-ben vált sokat olvasott német íróvá25. Ö és a hozzá hasonló nacionalista ideológusok alapozták meg azt a hitleri állami valláspolitikát, amely sokáig nem is eredménytelenül törekedett a keresztyén egyház suta módon való átalakítására a maga fajmítosza szerint. A nemzetiségi kérdéshez a német evangélikus egyház sem tudott etikailag viszonyulni. Egy példa: ma művészi mellkép örökíti meg annak a derék szorb evangélikus lelkésznek az emlékét, akit előbb megintettek, majd pedig kényszeráthelyezésre ítéltek amiatt, hogy nem volt hajlandó abbahagyni a saját és gyülekezete anyanyelvén való prédikálást. Az ezt eltiltó végzést Gotthold Schwellának, Dissen (Cottbus-i egyházkör) lelkipásztorának 1941. május 19-én küldötte el a berlini evang. konzisztórium K. VII. 2761 szám alatt. (Die Kirche, evang. hetilap, Berlin, 1973. szept. 9., 4. lap.)

Nálunk is 1919 után csapott magasra a nacionalizmus lángja és füstje. Korábban is elmondta minden március 15-i szavaló, hogy „A magyarok istenére esküszünk", de most kezdték ezt a szóösszetételt komolyan venni. Szerintük a magyarok istenének első és legfontosabb tennivalója, hogy a trianoni sebet begyógyítsa. Az iskolák falán ott állt: „... Egész Magyarország mennyország", és a gyerekek a felekezeti iskolákban is hozzácsatolták az imáihoz a Magyar Hiszekegyet. Ebben mint egymásból következő három valóságra irányult a vallásos reménység Istenre, az isteni örök igazságra és Magyarország feltámadására.

Legyen szabad egy példát idézni a Trianon utáni irredenta igehirdetésre: „Népet igazságtalanabbul, nagyobb kegyetlenséggel még nem ítéltek halálra, mint minket. Csak egyetlen szenvedés, a Krisztusnak kereszten való szenvedése és halála hasonló a miénkhez ... A kérdés csupán az, hogy választottak vagyunk-e... Ha van választott ember - van választott nép is, amelynek átadta Isten a zsidó néptől visszavont kegyelmet. És ez a nép a magyar. Ezért a nemzetért, ennek a népnek a megbántásáért maga Isten áll bosszút. Az ország szívében négy szobor áll, mint ennek a nemzetnek kővé meredt fájdalma, tiltakozása, tagadása ruhájának négyfelé osztása ellen. Nem, nem, soha! Erre tanítsa apa a fiát, anya a leányát, erre oktassa a tanító növendékeit, ezt hirdesse a pap a szószékről... ezt kiáltsák körök és egyesületek éjjel és nappal.. ."26. A prédikátor egy külföldet járt, az egyházi irodalmat egész élete során szorgalmasan művelő alföldi lelkipásztor.